5.fejezet

(Rosalie szemszöge)

Tanya elengedte Edwardot, Nessie pedig az apja elé suhant.

-Csalódtam benned. Nem akarlak látni soha többet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem tiszteled anya emlékét. Ne gyere utánam. Hagyj békén- kiáltotta, majd vámpírsebességgel felszaladt a szobájába és olyan erősen becsapta az ajtót, hogy beleremegett az egész ház.

-Tudtam, hogy baj lesz belőle, hogy itt vagy- sziszegtem Tanya képébe, majd Edward felé fordultam. –Éppen hogy sikerült meggyőznöm Nessiet, hogy jöjjön le és mondja el neked, mi bántja, erre te itt enyelegsz ezzel a nővel. Nem hiszem el. Tudod, mennyire szerette Bellát. Azt is, hogy mennyire szenved még most is a halála miatt.

- Ezt mind tudom. De nem kellene ennyire felfújnia a dolgot. Nem történt semmi.

- Imád téged a fenébe is. Te vagy az egyetlen, aki megmaradt neki. Hiába vagyunk itt mi, a családja, rád számít a legjobban. Te vagy neki a legfontosabb. És most úgy érzi, elárultad az anyját. Te mit tennél a helyében? De tudod mit? Nem magyarázok itt neked semmit. Pontosan tudod, mi játszódik le most a lányodban- mondta, majd felrohant az emeletre.

- Ezt nem kellett volna- néztem mérgesen Tanya-ra. –Itt maradhatsz, de megkérnélek, hogy ne provokáld a lányom. És szeretném, ha nem másznál rám minden adandó alkalommal. Már mondtam, hogy nem szeretnék tőled semmit.

- Jól van. De ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkozhatok- lépett elém és újra a nyakam köré tekerte a karját. –Szeretlek téged és addig nem nyugszom, amíg nem adsz egy esélyt kettőnknek. 

- Tanya, kérlek- kibújtam a karjai fogságából és kicsit távolabb léptem tőle. –Bella volt az egyetlen nő az életemben, akit valaha is szerettem. Most pedig ha megbocsátasz, felmegyek a lányomhoz. 

Tanya csalódottan huppant vissza a kanapéra én pedig kifújtam az eddig bent tartott levegőt és az emeltre mentem egyenesen a lányom szobájába. Mielőtt azonban bekopoghattam volna, kinyílt az ajtó és Rosalie lépett ki rajta szomorú tekintettel. De mikor meglátott a szemei szikrákat szórtak.

- Nem akar téged látni. Hagyd most egyedül.

- De én beszélni akarok vele.

- Azt mondtam hagyd egyedül- sziszegte. 

- Nem mondhatod meg nekem, mikor láthatom vagy mikor nem. Ő az én lányom, nem a tiéd.

Láttam a nővéremen, hogy ezzel megbántottam. Már éppen kezdtem volna bocsánatot kérni, mikor megszólalt.

-Ez igaz. De úgy szeretem, mintha a sajátom lenne. És Bella megkért, hogy vigyázzak rá. Csak azt teszem, amire a feleséged kért. Tényleg. Emlékszel még rá? Tudod, ő az a nő, aki az életét adta a lányodért. Akit te az első néhány napban látni sem akartál- suttogta fájdalommal a szemében, majd el akart menni mellettem, de elkaptam a karját. –Engedj el. Most- nézett rám komolyan és éreztem, hogy ez a legjobb, amit most tehetek. Megbántottam őt és nem szeretném még jobban felzaklatni. Láttam a szemében azt a temérdek fájdalmat és hatalmas bűntudatom támadt. Nem akartam még jobban megsebezni, ezért elengedtem és végignéztem, ahogy emberi tempóban besétál az Emmettel közös szobájukba. 

Én pedig visszafordultam a lányom szobájának ajtaja felé, de az ajtó helyett a lányommal találtam szembe magam. A tekintete tele volt fájdalommal és dühvel.

-Ezt jól megcsináltad- sziszegte. –Nem elég, hogy engem megbántottál, még Rose-hoz is durva voltál. Anyám helyett anyám volt, úgyhogy nem volt igazságos, amit a fejéhez vágtál. Szégyellem magam helyetted is. Pont őt megbántani. Őt, aki a legtöbbet segített neked és nekem is. Hát gratulálok Edward Cullen. Csak így tovább. Jó úton haladsz, hogy...

- Még mindig az apád vagyok. Nem beszélhetsz így velem. 

- Ha így haladsz, akkor nem sokáig.

- Renesmee…

- Nem akarom hallani- kiáltotta, miközben leszáguldott a lépcsőn egyenesen ki az erdőbe. Utána akartam menni, de Carlisle elkapta a karomat.

