(Kristen
szemszöge)
Semmi
mást nem akartam csak minél hamarabb a szobámba menni ráadásul anélkül, hogy
bárki mással találkoznék. Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy bárkivel is
megtaláljam a közös hangot. Ez a tervem viszont csődöt mondott, amint beléptem
a szobámba. Az ágyamon ott ült törökülésben Ashley lehajtott fejjel. Még az
érkezésemre sem volt hajlandó levenni tekintetét a kispárnáról, amit az ölében
szorongatott. Mintha azelőtt sosem látta volna.
-Liz
hívott, hogy náluk vagy. Annyira aggódtam miattad. Azt sem tudtam hol vagy,
vagy hogy mikor mentetek el. Csak annyit tudok, hogy kerestelek, nem voltál
sehol és a telefonodat sem vetted fel, sem nekem, sem senki másnak. De még csak
egy sms-t sem voltál hajlandó küldeni, hogy ne aggódjunk, csak egyedül akarsz
lenni.
- Ashley…
-
Eltávolodtunk egymástól Kris és ez nekem nagyon fáj- végre felemelte a fejét és
egyenesen a szemembe nézett, amiben fájdalom tükröződött. Ugyanakkor szemei
alatt lilás karikák és egy kicsit pirosnak is tűnt a szeme. Tudtam, hogy sírt.
Ismertem már annyira, hogy tudjam, tényleg aggódott miattam, nem csak
megjátszotta magát. Tényleg féltett. - Mi a baj? Már nem bízol bennem? Ha így
van azt is szeretném tudni. Légy hozzám őszinte, kérlek. Hiányzol, hiányoznak a
beszélgetéseink.
- Ash,
sajnálom, tényleg- leültem mellé és átöleltem a vállát. –Nem arról van szó,
hogy nem bízom benned.
- De
Liz-zel minden bonyodalom nélkül tudsz beszélni. Olyan, mintha kitúrt volna a
helyemről, mintha ő lenne az egyetlen, akinek mindent elmondhatsz, pedig tudod
jól, hogy ez nem igaz. És nagyon fáj, hogy velem nem osztod meg a problémáidat.
Tudod, hogy nagyon szeretlek, hiszen a testvérem vagy. Érzem, hogy megváltozott
valami köztünk és nem tudom megmondani micsoda, de egyre távolabb vagy tőlem és
nem akarlak elveszíteni.
- Ashley,
annyira sajnálom- suttogtam és bűntudatom támadt. A szavaiban volt egy kis
igazság. Liz-zel sokkal többet beszélek mostanában, mint vele, aminek egyébként
nem tudom az okát. De nem szándékosan. Eszem ágában nem volt elhanyagolni
Ashley-t. De úgy látszik mégis megbántottam őt anélkül, hogy akartam volna.
–Figyelj, nem az a baj, hogy nem bízom benned. Hanem, hogy még én magam sem
tudom, mit érzek. Nem tudok mit mondani, mert nem vagyok tisztában saját
magammal. És Liz-zel sem tudok beszélni erről. Tény, hogy sokat beszélgetünk,
de főleg a múltról, nem a jelenről. Próbálom megismerni, megtudni milyen ember
is ő valójában. Te pedig tudsz mindent a múltamról. Nincs mit mondanom, hiszen
nálad jobban senki nem ismer. Senki.
- Eddig
így volt.
- Ezután
is így lesz Ash. Senki nem veheti át a helyed a szívemben. Te örökké a
testvérem maradsz. És ezen egyetlen barátnő sem változtathat. Te voltál, aki
kisegített a némaságból. Te voltál az első, akinek megnyíltam. Az egyetlen,
akivel beszélni tudtam. Ez pedig nem
tűnik el nyomtalanul.
- Akkor
most is tedd meg. Mondd el, mit érzel, mi bánt és megtaláljuk a megoldást.
Ketten együtt mindent megoldunk. Csak nyílj meg nekem.
- Nem
tudom Ash.
