7.fejezet

(Nessie szemszöge)

Olyannyira felzaklatott az az álom, hogy képtelen voltam megnyugodni. Egész este Rosalie ölében sírtam. Ő próbált vigasztalni, de nem sokat ért el vele. Bár ha nem lett volna mellettem, garantáltan rosszabb lett volna a helyzet. Most szükségem volt rá. Muszáj volt éreznem, hogy mellettem van valaki. Egy személy, aki szeret és akit én is szeretek. És miért nem az apámat akartam magam mellett tudni? Egyszerű. Már a tudat, hogy beadta a derekát annak a nőnek, hihetetlenül felzaklatott. Az ő jelenléte aligha segített volna rajtam ebben az állapotban.

-Jobban vagy? –kérdezte Rosalie, mikor csillapodott a zokogásom és már csak szipogtam.

- Nem igazán. fáradt vagyok és gyenge- suttogtam.

- Mi zaklatott fel ennyire? Nem szeretnéd elmondani?

- Anyát láttam álmomban. És ő megint elment. Hiába kértem, hogy maradjon velem, elment. Magamra hagyott- újra elkapott a sírás.

- Annyira sajnálom. Nem… Jézusom, te tűz forró vagy- kiáltotta Rose, amint a keze a homlokomhoz ért.

- Pedig fázok. Adnál még egy takarót? –kértem.

- Nem. Azonnal szólok Carlisle-nak. Ez nem normális- mondta és már el is tűnt. Hurrá. Ha nagyapa bejön, biztos, hogy kórház lesz a vége. Gratulálok Renesmee. Ezt jól megcsináltad- magyaráztam magamban. Alig telt el pár másodperc és már mindenki a szobámban volt. Most már ez így fog menni? Ha nagyapának be kell jönnie, akkor jönnek a többiek is? Átjáró ház lesz a szobám?

- Hogy érzed magad Renesmee? –kérdezte nagyapa, miközben a homlokom tapogatta és egy lázmérőt adott nekem.

- Nem túl jól. Egyre gyengébbnek érzem magam és fáradt vagyok. Meg fázom, bár Rose azt mondja lázas vagyok.

- Egyéb tünetek nem léptek fel?

- Nem tudom tünet-e, de tegnap hánytam és egész este ébren voltam.

- Nem vagy éhes? –kérdezte nagyi. - Készítek neked valami finomat.

- Nem. Köszönöm, de nem vagyok éhes.

- Pedig enned kéne. Vagy innod egy kis vért- szólalt meg Carlisle, miközben a kezem vizsgálta.

- Nem kell se vér, se emberi étel. Egyszerűen hányingerem van, ha rá gondolok.

- Mióta vannak ezek a foltok a kezeden? –kérdezte és felém fordította a karom.

- Mi? Milyen foltok?

- Ezek- mutatott végig a kezemen, amin hatalmas véraláfutások voltak. Mintha valaki jó erősen megszorított volna.

- Nem tudom. Eddig még észre sem vettem.

Közben a hőmérő is jelezni kezdett. Carlile elvette tőlem és megnézte. Majd ijedten kapta rám a tekintetét.

-Azonnal be kell mennünk a kórházba. Ezek a tünetek nem normálisak- mondta aggódva.

- De én nem akarok- húztam magamra a takarót, mint egy kisgyerek.

- Márpedig most jössz kisasszony- húzta le rólam a takarót Rosalie és a karjaiba kapott. Olyan hideg volt a teste. Most az egyszer nem akartam egyikőjük közelében sem lenni. Azt akartam, hogy Jacob legyen itt. Az én Jacobom.

Közben Rosalie talpra állított, körém tekert egy takarót, majd ismét felkapott, de most egyből a garázsba mentünk. Beültetett a piros BMW- be és már indított is. Halványan érzékeltem, hogy a többiek is jönnek, de aztán már nem emlékszem semmire. Nem láttam semmit, csak a sötétséget.

Szörnyű pittyegésre ébredtem. Iszonyatosan zavarta a fülemet. El akartam hallgattatni, de képtelen voltam megmozdítani a kezem. Gyengének éreztem magam.

-Valaki hallgattassa már el ezt az izét- nyöszörögtem, de a szemem még mindig csukva volt. Halk kuncogást hallottam, mire kinyitottam a szemem. Egy nő állt mellettem és szorgosan írogatott valamit az előtte lévő lapra. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, rám nézett és én azt hittem álmodom. Ez nem lehet más, csakis álom. Ez nem lehet valóság. Hiszen ő meghalt. Évekkel ezelőtt elment.

- Sajnos nem tudom elhallgattatni. Szükség van ezekre a gépekre. De amint jobban leszel, ígérem, kikapcsolom őket. Most viszont szólok Dr. Cullennek, hogy magadhoz tértél- mosolygott rám. Meg sem tudtam mukkanni. Itt áll előttem. Ugyan úgy néz ki, mint ő. De nem lehet. Ő nem lehet az anyám. 

- Kérem…- szólaltam meg, mikor nagy nehezen megtaláltam a hangom.

- Igen- fordult vissza mosolyogva az ajtóból. De láttam rajta, hogy kissé ideges és feszült.

- Megtudhatnám a nevét.

- Adriana. Adriana Montez.

- Én Rensemee vagyok. Renesmee Cullen.

- Igen. Tudom. Carlisle nevelt lánya, igaz? –kérdezte somolyogva. Mintha tudná, hogy nem igaz. Visszajött mellém és leült az ágy melletti székre. Kecsesen mozgott, akár egy vámpír és csoda szép volt. Hosszú göndör barna haja a derekáig ért. A szeme csokoládébarna. Az arca fehér, akár egy vámpíré. De ő nem az. Ő egy ember. Földöntúli szépsége még engem is elámított.

- Igen. De hon…

- Carlisle rezidense vagyok. Ő a mentorom. El sem tudod képzelni mekkora lehetőség ez számomra. Azt mondják ő az egyik legjobb orvos.

- Igen. Remek orvos. Viszont valamit nem értek.

- Kérdezz nyugodtan.

- Miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide?

- Ájultan hoztak be két nappal ezelőtt. Carlisle azonnali vizsgálatokat rendelt el, de az eredmények még nem érkeztek meg, hiába sürgetjük a labort.

- Értem. Akkor fogalmatok sincs, mi bajom.

- Még nem, de…

- De?

- Van egy pár lehetőség a tüneteid alapján. Viszont most tényleg mennem kell. Carlisle majd mindent elmond neked, de a családod tagjai már tűkön ülnek odakint.

- Igen- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Ebben biztos voltam.

- Hamarosan visszajövök- mosolyodott el, majd elhagyta a szobát. Az ajtó még be se csukódott, de már mindenki a szobában volt Rosalie-val és apával az élen.

- Hogy érzed magad? –kérdezte apa és a homlokomra tette a kezét.

- Jól vagyok- bizonygattam, holott egyáltalán nem így éreztem.

- Pont olyan rosszul hazudsz, mint édesanyád- mosolygott apa. Láttam Tanya bosszús arckifejezését és tudtam nem igazán szereti, ha anya szóba kerül.

- Tudom. Mesélte, hogy te mindig átláttál rajta. Annyira hiányzik- szomorodtam el. Nem vagyok büszke rá, hogy ezt teszem, de megesküdtem, hogy Tanya nem lesz sokáig a családunk tagja.

- Nekünk is édesem. De nem hozhatjuk vissza őt- ült le mellém apa és megfogta a kezem. Rosalie mellettem állt Emmett-el és szomorúan néztek rám. Alice és Jasper az ágyammal szemben helyezkedtek el egymást átölelve, Esme mellettük,  Tanya pedig apámtól alig néhány lépésnyire az ablak mellett állt. Tekintete bosszús volt és látszott rajta, mennyire féltékeny. Féltékeny egy halott nőre, mert pontosan tudja apa mennyire szerette őt. És soha senkit nem lesz képes úgy szeretni, mint anyát.

- Nem zavarunk? –kérdezte Carlisle és bedugta a fejét az ajtón.

- Nem- mosolyogtam rá. –Gyere, illetve gyertek csak be-javítottam ki magam, mikor megláttam Adriana-t.

Szegény lány nagyon szomorú volt, de láttam rajta, hogy igyekszik elrejteni az érzéseit. Nagyapa mellém sétált, hogy a gépeket megnézze, így Rosalie és Emmett arrébb mentek. Adriana megállt Carlisle mögött és némán figyelte mit tesz. Aztán apa felé kapta a tekintetét, elmosolyodott és megszólalt.

-Megkérhetem, hogy szálljon le az ágyról? Nem igazán tesz jót a betegnek.

Apa szinte meg se tudott szólalni. Aztán mikor megtalálta a hangját nagyapa belé fojtotta a szót.

-Edward, kérlek. Szeretném nektek bemutatni a rezidensemet. Ő Adriana Montez. Adriana, ők itt a családom. A feleségem, Esme és a gyerekeink. Alice, Rosalie, Tanya, Edward, Emmett, Jasper és Renesmee-t már volt alkalmad megismerni.

