10.fejezet

(Nessie szemszöge)

A szobámban ültem, az ágyamon és magam elé meredtem. Mint valami zombi. Én külső szemlélőként látta magam. Egy élettelen zombira hasonlítottam. A szemem alatt lila karikák, a bőröm még a szokásosnál is fehérebb, a szemem üveges. Mint mikor látomása van Alice-nak. Rosalie és apa mellettem voltak. Apa a karomat szorongatta és ráhajtotta a fejét. Rosalie mellettem ült és próbált valami reakciót kicsalni belőlem, de nem úgy tűnt, hogy bármire is figyelnék. Mind a ketten könnyek nélkül zokogtak és várták a csodát. Hallottam, ahogy apa azt kéri anyától, hogy adjon vissza nekik, hogy nem akarnak elveszíteni. De mind hiába volt. Én továbbra sem mozdultam.

-Vajon meddig lesz még ilyen állapotban, mielőtt…?- kérdezte erőtlenül Rosalie.

- Nem tudom. De most még legalább itt van. Még életben van.

- Ez nem élet Edward. Egész álló nap itt ül. Nem eszik, nem iszik és még vadászni sem jár. Meg sem szólal, mióta a műtét nem sikerült. Ráadásul Adriana is meghalt.

Szóval a műtét sikertelen lesz és elveszem Adriana életét is. Nem. Ez nem lehet. Nem engedhetem, hogy miattam meghaljon egy ilyen ártatlan és tiszta lelkű ember, mint Adriana. Nem fogom elvenni tőle az életét csak azért, mert nekem szükségem van egy vesére. Én így is, úgy is meghalok. És ha már ennek kell történnie, akkor nem fogom megfosztani Adrianát az életétől. Nem lehetek ilyen önző. Nem, nem, nem….

-Nessie, Renesmee ébredj fel- rázogatott valaki, mire kinyitottam a szemem és szembe találtam magam Rosalie-val. –Jól vagy? –kérdezte, de nem volt erőm válaszolni. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Még mindig az álmomban hallottak jártak a fejemben. –Miért nem válaszol? Mi történhetett vele? –kérdezte hisztérikus nénikém és elfordította rólam a tekintetét.

- Nem tudom. Hiszen nem volt rohama, a gépek sem jeleznek semmilyen eltérést. Csak rosszat álmodott- értetlenkedett Adriana és azonnal átvette Rosalie helyét, majd a gépeken kezdett valamit nyomkodni. Mikor rájött, hogy nem történt semmi, felém fordult. – Renesmee, szólalj meg. Kérlek. Ne csináld ezt. Mondd el, mi a baj. Hallod? Megijesztesz- nézett rám kétségbeesetten. Belenéztem a szemébe, ami tele volt melegséggel és gyengédséggel. Aggodalom és félelem tükröződött tekintetébe és képtelen voltam ellen állni kérlelő szavainak. Mintha eddig sötétségben ültem volna, de megjelent ő, a kezét nyújtotta és kivezetett a sötétből. Pontosan így éreztem magam. Úgy éreztem muszáj megszólalnom.

-Jól vagyok- suttogtam és ekkor mind a ketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

- Mi történt? Miért nem válaszoltál? –kérdezte Rosalie és ekkor végre elszakítottam a tekintetem Adrianáról és nénikémre néztem.

- Fogalmam sincs. Egyszerűen nem ment. De lehet, hogy nem is akartam- hajtottam le a fejem.

- Mit álmodtál? –váltott témát Adriana.

- Nem… én nem…- nem akartam neki elmondani. Nem volt hozzá erőm. Képtelen vagyok azt mondani neki, hogy az áldozata hiábavaló lesz, mert nem segít rajtam a műtét. Hogy ő is meghal és idővel én is. De muszáj lesz, ha meg akarom menteni az életét. El kell nekik mondanom, hogy még véletlenül se engedjék, hogy sor kerüljön a műtétre. Nem akarom az ő életét is elvenni, ahogy anyuét. Arra képtelen lennék.

- Nem sikerül a műtét. És te is meg fogsz halni- suttogtam és eleredtek a könnyeim.

- Ezt honnan veszed? –kérdezte, de mintha nem is rám figyelt volna.

- Láttam. Láttam saját magam és a családom, amint azért szenvednek, mert nem sikerült a műtét és te is meghaltál.

- Az csak egy álom volt. Nem egy látomás- fújta ki megkönnyebbülten a levegőt és kissé elmosolyodott.

- Hogy vagy képes mosolyogni, mikor az életedről van szó? –kérdeztem felháborodva. Hát valóban ennyire nem érdekelné a saját élete?

- Nekem nincsen életem. Nem vagyok ember. Én már rég halott vagyok. Azért küldtek, hogy megmentsem az életed és ez sikerülni is fog. Ha meghalok műtét közben, akkor az felsőbbrendű utasítás lesz. De nem félek a haláltól. Számomra az már nem ismeretlen- mosolygott tovább. Egyáltalán nem értettem semmit. Mi az, hogy már rég halott? Ez meg hogy a fenébe lehetséges? Hiszen itt van előttem.

- Hogy érted ezt? –kérdezte Rosalie is.

- Emlékezz… Nem mondhatok sokat- figyelmeztette. –Én egyszer már meghaltam. És nem olyan rossz, mint azt ti gondoljátok. Sokan azért félnek a haláltól, mert ismeretlen számukra. Fogalmuk sincs, hová kerülnek vagy mi vár rájuk. De nem rossz. Én már csak tudom- mondta az emlékeibe meredve. Próbáltam előszedni a gondolatolvasást. Látni akartam, amit ő. Tudni akartam mindent. Hiszen ha minden igaz, én is úgy végzem. Holtan.

- Ne próbálkozz. Úgysem láthatod. Nem szabad tudnod róla. Veszélyes dolog lenne. Elégedj meg annyival, hogy egy nagyobb hatalomnak szüksége van rád. Hiszen ők adták neked a hatalmat és ezt nem mindenki tudná úgy irányítani, ahogyan te. Szükségük van rád és nem fogják hagyni, hogy meghalj. Csak a képzeleted vetítette ki álmodban a félelmeidet. Te nem halhatsz meg. Legalábbis nem most. Még nem. Nem jött el a te időd- suttogta rám nézve.

- Ha én nem is, de veled mi lesz?

- A legrosszabb, hogy újra meghalok- mosolyodott el, de ez a mosoly nem volt őszinte. Úgy éreztem nem mond igazat. Nem ez a legrosszabb, ami történhet vele.

- Biztos?

- Igen- fordított nekem hátat. –Most mennem kell. Carlisle már végzett a vizsgálatokkal. Hamarosan megtudjuk alkalmas vagyok-e donornak. Ha igen, akkor holnap vagy holnap után sor kerül a műtétre.

- Nem. Én nem akarom a műtétet- kiáltottam határozottan. Ő már az ajtóban állt, de visszafordult és dühös tekintetét látva azonnal megbántam előbbi mondatomat.

- Mindenképpen lesz műtét. Mondtam már, hogy ne engem félts. Most csak a te gyógyulásodra összpontosíts. Te vagy a fontos, nem én, értsd már meg- kelt ki magából ő is. – Fogd már föl, hogy ha te meghalsz, mindennek vége. Mindennek, amiért valaha küzdöttünk. Mindenkinek az áldozata hiábavaló lenne. A tiéd, a családodé, a fölötted állóké és… az édesanyádé. Mindent tönkre tehetsz. Most rajtad áll vagy bukik minden. Egyedül azon, képes vagy-e tovább harcolni vagy gyáva nyúlként megfutamodsz. Bella nem akarta, hogy ilyen legyél. Soha nem akarta, hogy a lánya gyenge legyen. Nem azért áldozta föl az életét és a családját, hogy te 20 év elteltével feladd, mert elfáradtál. Egyáltalán nem hasonlítasz ahhoz az erős harcoshoz, aki voltál. Eddig úgy cselekedtél, hogy Bella büszke legyen rád és az is volt. De most legszívesebben elbújna bánatában. Pontosan tudja mennyire nehéz most neked és átérzi a fájdalmad, de nem akarná, hogy ilyen legyél. Egy gyenge és szánalmas beteg félvér- lépett elém és komoran nézett rám. Végig a szemembe nézett és úgy mondta. Rosalie felmordult.