- Akkor
kezdjük az elején. Kivel van baj?
-
Magammal, Robbal, mindenkivel.
- Robbal?
Mi történt? Miért utálod őt? Kell, hogy legyen valami más oka is az
ellenszenvednek a nyilvánvaló okokon kívül. Az életstílusa, a felfogása nem
elég ahhoz, hogy a gyomrod is felforduljon attól, ha már csak a nevét
meghallod.
- Nem
útálom és ez a baj- fakadtam ki és a kezembe temettem az arcomat. –Istenem,
teljesen összezavar. Egyszer annyira bunkó, hogy meg tudnám fojtani egy kanál
vízben, másszor meg olyan aranyos, annyira kedves, hogy szinte elolvadok tőle.
Sokszor azt sem tudom melyik a valódi énje. És tegnap… tegnap megcsókoltam.
- Tessék?
- Meg…
megcsókoltam. Ne kérdezd miért, mert nem tudom.
- De
mégis hol? Egész este együtt voltunk.
- Miután
hazajöttünk és mindenki lefeküdt aludni, nem bírtam a gondolataimmal. Felkavart
az egész este, a drogos ügy, az, hogyan lehet az, hogy Liz-t néhány nap alatt
ennyire megkedveltük. Kibuktam és elmentem egy bárba, ahol elég sokat ittam.
Balhéztam szegény pultos lánnyal, aki amúgy csak jót akart nekem és Rob pont
ott volt a haverjaival. Annyira emlékszem, hogy miközben hánytam fogta a hajam,
hiába akartam, hogy hagyjon magamra. Liz-ről kérdezgetett, meg arról, hogyan
kerültem oda, hogy kivel jöttem meg miért ittam annyit. Gondoskodott rólam,
aztán valahogy kikeveredtünk a kocsimhoz és ott… nem tudom miről beszélgettünk,
de megcsókoltam. Ma reggel vagy kora délután tértem magamhoz és Rob mellettem
volt. Semmire nem emlékeztem a tegnap estéből és én a legrosszabbra gondoltam.
Kiakadtam és kikészítettem szegény Robot is. Liz nekem esett, hogy nem kellene
így kiakadnom, hanem örülnöm kellene, hogy annak ellenére, hogy tudjuk milyen a
testvére, nem használta ki a helyzetet, pedig igazán nem lett volna nehéz
dolga. Aztán amíg összeszedtem magam, bezárt minket Rob szobájába és nem volt
hajlandó kiengedni, amíg nem beszéljük meg a dolgokat. Elment vásárolni mi meg
ott maradtunk ketten. Nem akartam beszélni vele, de a végén mégis sikerült
összehoznunk valami barátság félét vagy legalábbis fegyverszünetet kötöttünk. Vagy
legalábbis a végén már együtt néztünk valami filmet, amin én elaludtam.
Azt az
apró tényt kihagytam, hogy Rob mellkasán ébredtem és nem mondtam el neki azt
sem, mennyire tetszett a helyzet.
- Huuu-
nyíltak nagyra Ash szemei. –És mit gondolsz most róla? Ezek után. Még mindig
egy nagy seggfejnek tartod, aki minden csajt az ágyába cipel? Vagy… vagy
változott a véleményed? Jaj Kris, ne kelljen harapófogóval kihúzni belőled
mindent.
-
Őszintén? –bólintott. - Nem tudom. Ez a baj. Ez az, amit nem tudok kibeszéli magamból. Ami bizonytalanná tesz és
amitől te úgy érzed, hogy titkolózom előtted. Pedig nem, csak egyszerűen én sem
vagyok tisztában mindennl. Az biztos, hogy velem most olyan volt, mint
amilyennek még soha nem láttam. Szerintem láthattam azt az oldalát, amit a
családja ismer. És ez a Robert tetszik. Élvezem a közelségét. Kellemes a
társasága, jó vele beszélgetni. Nem úgy, mint az idióta pöccsel, akinek a
suliban mutatja magát. Mégis mit csináljak?
