Múltból a jelenbe... -7.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss. Bocsi, tegnapra ígértem, de este elszállt a netem. Remélem tetszeni fog. 
Puszi: Rosalice

(Kristen szemszöge)

Az autó megállt a Pattinson ház előtt én pedig mélyet sóhajtottam és vártam hogy a sofőr kinyissa az ajtót. Nem volt ma kedvem vezetni. Sőt. Úgy keltem, hogy semmihez nincs kedvem, de megígértem a lányoknak, hogy ma vásárolunk. Ráadásul Ashley szokásához híven tegnap este rávett, hogy ma este menjünk bulizni. Bár Joe nem igen örült neki, de a lányának ő sem tudott nem-et mondani. És ha már mi megyünk, akkor Nikki is csatlakozik hozzánk és most éppen azon vagyunk, vagyis azon van Ashley, hogy Lizzy-t is elengedjék.

Kiszálltunk az autóból és lassan elindultunk a ház felé. Mint tegnap, ma is Lizzy anyukája nyitott ajtót. De nem úgy nézett ki, mint aki nagyon haragszik, amiért tegnap nem ért haza időben a lánya. Sőt, nagyon is kedvesen köszöntött még engem is.

-Sajnálom, hogy tegnap nem ért haza időben Lizzy. Az én hibám volt. Megígértem hogy hazahozom, de be kellett mennem az irodába és Liz elkísért, aztán meg vacsiztunk. Később pedig Robert jött érte.

- Nincsen semmi baj Kristen. Végülis megbeszéltünk mindent. Nem történt semmi baj. Ez a lényeg- mosolygott rám Claire. Én pedig megkönnyebbültem, hogy nem haragszik rám. Legalábbis nem mutatja ki. –Kérlek, foglaljatok helyet, amíg Liz nem jön le. Hozhatok esetleg valamit inni?

- Nem kérek semmit, köszönöm.

A lányok is úgy tettek, ahogy én. Claire leült hozzánk és beszélgetni kezdtünk.

-Tudod mit Claire, valamelyik nap szívesen látnánk téged és a családodat nálunk egy vacsorára. Igaz Kristen? –kérdezte Ash, mire egy pillanatra megdöbbentem és nem szóltam semmit, amit Claire félre érthetett, mert rögtön tiltakozni kezdett.

- Tényleg nagyon szívesen látnánk Claire. Joe és Michelle is biztos nagyon örülnének neki. Kérlek, ne sérts meg azzal minket, hogy visszautasítod a meghívást.

- Rendben. Akkor örömmel elfogadjuk, ha nem okozunk vele gondot senkinek.

- Mondjuk holnap este?

- Nekem megfelel, de majd még megkérdezem Richardot és a gyerekeket.

- Rendben. Akkor Liz tudja a számunkat. Ha bármi változik szóljatok. Ha minden megfelel akkor holnap este 7-re várunk titeket. Én addig egyeztetek anyáékkal is- mosolygott rá Ashley.

- Akkor köszönjük szépen a meghívást.

- Miféle meghívást?- a szívem hevesebben kezdett verni, mikor meghallottam a hangot a hátam mögül. Olyannyira, hogy majd kiesett a helyéről.

- Á kisfiam, nem tudtam, hogy már fent vagy- adott egy puszit Rob arcára Claire, amitől irigység futott át rajtam. Bárcsak nekem is itt lenne az anyukám és minden reggel így üdvözölne.

- A srácokkal edzeni megyünk. Nemsokára itt a meccs és gyakorolunk kell.

- Értem. Nos, ha már itt vagy, akkor szólok, hogy holnap estére ne tervezz semmi programot, mert Ashley volt olyan kedves és meghívott minket vacsorára magukhoz.

- Rendben. Akkor én azt hiszem holnap estére szabad vagyok. De ugye mára nem terveztél semmit drága anyukám?

- Nem. Miért?

- Mert csak hajnalban jövök. Edzés után elmegyünk a konditerembe és este meg bulizni megyünk.

- Rendben kisfiam, csak nagyon vigyázz magadra.

- Anya, nem vagyok már gyerek- szólt rá kicsit mérgesen Rob, de átölelte anyukáját és adott neki egy puszit. Tekintete rám tévedt én pedig egyenesen belenéztem azokba a csodás zöld szemekbe és elvesztettem a fonalat.  Azt kívántam bár engem is így ölelne át. Vajon milyen lehet a karjaiban lenni? De nem. Mikre nem gondolsz Kristen?