- Ne merd sértegetni. Nem engedem.

De Adriana nem foglalkozott vele, továbbra is a szemembe nézve folytatta.

-Édesanyád most is azzal foglalkozik, hogy az életedet megmentse, és te egyszerűen feladnád? Hát ennyit jelent neked az ő áldozata? Képes lennél eldobni azt, amiért az életét adta? Azért halt meg, hogy élhess és megmenthesd a világot.

- Ne mondd ezt- visítottam. A könnyeim patakokban hulltak. –Nem akarom hallani.

Láttam rajta, hogy nem akar bántani és mennyire nehezére esik ezeket mondani, de mégis ezt teszi. Láttam a szemén, hogy mérhetetlen fájdalommal jár kimondania ezeket a szavakat. De mégsem akartam őt hallani. Féltem. Féltem attól, hogy igaza van és féltem attól, hogy szembesülnöm kell az igazsággal. Nem akartam hallani, mert tudtam, hogy igaza van.

-Nem akarom, hogy szenvedj, de tudnod kell. Rengeteg minden múlik rajtad- vette lágyabbra a hangját. –Neked élned kell. És nem azzal foglalkoznod, hogy mi lesz velem- fogta meg a kezem. –Az én életem semmit nem ér. Mondom, hogy már egyszer meghaltam. Így is úgy is itt kell hagynom ezt a világot. Csak azért vagyok itt, mert te beteg vagy. Ha ez nem történik meg, én soha nem jöttem volna vissza a földre. Kérlek, értsd már meg. Én nem maradhatok itt. Az én helyem máshol van. Bármennyire is szeretnék itt maradni. Nem tehetem. Én már soha többet nem fogok a földön élni. De nem akarok úgy elmenni, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy te élhess. Bella sem örülne neki.

- De én… én megkedveltelek és nem akarom, hogy elmenj. Azt meg pláne, hogy miattam. Tudom, hogy anya sem akarná, hogy egy ilyen jólelkű és kedves ember elveszítse az életét miattam

- Nem tehetsz ellene semmit. Ha tényleg megkedveltél, akkor belemész a műtétbe és megengeded, hogy segítsek. Ne legyen hasztalan, hogy visszatértem. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem tudtam neked segíteni. Kérlek. Ne félts engem. Most csak a te gyógyulásod a fontos. Az a lényeg, hogy te életben maradj. Én már nem számítok.

- Én ezt nem…

- Nem fogadok el nemleges választ. Veszélyben az életed és ahhoz, hogy meg tudd védeni magad, fel kell épülnöd. Erősnek kell lenned. Keménynek és kegyetlennek. Sok minden múlik rajtad, főleg a családod sorsa. Ha magad miatt nem is, de legalább miattuk és az édesanyád miatt harcolnod kell. Hidd el, Bella mérhetetlenül büszke rád és minden pillanatban téged figyelt, pedig tudta jól, hogy baja lehet belőle. Soha egy percre sem hagyott magadra. Téged figyelt és büszke volt rád. Szeret téged még akkor is, ha ezt nem mondhatja el. Fogalmad sincs mennyit szenvedett a hiányodtól. De megértette, hogy neki nem idelent van a helye. Máshol nagyobb szükség volt rá. Most itt az ideje, hogy te is azt tedd, ami a dolgod. Végig kell járnod a számodra kirendelt utat.

- Te ismered őt?

- Igen. Jobban, mint azt bárki is sejtené. Ismerem az érzéseit, tudom a titkait. Mindenről tudok, ami vele kapcsolatos.

- És hogy van?

- Boldog, bár nem teljesen. Hiszen nem lehet melletted, de megtalálta a lelki békéjét. Pontosan olyan vagy, mint ő. Te vagy a legtisztább lélek a földön. Mérhetetlenül büszke, hogy te vagy a lánya. És bármit megtenne azért, hogy melletted lehessen- simogatta meg az arcom, de közben eleredtek a könnyei. Renesmee, nem adhatod fel. Harcolnod kell. Gondolj arra, hogy Bella is ezt tette. Harcolt azért, hogy a világra hozhasson. Ne legyen hiábavaló az áldozata. Fogadd el a segítségemet. Ha csak ennyit tehetek érted, ne utasítsd vissza. Nagyon kérlek.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem és azt is, hogy itt vagy bár nem értem a feléd irányuló érzéseimet. De megnyugtat a tudat, hogy mellettem vagy. Különleges nyugalmat és békét sugárzol. És igazad van, még ha nem is akarom bevallani. De nem gondolhatok csak magamra. Tovább kell folytatnom a harcot.

- Ezt akartam hallani- mosolygott Adriana, majd minden szó nélkül kiment a szobából. Nénikém pedig egy „mindjárt jövök” elmormolása után szintén magamra hagyott. Hajjaj, ebből még bajok lesznek. Édes istenem, ne hagyd, hogy Rose valami őrültséget tegyen. Ne engedd, hogy Adrianának baja essen.

(Rosalie szemszöge)

Nem akartam Renesmee előtt kiosztani azt a nőt, de nem fogom hagyni senkinek, hogy így beszéljen Nessie-vel. Eleget szenvedett már ebben az életben és nem fogom hagyni, hogy még egyszer fájdalmat okozzanak neki. Adriana túl messzire ment. Nem volt szép tőle, hogy ilyeneket vágott a kislány fejéhez. Után indultam és a folyosón utol is értem. Elkaptam a karját és magam felé fordítottam.

-Mégis mit képzelsz te magadról? Nem beszélhetsz így vele. Nem tehet arról, hogy beteg. Nincs jogod ilyeneket a fejéhez vágni. Nem is ismered. Fogalmad nincs róla, hogy milyen. Ahhoz meg végképp nem volt jogod, hogy Bellát is belekeverd ebbe az egészbe. Nem értem miért kellett neki hazudni az anyjáról? –kérdeztem dühösen. Kirántotta a kezét a szorításomból és egyenesen a szemembe nézett.

- Nézd, Rosalie. Nem hazudtam neki Bellával kapcsolatban. Ismertem őt, jobban, mint azt te gondolnád. Minden tudok róla. A titkait, az érzéseit, mindent.

- Ez akkor sem jogosít fel, hogy így beszélj a lányával. Ő csak egy gyerek. De látom, neked ez nem jelent semmit.

- Azt tehetek, amit csak akarok- felelt indulatosan. - Nem tilthatsz meg nekem semmit. És nem hazudtam neki. De fel kellett nyitnom a szemét. El sem tudod képzelni mekkora bajban van a világ. Te nem érzékelsz belőle semmit, mert úgy vannak vele, hogy Renesmee haldoklik, és most nem foglalkoznak vele. De amint megtudják, hogy életben marad, meg fogják támadni. Meg akarják majd ölni. Minden eddiginél hatalmasabb túlerővel kell majd szembenéznie és csak azután kerül sor a végső összecsapásra. Fogalmad sincs, miként kellene őt most kezelned.

- Anyja helyett anyja voltam. Jobban tudom, mi kell neki, mint te.

- Vigyáztál rá és Bella ezért mérhetetlenül hálás. De most fogalmad sincs, mit tegyél. Kétségbe vagy esve, várod a csodát és közben engem kritizálsz, bár nem tudhatod, mit miért teszek. De egy valamit tudnod kell. Renesmee-nek egy erős kézre van most szüksége, ami megkeményíti a lelkét.

-Eleget szenvedett már. Nem fogom hagyni, hogy még többet szenvedjen.