- Igen. Váltottunk is pár szót- mosolygott rám. Én még mindig nem hittem a szememnek. Létezik, hogy ő az anyám? Vagy csak beképzelem magamnak ezt a sok hasonlóságot? Apára néztem, de ő le sem vette a szemét Adriana-ról. Tudtam, hogy ő is és minden családtagom anyát látja benne. –Örülök, hogy megismerhetem Dr. Cullen családját. Igazán örülök.

- Én már kevésbé- szólalt meg Tanya és apa mögé lépve kezét a vállára tette.

- Nem kötelező itt lenned- mondtam és egy pillanatra elfeledkeztem az idegesítő gépekről. Fel akartam ülni, hogy beolvassak neki, de valami visszatartott. Hangosan felnyögtem és visszahanyatlottam a párnára. Ilyen nem létezik.

Nagyapa egyből visszanyomott az ágyra és szigorúan nézett rám. De én nem foglalkoztam vele. Visszafordítottam a fejem Tanya felé és mogorván még odalöktem neki:
- Téged egyáltalán nem érdekel az egészségi állapotom. Azt sem tudom miért vagy itt. Jobb lenne, ha elmennél.

-De. Engem nagyon is érdekel, mi van veled. Hiszen félig meddig mégiscsak az én lányom leszel.

- Egy frászt- kiáltottam és nem foglalkozva a fájdalommal, felültem ezzel kitépve a karomból az infúziót. Ugyanis már sikerült rájönnöm mi az a valami, amit a kezembe nyomtak. Carlisle azonnal utánam kapott és visszanyomott az ágyra, Adriana pedig elállította a vérzést.

-Most még ne tegye vissza- állította meg nagyapa, mikor újra be akarta szúrni a tűt a karomba.

- Rendben.

- Te menj innen és vissza se gyere- sziszegtem dühösen, de maradtam a helyemen. Nagyapa keze még mindig az én karomat fogta, hogy eszembe se jusson újra felülni. –Nekem volt egy anyám, de meghalt. Van egy személy, akit hasonlóképp szeretek, mint az édesanyámat és rajta kívül nem kell más. Te meg pláne nem. Felfordul a gyomrom, ha meglátlak. Nincs szükségem rád. Te fele annyira sem vagy jó, mint az édesanyám. Menj ki.

- Tanya, hagyd el a szobát- szólalt meg apa.

- De…

- Azt mondtam HAGYD EL A SZOMÁT- sziszegte apa most már dühösen.

Én pedig ha nem lettem volna ennyire rosszul, akkor talán még nevettem is volna ezen a jeleneten. De most nem volt kedvem nevetni. Tanya fortyogott a dühtől, de elhagyta a szobát.

-Na végre- sóhajtottam és vére nagyapa is elengedett.

- Valami fontos dolgot kell megosztanom veletek- kezdett bele nagyapa.

- Mi az szívem? Baj van? –kérdezte nagyi azonnal.

- Igen. Hatalmas baj.

- Velem, igaz? –kérdeztem és felnéztem rá. Nem szólt egy szót sem csak bólintott. –Megjöttek az eredmények! –ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Eléggé súlyos…- kezdett volna bele Adriana, de nagyapa félbeszakította.

- Majd én. Szóval- vett egy nagy levegőt. –Nessienek előrehaladott vesebetegsége van. Azt jelenti, hogy már nem használna nála a dialízis. Azonnali átültetésre van szüksége. Minél hamarabb találnunk kell egy donort, különben…

- Különben meghalok- suttogtam. Tudtam, hogy ez lesz a sorsom. Meg fogok halni, mert annyit már én is tudok, hogy a szervdonor legtöbbször családtag lehet. És hosszú időbe telik, míg találnak egy olyan embert, aki alkalmas lenne az átültetésre. Ráadásul tekintve, hogy félvér vagyok, talán nem is találnának megfelelőt. Ez annyit jelent, hogy hamarosan itt a vég. És én újra találkozhatom anyával.

Elmosolyodtam erre a kellemes gondolatra. Hiszen mióta várok már rá, hogy újra láthassam?

-Min mosolyogsz? Nessie? Édesem?- szólongatott Esme.

- Csak eszembe jutott, hogy hamarosan láthatom anyát.

- Mi? Nem. Nessie, kérlek- nézett rám apa. –Ne mondj ilyet. Nem fogjuk hagyni, hogy meghalj. Megtaláljuk a módját, hogy megmentsünk.

- Az édesanyád is azt akarná, hogy élj. Hidd el nekem- szorította meg a kezem Adriana. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. De mit tudhat ő az anyámról vagy az életemről.

- Nem tudhatod.

- Nem sejtheted, mennyire igazam van. Nem adhatod fel. Meg fogsz gyógyulni. Erős vagy. Mindennél és mindenkinél erősebb. Küzdj. Küzdj az életedért. Harcolj érte.

Valahonnan ismerősek voltak ezek a mondatok. Hallottam már őket valahol, de nem tudom, hogy hol. Mikor nem válaszoltam, még utoljára megszorította a kezem, majd elengedte. Nekem pedig szörnyű hiányérzetem támadt. Ekkor bevillant a kép, amit álmomban láttam. Anya mondta ezt az álmomban. Bár nem pont így, de a legtöbb mondat ugyan az volt.

-Adriana… - kezdte Rosalie, de el is hallgatott.

- Mi a teendő ilyenkor? –kérdezte Esme férjétől.

- Találnunk kell egy donort, aki alkalmas az átültetésre. Legtöbbször valamelyik családtag a legalkalmasabb. És évekbe is telhet, amíg találunk egy donort.

- Akkor mi ki vagyunk zárva, igaz? –kérdezte Esme és még tartotta magát. De láttam rajta, hogy már csak Carlisle válasza választja el őt a könnyek nélküli zokogástól.

- Igen.

- Miért? –kérdezte Adriana, de valamiért az volt az érzésem, pontosan tudja a választ.

- Mert… örökbe fogadtuk őt. A szülei nem élnek… - mondta Carlisle.

- Értem. Akkor itt az ideje, hogy nekiálljunk a keresésnek. Minél hamarabb donort kell találnunk- hirtelen elhallgatott, majd kis idő múlva Carlisle-hoz fordult.

- Dr. Cullen, kérem, beszélhetnénk négy szemközt?

- Persze. Maradhattok, ameddig csak szeretnétek. Hamarosan én is visszajövök- mondta, majd adott egy puszit a homlokomra. – Pihenj sokat.

- Rendben.

Mind a ketten elhagyták a szobámat én pedig kezdtem furán érezni magam. Valahogy megnyugtat ennek a nőnek a közelsége, ugyanakkor fel is zaklat. Mintha nem az lenne, akinek mutatja magát. De hiányérzetem támad, amikor nincs mellettem. Biztonságban érzem magam mellette. Nem tudom, mi lehet. De az biztos, hogy megrémít ez az ismeretlen. Valóban ilyen jó és kedves, mint amilyennek mutatja magát vagy ez csak egy álca? Egy álca, hogy a közelembe férkőzzön. Félek igen, de az érzéseim ellent mondanak a józan eszemnek. Az súgják, bízzak benne, mert nem akar rosszat. Az eszem pedig, hogy ne engedjem magamhoz közel, mert az veszélyes lehet. Az biztos, hogy nem az, akinek mondja magát, de fogalmam sincs jobb vagy rosszabb. Ezt még nem tudom, de ki fogom deríteni. Van egy titok mögötte, amire én rá fogok jönni. Ha addig élek is. 

Isabella Swan Cullen

Adriana Montez

6.fejezet

„Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek.”

(Nessie szemszöge)

-Apu…

- Nessie… Nagyon sajnálom. Nem gondoltam bele a te érzéseidbe. Hibát követtem el. Megbántottalak téged és Rosaliet is. Nincs mentségem arra, amiket mondtam, de…

- Kérlek, hadd mondjam végig- tapasztottam kezem a szájára, ezzel elhallgattatva őt. Majd mosolyogva folytattam. –Fájt látnom, hogy egy másik nővel vagy. Anyu megkért, hogy ne álljak a boldogságod útjába, de nem tudom megtartani ezt az ígéretet. Nekem nem kell más rajta kívül. Ha ő nem lehet itt, akkor senki ne legyen. Legalábbis én így vagyok vele. De ha neked az a… nő kell, akkor nem állok az utadba. Viszont… - emeltem fel a kezem.

- Ooo… Ez rosszul kezdődik- mosolygott apa, miután leengedtem a kezem a szájáról.

- Csak annyit kérek, hogy vedd figyelembe az érzéseimet. Én képtelen vagyok úgy nézni egy nőre, mint az anyámra. Nekem nincs anyám. Volt egy, de meghalt. Viszont van egy úgymond második anyám. Rosalie. Mióta az eszemet tudom, ő mellettem volt. Olyan számomra, mint egy anya, de mégsem. Anyám csak egy volt és nem is lesz több, de Rose az idők során olyanná vált számomra, mint egy pótanya. Tudom, komplikált az egész, de képtelen vagyok érthetően elmagyarázni. A lényeg, hogy Rosalien kívül nem kell nekem senki. Ő sem akarta soha átvenni anyám helyét, akkor egy vadidegennek még csak meg se forduljon a fejében.

- Értelek. És megnyugtatlak, hogy nem akarok semmit Tanyától. Se most, se soha.