- Kris, válaszolj- lökött oldalba Ash. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon és újra a beszélgetésre koncentráljak.

- Elnézést, elbambultam. Megismételnétek a kérdést?

- Claire arra kíváncsi, hogy mikor érünk haza?

- És miért tőlem vártok választ? Úgy tudtam a szombatokat mindig te tervezed meg- néztem értetlenül Ashley-re.

- Nos ez igaz. Sajnálom Claire, de nem tudom mikor érünk haza. Ma este elmegyünk szórakozni és nem hiszem, hogy hamar hazahozzuk Lizzyt. De vigyázni fogunk rá. Megígérem.

- Rendben van, de ha bármi van kérlek, hívjatok fel.

- Úgy lesz, megígérem. Most vásárolni megyünk…

- Vagyis a kivégzésemre készülünk- suttogtam megtörten, mire Ash roppant mérgesen nézett rám, míg Rob és Nikki mosolyogni kezdtek Claire-val együtt.

- Ez nem volt vicces Kristen Stewart.

- Hopp, hallottad? –adtam az ártatlant, de nem hitt nekem. Átlátott rajtam. Hogy is ne… majdnem a testvérem. Mindent tud rólam, köztük azt is, mikor hazudok és mikor nem.

- Igen, hallottam.

- Azt akartam mondani mennyire jó lesz a vásárlás… veled… egész nap.

- Szerencséd, hogy nem tudok rád haragudni, de lesz még ennek böjtje.

- Azt hiszem befejezem mielőtt tényleg megbosszulod az előbbi mondatomat- húztam össze magam, amin a többiek szintén csak mosolyogtak. És ekkor megjelent Lizzy, hogy megszabadítson a fejmosástól, amit Ashley nekem szánt.

- Mehetünk?

- Remélem eléggé kipihented magad, mert a mai napunkat Ashley tervezte meg, ami annyit jelent, hogy hajnal előtt az ágyad közelébe sem jutsz és az evésen kívül egész nap meg sem állunk. De ettől függetlenül nagyon jól fogunk ma szórakozni- mondandóm végére szélesen rámosolyogtam Ash-re, aki megsimogatta a fejem, mintha valami kiskutya lennék, aki ügyesen visszahozta az eldobott labdát.

- Akkor mi mennénk is Claire. Reggelre itthon lesz Liz. Ez biztos.

- Nagyon megnyugtató vagy Ashley- mosolygott rá kedvesen Claire, de mikor elbúcsúzott a lányától a tekintete megváltozott. Aggódó lett és féltő. Attól féltem, hogy ha még sokáig nézem Claire-t, mindent felrúgok és azt mondom maradjunk itthon, hogy ennek a nőnek ne kelljen egész álló nap a lánya miatt aggódnia. Így hát elindultam az ajtó felé, majd mielőtt elértem volna, valaki elém ugrott és kinyitotta nekem. Ez a valaki nem más volt, mint Rob. Rám mosolygott, de nem szólt semmit, csak hagyta, hogy kilépjek az ajtón.

Lassan beültem az ajtóba és vártam a többieket. Most valahogy más volt. Annyira normális. Nem volt az a bunkó, aki az iskolában. Olyan szeretettel nézett az édesanyjára és ahogy beszélt vele…Vajon ez lenne az igazi Rob? Ilyen lenne ő valójában? Vagy csak az anyukájával ennyire normális? De akkor miért olyan elviselhetetlen a suliban? Annyi kérdés kavarog a fejemben és egyikre sem tudom a választ. Csak reménykedni tudok, hogy tényleg ez a valódi énje, mert ha a bunkó stílusa megfogott, akkor ez a kedves és érzékeny teljesen leigáz. Muszáj beismernem legalább magamnak, hogy teljesen belehabarodtam Robba. De erről senki más nem tudhat. Én pedig nem engedhetek az érzéseimnek. Mert amíg én szeretem, ő csak játszani fog velem. És ha már nem kellek neki eldob. Mindig ezt csinálja. Minden lánnyal ugyan azt játsza. És én nem akarok egy lenni a sok közül. Nem akarok csak egy játékszer lenni neki. Azt akarom, hogy viszonozza az érzéseimet. És ha erre képtelen, akkor inkább ellököm magamtól. Nem fogok egy életen át szenvedni azért, hogy egy-két napra érezzem a boldogásgot. Mert ismerem már Robert Pattinsont. Neki csak arra kellenek a nők, hogy az ágyban jól érezze magát. Semmi másra. Neki nincsenek barátnői csak partnerei. És én nem ezt akarom. Bármennyire is fáj, továbbra is el fogom lökni magamtól. Kerülni fogom és teszek róla, hogy soha ne jöjjön á senki, hogy beleszerettem.