- Pedig ezt fogod tenni. Karba tett kézzel nézed végig, ahogy könyörtelen és kegyetlen lesz ez a lány. Hidd el, nekem sincs ínyemre ez az egész, és ha tehetném, örömmel átvállalnám minden terhét. Viszont nem tehetem meg. Ő a kiválasztott és ennél többet nem tudok neki segíteni. De ha azt akarom, hogy életben maradjon, akkor ez a helyes út. Meg kell keményítenünk a lelkét, mert nem zuhanhat össze minden egyes apró akadálynál- sziszegte. Már mindenki minket nézett, de engem most egy csöppet sem érdekelt.

- Helyes… ch… Neked ő semmit nem jelent. Téged csak a hatalom érdekel, ami a kezében van. Egyedül csak ezért segítesz. Nem azért, hogy ez a lány meggyógyuljon. Neked semmit nem ér az élete. Csak a hatalmat félted.

Adriana szeme szikrákat szórt, majd meglendítette a kezét és lekevert egy akkora pofont, hogy még vámpír létemre is fájt. Komolyan mondom, hogy fájt. Hallottam, ahogy reccsen a keze. Nyílván eltört. Ezt bizonyította az is, hogy fájdalmában felordított és a melléhez szorította törött kezét. Ekkor megjelent mellettünk Edward és Carlisle, de Adriana mintha észre sem vette volna őket, rendezte arckifejezését és folytatta mondandóját.

-Nem tudsz te rólam semmit. Fogalmad sincs, mit érzek az iránt a kislány iránt, aki betegen fekszik abban az ágyban. El sem tudod képzelni, mennyire fáj így látnom őt. Minden hatalmat odaadnék azért, hogy ő meggyógyulhasson, mert azzal ellentétben, amit te rólam gondolsz, egyáltalán nem érdekel a hatalmon. Azért vagyok itt, hogy őt megmentsem. Senki más nem érdekel, csakis ő. Soha nem tudnám bántani. Újra az életemet adnám érte, ha ezzel megmenthetném. Nincs az a hatalom, amiért feláldoznám a l…

- Adriana. Elég- kiáltotta egy lány a tömegből, majd mellénk szaladt. Átkarolta Adriana vállát, miközben ő még mindig a mellkasához szorította törött kezét.

- Sajnálom. Én nem akartam. Mary… én…- kezdett szabadkozni, de a Mary nevű lány félbeszakította…




Sziasztok!


Sajnálattal látom, hogy az előző fejezet nemigazán tetszett nektek. Egyetlen komi. Összesen ennyit kaptam az előző fejezethez és ez nagyon elszomorított. Nem tudom mi lehet ennek az oka. Nem tetszett? Akkor azt írjátok, hogy nem jó és változtassak rajta. De ez most elszomorított. 
De attól függetlenül hoztam a következő fejezetet és reménykedem benne, hogy ez jobban tetszik majd, mint az előző. 
Puszi nektek Rosalice

Megérkezett a 9.fejezet!

A halál béké, könnyű. Az élet nehezebb.

(Nessie szemszöge)

Idegesített mi van apával. Fogalmam sincs miért rohant el olyan gyorsan, de nagyon remélem nem csinált semmi őrültséget. Végül is kinézem belőle. De nem. Nem tehetett semmit. A többiek csak megállítanák, ha valami hülyeséget csinálna.

- Szia. Nem zavarok- lépett be a szobámba Adriana.

- Nem. Gyere csak.

- Hoztam neked valamit- mosolygott, majd előhúzott a háta mögül egy tasak vért.

- Oh…- nem tudtam mit mondhatnék neki. A torkom égett és legszívesebben rávetettem volna magam, de nem tehettem. Türtőztetnem kell magam.

- Muszáj azt bekötni? –kérdeztem elkínzott arccal, de ő csak mosolygott és közelebb jött.

- Ezt nem azért hoztam. Hanem hogy megidd.

- Hogy? Tessék? –kérdezte kikerekedett szemmel. –Nem, izé… fújj.

- Renesmee, nyugodj meg. Tudom, hogy félig vámpír vagy. Azt is tudom, hogy a családod vámpírokból áll. De nem szólok senkinek. Megígérem. Már beszéltem Carlisle-val és az apáddal is. Ne aggódj. Nem akarok semmi rosszat.

- De mégis hon…?

- Ezt nem árulhatom el. Legyen elég annyi, hogy tudom és segíteni akarok. Megvizsgáltattam magam Carlisle-val, hogy alkalmas lehetek-e donornak. Az eredmények hamarosan megérkeznek.

- Miért? Miért akarsz segíteni.

- El sem tudod képzelni, mennyire szeretném elmondani neked az igazat. De nem tehetem. Ez az egyetlen feltétele annak, hogy segíthetek rajtad- suttogta. Az tekintete szomorúságot tükrözött és ettől én is elszomorodtam. Nem tudom, miért érzem én is ezt, de nem akarom, hogy szomorú legyen. Sokkal szebb, amikor vidám és mosolyog.

- Na, mi lesz? Ideadod azt a vért, vagy megvárod, amíg kitépem a kezedből? –kérdeztem mosolyogva. Felemelte a fejét és ő is elmosolyodott, majd a kezembe adta a tasakot. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy embervért igyak, de nem válogathatok. Ahhoz túl gyenge vagyok, hogy vadásszak.

- Tudom, nem szívesen iszod meg, de ettől erősebb leszel. Túlságosan legyengültél. Rengeteget voltál ágyban.

- Köszönöm- suttogtam és mohón inni kezdtem. Hamar kiürült a tasak és úgy éreztem tele vagyok. Még mindig nem éreztem magam valami erősnek, de legalább már egyedül tudtam felülni és mozogni. –Nagyon jól esett. Köszönöm.

- Nincs mit. Csak szólj, ha valamire szükséged van. Ma éjjel én leszek bent. Majd egy párszor benézek hozzád- mosolygott, majd elvette a tasakot és magamra hagyott.

Nagyot sóhajtva dőltem vissza a párnára. Vajon miért érzem azt, ha ez a nő a közelemben, hogy ismerem őt. Ismerem és nagyon megkedveltem. Már most egy nap után, pedig nem tudok róla semmit. A nevén kívül mást nem tudok róla. Újra kopogtak és egy szabad után belépett a szobába Rosalie.

-Na, végre. Mi történt? Miért rohant el apa? És hol vannak a többiek?

- A többiek vadászni mentek. Edward azért rohant el, mert kiderült, hogy Adriana tud a titkunkról és elmondta Carlisle-nak. Edward pedig kiakadt és tudni akarta mégis honnan tud mindent rólunk, de nem szedett ki semmit belőle.

- Ennyi? És Alice miért rohant el?

- Mert látta, hogy Edward nem éppen kedvesen követeli a válaszait, és azt is látta, hogy Adriana felajánlja a veséjét neked.

- Oh…

- Meg sem lepődsz ezen?

- Nem. Éppen előtted ment el és elmondott mindent. Sőt. Hozott nekem vért is.

 - Értem.

- Te miért nem mentél a többiekkel vadászni?

- Szerettem volna itt maradni veled.

- Pedig erre igazán semmi szükség. Most kicsit jobban érzem magam és Adriana is megígérte, hogy este benéz hozzám. Ma ő lesz ügyeletben.

- Annál inkább maradok. Beszélnem kell vele. Én is tudni szeretnék pár dolgot és reménykedem benne, hogy nekem elárulja az igazat.

- Sok sikert hozzá. Szerintem nem fogja- ásítottam.

- Egy próbát megér. De aludj. Pihenésre van szükséged- suttogta és a hajam kezdte simogatni, minek hatására rövidesen el is aludtam.

(Rosalie szemszöge)

Nem tudom, mit akarhat ez a nő. Renesmee-t már az ujja köré csavarta. Úgy beszél róla, mint valami megmentőről. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság mivel sikerült belopnia magát a szívébe. Mert az nem tudom elhinni, hogy minden hátsó szándék nélkül segíteni akar Renesmee-nek. Nincs olyan ember a földön, aki segítene egy ismeretlennek. Még akkor sem, ha megkedvelte. Itt valami nincs rendben, de én ki fogom deríteni. Rá fogok jönni, ki ez a nő és mit akar a családunktól.