- Csak
egyet mondhatok. Hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok. Sodródj az árral. Most az
egyszer ne az eszeddel, hanem a szíveddel gondolkozz és meglátod, minden
egyszerűbb lesz.
- Ez nem
ilyen egyszerű.
- De.
Ennyire egyszerű. Egy utolsó kérdésem azért még lenne. Megbántad azt a csókot?
-
Szerintem ez a legszörnyűbb az egészben, hogy nem. És amennyire emlékszem rá, nagyon
is jó volt.
- Pedig
ennél egyszerűbb dolog nincs is a világon. Nem tudom, mit agyalsz ennyit ezen a
dolgon. Nem értem mi az, ami nem világos neked- állt fel az ágyról és kissé
hátrébb húzódott, mosolya a szemét is elérte. Értetlen arckifejezésem láttán
felnevetett és végül kibökte. –fülig belezúgtál Robert Pattinson-ba- aztán minden
szó nélkül elhagyta a szobámat. Ott hagyott engem teljesen egyedül a
gondolataimmal. Csak egy baj volt. Hogy nem akartam gondolkozni. Bár
kétségkívül rám fért volna, de túlságosan féltem attól, amire rájönnék.
A nap
hátralevő részét a szobámban töltöttem. Maria hozott fel nekem ebédet, de nem
sok kedvem volt az evéshez. Annál sokkal fontosabbak voltak a gondolataim.
Lehet, hogy Ashley-nek igaza van? Nem. Az lehetetlen. Nem szerethettem bele
Rob-ba. Azt nem tagadhatom, hogy vonzódom hozzá, hiszen helyes, fiatal, igazi
rossz fiú. Ki ne vonzódna hozzá, de hogy szerelmes lennék? Az teljességgel
kizárt.
Este
felé elkezdtem készülődni, hogy ne én legyek az utolsó, aki leér a nappaliba,
hogy ne kelljen rám várniuk. Egy egyszerű krémszínű félvállas ruhát választottam,
hozzáillő magassarkú cipővel. A hajamat kivasaltam, tettem fel egy kis
szempillaspirált kicsit kihúztam a szemem, de nem akartam jobban kisminkelni
magam. Úgy sem megyünk sehova. De mégiscsak vacsora vendégeket várunk. Ha nem
így lenne, szerintem a szobámban vacsoráznék és tovább szenvednék a saját
gondolataim miatt. Így legalább lesz mivel elterelnem a figyelmem és remélem
eléggé elfáradok, hogy este csak beessek az ágyba és aludjak mindenféle
gondolkozás nélkül.
Amint
elkészültem lementem a nappaliba, ahol Joe már lent volt, de Michelle és Ashley
még sehol nem voltak. Jellemző. Mindig ők az utolsó. Anya és lány. Nem is
tudják, mennyire hasonlítanak egymásra.
-Nagyon
megijesztettél minket Kristen. Mégis merre jártál? –kérdezte Joe mikor leültem
mellé a kanapéra.
-
Sajnálom. Az a helyzet, hogy… kiborultam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy
az érzelmeim irányítsanak, de hirtelen minden nagyon soknak bizonyult. Egy
közeli bárba mentem és… te tudod jól, hogy soha nem szoktam annyit inni, hogy
ne tudjak magamról, de tegnap nem tudtam megállni. Minél többet ittam, annál
erősebben törtek elől belőlem a gondolatok és az érzések anyáékról, az elmúlt
napokról, mindenről.
- Kristen…
te csak egy fiatal lány vagy. Természetes, hogy az érzelmeid irányítanak. De
bármikor kérhetsz segítséget. Mindig meghallgatlak téged, még ha mást nem is
tudok tenni. De nem jó mindent magadba fojtani. Nem vagy csodanő, aki mindennel
elbír. Néha segítségre van szükséged és ezért vagyunk mi itt. A családod.