-Hagyd most őt fiam. Nessie ki van borulva. És érthető a viselkedése. Durva voltál a nővéredhez. Nagyon megbántottad, pedig ő csak a lányod érdekeit tartja szem előtt. Tudod, hogy mennyire szerette Nessie az anyját. És mit lát lent? Hogy Tanya és te éppen csókolóztok, aztán a második anyját sértegeted. Kérlek, gondolj bele, mit érezhet most. Hagyd, hadd nyugodjon meg, aztán beszélj vele. És a nővéredtől is kérj bocsánatot.

- Igazad van- suttogtam. A bűntudatom hatalmas volt. Nessie az életem. Mióta Bella elment, csak ő van nekem. Ő a legfontosabb számomra, én mégis megbántom. És nem csak őt, hanem még a nővéremet is. Igaza van apámnak. Egy önző szemét vagyok. Nem törődöm a lányom fájdalmával csakis a sajátommal. Bele se gondoltam, mennyire fájhat Nessie-nek, hogy egy másik nővel lát. 
Ahogy ezt végig gondoltam csak még nagyobb lett a bűntudatom. Útáltam magam azért, mert megbántok másokat. Elfogott az undor saját magam iránt.  

- Menj- engedett el Carlisle én pedig egyenesen Rosalie után indultam. Megálltam az ajtó előtt és bekopogtam, de válasz nem érkezett. Újra kopogtam, mire kinyílt az ajtó és egy dühös Emmettel találtam szembe magam.

- Jobban jársz, ha eltűnsz innen mielőtt begurulok- mondta komolyan és miután kilépett a szobából, becsukta maga mögött az ajtót.

- Beszélni szeretnék a feleségeddel.

- Miért? Azért, hogy újabb sértéseket vághass a fejéhez? Hogy újra megbántsd? Mit akarsz még tőle?

- Bocsánatot kérni. Nem akartam őt megbántani. Ő az utolsó személy a földön, akinek bármit is a szemére vethetek.

- Mégis megtetted- nézett rám komolyan. –Beszélj vele, de ha újra megbántod, vámpír fasírtot csinálok belőled. Nem fog érdekelni, hogy a testvérem vagy.

- Tudom Emmett- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Nem áll szándékomban bántani őt. Tényleg.

- Rendben. De ha mégis megteszed, tudod mi vár rád.

- Köszönöm- mondtam, miután ellépett az ajtó elől. Benyitottam a szobába és azonnal megpillantottam az ablak előtt álló Rosalie-t. Az ablakról visszatükröződött szomorú tekintete és a bűntudatom csak még nagyobb lett. Megbántottam őt. Pedig igazán nem tehet semmiről. Nagyon sokat változott, mióta megszületett Nessie és csak pozitív irányba. Erre mit csinálok? Belegázolok a lelkébe. Mikor nagyon jól tudom, hogy ez az egyik legfájdalmasabb pontja.

- Mit akarsz itt? Nem volt elég, amit az előbb mondtál? –kérdezte, de nem fordult meg. Közelebb sétáltam hozzá és megálltam mögötte.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. Igazságtalan voltam veled. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit mondtam. Kérlek, ne haragudj rám.

- Bocsánatot kérni könnyű. Azt a lehető legkönnyebb ezen a világon. De megbocsátani nehéz. Az emberek az hiszik, hogy egy bocsánatkéréssel mindent el lehet intézni. Megöltem valakit? Ja, bocsánat nem akartam. Kiraboltam valakit? Nem volt szándékos. Ne haragudj. Ugye milyen egyszerű kimondani? –kérdezte és felém fordult. Mikor a szemébe néztem, olyan volt, mintha látnám a lelkét. Mert neki van. Ebben a családban egyedül nekem nincs lelkem. 

Lehajtottam a fejem. Teljesen igaza volt. Bocsánatot kérni a legegyszerűbb.

-Válaszolj. Egyszerű, igaz?- kérdezte.

- Igen.

- És megbocsátani? Te meg tudnád tenni, ha valaki ezt kérné tőled?

- Attól függ mit- emeltem fel a fejem.

- Éppen ez az. Mit? Miért is kérsz tőlem most bocsánatot Edward?

- Azért, amit az előbb mondtam. Nem gondoltam komolyan. Igazságtalan voltam veled és durva.