Tekintetem Renesmee-re vándorolt. Békésen alszik és álmában mosolyog. Régen láttam már így. Mikor ennyire békés és nyugodt, olyan, mint egy gondtalan gyermek. Annyira hasonlít Bellára. Melegszívű, kedves és jólelkű lány lett belőle. Bella is pontosan ezt akarta. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha most itt lenne, minden követ megmozgatna a lányáért és képes lenne a lehetetlenre is. De nem lehet itt. Pedig Nessie- nek jót tenne a jelenléte.

-Oh… Bella. Milyen jó lenne, ha most itt lehetnél köztünk. És vigyázhatnál a lányodra. Tudom, most is azt teszed, de szeretnélek megkérni rá, hogy hagyd itt nekünk. Segíts, hogy megmenthessék őt. Neki élnie kell. Muszáj. Ha ő is elmegy, a családunk végleg összeomlik és mindenki belepusztulna a fájdalomba. Téged elvesztettünk, de akkor velünk volt Nessie. Egy darab belőled. De ha ő elmegy, mi marad nekünk? Nem lesz semmi, ami vigaszt nyújtana a számunkra. Kérlek, segíts, hogy itt maradhasson közöttünk- kértem és tekintetem a plafonra szegeztem.

Annyira szeretném, ha segíthetnék Renesmeen. De nem tehetem. Pedig az életemet adnám érte. Isten a tanúm rá, hogy imádom őt és nem hagynám, hogy baja essen. Viszont most lehet, hogy kénytelen leszek végignézni, ahogy itt hagy minket és követi az édesanyját.

- Meg fog gyógyulni- hallottam meg egy kellemes hangot és ezzel egy időben a vállamra simult egy kéz. Felnéztem a nőre, aki minden bizonnyal végig hallgatta könyörgésemet és valami földöntúli nyugalom szállt meg.

Adriana állt a hátam mögött és halványan rám mosolygott.

-Mitől vagy ebben annyira biztos?

- Érzem. Érzem, hogy minden rendben lesz. Neki élnie kell. És ezt odafönt is tudják. Hatalmas hibát kell helyrehozniuk.

- Nem értelek. Mi vagy te? Vagy inkább ki? –kérdeztem és felálltam a székről, hogy a szemébe nézhessek.

- A „ki” kérdésre csak annyit mondhatok, hogy a nevem Adriana Montez. De ezt te nem hiszed el. És ennek én örülök. A „mi” kérdésre pedig nem adhatok pontos meghatározást. De én sem vagyok teljesen ember. Természetfeletti lény vagyok, akárcsak ti. Én sem élek a szó szoros értelmében, de mégis itt vagyok. Ugyan olyan sebezhetően, mint egy ember- mosolygott.

- Annyira hasonlítasz…

- Bellára? –kérdezte még mindig mosolyogva és Nessie mellé sétált.

- Igen. Ismered őt?

- Persze. Nagyon jól- mosolygott. –Tudok róla mindent pont, mint rólatok. Renesmee édesanyja, Edward felesége és a Cullen család lelke, ahogy ti fogalmaztatok.

- Azt mondod természetfeletti lény vagy, nem bánod, hogy nem hiszem el, hogy a neved Adriana és mindent tudsz rólunk. Ki vagy te? És mit akarsz?

- Rose. Mondom, hogy a „ki” kérdésre nem adhatok választ. A lelked mélyén pontosan tudod, ki vagyok, akárcsak a többiek. De nem akarjátok még magatoknak sem bevallani. Azért küldtek, hogy megmentsem Renesmee életét, és ha elmondom, ki vagyok, vissza kell mennem anélkül, hogy segítenék. Kérlek, próbálj meg bízni bennem. Már nem leszek itt sokáig és kell valaki, aki vigyáz rá. Te erre tökéletesen megfelelsz. Eddig is vigyáztál rá és ezután is mellette leszel. Többet tettél érte, mint é… Bella.

- Nem. Én vigyáztam rá, de Bella az életét adta érte.

Mégis hogy mondhatja azt, hogy többet tettem a kislányért, mint a saját anyja. Esküszöm, ez a nő nem normális.

-Nem úgy értem. Nézz rá- kérte. –Szép, erős, okos, és ami a legfontosabb… jó. Nem lett gonosz azért, mert elvesztette az anyját, pedig ez is benne volt a pakliban. Ő a jó példaképe. Az egyetlen olyan személy ezen a földön, aki semmi gonoszságot nem tett. A legtisztább lélek.

- Ez igaz. Büszke vagyok rá.

- Bella is az. Hidd el.

- Ki vagy te? Annyira ismerős vagy. Mintha már láttalak volna, de mégsem ismerlek fel. Mintha valami egyszerű és kézenfekvő dolgot nem vennék észre.

Csöndesen felnevetett.

-Érzed és tudod ki vagyok. Rá fogsz jönni. Okos vagy. Nyugodj meg. Nem fogok ártani a családodnak. Nem azért jöttem és sosem tudnék olyat tenni, ami ártana nektek. Csakis azért vagyok itt, mert szüksége van rám Renesmee-nek.

- Köszönöm. Bár nem jutottam sokkal előrébb valahogy mégis nyugodtnak érzem magam.

- Én tartozom köszönettel. Méghozzá nem is sejted mennyi minden miatt. De most nem ezért jöttem.

- Hátakkor?

- Megígértem Nessie-nek, hogy este ránézek. Ma este én vagyok ügyeletben és a holnapi műszakomat is elcseréltem. Csak este leszek bent.

- És Carlisle?

- Itt van valahol a kórházban. Az egyik betegénél. Pedig nem kellene bent lennie. Ő délelőtt ügyel.

- Carlisle már ilyen. Ő… - kezdtem volna, de ekkor Nessie mocorogni kezdett és szép lassan kinyitotta a szemét. Mikor észrevett, ránk mosolygott, majd hirtelen felnyögött és eltorzult az arca.

- Jól vagy? –kérdeztem és elkaptam a kezét.

- Igen. Persze csak…

- Mondd el, mit érzel. Ha hazudsz, akkor nem tudok enyhíteni a fájdalmadon-, hajol hozzá közelebb Adriana.

- Rendben- sóhajtott, majd újra felnyögött. –Fáj a vesém.

- Mit érzel? Szúr vagy esetleg…

- Görcsöl- nyögte még fájdalmasabban, az én kezem pedig automatikusan megindult veséje felé. De Adriana félrelökte a kezem. Én fel sem fogtam mit csinál, de a tű már Nessie kezében volt. Beadta neki az injekciót és Nessie fájdalomtól eltorzult arca szép lassan kisimult.

- Ez egy eléggé erős fájdalomcsillapító- magyarázta nekem és Nessi-nek is. –Általában hat óra múlva szűnik meg a hatása, de nálad ezt nem lehet tudni. Nem ez a fájdalomcsillapító van előírva neked, de majd ezen javítok. Úgy látom a másik nem igazán segített- nézett az infúzió felé.

- Egy órája volt bent egy nővér és akkor nyomkodott bele valamit- motyogtam.

- Igen. Az lett volna a fájdalomcsillapító, amitől elméletileg reggelig nem lehetnének fájdalmai.

- Értem- bólintottam.

- Ha újra fájdalmai lennének, megtalálsz az orvosiban- nézett rám komolyan. – De óránként visszajövök, hogy tudjam milyen az állapota.

- Köszönöm Adriana. Nem tudom mit csináltam volna, ha nem vagy itt. Mekkora fájdalmai lehettek? –kérdeztem.

- Hahó- szólt közbe Nessie álmos hangján. –Én is itt vagyok. Nálam jobban senki nem tudja, mennyire fáj.