- Soha ne mondd, hogy soha. De előre szólok, hogy nem csípem, és ha kötekedik, akkor kikészítem. Nem fogom bántani, de garantálom, hogy a haját tépve fog visszaszaladni a családjához- nevettem.

- Rendben. Nessie- nézett rám komolyan. –Tudom, hogy nem vagyok mindig jó hozzád. Sőt. Sokszor megbántalak, pedig hidd el, nem szándékosan. Te lennél az utolsó ember a földön, akit bántani akarnék. De szeretlek. Nincs nálad fontosabb személy az életemben. Nem akarlak elveszíteni egy hülyeség miatt.

- Én sem téged apa- pityeregtem és az ölelésébe bújtam. Mint kisgyermekkoromban. Én sem vagyok mindig jó, ezért nem ítélhetem el őt. Meg kell próbálnom megérteni az érzéseit és akkor talán egyszer képes leszek elfogadni mellette valakit. De nem Tanyát.

- Gyere, menjünk le- emelte fel a fejem. –Persze csak ha nem vagy fáradt.

- Én? Fáradt? Most szórakozol? –ásítottam. Na, ez jókor jött. Apa megcsóválta a fejét, elmosolyodott és kézen fogva mentünk le a nappaliba, ahol lent volt mindenki. Rosalie amint meglátott, elmosolyodott és kibújva Emmett karjai közül elénk szaladt és megölelt. Nem olyan volt az ölelése, mint anyának, de mégis megnyugtató. Azt mondják, egy ölelés sokszor többet jelent bármilyen szónál. És ez ránk, a mi családunkra különösen igaz. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen család tagja lehetek, mint a Cullen család. Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a csodát, de mégis itt vagyok. És tudom, gonosz húzás tőlem, hogy meg akarom fosztani attól a lehetőségtől Tanyát, hogy a családunk tagja legyen, de nem bírom a csajt. Annyira tapadós és nem tudja mit jelent a NEM. Ez pedig felettébb idegesítő számomra. És ha törik, ha szakad, de mennie kell. Azt is tudom ki fog ebben segíteni nekem- mosolyogtam. Elengedtem Rosaliet, majd a kanapéhoz mentem. Egyenesen Tanya elé álltam és angyali mosollyal az arcomon szóltam hozzá.

-Megengednéd, hogy a nagybátyám mellé üljek? –kérdeztem. Láttam, ahogy kissé ideges lesz. Ha ezen az apróságon felhúzza magát, akkor nem adok neki két hetet és valóban haját tépve fog Alaszkáig szaladni.

- Persze- mosolyt erőltetett az arcára, majd felállt én pedig apára néztem. –Apu, gyere ide- hívtam magamhoz. Leültettem és az ölébe ültem, hogy még véletlenül se lehessen Tanya mellett. Rosalie mosolyogva figyelt, majd visszasétált Emmett mellé. Jasper felém fordította tekintetét és egy hatalmas arcrepesztő vigyorral nézett rám. Azt hiszem még hálás is, amiért elüldöztem mellőle Tanyát. Az a boszorkány pedig leült Esme és Carlisle mellé és elég rondán nézett rám, erre én csak elvigyorodtam, majd elfordítottam a tekintetem. Majd pont tőle fogok megijedni. Haha. Nevetnem kell. Találkoztam már nála sokkal veszélyesebb ellenfelekkel is.

Még beszélgettünk egy kicsit, de én nem igazán emlékszem semmire, mert idő közben elaludhattam. Ezt abból következtettem ki, hogy mikor reggel felébredtem, akkor már a szobámban voltam, az ágyamban. Ahogy kinéztem az ablakon, az ég borult volt és szakadt az eső. Ez remek. Ennél jobban már nem is kezdődhet ez a nap- gondoltam magamban és akkor még nem tudtam, hogy mekkorát tévedtem.

Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Nem tudom megmondani pontosan miért, de fáradtnak éreztem magam. Szerettem volna visszafeküdni az ágyba és tovább aludni, de végül úgy döntöttem ideje felkelni. Így kikászálódtam az ágyból és bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, magamra kaptam egy farmernadrágot, egy szürke garbót, aminek az elején egy tigris volt. Hozzá egy fekete csizmát. A hajam összefogtam és miután végeztem, lementem a nappaliba. Odalent nem volt senki. Esme volt a konyhában és éppen reggelit készített nekem, így gondoltam megnézem segíthetek-e neki.

-Jó reggelt- léptem be a konyhába.

- Örülök, hogy végre ébren vagy. Már azt hittem fel sem akarsz kelni annyira mélyen aludtál –közölte mosolyogva és egy adag palacsintát tett az asztalra. Mellé mindenféle töltelék. Köztudott, hogy a palacsinta a kedvencem, és ha az elém kerül, annyit eszem, amennyi belém fér. És ez most sem volt másként. Leültem az asztalhoz és tömtem magamba a palacsintát. Esme pedig a tűzhely előtt állt és sütötte a többit.

- Amúgy, hol vannak a többiek? –kérdeztem két falat közt.

-  Carlisle a kórházban, Rosalie és Alice vásárolnak és elrángatták magukkal a férjeiket is. Edward és Tanya pedig vadászni mentek- sorolta el. Mikor az utolsó pároshoz ért, a számban lévő falat lecsúszott a torkomon és köhögni kezdtem. Azt hittem megfulladok. Mi az, hogy az apám azzal a nővel vadászik? Hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejembe, de olyan erősen, hogy azt hittem felsikoltok fájdalmamban. De nem lehet. Nem rémiszthetem meg Esme-t.

- Elment az étvágyam- szóltam, mikor már nem fuldokoltam és lassan feltápászkodtam a székről. –Sajnálom, de én most inkább felmennék. Nem érzem jól magam. Kicsit fáj a fejem- mondtam és az emelet felé indultam. Nem kell neki tudni, hogy mennyire is fáj pontosan. Csak egyedül akartam lenni. Egyedül, hogy nyugodtan szenvedhessek a nélkül, hogy bárki is látna. Úgyis el fog múlni. Csak idő kérdése mikor.

- Valami baj van? Szóljak Carlislenak, hogy jöjjön haza és vizsgáljon meg? –kérdezte aggodalmasan. Jól kivehető volt a tekintetéből, hogy aggódik miattam. Pedig igazán nincs miért.

- Nem, köszönöm. Csak fáradt vagyok- erőltettem egy mosolyt az arcomra, de a fejem egyre jobban hasogatott. Már szinte elviselhetetlen volt.

- Nem normális, hogy még ennyi idő után is fáradt vagy- nézett rám komolyan, majd a kezébe vette a telefonját és tárcsázni kezdett. Gyorsan elhadarta Carlislenak, hogy mi van, aztán letette a telefont és mellém futott. Egyik kezét a derekamra tette a másikkal pedig a karom fogta. –Gyere, felkísérlek a szobádba. Carlisle hamarosan hazaér és megvizsgál.

- Nem értem mire ez a nagy felhajtás. Amúgy meg hogy értetted, hogy Nem normális, hogy még ennyi idő után is fáradt vagy? –idéztem pár perce elhangzott szavait. –És miért hívtad azonnal Carlislet?

- Több mint egy hetet aludtál. Már komolyan kezdtünk érted aggódni. Mindenki melletted volt, de ma elküldtem őket itthonról- mosolygott erőtlenül. Még mindig ott volt a féltés a szemében és az aggodalom. –Gyere, menjünk fel a szobádba.

Nekem egyáltalán nem tűnt egy hétnek. Olyan mintha csak pár órát aludtam volna. Fáradt vagyok testileg és szellemileg is. De nem mutathatom ezt a többieknek.

- Ne aggódj nagyi. Nincs semmi bajom. Nem vagyok gyenge, csak kicsit fáradt és fáj a fejem –mondtam, holott nagyon is gyenge voltam. Legalábbis annak éreztem magam. Ilyen nincs.

- Nem baj. Én akkor is felkísérlek, és nem hagylak magadra, amíg nagyapád haza nem jön- magyarázott és az emelet felé kezdett tolni. Mélyet sóhajtottam és azt tettem, amit mondott. Ahogy felértünk a szobámba azonnal az ágyba parancsolt és azt sem engedte, hogy felkeljek. Kb. egy fél órán belül megérkezett mindenki és azonnal a szobámba siettek. Apa és Rosalie azonnal hozzám rohantak és egyből azt kérdezték mi a baj és a szokásos aggódás. Hiába mondtam, hogy jól vagyok, nem hittek nekem és ahelyett, hogy a hasogató fájdalom enyhült volna, tovább erősödött.

Végül Carlisle mindenkit kiparancsolt a szobából, hogy megvizsgáljon. Hiába hajtogattam neki, hogy erre semmi szükség, ő nem tágított.

-Anyád is mindig azt hajtogatta, hogy jól van, még akkor is, ha egyáltalán nem volt igaz- mosolygott nagyapa.

- Tudom. Mesélte. Viszont én komolyan mondom. Nincsen semmi baj- próbáltam őt meggyőzni.

- Mit éreztél pontosan?