- Igen. Az voltál. De nem csak velem. Tudod Edward, hogy nekem minden álmom egy gyermek volt. És nem adatott meg. Soha. Erre Bella felajánlja azt a lehetőséget, hogy legyek olyan Nessie-nek, mint egy anya. Érted? Egy gyermeket adott nekem, még ha nem is szó szerint. Mert te is itt vagy neki. Te vagy az apja. Az egyetlen vér szerinti szülője. De számomra Renesmee olyan, mintha a saját vérem lenne. Úgy szeretem őt, mint a sajátomat és azzal a mondatoddal, hogy „Ő az én lányom, nem a tiéd.” nagyon megbántottál. Én nem bántottalak téged. Igaz, nem is állunk olyan közel egymáshoz, mint te és Alice, de attól még a testvérem vagy. Nem mindig támogattalak, sőt sokszor elleneztem a döntéseidet, de soha nem bántottalak meg ennyire. Legalábbis én úgy érzem. Viszont ha mégis akkor őszintén sajnálom. 

- Soha nem tettél semmi rosszat ellenem Rose- fogtam meg a karját.

- Akkor miért kellett ez? –láttam rajta, hogy ha tudna, már rég sírna. –Miért kellett pont ezt mondanod. Mindenkinél jobban tudod, mennyire gyűlölöm azt, ami lettem. És hogy nem lehet gyerekem. Ez az egy sebezhető pontom van. És ezt te jól tudod. Renesmee olyan volt nekem, mint egy földre szállt angyal. Elvesztette az anyját, aki később megkért, hogy sajátomként szeressem. Rosszul csináltam valamit, amiért ezt érdemeltem tőled?

- Nem, dehogy is. Rose, kérlek. Nézz rám- emeltem fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. - Hülye voltam. Nem gondolkoztam abban a pillanatban. Eszembe sem jutott, mekkora fájdalmat okozok neked ezzel. Csakis én vagyok a hibás. Te nem tettél semmit. Semmit, csak annyit, hogy vigyázol a lányomra és azt teszed, amit Bella kért tőled. Ezért nincs jogom ilyeneket a fejedhez vágni. Sőt. Neked köszönhetem, hogy ő most itt van. Ha te évekkel ezelőtt nem segítesz Bellának, a lányom most nem lehetne itt köztünk.

- De a feleséged itt lenne- szólt közbe.

- Igen, de… - elhallgattam, mert nem tudtam mit mondani. Ekkor tudatosult bennem, hogy Rosalie valamilyen szinten magát okolja Bella haláláért.

- Rosalie. Nem a te hibád, hogy ő elment. Így kellett lennie. Renesmee-vel pedig tökéletes munkát végeztél. Pont olyan erős, mint te. Remek nevelésben volt része. Nem tudom soha meghálálni, amit érte és Belláért tettél. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte.

- Nem hiszem el- mosolyodott el. –Teljesen megváltoztam. Régen már megfojtottalak volna egy ilyenért, most pedig itt bőgök. Ilyen nincs.

- Ezt a Rosalie-t mindenki jobban szereti. Nem azt mondom, hogy a jégkirálynőt nem szerettük, de ezt az éned határozottan kedvelik a többiek is. 

- Jah, csak így sebezhető vagyok.

- Nem vagy az. Szóval? Megbocsátasz nekem? –kérdeztem és a szemébe néztem remélve, hogy nem küld el a pokolba.

- Meg. Persze hogy meg- ölelt meg egy pillanatra, majd folytatta. - Csak annyit kérek, hogy máskor ne mondd ezt. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok az anyja, de számomra ő a lányom. Vágj a fejemhez, amit csak akarsz, de ezt ne. Mert ez fáj. Nagyon. Főleg a te szádból.

- Megígérem. Soha többet nem fogod ezt hallani. Megesküszöm rá- mosolyodtam el. –Köszönöm neked.

- Van is mit- sóhajtott, majd másik témához kezdett. –És mit kezdesz Nessie-vel?

- Még nem tudom. Carlisle azt javasolta, hogy hagyjam lenyugodni.

- Szerintem már megnyugodott. Ha jól sejtem, azonnal oda ment, ahol egyedül lehet. Felhívom neked, hogy jöjjön haza, de többet nem tehetek érted. Nyugtasd meg őt. Nem haragszik rád igazából, csak fél, hogy elfelejted az anyját. Nem akarja, hogy mást szeress Bellán kívül, hiába kérte tőled az anyja. Nessie azt mondta, hogy Bella megkérte rá, hogy ne ellenezze a kapcsolatodat egyetlen nővel sem, de ez az egyetlen, amit a lányod nem tud betartani. Nem tudná elviselni, ha valaki átvenné az anyja helyét. Főként nem Tanya. Őt ki nem állja- fintorgott.

- Kösz a segítséget.

- Ugyan- legyintett. –Akkor ideje felhívnom Nessie-t.

Elővette a telefonját és már tárcsázott is. Az első csöngésre fel is vette.

-Szia Rose. Nem akarok vele beszélni- hallottam meg lányom hangját, ami valamivel nyugodtabb volt, mint mikor utoljára hozzám szólt.

