3.fejezet

(Bella szemszöge)

 "Ez a fájdalom lesz neki a legszörnyűbb: mert nincs nagyobb kín annál, mint ha az ember bosszút akar állni és nem tud bosszút állni."

A három nap hihetetlen gyorsasággal telt. Beszéltem mindenkivel, átadtam a lányomnak a tudást, amire szüksége lesz. Mindent neki adtam, amit csak tudok. És itt az ideje, hogy elbúcsúzzam. Érzem. Érzem, hogy visszatér testembe az élet még akkor is, ha csak egy rövid időre. Pár percre vagy maximum egy órára. Ennyi időm van. Nem több. Pont annyi, hogy mindenkitől búcsút vegyek. És ezúttal örökké.

-Itt az idő Bella- szólított meg Meredith. –Kapsz egy teljes órát. Jól használd ki, aztán idefent találkozunk.

- Köszönöm- suttogtam, de mivel mindenki a nappaliban volt, érdeklődve nézett. Persze nem rám, hanem a karomban tartott lányomra.

- Mit köszönsz Bella? –kérdezett rá végül Carlisle.

- Ez most nem nektek szólt. Itt az ideje, hogy elbúcsúzzam és…

- Ne, mami, ne. Kérlek.

- Várj egy percet angyalom. Menj addig a papához- leraktam a lányom a földre ő pedig az apjához szaladt és befészkelte magát az ölébe. Én messzebb álltam tőlük. Éreztem, hogy történik valami. Nem úgy, mint pár napja, mikor Edwardot próbáltam meggyőzni. Nem. Akkor csak annyit engedtek, hogy láthasson, de most éreztem, hogy újra ember vagyok. Éreztem a karjaim, a lábaim, melyek mellesleg, nem bírtak megtartani és összeestem. Vagyis estem volna, ha valaki el nem kap. Ez a valaki Edward volt.

- Látlak, meg tudlak érinteni. Újra itt vagy- mosolygott, majd megcsókolt. Olyan jó volt őt érezni. Testemet átjárta a jól ismert bizsergés és a szerelem. De mikor tudatosult benne, hogy innentől már csak egy órám van és végleg elhagyom őket, elszakadtam tőle és talpra álltam.

- Sajnálom. De időbe telik megszokni, hogy újra érzem a súlyom.

- Mi a baj, Bella? –kérdezte Edward és átkarolta a derekam.

- Az, hogy most láttok, éreztem, azt jelenti, hogy még egy órám van hátra. Egyetlen óra és utána vége. Végleg elmegyek- néztem rájuk szomorúan.

- Nem, nem, nem- szaladt el sírva Renesmee.

- Majd én megyek- mondtam a többieknek és a lányom után mentem. –Renesmee, nézz rám- kértem, mikor makacskodott. A szobájába zárkózott és az ágyon sírt. Annyira megsajnáltam szegényt. Bárcsak megóvhatnám a sok szenvedéstől, ami rá vár.

- Hagyj békén- kiáltotta még mindig sírva.

- Tényleg azt szeretnéd, hogy békén hagyjalak? Azt az egy órát, ami még maradt nekünk, töltsük azzal, hogy makacskodsz és hisztizel? Tényleg ezt szeretnéd?

- Nem. De nem akarom, hogy elmenj.

- Életem. Én sem akarlak elhagyni, de erről nem én döntök. Nem az én döntésem. Ezt a te érdekedben teszem. Azt mondták, ez szükséges. Ezért haltam meg. De vissza kellett jönnöm, hogy vigyázhassak rád. Úgy, hogy senki ne lásson. Csak így garantálhattam a biztonságod. De te erős vagy. Meg fogsz birkózni a ténnyel, hogy nem leszek melletted. Én már most halott vagyok. Normális esetben nem szabadott volna visszajönnöm, hanem ott kellett volna maradnom.

- Mama, szeretlek. Szeretlek- ölelt át.

- Én is csillagom. Én is téged. Ezt soha ne felejtsd el. Bárhol is leszek, vigyázni fogok rád. Soha ne felejtsd el, hogy van egy mamád, aki mindent megtesz azért, hogy vigyázhasson rád. Mindent. Te vagy a legfontosabb nekem életem.

- És mi lesz, ha rosszat csinálok. Vagy ha valamit nem tudok. Kihez menjek? Kitől kérdezzem meg, mi a helyes vagy mit csináljak?

- A családod nem fogja hagyni, hogy rosszat csinálj. Mindig vigyázni fognak rád. Ha nem tudsz valamit, kérdezd bátran a nagynénéidet vagy a nagymamát. De a többieket is kérdezheted. Mindenki segíteni fog neked. Te pedig mindig tudni fogod mi a helyes. És én nagyon büszke leszek rád. Gyere, menjünk le. Hadd köszönjek el a többiektől is.