- Őszintén nem tudom. A normális halandóknál ezek a fájdalmak csak jóval később jelentkeznek. De Renesmee esetében ez a folyamat felgyorsult. Sokkal gyorsabban romlik az állapota, mint normál esetben.

- És a dialízis? Az nem segíthet?

- Nem. Renesmeen ez nem segítene. Sajnálom.

- Ez azt jelenti, hogy…

- Minél előbb donort kell találnunk. Carlisle már vizsgálja a mintákat, amiket tőlem vett és már körbetelefonált. Nem tudjuk, hogyan fog változni az állapota. Ebben a pillanatban rohamosan romlik. Percről percre rosszabb. De kitalálunk valamit. Ezért vagyok itt… emlékszel? –kérdezte és megfogta a kezem.

- Igen- suttogtam. Adriana elköszönt Nessie-től és elhagyta a szobát, én pedig lerogytam a székre. Nem tudom elhinni, hogy tényleg elveszíthetem. Elveszíthetem az egyetlen személyt, akit a lányomnak tekintek. És nekem végig kell néznem úgy, hogy nem tehetek ellene semmit. Pedig mennyire szeretném, ha most az egyszer ember lehetnék. Azért, hogy megmenthessem az életét. Ha lehetne, örömmel cserélnék vele helyet, hogy én szenvedjek és ne ő. De nem tehetem meg. Nincs semmilyen megoldás arra, hogy még ha nem is megszüntetni, de legalább enyhíteni tudjam a fájdalmát.

- Ne aggódj. Ha kifutunk az időből, én akkor is boldog leszek- suttogta Nessie és megszorította a kezem. Én felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

- Hogy mondhatod ezt? Senki nem lehet boldog, ha te nem leszel velünk. És te sem leszel az.

- De… az leszek.

- Nem…

- Hallgass végig, kérlek- suttogta. –Az leszek, mert tudom, hogy titeket nem fenyeget többé semmilyen veszély. Legalábbis általam nem. Ha én meghalok, titeket békén fognak hagyni. És itt a dolog jó oldala számomra- mosolyodott el, de a szemei lecsukódtak. – Én anyával lehetek. Újra láthatom őt, megölelhetem, és többet nem kell elválnunk.

- De Bella sem akarná, hogy elmenj. Azért halt meg, hogy te élhess. Csakis azért, hogy neked életet adjon. Akkor ezt ne dob el magadtól csak azért, mert egy kicsit beteg vagy- keltem ki magamból. Tudom, nem volt szép tőlem, hogy belekevertem Bellát, de ha ez kell ahhoz, hogy észhez térítsem Nessie-t, akkor megérte.

- Egy kicsit? –nevetett fel csendesen, de a nevetése köhögésbe fulladt. –Rose. Hol jártál te, mikor Adriana és nagyapa közölték velünk, hogy donor kell, vagy végem?

- Itt voltam. De nem érdekel. Anyád harcolt érted. Szembe szállt az egész családdal. Sőt, még apáddal is, pedig mindennél jobban szerette őt. Mindenkivel szembe fordult azért, hogy te élhess. Aztán a halálból is visszajött érted. Visszajött, hogy láthasson téged felnőni és mindent megtett azért, hogy megvédhessen. Eddig úgy cselekedtél, hogy büszke legyen rád. Hát most se add fel. Mutasd meg mindenkinek, hogy képes vagy legyőzni ezt a betegséget is. Te Bella lánya vagy. Vér a véréből. Nem adhatod fel ilyen egyszerűen. Küzdj az életedért. Harcolj azért, hogy mindenki boldog legyen. Ne add fel.

Csak úgy dőltek belőlem a szavak. Most az egyszer nem érdekelt, hogy megbántom. Szeretem őt és pont ezért kell észhez térítenem. Tudom jól, hogy saját magát hibáztatja az anyja haláláért, de per pillanat nem jutott jobb az eszembe, mint Bella. Ha miattunk nem is, de miatta harcolnia kell az életéért. Az anyja emléke miatt tovább kell élnie.

Renesmee szeméből folytak a könnyek és úgy éreztem túl kemény voltam hozzá. Már éppen bocsánatot akartam kérni, de rájöttem, hogy nem lenne a leghelyesebb dolog. Ha már megbántottam, legalább legyen értelme. Talán ez majd ráébreszti, hogy ha élni akar, azzal elősegítheti a gyógyulását. Én eddig nem hittem ebben, de most már kezdem érteni. Ha nem akar élni, akkor hiába való minden fáradozásunk.

-Bocsáss meg nekem- sírta és kinyújtotta felém a karját. Én magamhoz öleltem és nyugtatni kezdtem őt. –Nem gondoltam bele rendesen. Csak sokkal egyszerűbbnek tűnt.

- Nem egyszerűbbnek kell lennie, hanem jobbnak. És nekünk az a jobb, ha te velünk vagy. Nem számít, mennyien jönnek értünk, nem számít, hányan akarnak megölni. Mindennel szembe szállunk, érted. De ha te nem vagy, akkor az egész nem ér semmit.

- Megígérem, hogy harcolni fogok. De ez nem lesz elég.

- Egyenlőre elég- toltam el magamtól. –A többit pedig megoldjuk. Ha mind együtt vagyunk, senkinek nem eshet bántódása.

- Köszönöm Rose- borult újra a nyakamba.

Ezt akartam hallani. Hogy harcolni fog és nem adja fel. Csak ennyit akartam. Most már biztos vagyok benne, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy felépüljön. Mert ő valóban erős. Erősebb, mint bárki más és ezt nem fizikailag értem. A lelke erős. A lelke, melyet megedzett a sok szomorúság és bánat kezdve attól a perctől, hogy elvesztette az édesanyját.

Kicsivel hamarabb… Nessie betegsége előtt…

(Bella szemszöge)

20 év rettenetesen hosszú egy ember életében. Sok minden történik velük ennyi idő alatt, de én már nem vagyok ember. Semmi nem olyan, mint régen, mikor ember voltam. De nem bántam meg. Hiszen életet adtam a lányomnak és láthattam felnőni. Megérte még akkor is, ha ők nem láthattak. De a mai napig fáj, hogy el kellett hagynom őket. Pedig annyira szerettem volna ott maradni, velük. De nem lehetett. Helyette itt maradtam, fent az angyalok között és én is az lettem. Így legalább láthattam őket, még akkor is, ha csak messziről. De figyelemmel kísérhettem az életüket. Egy részem mindig is velük maradt. Figyeltem őket, minden lépésüket, minden tettüket.

És most azt kell látnom, hogy a lányom haldoklik. Haldoklik és nekem tétlenül végig kell néznem, ahogy elhagyja a családját. Úgy, ahogy egykor nekem is kellett.

Tisztán emlékszem annak a napnak minden egyes percére.

-Köszönöm, hogy a családotok része lehettem. Örökké szeretni foglak benneteket- mondtam, majd a fény felé sétáltam. Már akkor sem akartam elhagyni őket, de tudtam, nem tehetek mást. Annyira hívogató és békés volt. Mielőtt beléptem volna, még egyszer rápillantottam a családomra majd besétáltam a fénybe. Visszakerültem a fehér szobába, és nem lepett meg, hogy Meredith ott várt rám. Mellette két fehér ruhás alak állt, de az arcukat nem láttam.

- Örülök, hogy itt vagy Bella.

- Én is, bár jobb szerettem volna lent maradni.

- Elhiszem.

- Most mi lesz velem? –kérdeztem.

- Nos… Itt maradsz fent. Többet nem mehetsz az emberek közé, most már ez lesz az otthonod. Szeretnénk, ha közénk tartoznál.

- Azt akarjátok, hogy én… én is angyal legyek? –kérdeztem döbbenten.

- Pontosan- mosolygott az egyik fehér ruhás alak és levette a fejéről a csuklyát. –A nevem Mary.

Kb. velem egy idős lehetett, a haja vöröses barna és a háta közepéig ért. Arca ragyogott és a mosoly lemoshatatlan volt az arcáról.  

