7.fejezet

(Nessie szemszöge)

Olyannyira felzaklatott az az álom, hogy képtelen voltam megnyugodni. Egész este Rosalie ölében sírtam. Ő próbált vigasztalni, de nem sokat ért el vele. Bár ha nem lett volna mellettem, garantáltan rosszabb lett volna a helyzet. Most szükségem volt rá. Muszáj volt éreznem, hogy mellettem van valaki. Egy személy, aki szeret és akit én is szeretek. És miért nem az apámat akartam magam mellett tudni? Egyszerű. Már a tudat, hogy beadta a derekát annak a nőnek, hihetetlenül felzaklatott. Az ő jelenléte aligha segített volna rajtam ebben az állapotban.

-Jobban vagy? –kérdezte Rosalie, mikor csillapodott a zokogásom és már csak szipogtam.

- Nem igazán. fáradt vagyok és gyenge- suttogtam.

- Mi zaklatott fel ennyire? Nem szeretnéd elmondani?

- Anyát láttam álmomban. És ő megint elment. Hiába kértem, hogy maradjon velem, elment. Magamra hagyott- újra elkapott a sírás.

- Annyira sajnálom. Nem… Jézusom, te tűz forró vagy- kiáltotta Rose, amint a keze a homlokomhoz ért.

- Pedig fázok. Adnál még egy takarót? –kértem.

- Nem. Azonnal szólok Carlisle-nak. Ez nem normális- mondta és már el is tűnt. Hurrá. Ha nagyapa bejön, biztos, hogy kórház lesz a vége. Gratulálok Renesmee. Ezt jól megcsináltad- magyaráztam magamban. Alig telt el pár másodperc és már mindenki a szobámban volt. Most már ez így fog menni? Ha nagyapának be kell jönnie, akkor jönnek a többiek is? Átjáró ház lesz a szobám?

- Hogy érzed magad Renesmee? –kérdezte nagyapa, miközben a homlokom tapogatta és egy lázmérőt adott nekem.

- Nem túl jól. Egyre gyengébbnek érzem magam és fáradt vagyok. Meg fázom, bár Rose azt mondja lázas vagyok.

- Egyéb tünetek nem léptek fel?

- Nem tudom tünet-e, de tegnap hánytam és egész este ébren voltam.

- Nem vagy éhes? –kérdezte nagyi. - Készítek neked valami finomat.

- Nem. Köszönöm, de nem vagyok éhes.

- Pedig enned kéne. Vagy innod egy kis vért- szólalt meg Carlisle, miközben a kezem vizsgálta.

- Nem kell se vér, se emberi étel. Egyszerűen hányingerem van, ha rá gondolok.

- Mióta vannak ezek a foltok a kezeden? –kérdezte és felém fordította a karom.

- Mi? Milyen foltok?

- Ezek- mutatott végig a kezemen, amin hatalmas véraláfutások voltak. Mintha valaki jó erősen megszorított volna.

- Nem tudom. Eddig még észre sem vettem.

Közben a hőmérő is jelezni kezdett. Carlile elvette tőlem és megnézte. Majd ijedten kapta rám a tekintetét.

-Azonnal be kell mennünk a kórházba. Ezek a tünetek nem normálisak- mondta aggódva.

- De én nem akarok- húztam magamra a takarót, mint egy kisgyerek.

- Márpedig most jössz kisasszony- húzta le rólam a takarót Rosalie és a karjaiba kapott. Olyan hideg volt a teste. Most az egyszer nem akartam egyikőjük közelében sem lenni. Azt akartam, hogy Jacob legyen itt. Az én Jacobom.

Közben Rosalie talpra állított, körém tekert egy takarót, majd ismét felkapott, de most egyből a garázsba mentünk. Beültetett a piros BMW- be és már indított is. Halványan érzékeltem, hogy a többiek is jönnek, de aztán már nem emlékszem semmire. Nem láttam semmit, csak a sötétséget.

Szörnyű pittyegésre ébredtem. Iszonyatosan zavarta a fülemet. El akartam hallgattatni, de képtelen voltam megmozdítani a kezem. Gyengének éreztem magam.