Kézen fogva sétáltunk le a nappaliba, ahol a többiek voltak. Ott volt mindenki.

-Szeretnék mindenkinek mondani egy pár szót. Tudom, hogy már beszéltünk, de nekem fontos, hogy tudjam, minden rendben lesz.

- Esme, Carlisle- fordultam második szüleim felé. –Legutóbb nem volt időm elbúcsúzni. Most van és ki is használom. A világ legjobb szülei vagytok. Örülök, hogy ismerhettelek benneteket. Szerencsés a világ, hogy ti éltek. A szeretetetek határtalan. Mindenkiben, még a világ leggonoszabb teremtményeiben is képesek vagytok meglátni a jót. Szeretlek mindkettőtöket- mondtam, de a végén már sírtam. Megöleltem őket, majd a következő pároshoz fordultam.

-Alice, mindig is te leszel a legjobb barátnőm. Nagyon szeretlek- öleltem meg. –Vigyázz a lányomra. Tanítsd meg arra, amire engem nem tudtál. Szerettesd meg vele a vásárlást. Jasper, mindent, mindent, amit tudsz, add át neki. Tanítsd őt. Segíts neki, amiben csak tudsz.

- Úgy lesz Bella. Úgy lesz- ölelt át ő is.

- Emmett- szólítottam meg a nagy mackót. –Vigyázz a lányomra. Tudom, hogy szereted őt, de ne rontsd meg. A perverz vicceiddel meg óvatosan. Macikám. Szeretlek. Te voltál az én erős és védelmező bátyám. Most, hogy a két ballábas húgod nincs többé, vigyázz az unokahúgodra. Rosalie, tudom, eleinte nem jöttünk ki egymással, de én mindig is szerettelek. Te voltál a nővérem, aki mellettem állt, mikor kellett. Amikor mindenki ellenem volt. A lányom és én is neked köszönhetünk mindent.

- Bella, én úgy sajnálom. Ha nem csak a babát tartottam volna szem előtt, akkor talán még most is élnél.

- Ne bánkódj Rosalie. Én nem haragszom rád. Ha te nem vagy, lehet, hogy meg sem születik a lányom. Nagyon hálás vagyok a segítségedért. Tudom, hogy mindig gyermeket szerettél volna. Most itt az alkalom, hogy egy kicsit te is anya lehess. Rád bízom a lányom. Helyettem is legyél az anyja. És segíts Edwardnak felnevelni őt.

- Köszönöm.

- Én tartozom köszönettel- nagy meglepetésemre ő is megölelt. Végül az utolsó vámpírhoz fordultam. Ahhoz a személyhez, akit még most is szeretek.

- Edward. Nem tudom, mit mondhatnék még. Már mindent elmondtam, amit szerettem volna. Talán még azt, hogy nem bántam meg semmit. Te voltál a legjobb dolog az életemben, és ha újrakezdhetném, mindent pontosan így csinálnék. Nem változtatnék semmin, mert annak ellenére, amiken keresztül mentünk én még mindig szeretlek. Szeretlek, de tovább kell lépned. Megígérted és melegen ajánlom, hogy be is tartsd, különben megtalálom a módját, hogy megleckéztesselek. Kérlek. Én is szeretlek. Mindent elsöprő szerelemmel, de sajnos a halál egy olyan tény, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Kérlek, csak lépj tovább. Ne felejts el, ha nem akarsz, de engedd el az emlékem. Akkor kevésbé fog fájni és nem lesz olyan rossz. Tedd, amit kértem és egy napon újra boldog leszel. Szeretni foglak örökké- mondtam, majd megcsókoltam. A lányomat még egyszer a karomba vettem adtam neki egy puszit és átadtam Edwardnak.

- Szeressétek őt és nagyon vigyázzatok rá. Azt hiszem vége. Ennyi volt. Letelt az egy óra- náztem az órára. –Mennem kell. De ne feledjétek. Szeretlek benneteket. Mindenkit.

- Mi is téged- mondták egyszerre. Ekkor fehér fény jelent meg a lépcs előtt és tudtam, az rám vár. Itt az ideje elmennem.

- Köszönöm, hogy a családotok része lehettem. Örökké szeretni foglak benneteket- mondtam, majd a fény felé sétáltam. Annyira hívogató és békés volt. Mielőtt beléptem volna, még egyszer utoljára megfordultam és rápillantottam a családomra, majd besétáltam a fénybe. Visszakerültem a fehér szobába és nem lepett meg, hogy Meredith ott várt rám. Mellette két fehér ruhás alak állt, de az arcukat nem láttam.

- Örülök, hogy itt vagy Bella.

- Én is, bár jobb szerettem volna lent maradni.