-
Robert Liz testvére vitt haza hozzájuk, mert nem akartam olyan állapotban
hazajönni. Aztán felhívta Lizzy-t, hogy ott vagyok náluk és ő hajnalban
hazament innen, hogy mellettem lehessen- nyögtem ki.
-
Nagyon sok felelősség van a válladon és most még én is terhellek. Bocsáss meg,
hogy nem vettem észre hamarabb. Nem hagyhatlak még magadra- suttogta és egyik
kezével átölelte a vállamat én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
-
Nem miattad van. Képes leszek rá. Érzem. Mióta a szüleim meghaltak, tudom, hogy
az a sorsom, hogy én irányítsak mindent. Nem a te hibád. Csak… csak úgy érzem,
még nem állok rá készen. Nem tudom egyik napról a másikra átvenni az
irányítást. Az emberek nem ismernek, nem bíznak bennem, és ami a legrosszabb,
hogy én sem bízom magamban. Mégis hogy vezethetném én azt a rengeteg embert.
-
Tudnod kell Kristen, hogy az emberek mindig is hittek benned. Azok az emberek,
akik szerették és tisztelték a szüleidet, neked is segíteni fognak. Nehéz lesz,
de mind melletted állunk. Nem hagylak magadra téged Kris. A lányom vagy, éppen
úgy, ahogyan Ashley. Még akkor is, ha te nem tekintesz teljes mértékben az
apádnak, amit tudod jól, hogy soha nem vártam el. Minden lehetséges módon
támogatlak téged, mert tudom, hogy mindenben a helyes döntést hozod majd. Az
apád mondta mindig, hogy hinned kell abban, amit csinálsz. Csak így érheted el
a céljaidat. Hallgass az ösztöneidre. Ő szívvel lélekkel irányította a cégeit,
ezért volt sikeres. Mindenki tisztelte őt és az édesanyádat. Kristen, nem kell
félned, csak add önmagad és nagyon gyorsan eléred, amit ők. Higgy magadban. Én
tudom milyen vagy valójában. Szeretni fognak az emberek, legalábbis a többség.
- Apám
helyett apám voltál Joe és igen is a szememben te mindig az apám maradsz. Jól
esnek a szavaid, de lássuk be. Nem ismerek senkit a cégnél. Egyiknél sem.
Tudod, hogy nagyon ritkán jártam be és akkor is csak látogatóban voltam. Sosem
dolgoztam egy percet sem egyik vállalatnál sem.
- Szerinted
én hogy éreztem magam, mikor hirtelen át kellett vennem apád helyét? Egy olyan
emberét, akire felnéztem, aki számomra olyan volt, mint egy példakép? –rám
mosolygott, de ez szomorú mosoly volt. Ismertem Joe érzéseit. Tudtam, hogy
nagyra becsülte apámat és nagyon fájt neki az elvesztése. Mintha nem csak
üzlettársak és barátok lettek volna, hanem testvérek is. Mint mi Ash-hel
–Bárcsak ne kellett volna.
-
De ő és anya jó döntést hoztak.
-
Ránk bízták a legfontosabb kincsüket… téged. És ez azt bizonyítja, hogy valóban
a barátaiknak tekintettek minket.
-
Megérdemelted a bizalmukat Joe. Te a feleséged is. Nálatok jobb pótszülőket el
sem tudok képzelni. Nektek hála nem kellett árvaházba mennem és soha… soha nem
tudom majd meghálálni, amit értem tettetek.
-
Nem is kell Kristen. Soha nem is kell. Azért volt, mert szeretünk. Nem várunk
érte semmit. Bőven elég volt, hogy láttunk felnőni, hogy tudjuk, tisztességes
és becsületes nő lett belőled.
-
Tudom- a mellkasára hajtottam a fejem és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.
Joe pedig visszatért az előző témánkhoz.