-Valaki hallgattassa már el ezt az izét- nyöszörögtem, de a szemem még mindig csukva volt. Halk kuncogást hallottam, mire kinyitottam a szemem. Egy nő állt mellettem és szorgosan írogatott valamit az előtte lévő lapra. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, rám nézett és én azt hittem álmodom. Ez nem lehet más, csakis álom. Ez nem lehet valóság. Hiszen ő meghalt. Évekkel ezelőtt elment.

- Sajnos nem tudom elhallgattatni. Szükség van ezekre a gépekre. De amint jobban leszel, ígérem, kikapcsolom őket. Most viszont szólok Dr. Cullennek, hogy magadhoz tértél- mosolygott rám. Meg sem tudtam mukkanni. Itt áll előttem. Ugyan úgy néz ki, mint ő. De nem lehet. Ő nem lehet az anyám. 

- Kérem…- szólaltam meg, mikor nagy nehezen megtaláltam a hangom.

- Igen- fordult vissza mosolyogva az ajtóból. De láttam rajta, hogy kissé ideges és feszült.

- Megtudhatnám a nevét.

- Adriana. Adriana Montez.

- Én Rensemee vagyok. Renesmee Cullen.

- Igen. Tudom. Carlisle nevelt lánya, igaz? –kérdezte somolyogva. Mintha tudná, hogy nem igaz. Visszajött mellém és leült az ágy melletti székre. Kecsesen mozgott, akár egy vámpír és csoda szép volt. Hosszú göndör barna haja a derekáig ért. A szeme csokoládébarna. Az arca fehér, akár egy vámpíré. De ő nem az. Ő egy ember. Földöntúli szépsége még engem is elámított.

- Igen. De hon…

- Carlisle rezidense vagyok. Ő a mentorom. El sem tudod képzelni mekkora lehetőség ez számomra. Azt mondják ő az egyik legjobb orvos.

- Igen. Remek orvos. Viszont valamit nem értek.

- Kérdezz nyugodtan.

- Miért vagyok itt? Hogyan kerültem ide?

- Ájultan hoztak be két nappal ezelőtt. Carlisle azonnali vizsgálatokat rendelt el, de az eredmények még nem érkeztek meg, hiába sürgetjük a labort.

- Értem. Akkor fogalmatok sincs, mi bajom.

- Még nem, de…

- De?

- Van egy pár lehetőség a tüneteid alapján. Viszont most tényleg mennem kell. Carlisle majd mindent elmond neked, de a családod tagjai már tűkön ülnek odakint.

- Igen- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Ebben biztos voltam.

- Hamarosan visszajövök- mosolyodott el, majd elhagyta a szobát. Az ajtó még be se csukódott, de már mindenki a szobában volt Rosalie-val és apával az élen.

- Hogy érzed magad? –kérdezte apa és a homlokomra tette a kezét.

- Jól vagyok- bizonygattam, holott egyáltalán nem így éreztem.

- Pont olyan rosszul hazudsz, mint édesanyád- mosolygott apa. Láttam Tanya bosszús arckifejezését és tudtam nem igazán szereti, ha anya szóba kerül.

- Tudom. Mesélte, hogy te mindig átláttál rajta. Annyira hiányzik- szomorodtam el. Nem vagyok büszke rá, hogy ezt teszem, de megesküdtem, hogy Tanya nem lesz sokáig a családunk tagja.

- Nekünk is édesem. De nem hozhatjuk vissza őt- ült le mellém apa és megfogta a kezem. Rosalie mellettem állt Emmett-el és szomorúan néztek rám. Alice és Jasper az ágyammal szemben helyezkedtek el egymást átölelve, Esme mellettük,  Tanya pedig apámtól alig néhány lépésnyire az ablak mellett állt. Tekintete bosszús volt és látszott rajta, mennyire féltékeny. Féltékeny egy halott nőre, mert pontosan tudja apa mennyire szerette őt. És soha senkit nem lesz képes úgy szeretni, mint anyát.

- Nem zavarunk? –kérdezte Carlisle és bedugta a fejét az ajtón.

- Nem- mosolyogtam rá. –Gyere, illetve gyertek csak be-javítottam ki magam, mikor megláttam Adriana-t.