- Csak annyit, hogy nagyon fáradt vagyok. Mikor felébredtem, már akkor vissza akartam feküdni. Aztán… - Talán mégis el kéne mondanom neki az igazat? Mondjuk veszteni nem vesztek vele semmit. És talán meg tudja szüntetni ezt az elviselhetetlen fájdalmat. Viszont ha nem, akkor valaki mindig lesz mellettem. Akarom én ezt? Nem. Nem igazán. Bár őket akár mikor le tudom rázni. Szóval… -… aztán lementem a konyhába és iszonyatosan elkezdett fájni a fejem. Pedig nem csináltam semmit.

- Értem. Akkor fáj a fejed és gyengének érzed magad. Van még valami? –kérdezte.

- Nem. Azt hiszem ennyi. De nem tudnál adni valamit, amitől elmúlik ez az iszonyat? –kérdeztem bosszankodva, mire egy mosoly suhant át az arcán.

- De. Adok neked egy kis fájdalom csillapítót, aztán egész nap pihenned kell. Viszont holnap be kellene jönnöd a kórházba, hogy elvégezhessek pár vizsgálatot.

- Jaj, ne. Nem akarok. Nem lehetne, hogy egyszerűen csak adj egy fájdalom csillapítót, aztán felejtsük el az egészet- néztem rá kérlelőn, de úgy tűnik, az orvosra nem tudok hatni.

- Nem. Most az egyszer nem fogod ezt megúszni. Muszáj.

- Rendben- adtam meg magam. Ha nincs más választásom, egy fél napot kibírok bent a kórházban.

- Most pedig pihenj- adta ki az utasítást, miután bevettem a fájdalomcsillapítót. Adott egy puszit a homlokomra, aztán kiment a szobából. Tényleg fáradt voltam és jót tett egy kis pihenés. Vagyis csak jól esett volna, ha magamra hagynak egy kis időre. De amint Carlisle kitette a lábát, azonnal be is jöttek a többiek.

-Jól érzed magad? - rohan mellém Rosalie, apa pedig a másik oldalamon foglalt helyet.

- Persze. Nagyapa csak túlreagálta a dolgot. Csak pihennem kell.

- Biztos? –kérdezte Alice az ágyam előtt állva. Mellette a ott állt a nagyi, mögötte pedig Emmett és Jasper. Tanya pedig apám mögött álldogált persze a keze a vállát simogatta. Uh… ettől elkap a hányinger. Jaj, menjen már ki innen, mielőtt rosszabbul leszek.

- Megtennétek, hogy magamra hagytok? Nagyapa szigorú pihenést rendelt el egész napra.

- Persze. Akkor, mindenki kifelé. Hagyjuk, hadd pihenjen Nessie- adta ki az utasítást pöttöm nagynéném.

- Hozzak neked valamit édesem? –kérdezte Esme.

- Nem. Nem vagyok éhes. Köszönöm- mondtam ő pedig a többiek után ment. Rose még mellettem ült, apa pedig állt, mögötte Tanyával. Na, jó. Itt valami nem stimmel. Miért van ez folyton az apám körül?

-Talán el kellene neki mondanunk- suttogta Tanya önelégült vigyorral a képén.

- Nem ez a legalkalmasabb idő rá. Nem érzi jól magát- suttogta vissza apa és feltűnően kerülte a tekintetem.

- Na, jó. Hadd halljam. Ki vele. Mit akartok elmondani nekem?- kérdezte egy nagy sóhaj kíséretében és apára néztem.

- Edward és én együtt vagyunk- sikkantotta Tanya és megcsókolta apát. Na, nekem se kellett több. Felugrottam az ágyból és egyenesen a fürdőbe rohantam. Eddig is rosszul voltam, de ez aztán betett nekem. A WC fölé hajoltam és kiadtam magamból mindent, amit eddig ettem.

Halványan érzékeltem, ahogy valaki összefogja a hajam, hogy ne lógjon az arcomba és ráparancsol a többiekre, hogy maradjanak ott. Néhány perc múlva végre már jobban voltam és képes voltam felállni. Odasétáltam a mosdókagylóhoz, fogat mostam és visszasétáltam a szobába. Rosalie végig mellettem volt és egy percre sem hagyott magamra.

-Nessie…- kezdte apa.

- Ne most. Menjetek, hagyjatok magamra.

- De valakinek melletted kell maradnia. Ez nem állapot. Rosszul vagy. Látszik rajtad. Itt maradok veled- ült le mellém apa. De most egyáltalán nem akartam a közelségét. Minél messzebb akartam tudni magamtól ebben a percben. Most nem a legjobb ötlet, ha mellettem marad. Azok után, hogy összejött Tanyával…

- Nem. Nem akarom, hogy itt maradj. Menj inkább a barátnőddel és foglalkozzatok egymással. Csak hagyjátok el a szobámat- mondtam erőtlenül, majd nagynénémre néztem. Ő bólintott én pedig folytattam. –Majd Rose itt marad.

- De Nessie…

- Nem. Kérlek, menjetek. Megleszek és itt lesz Rose is, ha valami baj van.

- Edward. Nyugodj meg. Itt maradok. Ne aggódj- nyugtatta apát nagynéném. De engem most legkevésbé sem érdekelt az ő nyugalma. Valahogy most nem akartam, hogy a közelemben legyen.

- Hát jó- sóhajtott, majd ő is adott egy puszit a homlokomra és végre kimentek a szobámból.

Rosalie nekidőlt az ágyam háttámlájának én pedig az ölébe hajtottam a fejem. A hajam kezdte simogatni és én nyugodt voltam. Ő sem szólalt meg és én sem. Már nem idegesített és nem zavart semmi. Szép lassan elveszítettem a kapcsolatot a valósággal és az álmok mezejére léptem.

Álmomban egy réten voltam. Először csak egyedül. Sírtam, bár fogalmam nem volt róla, miért. Nagyon egyedül éreztem magam. Nem volt mellettem senki és ez bántott. Egyre jobban sírtam és az érzelmeimet megszenvedte a város is. Az eső szakadt én pedig a sárban és szakadó esőben egy szál köntösben ültem a fűben.

Aztán egyszer csak fehér fény gyúlt és egy alak lépkedett felém. Ismerős volt. Nagyon is. Az arcát nem láttam. De egyre közelebb jött hozzám, majd megfogta a kezem és felállított. Az arcára néztem és ott állt előttem az édesanyám. Fehér ruhában, szőke hajjal, csokibarna szemmel. Két tenyere közé fogta az arcom és a szemembe nézett.

-Nem adhatod fel. Meg fogsz gyógyulni. Erős vagy. Mindennél és mindenkinél erősebb. Mert te az én lányom vagy. Az egyetlen lányom. Küzd. Küzdj az életedért. Harcolj érte. Meglesz a jutalmad. Higgy nekem. Harcolj- mondta komolyan, majd magához ölelt. Meg sem szólaltam, csak magamhoz szorítottam. Aztán hirtelen hátrálni kezdett és olyan gyorsan eltűnt, amilyen gyorsan jött. Újra csak a sötétség volt. Újra elment és én nem tehettem ellene semmit. Én zokogni kezdtem és felüvöltöttem fájdalmamban.

-Anya… anya, gyere vissza. Ne menj el. ANYA- kiáltottam, de hiába. Már nem volt ott senki. Nem hallott engem senki. Újra egyedül voltam. A földre rogytam és csak írtam. –Ne hagyj egyedül. Segíts nekem.

-Nessie… Nessie ébredj fel. Nessie- rázogatott Rosalie. Kinyitottam a szemem és szembetaláltam magam egy aggódó szempárral. Ahogy megláttam és tudatosult bennem, hogy álmodtam, elkapott a sírás. Rosalie magához ölelt és megpróbált nyugtatni eredménytelenül.

Nem foglalkoztam semmivel és senkivel. Mindenki a szobában volt, de engem nem érdekelt. Csak az, hogy az anyám nincs itt és Rosalie az egyetlen, akire számíthatok. Ő a mentsváram. Anyám helyett anyám. Nekem pedig most egy anyára volt szükségem.

5.fejezet

(Rosalie szemszöge)

Tanya elengedte Edwardot, Nessie pedig az apja elé suhant.

-Csalódtam benned. Nem akarlak látni soha többet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem tiszteled anya emlékét. Ne gyere utánam. Hagyj békén- kiáltotta, majd vámpírsebességgel felszaladt a szobájába és olyan erősen becsapta az ajtót, hogy beleremegett az egész ház.

-Tudtam, hogy baj lesz belőle, hogy itt vagy- sziszegtem Tanya képébe, majd Edward felé fordultam. –Éppen hogy sikerült meggyőznöm Nessiet, hogy jöjjön le és mondja el neked, mi bántja, erre te itt enyelegsz ezzel a nővel. Nem hiszem el. Tudod, mennyire szerette Bellát. Azt is, hogy mennyire szenved még most is a halála miatt.

- Ezt mind tudom. De nem kellene ennyire felfújnia a dolgot. Nem történt semmi.

- Imád téged a fenébe is. Te vagy az egyetlen, aki megmaradt neki. Hiába vagyunk itt mi, a családja, rád számít a legjobban. Te vagy neki a legfontosabb. És most úgy érzi, elárultad az anyját. Te mit tennél a helyében? De tudod mit? Nem magyarázok itt neked semmit. Pontosan tudod, mi játszódik le most a lányodban- mondta, majd felrohant az emeletre.