- Már
készül az irodád, vagyis az édesapád irodája. Hamarosan felújítjuk és
megnyitjuk a számodra- erre felkaptam a fejem. Mióta apa meghalt, azt az irodát
senki nem használta. Pedig az volt a legszebb mind közül. Kislányként szerettem
onnan lenézni a városra. Olyan érzésem volt, mintha az egész város meghajolna a
lábaim előtt. Emlékszem az iroda egyik oldala teljesen üvegből volt, ahonnan az
egész várost látni lehetett. Lenyűgözött az a szépség minden alkalommal.
-
De azért az üvegfal megmarad, igaz?
-
Szeretnéd?
-
Igen. Apura emlékeztet- felnéztem Joe smaragdzöld szemeibe és kérdés csillogott
bennük, de nem kérdezett. Mindig megvárta, hogy én elmondjam, ha akarom.
–Emlékszem, hogy amikor anya nagyritkán bevitt hozzá, mindig ott álltam előtte
és néztem a várost. Apu leguggolt mellettem és azt mondta, hogy egy napon
minden az enyém lesz. Hogy egy csomó embernek, akit onnan fentről látok én és a
döntéseim jelenti majd a megélhetést. Ott guggolt mellettem és együtt figyeltük
az embereket sokszor percekig. Olyan békés volt, olyan nyugodt.
-
Hasonlítasz rá Kristen. Éppen olyan ambiciózus vagy, mint ő. Büszke lenne rád,
hidd el.
-
Szükségem lesz egy titkárnőre is, aki számon tart majd mindent, igaz?
-
Minden bizonnyal- bólintott. –De ne aggódj, megkeressük neked a legjobbat, aki
mindenben segít majd és ott leszek veled, hogy támogassalak.
-
Szeretném, ha Liz is ott lenne velem. Az a tervem, hogy ha befejezi az iskolát,
akkor magam mellé veszem. De ő még tanul. Asszisztens alig ha lehet még belőle.
-
Végül is, ha van hozzá kedve, akkor délutánonként veled tarthat. Berakhatjuk
gyakornoknak, ha szeretnéd. Bármit, ami segít neked beilleszkedni.
-
Az nagyon jó lenne.
-
Viszont van egy rossz hírem is. Ezentúl minden hivatalos eseményen részt kell
venned velem és Michelle-val. Be kell lépned a társaságba. Nem elég, ha tudják,
hogy a világon vagy. Részt kell venned a kötelező rendezvényeken, a
konferenciákon, a megbeszéléseken, a részvényesek találkozóján, mindenen.
-
Oh- nyögtem fel elkeseredetten. Ez az a része, amit nem akarok. Amit nem várok.
–Ez inkább a lányod asztala. Tudod, hogy
én nem szeretem.
-
De neked kell ott lenned, nem neki. Neked kell beszélned, vezetned az üléseket.
Megismerned az ellenfeleidet. Ki kell ismerned az embereket Kristen.
-
Tudom. És nem kell másik titkárnő. Amanda bőven elég és ha visszavonulsz, úgyis
csak az én asszisztensem lesz. Nem akarok megválni tőle.
-
Rendben- mosolygott. Tudta, hogy vége van a beszélgetésnek, legalábbis a
komolyabb részének. Aztán meghallottuk a csengőt. Lucy- az egyik szobalány-
ment ajtót nyitni, legalábbis ha jól láttam. –még valami? –térített vissza Joe hangja a
beszélgetésünkhöz.
-
Holnap bemegyek és megnézem az iroda átalakítását. Ki akarom választani a
színeket vagy a színt. Utána bútorokat kell vennem és…
Joe
elnevette magát.
-
Na ez az a Kristen, akit ismerek. Tudod, hogy ha mindent átveszel, ezek a
dolgok az asszisztensedre fognak várni. Úgyhogy olyat kell választanod magad
mellé, aki ismeri az ízlésed, aki képes döntéseket hozni ilyen kicsi dolgokban
anélkül, hogy zavarna téged.