- És mi lesz, ha nem akarok közétek tartozni? –kérdeztem és elfordítottam tekintetem a Mary nevű lányról.

- Ha nem akarsz közénk tartozni, akkor is idefent maradsz a többi lélekkel. Ha csatlakozol hozzánk, figyelemmel kísérheted a földön élő halandókat, köztük a családodat is.

- Szóval láthatom őket?

- Igen. Nos… Hogyan döntesz?- kérdezte Meredith.

- Szeretnék közétek tartozni.

- Rendben- mosolygott, majd megfogta a mellette álló két alak kezét és lehunyta a szemét. Mindössze pár pillanatig tartott az egész, aztán kinyitotta a szemét még mindig mosolygott. –Kész. Mostantól te is angyal vagy. Mary, kérlek, vezesd körbe és mutasd meg neki, mi lesz a dolga- kérte és miután Mary mellém lépett, ők már el is tűntek.

- Gyere –fogta meg a karom és egy hatalmas ajtó felé húzott. Az ajtó előtt elengedte a karom és az egyik kezét az ajtóra tette. Egy pillanatig erősen koncentrál, majd kinyílt az ajtó és onnan még nagyobb fehérség szűrődött ki…

-Ne szomorkodj drága Bella- érintette meg a vállam Meredith, mire kissé megijedtem, ugyanakkor újra elöntött a méreg, mikor eszembe jutott, min is gondolkoztam, mielőtt eszembe jutott volna a múlt.

- Ne szomorkodjak? Tényleg? Akkor mégis mit csináljak? A lányom haldoklik, és én nem lehetek mellette. Innen kell néznem, ahogy elhagyja a családját. Nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha itt lenne, de a családjának nagyobb szüksége van rá. Összeomlanak, ha őt is elveszítik. Mégis mit akartok még tőle? –kérdeztem és szinte már kiabáltam. –Mindent megtett, amit kértetek tőle. Vagy talán ez a hála érte?

- Bella, kérlek, elég. Nyugodj meg.

- Hogyan? Mikor a lányom haldoklik. Mit akartok ezzel?

- Most már tényleg elég- kiáltotta és megremegett tőle a szoba. A hangja pengeként hasított végig a csendes helységben, mely csak az én hangomtól zengett. Ám Meredith hangja belém fojtotta a szót. –Nem akartuk, hogy ez történjen- most már halkabban beszélt. –Kicsúszott a kezünkből az irányítás.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy a démonok kihasználták a helyzetet és ők idézték elő ezt a betegséget. Így a lányod nem tud ellenük harcolni és mi kevesek vagyunk hozzájuk. Egyre többet járnak fel a felszínre és ártatlanokkal végeznek, hogy még több lelket gyűjtsenek. Kísértik őket és addig, amíg ők maguk le nem mondanak az életükről. Mi pedig nem tudunk ez ellen tenni. Próbáljuk visszatartani őket, de szörnyű a helyzet. A lányodat nem fogják megtámadni, mert úgy gondolják meg fog halni. Csak annyit tehetünk, hogy őt megmentjük. De ez nem megy ilyen egyszerűen. Le kell küldenünk valakit.

- Mire akarsz kijutni? –kérdeztem értetlenkedve. Még mindig mérges voltam, de már nem az angyalokra. Hiszen nem ők tehetnek erről.

- Arra, hogy vissza kell menned. Nem küldhetünk mást, mert kizárólag te vagy az egyetlen, aki segíteni tud nekik. Te vagy Renesmee édesanyja és egyedül te vagy képes megnyugtatni őket. A lányodnak fel kell épülnie, hogy folytathassa valódi útját.

- Szóval azt akarod, hogy menjek vissza, aztán újra hagyjam el őket?

- Igen. Sajnálom, de ez a legtöbb, amit tehetünk.

- Hazudsz- suttogtam. –Tudod, hogy megérzem, és te most hazudsz.

- Muszáj, értsd meg. Nem mondhatom el az igazat. Még mi sem tudjuk mi lesz. Nem tudjuk, mit hoz a jövő- suttogta.

- Mikor kellene mennem? –kérdeztem egy sóhaj kíséretében. Hiszen ennél többet nem tudhatok és bárhogy is próbálkozok, nem is fogok többet megtudni.

- Mary hamarosan ideér és rögtön mehettek.

- Tessék?

- Nem gondolhatod, hogy egyedül leengedünk, mikor annyi démon mászkál a földön- hitetlenkedett, majd komolyan nézett rám és folytatta. –Viszont nem mondhatod el a családodnak, hogy te vagy az. Nem tudhatják, hogy te vagy Isabella Swan Cullen. Ez a feltétele annak, hogy újra köztük lehess és megmenthesd a lányod életét. Különben a nélkül fogunk visszahozni, hogy segíteni tudnál. És akkor Renesmee maghal. Az ő életével játszol, úgyhogy vigyázz, kinek mit mondasz.

- Fenyegetsz?

- Nem. Csupán lefektetem a játékszabályokat.

- Én nem játszom a lányom életével. Szükségetek van rá a harchoz. Nélküle mindennek vége.

- Renesmee erős és valóban szükségünk van rá, de ha megszeged a szabályokat, mi sem tehetünk semmit. Illetve én sem. Ez felsőbb utasítás. Hidd el, nem esik jól, hogy ezt kell mondanom, de a lányod érdekében hallgatnod kell.

- Értem- hajtottam le a fejem. Ilyen nincs. Folyton van valami, ami az utamba áll. De legalább egy kis időt újra mellettük tölthetek, még ha nem is sokat.

- Itt vagyok- hallottam meg Mary vidám hangját és azonnal mellettem termett.

- Ideje indulnotok. Oh… és még egy dolog. Visszajönni magatoktól nem tudtok, csak ha mi hívunk, de kommunikálni tudunk, akár gondolatban is.

- Világos- bólogatott mellettem barátnőm, majd rám nézett. –Jó buli lesz- mosolygott. Majd kiugrott a bőréből örömében, hogy annyi év után újra a földre mehet.

- Akkor…- szólalt meg Meredih és a fehér csuklyás alakok közé lépett - Érdekes. Még sosem láttam az arcukat, de Mary azt mondja, még ő sem. –és lecsukva a szemét kezdett valamit motyogni.

- Csukd be a szemed- suttogta Mary és úgy tettem, ahogy kérte. Nem kérdeztem semmit. Mikor legközelebb kinyitottam a szeme, a fehér szoba már nem volt sehol. Egy erdő közepén álltunk. Minden zöld volt. Fújt a szél, az ég beborult, de az eső még nem esett.

Szóval itt vagyok. Újra a családom közelében. Újra közel hozzájuk, mégis távol. Újra, mint 20 évvel ezelőtt.

Sziasztok!

Remélem elnyerte a teszéseteket. Éppen most készültem el vele és ahogy ígértem, már hoztam is. Köszönöm, hogy türelmesen vártatok. 
Puszi mindenkinek: Rosalice 

8.fejezet

(Carlisle szemszöge)

-Miről szeretnél velem beszélni? –kérdezte Adriana-tól, miután beértünk az irodámba.

- Kérem Dr. Cullen, ne ijedjen meg- figyelmeztetett, majd mély levegőt vett és folytatta. - Tudom, hogy mik maguk. - Még levegőt is elfelejtettem venni. Mégis honnan tudná, mik vagyunk?

- Nem értem, miről beszélsz- álltam fel a székemből és kibámultam az ablakon. Nem szeretek hazudni, de itt az életünkről van szó. Vajon honnan tudja?

- Kérem, ne csináljon úgy, mintha nem tudná. Nagyon jól tudom, hogy maguk vámpírok. Ne kérdezze honnan, mert azt nem mondhatom meg, de tudom.

- És mégis mit akarsz? Mit mondjak, vagy mit csináljak? –kérdeztem és szembefordultam vele. Nehezemre esett nyugodtnak maradni. Hiszen ez azt jelenti, hogy a lehető leghamarabb el kell tűnnünk innen.