- Ezt nem kellett volna- néztem mérgesen Tanya-ra. –Itt maradhatsz, de megkérnélek, hogy ne provokáld a lányom. És szeretném, ha nem másznál rám minden adandó alkalommal. Már mondtam, hogy nem szeretnék tőled semmit.

- Jól van. De ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkozhatok- lépett elém és újra a nyakam köré tekerte a karját. –Szeretlek téged és addig nem nyugszom, amíg nem adsz egy esélyt kettőnknek. 

- Tanya, kérlek- kibújtam a karjai fogságából és kicsit távolabb léptem tőle. –Bella volt az egyetlen nő az életemben, akit valaha is szerettem. Most pedig ha megbocsátasz, felmegyek a lányomhoz. 

Tanya csalódottan huppant vissza a kanapéra én pedig kifújtam az eddig bent tartott levegőt és az emeltre mentem egyenesen a lányom szobájába. Mielőtt azonban bekopoghattam volna, kinyílt az ajtó és Rosalie lépett ki rajta szomorú tekintettel. De mikor meglátott a szemei szikrákat szórtak.

- Nem akar téged látni. Hagyd most egyedül.

- De én beszélni akarok vele.

- Azt mondtam hagyd egyedül- sziszegte. 

- Nem mondhatod meg nekem, mikor láthatom vagy mikor nem. Ő az én lányom, nem a tiéd.

Láttam a nővéremen, hogy ezzel megbántottam. Már éppen kezdtem volna bocsánatot kérni, mikor megszólalt.

-Ez igaz. De úgy szeretem, mintha a sajátom lenne. És Bella megkért, hogy vigyázzak rá. Csak azt teszem, amire a feleséged kért. Tényleg. Emlékszel még rá? Tudod, ő az a nő, aki az életét adta a lányodért. Akit te az első néhány napban látni sem akartál- suttogta fájdalommal a szemében, majd el akart menni mellettem, de elkaptam a karját. –Engedj el. Most- nézett rám komolyan és éreztem, hogy ez a legjobb, amit most tehetek. Megbántottam őt és nem szeretném még jobban felzaklatni. Láttam a szemében azt a temérdek fájdalmat és hatalmas bűntudatom támadt. Nem akartam még jobban megsebezni, ezért elengedtem és végignéztem, ahogy emberi tempóban besétál az Emmettel közös szobájukba. 

Én pedig visszafordultam a lányom szobájának ajtaja felé, de az ajtó helyett a lányommal találtam szembe magam. A tekintete tele volt fájdalommal és dühvel.

-Ezt jól megcsináltad- sziszegte. –Nem elég, hogy engem megbántottál, még Rose-hoz is durva voltál. Anyám helyett anyám volt, úgyhogy nem volt igazságos, amit a fejéhez vágtál. Szégyellem magam helyetted is. Pont őt megbántani. Őt, aki a legtöbbet segített neked és nekem is. Hát gratulálok Edward Cullen. Csak így tovább. Jó úton haladsz, hogy...

- Még mindig az apád vagyok. Nem beszélhetsz így velem. 

- Ha így haladsz, akkor nem sokáig.

- Renesmee…

- Nem akarom hallani- kiáltotta, miközben leszáguldott a lépcsőn egyenesen ki az erdőbe. Utána akartam menni, de Carlisle elkapta a karomat.

-Hagyd most őt fiam. Nessie ki van borulva. És érthető a viselkedése. Durva voltál a nővéredhez. Nagyon megbántottad, pedig ő csak a lányod érdekeit tartja szem előtt. Tudod, hogy mennyire szerette Nessie az anyját. És mit lát lent? Hogy Tanya és te éppen csókolóztok, aztán a második anyját sértegeted. Kérlek, gondolj bele, mit érezhet most. Hagyd, hadd nyugodjon meg, aztán beszélj vele. És a nővéredtől is kérj bocsánatot.

- Igazad van- suttogtam. A bűntudatom hatalmas volt. Nessie az életem. Mióta Bella elment, csak ő van nekem. Ő a legfontosabb számomra, én mégis megbántom. És nem csak őt, hanem még a nővéremet is. Igaza van apámnak. Egy önző szemét vagyok. Nem törődöm a lányom fájdalmával csakis a sajátommal. Bele se gondoltam, mennyire fájhat Nessie-nek, hogy egy másik nővel lát. 
Ahogy ezt végig gondoltam csak még nagyobb lett a bűntudatom. Útáltam magam azért, mert megbántok másokat. Elfogott az undor saját magam iránt.  

- Menj- engedett el Carlisle én pedig egyenesen Rosalie után indultam. Megálltam az ajtó előtt és bekopogtam, de válasz nem érkezett. Újra kopogtam, mire kinyílt az ajtó és egy dühös Emmettel találtam szembe magam.

- Jobban jársz, ha eltűnsz innen mielőtt begurulok- mondta komolyan és miután kilépett a szobából, becsukta maga mögött az ajtót.

- Beszélni szeretnék a feleségeddel.

- Miért? Azért, hogy újabb sértéseket vághass a fejéhez? Hogy újra megbántsd? Mit akarsz még tőle?

- Bocsánatot kérni. Nem akartam őt megbántani. Ő az utolsó személy a földön, akinek bármit is a szemére vethetek.

- Mégis megtetted- nézett rám komolyan. –Beszélj vele, de ha újra megbántod, vámpír fasírtot csinálok belőled. Nem fog érdekelni, hogy a testvérem vagy.

- Tudom Emmett- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Nem áll szándékomban bántani őt. Tényleg.

- Rendben. De ha mégis megteszed, tudod mi vár rád.

- Köszönöm- mondtam, miután ellépett az ajtó elől. Benyitottam a szobába és azonnal megpillantottam az ablak előtt álló Rosalie-t. Az ablakról visszatükröződött szomorú tekintete és a bűntudatom csak még nagyobb lett. Megbántottam őt. Pedig igazán nem tehet semmiről. Nagyon sokat változott, mióta megszületett Nessie és csak pozitív irányba. Erre mit csinálok? Belegázolok a lelkébe. Mikor nagyon jól tudom, hogy ez az egyik legfájdalmasabb pontja.

- Mit akarsz itt? Nem volt elég, amit az előbb mondtál? –kérdezte, de nem fordult meg. Közelebb sétáltam hozzá és megálltam mögötte.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. Igazságtalan voltam veled. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit mondtam. Kérlek, ne haragudj rám.

- Bocsánatot kérni könnyű. Azt a lehető legkönnyebb ezen a világon. De megbocsátani nehéz. Az emberek az hiszik, hogy egy bocsánatkéréssel mindent el lehet intézni. Megöltem valakit? Ja, bocsánat nem akartam. Kiraboltam valakit? Nem volt szándékos. Ne haragudj. Ugye milyen egyszerű kimondani? –kérdezte és felém fordult. Mikor a szemébe néztem, olyan volt, mintha látnám a lelkét. Mert neki van. Ebben a családban egyedül nekem nincs lelkem. 

Lehajtottam a fejem. Teljesen igaza volt. Bocsánatot kérni a legegyszerűbb.

-Válaszolj. Egyszerű, igaz?- kérdezte.

- Igen.

- És megbocsátani? Te meg tudnád tenni, ha valaki ezt kérné tőled?

- Attól függ mit- emeltem fel a fejem.

- Éppen ez az. Mit? Miért is kérsz tőlem most bocsánatot Edward?

- Azért, amit az előbb mondtam. Nem gondoltam komolyan. Igazságtalan voltam veled és durva.

- Igen. Az voltál. De nem csak velem. Tudod Edward, hogy nekem minden álmom egy gyermek volt. És nem adatott meg. Soha. Erre Bella felajánlja azt a lehetőséget, hogy legyek olyan Nessie-nek, mint egy anya. Érted? Egy gyermeket adott nekem, még ha nem is szó szerint. Mert te is itt vagy neki. Te vagy az apja. Az egyetlen vér szerinti szülője. De számomra Renesmee olyan, mintha a saját vérem lenne. Úgy szeretem őt, mint a sajátomat és azzal a mondatoddal, hogy „Ő az én lányom, nem a tiéd.” nagyon megbántottál. Én nem bántottalak téged. Igaz, nem is állunk olyan közel egymáshoz, mint te és Alice, de attól még a testvérem vagy. Nem mindig támogattalak, sőt sokszor elleneztem a döntéseidet, de soha nem bántottalak meg ennyire. Legalábbis én úgy érzem. Viszont ha mégis akkor őszintén sajnálom. 

- Soha nem tettél semmi rosszat ellenem Rose- fogtam meg a karját.

- Akkor miért kellett ez? –láttam rajta, hogy ha tudna, már rég sírna. –Miért kellett pont ezt mondanod. Mindenkinél jobban tudod, mennyire gyűlölöm azt, ami lettem. És hogy nem lehet gyerekem. Ez az egy sebezhető pontom van. És ezt te jól tudod. Renesmee olyan volt nekem, mint egy földre szállt angyal. Elvesztette az anyját, aki később megkért, hogy sajátomként szeressem. Rosszul csináltam valamit, amiért ezt érdemeltem tőled?