Amint a plázához értünk, már mentünk is be. Ashley esélyt sem adott a tiltakozásra, máris vetette be magát az első üzletbe. Mi pedig normális tempóban követtük őt. Épp csak elkezdtük nézni a ruhákat Lizzy épp csak el tudott nyomni egy sikítást, de mivel közel álltam hozzá, meghallottam. Odamentem hozzá, de nem láttam semmit, ami kiválthatta ezt a reakciót. Így kénytelen voltam őt magát megkérdezni, de szegénynek olyan volt a tekintete, mint aki rossz hírt kapott.

-Liz, mi történt? –érintettem meg óvatosan a vállát, nehogy megijesszem.

- Ez… Menjünk innen, kérlek- kapta rám a tekintetét, ami tele volt aggodalommal.

- Mi? Miért, mi történt? –néztem körbe, hátha találok valamit vagy valakit, aki miatt így viselkedik, de a lányokon, a vásárlókon és az eladó fiatal lányon kívül senki más nem volt az üzletben. Sőt, a közelünkben egy lélek sem volt. A legközelebbi ember is három sorral arrébb állt és gyanútlanul nézegette a ruhákat.

- Ez… Kris, láttad már mennyibe kerül itt minden? Én itt egy felsőt nem tudok venni, nem hogy bevásárolni- kerekedtek ki a szemei én pedig a megkönnyebbüléstől hangosan felnevettem.

- Csak… csak ennyi a baj? –kérdeztem két nevetőgörcs között.

- Csak? Ez nem elég- sipította és ekkor megjelent mellettünk az eladó.

- Valami baj van? –kérdezte, de nem úgy nézett ki, mint akit nagyon érdekel. Na az ilyenektől kapok idegrohamot. Minek kérdezi egyáltalán.

- Nem, nincs- már éppen ment volna vissza a pultba, mikor eszembe jutott egy remek kis büntetés a számára. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a lány ki nem állja, ha a vendégekkl kell foglalkoznia. Hát akkor most teszünk róla, hogy megszeressen. –Azonban… a segítségét kérném.

- Miben? –fordult vissza.

- Szedjen össze pár ruhadarabot, ami jól állna a barátnőmnek. Aztán kérem mindenben segítsen nekünk. Természetesen a viselkedése alapján honoráljuk majd a munkáját. Ha továbbra is fennhordja az orrát kirugatom. Ha megerölteti magát és kedvesebb lesz, maradhat. Mit szól az ajánlatomhoz? –kérdeztem mosolyogva, Liznek pedig tátva maradt a szája.

- Sajnálom, nem úgy gondolta- próbált mentegetni, de én halál nyugodtan folytattam.

- De. Nagyon is úgy gondoltam, ahogy mondtam. Vagy kedvesebb lesz a VÁSÁRLÓKKAL vagy repülni fog.

- Mégis…. mégis mit képzel magáról? –hápogott össze vissza. Azt sem tudta mit mondjon. –Nem beszélhe így velem. Ha nem tetszik valami, rengeteg más üzlet van még ebben a plázában. Bár a maga stílusával sehol nem fogják kedvesen fogadni.

- Lehet, hogy a stílusom miatt nem, de a bankkártyáim miatt nagyon is kedvesek lesznek velem. Ön pedig nyílván nem tudja ki vagyok, különben nem engedné meg magának ezt a hangnemet velem szemben.

Utálom ezt, de nehogy már neki álljon feljebb. Örüljön, hogy van munkahelye. Nehogy már úgy viselkedjen, mintha ő tenne szívességet a boltnak azzal, hogy itt dolgozik.

- Jézusom- sikkantott fel valaki a hátunk mögött, mire megfordultam és szembe találtam magam azzal az emberrel, akit már nagyon is megszoktam itt. Ő nem más volt, mint egy régi barátnőm, nem mellesleg az üzletvezető. És ennek az elviselhetetlen nőszemélynek a főnöke. –Kristen. De rég láttalak.

- Egy hét nagyon hosszú idő- nevettem fel, mire ő is csatlakozott hozzám. Igen. Nagyjából egy hete voltam itt. Ash minden szombatot itt kezd. Igaz én nem mindig tartok vele, de most nem volt erőm ellenkezni vele, így itt vagyok újra.

- A lányok?