- Semmit. Nem kell mondania semmit. Éppen ellenkezőleg. Én szeretnék segíteni magának- suttogta.

- Mégis hogyan és miben? –úgy éreztem magam, mint egy idióta. Fogalmam nem volt, miről beszél.

- Én az unokájáról beszélek. Renesmee-ről. Tudom, hogy maguktól nem kaphat vesét. És szeretném, ha megvizsgálna engem.

- De…

- Kérem. Legalább végezze el a szükséges vizsgálatokat. Ígérem, nem szólok senkinek. Tőlem nem tudja meg egy árva lélek sem, hogy nem emberek. Csak végezze el a vizsgálatokat.

- Rendben van. Bár nem hiszem, hogy megfelelő donor lenne. Kicsi az esélye, hogy megfelelő lenne unokám számára. Renesmee egy félvér és…

- Tudom, tudom. Mindent nagyon jól tudok. Csak essünk túl rajta. Oké. Aztán majd mondhatja, amit szeretne.

Kicsit meglepett. Pár napja van itt és még soha nem hallottam így beszélni. Mindig nyugodt és kiegyensúlyozott volt. De most mintha aggódott volna. Ideges volt és félt. Kinyitottam előtte az ajtót és átmentünk a vizsgálóba. Minden szükséges vizsgálatot elvégeztem és a mintákat elküldtem a laborba.

-Köszönöm- suttogta Adriana és visszavette a fehér köpenyét.

- Én tartozom köszönettel. De kérlek, mondd el, honnan tudod? –kérdeztem kíváncsian, miközben a folyosón sétáltunk. Figyeltem az arckifejezését és mikor feltettem a kérdést, óvatos és ugyanakkor szomorú lett.

- Sajnos nem tehetem. Így szólt a megállapodás. Nem mondhatok semmit csak így maradhatok itt. Tudom, ezt most nem érti, de kérem, bízzon bennem. Nem akarok rosszat sem magának sem a családjának. Megtartom a titkukat, amíg itt vagyok és utána sem fogom elmondani senkinek- halványan elmosolyodott, majd megint komor lett. –Csak segíteni szeretnék.

- Bár rettentően kíváncsi vagyok- vallottam be. –Nem foglak faggatni. Ha nem mondhatod el, akkor nem kell. Én nem kötelezhetlek rá. De azért lenne itt még valami, amire szeretném, ha válaszolnál.

Az arca újra óvatos lett, de bólintott. –A kérdéstől függ válaszolhatok-e rá.

-Arra lennék kíváncsi, honnan tudod, hogy Renesmee az unokám? Itt mindenki úgy tudja, hogy a nevelt lányom. És ha jól emlékszem, már pedig lehetetlen, hogy ne emlékeznék, nem mondtam, hogy ő az unokám.

- Ez igazán egyszerű. Az igazság az, hogy mindent tudok a családjáról. Ne féljen, nem rossz szándék vezet. Nem küldött senki magamtól jöttem. Én akartam itt lenni- mosolygott. –Amúgy meg látszik. Látszik, hogy Edward az apja. Úgy néz rá, mint egy kislányra. Félti és a széltől is óvná. Majd felemészti a tehetetlenség és szörnyen aggódik. Akár csak Rosalie. Mindenki majd beleőrül abba, hogy nem tehetnek semmit érte. Látszik az egész családon.

- Akkor jobban kell játszanunk.

- Ne aggódjon emiatt. Mondom, hogy mindent tudok magukról. A lehető legkisebb részletig.

- Ez igazán őrjítő. Tudni, hogy van valaki, aki mindent tud rólunk és ez fordítva ne igaz. Hiszen mi nem tudunk semmit rólad.

- Pedig egyszerű. Ismertek csak nem tudjátok, ki vagyok. Mindent tudtok rólam ti is, de nem gondolnátok, hogy én vagyok.

- Nem értem- ráztam meg a fejem. Még a végén fejfájásom lesz tőle.

- Tudom- nevette el magát. –Türelem rózsát terem. Idővel mindenre fény derül vagy nem- suttogta a végét.

- Rendben. Nekem ez most akkor is sötét. De legyen, ahogy akarod.

- Köszönöm Carlisle- mosolygott rám hálásan, majd visszamentünk a többi beteghez. Nem értem ezt a lányt. Annyira ismerős, mégsem tudom ki ő. Meg aztán ott van a kinézete. Mintha az elvesztett lányomat látnám magam előtt. Annyira hasonlít Bellára. De nem lehet ő. Ő meghalt. Elment és ebbe bele kell nyugodnunk. Adriana nem lehet Bella. Nem láthatjuk benne őt. Pedig roppant egyszerű lenne. Kedves, aranyos és szeretetre méltó. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy Bella visszatért, hogy megmentse a lánya életét.

(Nessie szemszöge)

Miután nagyapa és Adriana elhagyták a szobát, mindenki aggódva fordult felém. Senki nem szólt egy szót sem. Pontosan tudták mit jelent ez a diagnózis. Mire donort kerítenek, lehet, hogy túl késő lesz. De nem bánom. Legalább anya mellett lehetek. Újra láthatom őt. És ez boldoggá tesz. Még akkor is, ha ezért fel kell adnom a családomat.

-Ne vágjatok már ilyen savanyú képet- szóltam rájuk. –Nekem ez volt megírva. 20 év és ennyi. Kész. Bele kell nyugodnom, hogy ennyi jutott nekem.

- Nem. Ez nem lehet. Nem foglak téged is elveszíteni- morgott apa. Tudom, hogy neki ez hatalmas trauma. Anya után elveszít engem is. De nem tehet ellene semmit.

- Nem te döntöd el apa- suttogtam. –Nézd a jó oldalát. Így legalább senki nem akar majd megölni benneteket. És nyugodtan együtt lehetsz Tanyával, anélkül, hogy én megkeseríteném az életeteket- mosolyogtam erőtlenül. Újra fáradtnak éreztem magam. Aludni akartam, de nem szerettem volna, ha elmennek. Azt akartam, hogy a lehető legtöbb időt tölthessem velük. Amíg még lehet.

- Nem számít, mennyien akarnak megtámadni. Az sem érdekel, ha Tanya elmegy. Ha ezzel megmenthetném az életed, páros lábbal rúgnám ki a házból. Nálad senki nem fontosabb a számomra. Te vagy a világom közepe. Az egyetlen személy, aki igazán fontos nekem. Már csak te maradtál nekem, ami édesanyádra emlékeztet. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Minden követ meg fogok mozgatni azért, hogy életben maradj. Megígérem- nézett mélyen a szemembe, majd hirtelen elhallgatott. Megsimogattam az arcát és rám emelte tekintetét.

-Mindjárt visszajövök. Beszélnem kell Carlisle-val és Adrianával.

- Miért? Apa…- kérdeztem, de elengedte a kezem és már ott sem volt.

- Mi ütött belé? –kérdezte Rosalie kissé dühösen.

- Utána megyek. Nem hiszem el, hogy ezt tette- suttogta Alice üveges tekintettel. –Talán van esély rá, hogy megmenekülj- nézett rám mosolyogva, majd ő is eltűnt.

- Na jó. Ezt már nem értem. Mennyetek utána. Nehogy valami hülyeséget csináljanak.

- Nem. Itt maradok melletted- fogta meg a kezem Rose.

- Menjetek. Én amúgy is fáradt vagyok. Hozzátok vissza őket- szorítottam meg a kezét és biztatóan elmosolyodtam.

Rose nagyot sóhajtott, majd a többiekkel együtt elhagyta a szobát.

Haj, vajon mire mondhatta azt Alice, hogy Nem hiszem el, hogy ezt tette. Mit csinált már megint az apám? Olyan idegesítő, hogy nem tudok én magam utána menni. Ha nem lennél ehhez az ágyhoz parancsolva, már itt sem lennék. De annyira gyenge vagyok. Talán vérre lenne szükségem. Majd szólok nagyapának, hogy hozzon be nekem egy kicsit.