- Nem, dehogy is. Rose, kérlek. Nézz rám- emeltem fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. - Hülye voltam. Nem gondolkoztam abban a pillanatban. Eszembe sem jutott, mekkora fájdalmat okozok neked ezzel. Csakis én vagyok a hibás. Te nem tettél semmit. Semmit, csak annyit, hogy vigyázol a lányomra és azt teszed, amit Bella kért tőled. Ezért nincs jogom ilyeneket a fejedhez vágni. Sőt. Neked köszönhetem, hogy ő most itt van. Ha te évekkel ezelőtt nem segítesz Bellának, a lányom most nem lehetne itt köztünk.

- De a feleséged itt lenne- szólt közbe.

- Igen, de… - elhallgattam, mert nem tudtam mit mondani. Ekkor tudatosult bennem, hogy Rosalie valamilyen szinten magát okolja Bella haláláért.

- Rosalie. Nem a te hibád, hogy ő elment. Így kellett lennie. Renesmee-vel pedig tökéletes munkát végeztél. Pont olyan erős, mint te. Remek nevelésben volt része. Nem tudom soha meghálálni, amit érte és Belláért tettél. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte.

- Nem hiszem el- mosolyodott el. –Teljesen megváltoztam. Régen már megfojtottalak volna egy ilyenért, most pedig itt bőgök. Ilyen nincs.

- Ezt a Rosalie-t mindenki jobban szereti. Nem azt mondom, hogy a jégkirálynőt nem szerettük, de ezt az éned határozottan kedvelik a többiek is. 

- Jah, csak így sebezhető vagyok.

- Nem vagy az. Szóval? Megbocsátasz nekem? –kérdeztem és a szemébe néztem remélve, hogy nem küld el a pokolba.

- Meg. Persze hogy meg- ölelt meg egy pillanatra, majd folytatta. - Csak annyit kérek, hogy máskor ne mondd ezt. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok az anyja, de számomra ő a lányom. Vágj a fejemhez, amit csak akarsz, de ezt ne. Mert ez fáj. Nagyon. Főleg a te szádból.

- Megígérem. Soha többet nem fogod ezt hallani. Megesküszöm rá- mosolyodtam el. –Köszönöm neked.

- Van is mit- sóhajtott, majd másik témához kezdett. –És mit kezdesz Nessie-vel?

- Még nem tudom. Carlisle azt javasolta, hogy hagyjam lenyugodni.

- Szerintem már megnyugodott. Ha jól sejtem, azonnal oda ment, ahol egyedül lehet. Felhívom neked, hogy jöjjön haza, de többet nem tehetek érted. Nyugtasd meg őt. Nem haragszik rád igazából, csak fél, hogy elfelejted az anyját. Nem akarja, hogy mást szeress Bellán kívül, hiába kérte tőled az anyja. Nessie azt mondta, hogy Bella megkérte rá, hogy ne ellenezze a kapcsolatodat egyetlen nővel sem, de ez az egyetlen, amit a lányod nem tud betartani. Nem tudná elviselni, ha valaki átvenné az anyja helyét. Főként nem Tanya. Őt ki nem állja- fintorgott.

- Kösz a segítséget.

- Ugyan- legyintett. –Akkor ideje felhívnom Nessie-t.

Elővette a telefonját és már tárcsázott is. Az első csöngésre fel is vette.

-Szia Rose. Nem akarok vele beszélni- hallottam meg lányom hangját, ami valamivel nyugodtabb volt, mint mikor utoljára hozzám szólt.

- Tudom- sóhajtotta Rose. –Csak arra lennék kíváncsi, hogy mikor jössz haza?

- Oh… Nem tudom. Szerintem nagyjából egy óra múlva. Miért?

- Szerettem volna tudni. Hol vagy? Jól érzed magad?

- Azon a helyen vagyok, ami megnyugtat. Te tudod, hol van. És már nyugodtabb vagyok. Figyelj, én nagyon sajnálom, hogy miattam ilyet vágott a fejedhez. Borzalmasan érzem magam miatta.

Rose rám nézett, majd a szemembe nézve folytatta a beszélgetést Nessie-vel.

-Én nem haragszom. Nem tagadom, nagyon megbántott, de már bocsánatot kért. És szeretne veled is mindent tisztázni.

- De én most egyáltalán nem akarok vele beszélni.

- Csak annyit kérek, hogy ha egy óra múlva hazajössz, hallgasd meg. Nem kell beszélned vele, de hallgasd meg. Ennyi. Oké? Semmit nem kell mondanod. Rá sem kell nézned, ha nem akarsz.

- Meglátom, mit tehetek- szusszantott lányom. –Majd megyek.

- Jól van. Itthon várunk. 

- Rose- szólította meg lányom, mielőtt letette volna a telefont. –Mondd meg apának, hogy nem illik kihallgatni másnak a telefonbeszélgetését- hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Hallotta és tudomásul vette.

- Szeretlek Rose- hallottam meg lányom hangját. –Majd megyek.

- Én is téged. Puszi. 

Azzal letette a telefont és rám nézett.

-Ne erőltess semmit. Ha nem akar veled beszélni, akkor csak mondd el, amit akarsz és adj neki egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat. Kérlek, most az egyszer hallgass rám. Különben azt kockáztatod, hogy újra elrohan itthonról, aztán ki tudja hol áll meg. Lehet vissza se jönne. 

- Azt teszem, amit mondasz. Nem szeretném, ha Nessie újra megsértődne rám. És nagyon úgy néz ki, érdemes rád hallgatnom- mosolyogtam, majd mielőtt kimentem volna még felé fordultam. –Tényleg nagyon sajnálom, amit mondtam.

- Felejtsük el - legyintett.

- Mintha lenne rá esélyünk, hogy bármit is elfelejtsünk- grimaszoltam.

Rosalie csilingelő hangján felnevetett és most már biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem haragszik rám.

-Tudod hogy értettem.

- Hát persze- mosolyogtam rá én is. –Köszönök mindent.

Kiléptem a szobából és egyenesen a nappaliba mentem, hogy ott várjam meg a lányom.  

-Örülök, hogy nem bántottad meg. Így legalább nem kell fasírtot csinálnom belőled- vigyorgott Emmett és már el is tűnt a nappaliból.

Remélem a lányommal is olyan egyszerű lesz kibékülnöm, mint a nővéremmel. Úgy néz ki, ez a beszélgetés kellett ahhoz, hogy újra magamba tekintsek. Szükségem volt rá. Ezt most már világosan látom. És Rosalie hatalmas segítségem volt ebben. Ha nem bántom meg őt, akkor nem ültünk volna le beszélgetni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy örülök, amiért megbántottam és fájdalmat okoztam neki, csak azt, hogy ha ez nem történik meg, nekem eszembe sem jut magamba nézni. Rettenetesen félek, hogy nem fog nekem megbocsátani Nessie. Végül is igaza van. Nem kellett volna engednem, hogy Tanya ideköltözzön, mikor pontosan tudom, hogy azért jött, hogy meggyőzzön róla, adjak neki egy esélyt. És ha ezt megtenném, azzal elárulnám Bellát. Legalábbis így érzem. Tudom, hogy azt kérte, keressek magam mellé valakit, de képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. Ő volt az egyetlen nő a világon, akit valaha is szerettem. És erre Nessie mindig emlékeztet, ha véletlen elfelejtem. Ezért pedig roppant hálás vagyok neki. Viszont én nem teszek mást, csak bántom őt. Őt és mindenkit ebben a családban. Komolyan kezdem azt gondolni, hogy minden rossznak én vagyok az okozója.

-Beszélnünk kell- nyújtotta felém a kezét Nessie. 

Annyira a gondolataimba merültem, hogy azt sem vettem észre, mikor érkezett meg a lányom. Mosolyra húztam ajkam és megfogva a kezét felálltam a kanapéról, ő pedig felvezetett az emeletre egyenesen a szobájába. Leült az ágyra engem is magával húzva, majd mélyet sóhajtott és beszélni kezdett.

-Apu…

4.fejezet

Sziasztok!

Ahogy látom az előző fejezet nem igazán nyerte el a tetszéseteket, tekintve a komik számát. De remélem ez jobban fog tetszeni. Várom a visszajelzéseket, legyen az jó vagy rossz.

Kicsit ugrunk az időben. Gondolom, nem szeretnétek fejezeteken keresztül azt olvasni, ki mennyire szenved. És ígérem, hamarosan megtudjátok, mi lett Bellával.

Puszi: Rosalice.

(Renesmee szemszöge)

"Egy nagy lány vagyok, ebben a nagy világban, De ez nem nagy dolog, ha már nem vagy velem. De érzem, hogy be kell vallanom, Nagyon hiányzol, Nagyon hiányzol...!"

Rettenetesen nehéz elviselni ezt a hatalmas fájdalmat. Egy édesanya elvesztésénél semmi sem lehet fájdalmasabb. Én már csak tudom. Annyian próbáltak már megölni ebben a húsz évben. És egyik sem okozott akkora fájdalmat, mint az anyám elvesztése. Mert egy szülőt soha nem pótolhatsz. Itt van nekem a családom, de mégis úgy érzem, hiányzik valami vagy valaki a tökéletes boldogsághoz. Rosalie, Alice és Esme nagyon aranyosak és próbálnak mindent megtenni, hogy ne érezzem a hiányát, de még ők sem tudják eltüntetni belőlem azt az űrt, amit a lelkemben hagyott. Ebből a fájdalomból merítek erőt a harcokhoz. Ez a fájdalom emlékeztet arra, hogy jónak kell maradnom. Hogy nem állhatok a rosszak mellé. Mert akkor anyám halála hiábavaló lett volna. Ő elment, azért, hogy én élhessek. Az életét adta értem és ezt nem felejthetem el. Megkért, hogy maradjak jó. Hozzak helyes döntéseket és én azt akarom, hogy büszke legyen rám. Tudom, hogy már nem lesz mellettem, de reménykedem benne, hogy lát és büszkén mondja azt: Ő az én lányom.