-
Ezt megjegyzem- mosolyogtam rá és átöleltem. –Mindent megteszek, hogy büszkék
legyetek rám.
-
Én már most is az vagyok. És biztos, hogy a szüleid is azok lennének. Gyönyörű
és okos fiatal hölgy lett belőled, aki az üzleti élet egyik leghalálosabb
üzletasszonya lesz. Tudom, hogy nehéz lesz, de a végén mindened meglesz és ezt
nem az anyagiakra értem.
-
Tudom.
-
Soha ne add fel, bármennyire is nehéz- suttogta. –Ezt soha ne felejtsd el.
Soha- felálltunk ő pedig adott egy puszit a homlokomra és kicsit távolabb húzódott.
Ekkor láttam meg Claire-t, Lizzy-t, Rob-ot és még egy ismeretlen férfit, akibe
Claire belekarolt. Lucy éppen akkor kísérte be őket, mikor elengedtük egymást
Joe-val. Végignéztem a Pattinson családon. Claire elegáns fekete fehér ruhát viselt, Lizziy egy fekete szürke félvállast, míg Richard és Rob öltönyt, ami meg kell jegyeznem piszkosul jól áltt Robnak. Mintha rá öntötték volna, de kénytelen voltam elszakítani róla a tekintetem, mielőtt bárkinek is feltűnt volna, mennyire bámulom.
- Jó
estét- köszöntek.
-
Sziasztok, jó estét- mosolyogtam. És végszóra az utolsó pillanatban megérkezett
Ashley és Michelle is.
-
Mrs. és Mr. Pattinson- mosolygott rájuk Ash, amint leért a lépcsőn. Sugárzott
belőle az élet, olyan volt, mint valami energiabomba. Egy szűk, testhez simuló
fekete féloldalas ruhát viselt, aminek az egyik ujja hosszú volt és hálós. Egy
fekete magassarkú volt a lábán, a haját pdig oldalra tűzte. Michelle szokás
szerint egyszerű ám igazi üzletasszony stílusát hozta. Egyrészes fekete-fehér
ruhát viselt, fekete cipővel, nyakában hosszú fekete nyaklánccal. Michelle
udvariasan a vendégeinkre mosolygott és belekarolt Joe-ba, miközben köszöntötte
a vendégeinket.
-
Üdvözlök mindenkit az otthonunkban. Michelle vagyok, a férjem Joe. Gondolom a
lányaink nem ismeretlenek. Ashley és Kristen.
-
Elizabeth vagyok, ők a szüleim Richard és Claire, valamint a testvérem Robert.
-
Igazán köszönjük a meghívást- nyújtott kezet Richard Joe-nak, aki mosolyogva
fogadta a köszöntést.
-
Foglaljatok helyet- intett a kanapé felé Joe. Mindenki elfoglalt egy-egy fotelt
vagy széket, néhányan a kanapén ültünk és beszélgetni kezdtünk. Persze, főként
a szülők ismerkedtek, nekünk nem kellett. Joe és Richard egyből megtalálták a
közös hangot, mikor szóba jött az üzlet. Persze mint ahogy az lenni szokott,
Joe egyből kikérdezte Richardot, mivel foglalkozik, hol dolgozik és már vezette
is a bárhoz, hogy Whisky-t töltsön neki.
-
Bocsássatok meg. Azonnal visszajövök- pattant fel a helyéről Michelle, mikor
megszólalt az asztalon a mobilja. Felvette, majd kisietett a nappaliból.
-
Anya a szívén viseli a munkáját. Biztos nagyon fontos lehet, ha ilyenkor
hívják. Soha nem zavarják este- mentegetőzött Ash.
- Mivel
foglalkozik az édesanyád? –kérdezte Claire.
-
Árvaházakat igazgat. Nem is egyet, de egy van, aminek a sorsát a szívén hordja.