(Edward szemszöge)

Nem hiszem el, hogy tudja, mik vagyunk. Ilyen nincs. De miért nem hallottam én ezt a gondolataiban? Egyszerű. Mert a lányommal voltam elfoglalva nem pedig Carlisle rezidensével.

-Edward… Edward várj meg- kiáltott utánam Alice.

- Mi van már? –kérdeztem sziszegve. Dühös voltam. Mégpedig magamra. Miért nem hallottam, hogy tud rólunk. Így most el kell tűnnünk innen. Pedig Nessie-nek nyugalomra van szüksége. Egy költözés most nagyon kifárasztaná.

- Nem fogja elmondani senkinek a titkunkat- mondta és ezzel meglepett. Ezt hallottam apám gondolataiban is, de nem tudtam elhinni. Még most sem vagyok benne biztos, hogy nem árulja el senkinek, pedig Alice látta. –Csak segíteni akar a lányodnak. Ilyet még nem láttam. Nem is ismeri, de segíteni akar. Carlisle éppen most vesz tőle mintát. Csak azt sajnos nem látom megfelelő donor lesz-e. Mivel a jövője összekapcsolódik a lányodéval.

- De nekem beszélnem kell velük. Apával is és Adriana-val is. Tudni akarom, miért akar segíteni. Azt mondta Carlisle-nak, hogy mindent tud rólunk. És ez nem jó. Mi van, ha a volturi küldte kémkedni? Vagy Nessie valamelyik ellensége?

- Ezt nem tudhatod. Lehet, hogy csak a lányod egészsége érdekli.

- Igen, persze. És csak ezért tud rólunk annyi mindent.

- Edward, kérlek…

- Végre, hogy megvagytok- sóhajtott Esme. –Nessie nagyon ideges. Fél, hogy valami hülyeséget csinálsz.

- Miért hagytátok egyedül?

- Mert ő kérte. Elfáradt és jobb neki, ha most pihen- hajtotta le a fejét Rose. - Amúgy meg aggódott miattad. Olyan gyorsan kirohantál a szobából. Tényleg, mi is volt ennek az oka?

- Majd Alice elmondja. Nekem beszélnem kell…

- De ne merd sértegetni. Mert megfojtalak- sziszegte a kis pöttöm. Jót mosolyogtam rajta, majd sarkon fordultam és otthagytam a csalásomat. Carlisle irodájába mentem, mivel mind a ketten ott voltak.

-Hosszú volt ez a nap- sóhajtott apám.

- Igen. Rengeteg beteg volt- értett egyet vele Adriana. Az ajtó előtt megálltam és bekopogtam, majd beléptem az irodába. Adriana felém fordult és mikor a tekintetünk találkozott, újra elvesztem csodálatos tekintetében. Már a lányom szobájában is magával ragadott, de most valami elképesztő érés kerített hatalmába. Mintha eddig csak bolyongtam volna a világban, de most hazaértem. Bella óta nem éreztem így. Egyedül az ő tekintete volt képes ennyire magával ragadni. De ő elment.

Megráztam a fejem és apám felé fordultam.

-Mi járatban fiam? –kérdezte. –Talán Nessie állapota rosszabbodott?- ugrott fel a székéből és vele együtt mozdult Adriana is.

- Nem, nem. Igaz kicsit fáradt, de nem panaszkodott másra.

- Akkor?

- Azért jöttem, mert hallottam a beszélgetéseteket. És tudni szeretném, miért akarsz segíteni a lányomon? –fordítottam a fejem Adriana felé.

- Mert… mert… ajj, nem mondhatom el a valódi okot. Legyen annyi elég, hogy az életemet is odaadnám érte. Gondolkozás nélkül.

- Nem értelek. Még csak nem is ismered őt.

- De ismerem. Ismerem a családod, mindent tudok rólatok. Azt is, hogy Nessie a te lányod, azt, hogy Tanya a barátnőd, de csak azért, mert rábeszélt, hogy adj neki egy esélyt. Tudom, hogy nem is olyan régen összevesztél a lányoddal és Rosalie-val is. Mindent tudok rólatok. Még a legapróbb részleteket is.

- Mégis honnan? –kérdeztem és elkaptam a karját.

- Előbb utóbb meg fogod tudni. De nem fogok ártani nektek. Soha nem tettem és ezután sem fogom.

- Mondd el- sziszegtem és újra megszorítottam a karját.

- Edward, fiam elég- lépett mellénk Carlisle.

- Nem, ne aggódj Carlisle. Megértem, hogy így viselkedik. De akkor sem mondhatok ennél többet, különben a lányodon nem tud segíteni senki. Én alkalmas lehetek donornak, de ha elárulom, ki vagyok, és honnan tudok rólatok, el kell mennem anélkül, hogy segíteni tudnék. Ezt szeretnéd? Hogy a lányod elveszítse az utolsó lehetőségét csak azért, mert te kíváncsi vagy?

- Nem- engedtem el. –De nem bírom ezt a bizonytalanságot.

- Sosem tudtad elviselni, ha nem tudtál valamiről és ez nem változott. Nem változtál semmit Edward Cullen. De ne félj. Segítek Renesmee-n. És akármennyire is szeretném, nem fogom elárulni, ki vagyok. Magadtól is rá fogsz jönni és nagyon remélem, még időben- mosolyodott el. –Carlisle, viszek be egy kis vért Nessie-nek. Biztos jót tesz majd neki. Nagyon legyengült. Talán kicsit erőre kap tőle.

- Köszönöm, amit érte teszel.

- Nem azért teszem, hogy megköszönd. Csakis azért, hogy meggyógyuljon- suttogta apámra nézve, aztán az ajtóhoz sétált. Onnan még visszafordult és rám nézett.

- Minden rendbe fog jönni. Tudom, most még nem érted hogyan, de bízz bennem- mosolygott. Újra a szemébe néztem és éreztem, hogy igazat mond. Renesmee meg fog gyógyulni és ezért én is mindent megteszek. Még rám mosolygott, majd elhagyta az irodát. Carlisle a vállamra tette a kezét és megszorította azt.

- Van benne valami. Valami, ami megnyugtat. Olyan ismerős, de nem tudom honnan. Úgy néz ki, mint Bella, legalábbis hasonlít rá mind külsőleg, mind a természete, de kizárt, hogy ő lenne.

- Igen, én is így látom. Mégis van valami, ami azt súgja, nem az, akinek mondja magát.

- Majd megtudjuk. Nem tehetünk mást, mint várunk és bízunk benne. Tud rólunk mindent és ezzel a markában tart, bár kétlem, hogy ártani akarna nekünk. Annyira jószívű és kedves. Nem tudom elképzelni, hogy bántaná a lányod vagy bárki mást a családból.

- Talán igazad van. De szemmel fogom tartani.

- Ahogy jónak látod- mondta, majd visszaült a székébe.

Szóval apa és Alice is teljes mértékben megbíznak benne. Én is így érzem, de valami más is van mögötte. Félek bízni valakiben, akiről nem tudok semmit. Pedig ezt kell tennem. Megbíznom benne, még ha nem is tetszik. Igaza van apának. Ha ártani akarna, arra rájönnénk. Csupa ellentmondás az egész. Vonz magához, mint egy mágnes és nem tudok szabadulni tőle. De nem is akarok. Nem értem magam. Ez már nekem is bonyolult. Nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel. Kész idióta vagyok.

Sziasztok!

Csak szólni szeretnék, hogy a jövő héten nem leszek itthon, így nem is tudok új fejezetet írni. Szóval a jövőhéten nem lesz friss, csak két hét múlva. Köszönöm a megértéseteket. Ígérem, amint haza érek gőzerővel vetem bele magam az írásba és egy extra hosszú fejit kaptok. 

Puszi nektek: Rosalice