Sokszor éreztem azt, hogy máshol kéne lennem, hogy gonosz vagyok és nem érdemlem meg ezt a sok szeretetet, ami körül vesz. Megöltem az édesanyámat és miattam szenved mindenki. De ilyenkor a családom mindig meggyőz az ellenkezőjéről. És eszembe jut anyám is. Soha nem hibáztatott semmiért főleg nem az ő haláláért. Azt mondják, ez csak az én fejemben létezik. Csak bebeszélem magamnak, hogy anyámat én öltem meg. Én pedig nem kezdek el vitatkozni velük. Tudom, hogy nincs igazuk, de jobb ilyenkor, ha csak bólogatok és igazat adok nekik. Jaj, anya. Mennyivel könnyebb lenne, ha itt lennél mellettem.

-Renesmee, Renesmee, merre vagy? –hallottam meg Rosalie hangját. Ő olyan számomra, mint a második anyám. Mindig számíthattam rá. A hanghoz nemsokára arc is társult és megláttam a felém közeledő Rosalie-t.

- Itt vagyok- ugrottam le a fáról és egyenesen előtte értem földet.

- Hála istennek. Végre megtaláltalak- ölelt magához.

- Hé-hé. Nyugi. Jól vagyok. De mi a baj? Miért ijedtél meg ennyire?

- Csak Alice nem látott és mivel ma jön a Denali klán, azt hittem…

- Á… Már értem. Láttam őket. Ő is jön. Igazam van? –kérdeztem Rose-t. Pontosan tudja, kire gondolok. Aprót bólintott, bennem pedig feltámadt a düh. A család egyik tagjával sincs semmi bajom, de őt nem kedvelem. Nem, mert akár hányszor meglátogatnak bennünket, mindig megpróbál rámászni apámra. És érzem, hogy már nem kell sok és sikerül a terve. –Mikor érkeznek? –kérdeztem és próbáltam elfojtani a dühömet. Nagy nehezen, de sikerült.

- Carmen hívott, hogy egy órán belül ideérnek. Ez volt egy fél órája. Azóta téged keresünk. Féltem, hogy elveszítenéd a fejed és végeznél Tanya-val- hajtotta le a fejét.

- Nem fogok olyat ölni, aki nem ártott nekem. Még őt sem ölném meg. Csak azért, mert az apámra akar mászni. Azt elintézem máshogy. De megígértem a mamának, hogy nem használom rosszra az erőmet. Az ártatlanok gyilkolása pedig annak számít- mondtam és egyenesen a szemébe néztem.

- Bella büszke lenne rád. Legalább annyira, mint én. Remélem, látja, hogy mennyi jót teszel és hogy te magad mennyire jó vagy.  

- Menjünk haza. Köszöntsük illendően a vendégeinket- mosolyogtam rá szomorúan és kézen fogva második anyámat kezdtem el hazafelé futni. Ahogy hazaértünk, mindenkit a nappaliban találtunk, de a vendégeink még nem érkeztek meg. Esme amint meglátott, azonnal magához ölelt. Esme-ben az a jó, hogy akár hányszor meglát bármilyen rövid időt is töltöttünk külön, mindig úgy köszönt, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. És ez most sem volt másképp. Úgy ölelt magához, mintha az élete múlna rajta. Én pedig boldogan bújtam ölelésébe. Színtiszta szeretet áradt belőle. Ő az én nagymamám. A világ legjobb, legkedvesebb, legőszintébb nagymamája.

- Szeretlek nagyi- suttogtam és végre a dühöm is szertefoszlott, amit Tanya érkezésének híre váltott ki belőlem.

- Én is téged drágám.

- Jaj, Nessie- kapott el Alice is. –Ne csináld ezt. Tudod, hogy nem látlak, ha nem engeded. És nem tudtam merre vagy.

- Jól van. Úgy csináljátok, mintha évekre tűntem volna el. Pedig csak pár órára mentem el. Vadásznom kellett. Már régen voltam.

- Lányom- szólított meg apa. Azzal a hangsúllyal, amit csak akkor használ, ha komoly dologról akar velem beszélni.

- Igen? –sétáltam elé. Fogadni mernék, hogy a drága Tanya-ról lesz szó.

- Szeretném, ha tisztelettudó lennél. Nem akarom, hogy valami olyat tegyél, ami nem helyes. És ezzel Tanya-ra gondolok- nézett rám nagyon komolyan.

Na, mit mondtam? Így legyen ötösöm a lottón. És még a jövőbelátást sem kellett használnom. Annyira kiszámítható. Már nem tud újat mutatni nekem. Ismerem őt, mint a tenyeremet és ezt részben anyának köszönhetem. Rengeteg olyan dolgokat mesélt, amit csak ő tudott apáról és ő általa most már én is.

-Miért ne lenne helyes, ha egy kicsit megfagyasztanám vagy elküldeném a világ másik felére? Esetleg…

- Renesmee.

- Jól van. Értettem. A barátnődet békén hagyom- grimaszoltam. Sajnos Tanya szépen lassan elérte, amit akart. Én és Alice már tudjuk, hogy ez a látogatás Tanya részéről nem csak pár napig fog tartani. Ő itt fog maradni. De azt még nem tudom meddig. Pedig én próbáltam őt elüldözni. Már rögtön az első pillanatban, mikor meglátogattak minket. Carmen, Kate és Eleazar nagyon rendesek. Jól kijövök velük, de Tanya-t utálom. És Irina sem a szívem csücske, mióta a képembe vágta, hogy az anyám okozta a szerelme halálát. Az előtt ment el anya végleg. Az után jöttek hozzánk először, hogy megkaptam az erőmet és elértem a végleges koromat.

Denali klán

Egy autó fékezett le a ház előtt és kiszállt belőle öt vámpír. A szívük nem vert, így egyből tudtam, hogy nem emberek. A nagyi ment ajtót nyitni, ahol egy halk „Szerbusz Esme” után csak annyit láttam, hogy valaki az apám nyakába veti magát és a torkáig lenyomja a nyelvét.

Grimaszolva fordultam a második anyámhoz, aki szorosan ölelt magához. Fájt apát látnom egy nővel, aki nem az anyám. Mégis csendben, magamban szenvedtem. Hiányzott anya.

Apa végre leszedte magáról azt a nőt, mellém sétált és megfogta a kezem.

-Szeretném bemutatni a lányomat. Ő itt Renesmee Carlie Cullen.

- Hogy? A lányodat?- értetlenkedett a szőke.

- Igen Tanya. Ő a lányom. Az enyém és Belláé.

- Őszinte részvétem a feleséged miatt- mondta a barna hajú nő apának, majd felém fordult. –Nagyon sajnálom, ami Bellával történt. Bár csak egyszer találkoztam vele, tudom nagyszerű ember volt. Amúgy Carmen vagyok.

- Köszönöm. Én Renesmee vagyok- felé nyújtottam a kezem és mikor hozzám ért, átjárt az őszinteség. Éreztem, hogy őszinte hozzám és kedves. Ez nem csak egy műsor volt. Valóban sajnálja anyám halálát.

- Carmen férje vagyok, Eleazar- mosolygott rám a férfi.

- Én pedig Kate. Örülök, hogy megismerhetlek. Alice már rengeteget mesélt rólad- ölelt át egy másik szőke hajú lány, aki nagyon is hasonlított Alice-ra.

- Irina- szólította meg Carmen a számomra még ismeretlen lánynak. –Gyere, ismerkedj meg Renesmee-vel.

- Nem, nem megy- nyögte ki nagy nehezen. –Az anyja miatt halt meg Laurent. Nem vagyok képes most jó pofizni a lányával.

- Nem is kell. A barátod meg akarta ölni az anyámat és a farkasok éppen időben értek oda. Szóval, ha nem tetszik valami, akkor nem kötelező itt lenni. El is mehetsz. Senki nem tart vissza- mondtam egyenesen a szemébe. –Nem sértegethetsz a saját otthonomban. Az anyámat meg ne vedd a szádra…

- Mert? Különben mi lesz?

- Nem állok jót magamért. Az anyám szent és sérthetetlen. Te pedig nem látod a fától az erdőt. Laurent csak egy egyszerű nomád volt, aki mindent megtett Victoriának.

- Nem igaz. Olyan akart lenni, mint mi. Az anyád miatt halt meg- sziszegte és ekkor átjárta a testemet a düh és elszabadult az erőm.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kicsúszott a kezem közül az irányítás. Irina az óta nem jött hozzánk. De úgy látszik most meggondolta magát. Az biztos, hogy nem fogok jó pofizni vele és Tanya-val sem. De jó kislány leszek. És nem teszek semmit. De az biztos, hogy Tanya nem fogja élvezni az itt töltött időt. Ebben biztos lehet.