- Elhiszem.

- Mi lesz most velem? –kérdeztem.

- Nos...

(Edward szemszöge)

Végleg elment. Most már örökre. Itt hagyott minket. De valamivel nyugodtabb vagyok. Az elmúlt egy évben hatalmas bűntudatom volt. Haragudtam mindenkire, az egész világra. De Bella mintha teljesen eltörölte volna ezt az érzést. Szeretem őt és ez soha nem fog megváltozni, de ígéretet tettem neki. Megígértem, hogy tovább lépek. De egyelőre képtelen vagyok. Most a lányom a legfontosabb. Szegénykém, mióta Bella elment vigasztalhatatlan. Bezárkózott a szobájába és nem enged be senkit. Jó, nem okozna problémát egy ajtó, ha nagyon be szeretnénk hozzá menni, de tiszteletben tartjuk az karatát. Egyedül akar lenni és talán ez majd segít neki.  Végig gondolja a történteket és rájön, hogy egyáltalán nem normális, hogy a halott édesanyja egy teljes évig mellette van, azután meg egyszerűen kisétál az éltéből. Ez nem normális dolog. Hiába gondolom ezt, mégis úgy érzem, itt kellene lennie. Neki élnie kéne. Nélküle az életem nem ér semmit. Egyedül azért vagyok még itt, mert a lányomnak szüksége van rám. Csakis miatta.

-Én felmegyek, megnézem hogy van. Hátha beenged- állt fel Rosalie.

- Talán hagynunk kéne- néztem rá.

- Majd ha azt kéri, akkor békén hagyom. De tudni szeretném hogy van- tekintete tele volt aggodalommal és fájdalommal. Bármit lehet mondani a nővéremre, de azt nem, hogy nem szereti a családját. Számára nincs fontosabb a családnál.

- Rendben- bólintottam é ő már el is tűnt. Mi pedig tovább ültünk a nappaliba síri csendben.

(Renesmee szemszöge)

Tudtam, hogy el fog menni. Hiába mondta, hogy szeret, mégis itt hagyott. Miért kellett elmennie. Én nem akartam. Szerettem őt. És most már nincs itt. Elvették tőlem. Miért kellett egyáltalán megszületnem? Mindenki miattam szomorú. A papa, a nagyszüleim, Rosalie és Alice néni, Jasper és még Emmett bácsi is. Mindenkinek tönkre tettem az életét. Az lett volna a legjobb, ha meg sem születek. Akkor mindenki boldog lenne. És anya is élne. Nem kellett volna meghalnia és…

Gondolataimat egy halk kopogás zavarta meg. Felültem az ágyon, megtöröltem az arcomat és hangosan megszólaltam.

-Nyitom- az ajtóhoz rohantam és elfordítottam a zárat, majd vissza szaladtam az ágyhoz és leültem rá.

- Édesem- fogta meg a vállam Rose néni.

- Miattam ment el- újra elkapott a sírás és nem tudtam mit tehetnék ellene.

- Nem. Ezt felejtsd el gyorsan. Nem miattad ment el, hanem azért, mert muszáj volt neki. Nem akart itt hagyni téged, de sajnos nem az ő döntése volt. Kicsim, nyugodj meg, kérlek- ölelt magához. Én úgy bújtam ölelésébe, mint egy kisgyerek. Jó, még mindig gyerek vagyok, de már nem egy öt éves, akit a mamája vigasztal. És itt a nagy bökkenő. Nem vagyok normális gyerek és a mamám sincs itt.

- Lehet, hogy igazad van, de nagyon fáj. Hiányzik nekem. Eddig legalább láttam még akkor is, ha nem érinthettem meg. Aztán hosszú hónapok elteltével végre meg tudtam őt érinteni és úgy éreztem, valóban itt van mellettem. Ezért nem is zavart, hogy senki nem beszél róla, még csak nem is említettétek. Ő mesélt nekem. Tudok mindent az életéről és az érzéseiről.

- Bocsáss meg nekünk- nézett rám és láttam a szemében a szenvedést. –Nem is gondoltunk bele, hogy neked szükséged van arra, hogy tudj a mamádról. Csak azzal foglalkoztunk, hogy nekünk ne legyen fájdalmas. De hidd el, hogy nagyon szeretünk téged. A mamád is. És érzem, egy nap minden újra olyan lesz, mint régen. Egy nap újra felhőtlenül boldogok leszünk, addig pedig itt vagy te. Már csak miattad is talpra fogunk állni. Mindannyian szomorúak vagyunk most, mert elvesztettük a mamádat, de helyre jövünk. Hidd el, hogy minden meg fog oldódni- puszilta meg a fejem. –Újra boldog család leszünk.

- Nem. A mama nélkül nem- újra könnyezni kezdett a szemem.