-
A halála előtt az édesanyámmal közös árvaházat építettek. Anya szerette a
gyerekeket, de nem lehetett több neki és nagyon sajnálta azokat, akik árván
maradtak és elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ezek a
gyerekek ne nélkülözzenek. És Michelle-val kitalálták ezt az ötletet. A
megnyitó előtt azonban meghalt és Michelle úgy érezte tartozik neki annyival,
hogy mindent megtesz, amit anyám szeretett volna.
- És
most úgy néz ki többet nem tehetek- rázta meg a fejét Michelle csalódottan.
-
Mi történt?
-
Nincs több befektető, akik segítenének az árvaház bővítésében és nem fér el
több gyermek nálunk. Túl sokan vannak. Nem tudtak felvenni egy gyermeket ma
este, mert nincs elég hely.
-
Mi az, hogy a befektetők nem segítenek?
-
Tudod, hogy anyád és én majdnem mindent egyedül hoztunk létre. Kevés
befektetőnk van. Talán egy alapítványi bálra lenne szükségünk, adományokra, nem
tudom. Nem hagyhatjuk az utcán a többi ártatlan gyermeket, akiknek nincs
családjuk.
Teljesen
tanácstalannak tűnt. És láttam a szemében az elkeseredést.
-
Beszélned kellene apával, nem? –kérdezte Ashley.
-
Joe rengeteget segített már eddig is. Ezt egyedül kellene megoldanom.
-
És a pénz, amit anyám hagyott? Az a számla, ami nyitott mindkettőtök részére?
-
Az már régen nincsen Kristen. Rengeteg olyan dolog van, amit finanszírozni
kell, és attól félek, hogy ennél több gyermeken nem tudunk segíteni.
Taníttatjuk őket, etetjük, ruháztatjuk, fent tartjuk az épületet, az
alkalmazottak… Nagyon sok minden van.
-
Szervezd meg azt a bált és én hozok neked olyanokat, akik szívesen segítenek.
Ne félj, kibővítjük az árvaházat. Ígérem- mosolyogtam rá és megsimogattam a
hátát.
-
Tudok segíteni valamiben? A szervezésben esetleg? –vonta magára a figyelmünket
Claire.
-
Nem tudom, mennyire érdekelnek téged ezek a dolgok, de megköszönném, ha
segítenél. Igazán örülnék neki. Ráadásul jobban megismerhetnénk egymást, ha már
a gyerekeink ennyire jóban lettek.
- Nagyon
szívesen segítek. Tényleg, csak nyugodtan- és innentől kezdve ez volt a téma.
Mivel nem akartam ebbe nagyon belefolyni, így felálltam és kimentem a konyhába,
hogy megnézzem, hogy áll a vacsora.
-
Lucy, sokára lesz kész a vacsora?
-
Nem kisasszony, már elkészült. Szeretné, hogy tálaljunk?
-
Természetesen- csengettek és Lucy tanácstalanul nézett rám. -Majd én szólok a
többieknek, menj csak nyisd ki, utána tálaljatok.
-
Rendben- és már sietett is az ajtóhoz én meg visszamentem a nappaliba.
-
Remélem senkit nem zavarok a beszélgetésben, de a vacsora elkészült. Szerintem
menjünk át az ebédlőbe- mosolyogtam rá a többiekre. De a tekintetem megakadt
Robon. Ő csak megeresztett felém egy mosolyt és én majd elolvadtam. Felállt és
felém nyújtotta a szabad karját. A másikat Liz foglalta le mosolyogva. Azonban
mielőtt elértük volna az étkezőt, megpillantottam két nem várt személyt,
akiknek ugyan nagyon örültem, de fogalmam nem volt, hogy kerültek oda.
-Jó
estét mindenkinek!
Egy
percbe sem telt, hogy felfogjam, tényleg itt vannak és már el is engedtem Robot
és már Steven nyakába vetettem magam.
Ruhák, amiket viseltek a vacsin:
Ruhák, amiket viseltek a vacsin:
 |
| Claire |
 |
| Ash |
 |
| Kris |
 |
| Michelle |
 |
| Liz |