- Tudom- sóhajtotta Rose. –Csak arra lennék kíváncsi, hogy mikor jössz haza?

- Oh… Nem tudom. Szerintem nagyjából egy óra múlva. Miért?

- Szerettem volna tudni. Hol vagy? Jól érzed magad?

- Azon a helyen vagyok, ami megnyugtat. Te tudod, hol van. És már nyugodtabb vagyok. Figyelj, én nagyon sajnálom, hogy miattam ilyet vágott a fejedhez. Borzalmasan érzem magam miatta.

Rose rám nézett, majd a szemembe nézve folytatta a beszélgetést Nessie-vel.

-Én nem haragszom. Nem tagadom, nagyon megbántott, de már bocsánatot kért. És szeretne veled is mindent tisztázni.

- De én most egyáltalán nem akarok vele beszélni.

- Csak annyit kérek, hogy ha egy óra múlva hazajössz, hallgasd meg. Nem kell beszélned vele, de hallgasd meg. Ennyi. Oké? Semmit nem kell mondanod. Rá sem kell nézned, ha nem akarsz.

- Meglátom, mit tehetek- szusszantott lányom. –Majd megyek.

- Jól van. Itthon várunk. 

- Rose- szólította meg lányom, mielőtt letette volna a telefont. –Mondd meg apának, hogy nem illik kihallgatni másnak a telefonbeszélgetését- hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Hallotta és tudomásul vette.

- Szeretlek Rose- hallottam meg lányom hangját. –Majd megyek.

- Én is téged. Puszi. 

Azzal letette a telefont és rám nézett.

-Ne erőltess semmit. Ha nem akar veled beszélni, akkor csak mondd el, amit akarsz és adj neki egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat. Kérlek, most az egyszer hallgass rám. Különben azt kockáztatod, hogy újra elrohan itthonról, aztán ki tudja hol áll meg. Lehet vissza se jönne. 

- Azt teszem, amit mondasz. Nem szeretném, ha Nessie újra megsértődne rám. És nagyon úgy néz ki, érdemes rád hallgatnom- mosolyogtam, majd mielőtt kimentem volna még felé fordultam. –Tényleg nagyon sajnálom, amit mondtam.

- Felejtsük el - legyintett.

- Mintha lenne rá esélyünk, hogy bármit is elfelejtsünk- grimaszoltam.

Rosalie csilingelő hangján felnevetett és most már biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem haragszik rám.

-Tudod hogy értettem.

- Hát persze- mosolyogtam rá én is. –Köszönök mindent.

Kiléptem a szobából és egyenesen a nappaliba mentem, hogy ott várjam meg a lányom.  

-Örülök, hogy nem bántottad meg. Így legalább nem kell fasírtot csinálnom belőled- vigyorgott Emmett és már el is tűnt a nappaliból.

Remélem a lányommal is olyan egyszerű lesz kibékülnöm, mint a nővéremmel. Úgy néz ki, ez a beszélgetés kellett ahhoz, hogy újra magamba tekintsek. Szükségem volt rá. Ezt most már világosan látom. És Rosalie hatalmas segítségem volt ebben. Ha nem bántom meg őt, akkor nem ültünk volna le beszélgetni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy örülök, amiért megbántottam és fájdalmat okoztam neki, csak azt, hogy ha ez nem történik meg, nekem eszembe sem jut magamba nézni. Rettenetesen félek, hogy nem fog nekem megbocsátani Nessie. Végül is igaza van. Nem kellett volna engednem, hogy Tanya ideköltözzön, mikor pontosan tudom, hogy azért jött, hogy meggyőzzön róla, adjak neki egy esélyt. És ha ezt megtenném, azzal elárulnám Bellát. Legalábbis így érzem. Tudom, hogy azt kérte, keressek magam mellé valakit, de képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. Ő volt az egyetlen nő a világon, akit valaha is szerettem. És erre Nessie mindig emlékeztet, ha véletlen elfelejtem. Ezért pedig roppant hálás vagyok neki. Viszont én nem teszek mást, csak bántom őt. Őt és mindenkit ebben a családban. Komolyan kezdem azt gondolni, hogy minden rossznak én vagyok az okozója.

-Beszélnünk kell- nyújtotta felém a kezét Nessie. 

Annyira a gondolataimba merültem, hogy azt sem vettem észre, mikor érkezett meg a lányom. Mosolyra húztam ajkam és megfogva a kezét felálltam a kanapéról, ő pedig felvezetett az emeletre egyenesen a szobájába. Leült az ágyra engem is magával húzva, majd mélyet sóhajtott és beszélni kezdett.

-Apu…