Szegény lány nagyon szomorú volt, de láttam rajta, hogy igyekszik elrejteni az érzéseit. Nagyapa mellém sétált, hogy a gépeket megnézze, így Rosalie és Emmett arrébb mentek. Adriana megállt Carlisle mögött és némán figyelte mit tesz. Aztán apa felé kapta a tekintetét, elmosolyodott és megszólalt.

-Megkérhetem, hogy szálljon le az ágyról? Nem igazán tesz jót a betegnek.

Apa szinte meg se tudott szólalni. Aztán mikor megtalálta a hangját nagyapa belé fojtotta a szót.

-Edward, kérlek. Szeretném nektek bemutatni a rezidensemet. Ő Adriana Montez. Adriana, ők itt a családom. A feleségem, Esme és a gyerekeink. Alice, Rosalie, Tanya, Edward, Emmett, Jasper és Renesmee-t már volt alkalmad megismerni.

- Igen. Váltottunk is pár szót- mosolygott rám. Én még mindig nem hittem a szememnek. Létezik, hogy ő az anyám? Vagy csak beképzelem magamnak ezt a sok hasonlóságot? Apára néztem, de ő le sem vette a szemét Adriana-ról. Tudtam, hogy ő is és minden családtagom anyát látja benne. –Örülök, hogy megismerhetem Dr. Cullen családját. Igazán örülök.

- Én már kevésbé- szólalt meg Tanya és apa mögé lépve kezét a vállára tette.

- Nem kötelező itt lenned- mondtam és egy pillanatra elfeledkeztem az idegesítő gépekről. Fel akartam ülni, hogy beolvassak neki, de valami visszatartott. Hangosan felnyögtem és visszahanyatlottam a párnára. Ilyen nem létezik.

Nagyapa egyből visszanyomott az ágyra és szigorúan nézett rám. De én nem foglalkoztam vele. Visszafordítottam a fejem Tanya felé és mogorván még odalöktem neki:
- Téged egyáltalán nem érdekel az egészségi állapotom. Azt sem tudom miért vagy itt. Jobb lenne, ha elmennél.

-De. Engem nagyon is érdekel, mi van veled. Hiszen félig meddig mégiscsak az én lányom leszel.

- Egy frászt- kiáltottam és nem foglalkozva a fájdalommal, felültem ezzel kitépve a karomból az infúziót. Ugyanis már sikerült rájönnöm mi az a valami, amit a kezembe nyomtak. Carlisle azonnal utánam kapott és visszanyomott az ágyra, Adriana pedig elállította a vérzést.

-Most még ne tegye vissza- állította meg nagyapa, mikor újra be akarta szúrni a tűt a karomba.

- Rendben.

- Te menj innen és vissza se gyere- sziszegtem dühösen, de maradtam a helyemen. Nagyapa keze még mindig az én karomat fogta, hogy eszembe se jusson újra felülni. –Nekem volt egy anyám, de meghalt. Van egy személy, akit hasonlóképp szeretek, mint az édesanyámat és rajta kívül nem kell más. Te meg pláne nem. Felfordul a gyomrom, ha meglátlak. Nincs szükségem rád. Te fele annyira sem vagy jó, mint az édesanyám. Menj ki.

- Tanya, hagyd el a szobát- szólalt meg apa.

- De…

- Azt mondtam HAGYD EL A SZOMÁT- sziszegte apa most már dühösen.

Én pedig ha nem lettem volna ennyire rosszul, akkor talán még nevettem is volna ezen a jeleneten. De most nem volt kedvem nevetni. Tanya fortyogott a dühtől, de elhagyta a szobát.

-Na végre- sóhajtottam és vére nagyapa is elengedett.

- Valami fontos dolgot kell megosztanom veletek- kezdett bele nagyapa.

- Mi az szívem? Baj van? –kérdezte nagyi azonnal.

- Igen. Hatalmas baj.

- Velem, igaz? –kérdeztem és felnéztem rá. Nem szólt egy szót sem csak bólintott. –Megjöttek az eredmények! –ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Eléggé súlyos…- kezdett volna bele Adriana, de nagyapa félbeszakította.