-Itt vannak- suttogtam, mikor megállt egy autó a ház előtt. Előre félek, mi lesz még itt. Mindenki felállt, így én is kénytelen voltam. Esme és Carlisle mentek ajtót nyitni, a többiek a kanapé előtt álltak én pedig a lépcsőig hátráltam. Ott megtámaszkodtam és vártam, hogy belépjenek. Bár örülnék neki, ha fognák magukat és visszafordulnának Tanya-val és Irinával az élen. Na jó. Ideje elővennem a bájos mosolyomat. Gyerünk Renesmee, menni fog. Csak mosolyogj, köszönj, és már mehetsz is el. Igen. Ez lesz a legjobb. Ha a lehető leghamarabb elhúzok innen egy kicsit.

Mindenki köszönt mindenkinek. Én maradtam ki egyedül. Carmen és Eleazar, mint általában, most is nagyon kedvesek voltak. Kate úgy üdvözölt, mintha a legjobb barátnők lennénk. Megállt mellettem, míg a másik kettő elém sétált.

-Örülök, hogy ennyi idő után újra találkozunk- mosolygott Tanya.

- Én már kevésbé. De ha már itt vagy teljesen mindegy.

- Renesmee- szólt rám apa.

- Jól van. Nem szóltam egy szót sem- mondtam, majd Irina felé fordultam. –Rég láttalak.

- Én is- mondta és ennyi volt a köszönésünk a másik felé.

- Ne haragudjatok, de elmennék. Van egy kis elintéznivalóm.

- Hová mész? –kérdezte apa és elém állt.

- Dolgom van. Majd jövök. Carmen, Eleazar, sajnálom, hogy el kell mennem. De majd még beszélünk- néztem rájuk.

- Ness- szólított meg Alice. Felé néztem, ő pedig felém dobta a kocsi kulcsát.

- Kösz- néztem rá hálásan és kifelé indultam, de Kate elém állt.

- Mehetek veled? –kérdezte kiskutya szemekkel.

- Gyere- sóhajtottam. –Csak menjünk már innen.

- Rendben. Majd jövünk- kiáltotta, de én már a garázsban voltam. Bepattantam Alice Porsche- jébe és már indítottam is. Megvártam, míg Kate beszáll és padlógázzal hajtottam ki a garázsból. Nem volt konkrét úti célom. Csak annyit tudtam, hogy minél messzebb akarok lenni a háztól. Nem akartam otthon lenni. Nem akarom végighallgatni, hogy a családom tagjai megengedik, hogy az a nő beköltözzön a házunkba. Mert ez lesz. Most még csak a házunkba, aztán az apám ágyába. Nem akarom én ezt. De nem hagyhatom el őket. Azzal csak az életüket kockáztatnám. Ha megtudják, hogy nem vagyok a családommal, könnyen megeshet, hogy velük akarnak megfenyegetni. Erre pedig nem akarok lehetőséget adni senkinek.

- Renesmee, mi a baj? –kérdezte Kate ezzel kirángatva a gondolataimból.

- Nincs semmi.

- És? Hova megyünk?

- Nem tudom. Csak kiszellőztetem a fejem.

- Na, akkor csak van valami gond. Én akkor szoktam elszökni otthonról, ha valami bánt.

- Kate, kérlek. Én csak nem akarok otthon lenni. Ennyi az egész.

- Tanya és Irina miatt. Igaz?

- Igen. Irina még annyira nem is zavar. De Tanya…

- Tudom. És most még…

- Mondd ki. Tudom. Oda akar költözni. Ő akar lenni az új anyukám. De abból nem eszik.

- Mit akarsz tenni? Tudod, hogy szeretlek, de Tanya a nővérem és…

- Nem fogom bántani, ha erre gondolsz. Csak kicsit megleckéztetem. Na aggódj, nem esik bántódása. De nem fogja élvezni a nálunk töltött időt. Az biztos.

- Csak annyit kérek tőled, hogy ne bántsd. Tegyél vele, amit akarsz, idegesítsd annyit, amennyit csak akarod, de fizikailag ne bántsd. Ennyit kérek tőled.

- Megígérem- mosolyogtam rá.

- Na, akkor mi lenne, ha visszamennénk. Mert elég messze kerültünk Forkstól.

- Nekem jobb ötletem van. Menjünk el vásárolni. Mit szólsz hozzá? –kérdeztem mosolyogva.

- Nagyszerű.

- Akkor irány Seattle- mondtam és tövig nyomtam a gázpedált.

(Edward szemszöge)

-Mégis mit művelsz? –sziszegtem Alice arcába, mire Jasper azonnal mellettünk termett és távolabb tolt a feleségétől.

- Vegyél vissza- morgott rám, miközben Alice-t a háta mögé tolta.

- Nem, amíg nem válaszol.

- Éppen segítettem a lányodnak- lépett ki Jasper mögül. –Mivel meg kell tárgyalnunk valami fontosat és szerettem volna elkerülni egy tragédiát.

- Miféle tragédiát.

- Egy vagy esetleg két személy halálát és azt sem akartam, hogy az unokahúgom egy örökkévalóságon át szenvedjen az önmarcangolástól.

- Mi a fenéről beszélsz?

- Tanya, nem akarod elmondani a bátyámnak és az egész családnak, hogy miért is vagytok itt egészen pontosan? – kérdezte pöttöm húgom a nála egy fejjel magasabb szőkeség felé fordulva.

- Azért vagyunk itt, mert egy fontos kérdésem lenne az egész család felé. Szeretnék egy rövid időre hozzátok költözni. Lehetséges lenne?

- Ezt meg kell tárgyalnunk Tanya- szólalt meg Carlisle. –Mindenki a konyhába.

Mindannyian leültünk a helyünkre, és Carlisle már bele is kezdett.

-Szóval a kérdés, hogy Tanya maradhat-e vagy sem?

- És Nessie? –kérdezte Rose. –Neki nem számít a szavazata?

- Dehogy nem.

- Ne aggódjatok. Neki ugyan mindegy, hogy itt van-e vagy sem. Higgyétek el nekem- mosolygott Alice és átölelte Jaspert.

- Rendben. Akkor Esme?

- Szerintem maradhat. Igen.

- Jasper?

- Igen.

- Emmett?

- Nekem mindegy.

- Rosalie?

- Nem. Nessie nem kedveli, úgyhogy nem.

- Alice?

- Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk szórakozni. Felőlem maradhat- mosolygott.

- Edward?

- Igen.

- Nos, részemről is maradhat. Akkor egy nem, két mindegy és höt igen. Szóval Tanya itt marad- mondta ki a végső szót apám.

Visszamentünk a nappaliba, ahol ott volt a Denali klán. Apám közölte velük a döntésünket, Esme megmutatta a szobáját Tanya-nak, azután leültünk mindannyian a nappaliba beszélgetni. Már sötétedett, de a lányom még mindig nem ért vissza. Komolyan kezdtem aggódni miatta. Hiszen nem szokott csak úgy eltűnni. És félek, komoly baj lesz még abból, hogy Tanya itt van. Lehet, nem volt éppen a legjobb ötlet megengedni, hogy itt maradjon. De Alice nem szavazott volna igennel, ha valami gond lenne belőle.

-Megjöttünk- kiáltotta el magát Kate és megjelent a nappaliban egy halom táskával a kezében. Alig látszott ki a sok szatyor közül. Mögötte pedig ott jött a lányom. Hangtalanul. Egy szót sem szólt, csak felment az emeletre.

-Megnézem mi van vele- állt fel Rose. –Te maradj itt. Nem hiszem, hogy most pont rád lenne szüksége- nézett rám komolyan, majd elhagyta a nappalit.

- Azt hiszem mennünk kéne- szólalt meg Kate a többiekre nézve. –Nessie nincs olyan állapotban, hogy most beszélhessünk vele. Majd visszajövünk. Tanya-t úgy is meg kell látogatnunk.

- Miért rohansz ennyire? –kérdezte Carmen.

- Mert haza akarok menni. És Irina sem érzi jól magát Nessie-vel egy helyiségben. Menjünk, jó? –kérdezte kiskutya szemekkel. Carmen és Eleazar rábólintottak, Irinát pedig nem kellett győzködni. A Denali klán elköszönt mindenkitől és el is mentek. Ezután mindenki ment a saját dolgára. Én pedig azt vártam, hogy Rose végre lejöjjön és elmondja, mi van a lányommal. Jaj, Bella. Bárcsak itt lennél. Minden sokkal könnyebb lenne.

-Edward, ne hibáztasd magad Nessie viselkedése miatt. Nem tehetsz róla, hogy nem kedvel minket- lépett elém.

- Nem hibáztatom magam, csak féltem a lányom. Aggódom miatta. Nehéz neki és nem vagyok mindig mellette. Pedig ezt szeretné.

- De ő már nem kislány- tekerte a karjait a nyakam köré. –Nem lehetsz minden pillanatban mellette.

- De… Talán igazad van.

- Na látod. Nessie felnőtt és már nincs szüksége a védelmedre- mondta és egyre közelebb hajolt hozzám, míg ajkai el nem érték az enyémeket. 

-Mi a fene folyik itt? –hallottam meg a lányom hangját.