- Majd én. Szóval- vett egy nagy levegőt. –Nessienek előrehaladott vesebetegsége van. Azt jelenti, hogy már nem használna nála a dialízis. Azonnali átültetésre van szüksége. Minél hamarabb találnunk kell egy donort, különben…

- Különben meghalok- suttogtam. Tudtam, hogy ez lesz a sorsom. Meg fogok halni, mert annyit már én is tudok, hogy a szervdonor legtöbbször családtag lehet. És hosszú időbe telik, míg találnak egy olyan embert, aki alkalmas lenne az átültetésre. Ráadásul tekintve, hogy félvér vagyok, talán nem is találnának megfelelőt. Ez annyit jelent, hogy hamarosan itt a vég. És én újra találkozhatom anyával.

Elmosolyodtam erre a kellemes gondolatra. Hiszen mióta várok már rá, hogy újra láthassam?

-Min mosolyogsz? Nessie? Édesem?- szólongatott Esme.

- Csak eszembe jutott, hogy hamarosan láthatom anyát.

- Mi? Nem. Nessie, kérlek- nézett rám apa. –Ne mondj ilyet. Nem fogjuk hagyni, hogy meghalj. Megtaláljuk a módját, hogy megmentsünk.

- Az édesanyád is azt akarná, hogy élj. Hidd el nekem- szorította meg a kezem Adriana. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. De mit tudhat ő az anyámról vagy az életemről.

- Nem tudhatod.

- Nem sejtheted, mennyire igazam van. Nem adhatod fel. Meg fogsz gyógyulni. Erős vagy. Mindennél és mindenkinél erősebb. Küzdj. Küzdj az életedért. Harcolj érte.

Valahonnan ismerősek voltak ezek a mondatok. Hallottam már őket valahol, de nem tudom, hogy hol. Mikor nem válaszoltam, még utoljára megszorította a kezem, majd elengedte. Nekem pedig szörnyű hiányérzetem támadt. Ekkor bevillant a kép, amit álmomban láttam. Anya mondta ezt az álmomban. Bár nem pont így, de a legtöbb mondat ugyan az volt.

-Adriana… - kezdte Rosalie, de el is hallgatott.

- Mi a teendő ilyenkor? –kérdezte Esme férjétől.

- Találnunk kell egy donort, aki alkalmas az átültetésre. Legtöbbször valamelyik családtag a legalkalmasabb. És évekbe is telhet, amíg találunk egy donort.

- Akkor mi ki vagyunk zárva, igaz? –kérdezte Esme és még tartotta magát. De láttam rajta, hogy már csak Carlisle válasza választja el őt a könnyek nélküli zokogástól.

- Igen.

- Miért? –kérdezte Adriana, de valamiért az volt az érzésem, pontosan tudja a választ.

- Mert… örökbe fogadtuk őt. A szülei nem élnek… - mondta Carlisle.

- Értem. Akkor itt az ideje, hogy nekiálljunk a keresésnek. Minél hamarabb donort kell találnunk- hirtelen elhallgatott, majd kis idő múlva Carlisle-hoz fordult.

- Dr. Cullen, kérem, beszélhetnénk négy szemközt?

- Persze. Maradhattok, ameddig csak szeretnétek. Hamarosan én is visszajövök- mondta, majd adott egy puszit a homlokomra. – Pihenj sokat.

- Rendben.

Mind a ketten elhagyták a szobámat én pedig kezdtem furán érezni magam. Valahogy megnyugtat ennek a nőnek a közelsége, ugyanakkor fel is zaklat. Mintha nem az lenne, akinek mutatja magát. De hiányérzetem támad, amikor nincs mellettem. Biztonságban érzem magam mellette. Nem tudom, mi lehet. De az biztos, hogy megrémít ez az ismeretlen. Valóban ilyen jó és kedves, mint amilyennek mutatja magát vagy ez csak egy álca? Egy álca, hogy a közelembe férkőzzön. Félek igen, de az érzéseim ellent mondanak a józan eszemnek. Az súgják, bízzak benne, mert nem akar rosszat. Az eszem pedig, hogy ne engedjem magamhoz közel, mert az veszélyes lehet. Az biztos, hogy nem az, akinek mondja magát, de fogalmam sincs jobb vagy rosszabb. Ezt még nem tudom, de ki fogom deríteni. Van egy titok mögötte, amire én rá fogok jönni. Ha addig élek is. 

Isabella Swan Cullen

Adriana Montez