- Valamelyik soban vannak elveszve, de lehet, hogy már kibéreltek maguknak egy próbafülkét pár órára. Nem tudom pontosan. Nem értem rá figyelni, ugyanis lekötött ez a lenéző stílus, ami ezt az üzletet jellemzi.

- De… Valami baj van? –kérdezte kétségbeesetten. Szegény, biztos azt hiszi a bolttal van gondom. –Nem tetszik valami? Ha szeretnéd máris átalakítjuk. Csak mondjad mi az és intézem is.

- Nem, a helységgel semmi bajom, nyugodj meg. És veled sem- nyugtattam meg. –Viszont ez a lány nem tudom hogy került ide, mert egyáltalán nem illik ide. Nem képes alárendelni magát a vásárló akaratának. Csupán ennyi a probléma. Majdhogynem kidobott az üzletből.

- Úgy sajnálom. Jézusom, azonnal elintézem. Mit szerettél volna.

- Nem csak szerettem volna, még mindig akarom. Ajánlatot tettem neki. Süt róla, hogy a háta közepére nem kívánja ezt az egészet, de szüksége van a pénzre. Csakis ezért van itt. Viszont ha így van, miért nem tud normális lenni? Ezeket a ruhákat is legfeljebb csak katalógusban láthatja. Soha nem lesz pénze rá, hogy egy ilyet vegyen magának. És ahelyett, hogy örülne neki, hogy van munkája, még fennhordja az orrát. Tudod, hogy az ilyet nem szeretem. Ha itt dolgozik, akkor normálisan bánjon az emberekkel. Még jó, hogy most csak mi láttuk ezt. Gondolj bele, ha egy befolyásosabb vendéggel csinálja ezt. Úgy tönkretesz, hogy soha többé nem jön ide senki és bezárhajuk a boltot.

- Nálad befolyásosabb vendég?- mosolyodott el, majd újra komoly lett. –Mit teszel most?

- Én semmit. Te vagy az üzletvezető. Én most csak vendégként vagyok itt. A te dolgod intézkedni. Rád bízom. Bár- fordultam vissza a lány felé, aki most meg volt szeppenve. –Hogy döntöttél? Elfogadod az ajánlatom?

- Kristen, mi volt az? –szólt közbe Ann.

- Azt kértem szedjen össze pár ruhadarabot, ami jól állna a barátnőmnek, Liznek.  Aztán kértem, hogy  mindenben segítsen nekünk. Jó, lehet túl lőttem a célon, mikor azt mondtam, hogy a viselkedése alapján honoráljuk majd a munkáját. Ha továbbra is fennhordja az orrát kirugatom. Ha megerölteti magát és kedvesebb lesz, maradhat.

- Ez nem vall rád- csúnyán nézett rám, én pedig csak megvontam a vállam.

- Úgy látszik rossz napom van.

- Jól van- elég volt neki ennyi, majd a lány melé lépett és neki kezdett magyarázni. –Jól jegyezd meg, hogy nem viselkedhetsz így egy vendéggel. Vele pedig különösen nem. Ő Kristen Stewart. Ennek az egésznek a tulajdonosa. Ezt jól jegyezd meg, ha itt akarsz maradni. Nem ruglak ki, de tegyél meg mindent, hogy elégedett legyen ő is és mindenki más. Különben bármennyire is nem szeretném, kénytelen leszek kirugni téged. Bocsáss meg, de nem engedhetjük meg, hogy lenézzük a vendéget. Menj és tedd azt, amit kérnek- engedte útjára a lányt.

- Kérem, erre parancsoljanak- mutatott előre és én megindultam. Kiszemeltem két helyet és ott vártuk a lányt, aki néhány ruhadarabért indult. Amint leültünk egy-egy fotelbe Liz rámförmedt.

- Mégis mit csináltál? Jézusom Kristen, ezt az oldaadat nem láttam, de többet nem is szeretném. Felfogtad mégis mit mondasz? Teljesen megszégyenítetted és nem volt hozzá semmi jogod.

- Ő kezdte.

- Mivel? A nézésével? Vagy a modorával? És?
- Ne akarj engem rossznak beállítani. Ez az én üzletem és nekem sem jó, ha valaki így viselkedik a vendégekkel. Üzletben nincs barátság és nincs helye gyengeségnek. Ezt az évek során megtanultam.

- Nem is érdekel miért ilyen? Lehet, hogy csak rossz napja volt.

- Nem. Ő ilyen. Ez látszik a szemén.

- Ezt a Kristen nem szeretem. Úgyhgy ha kérhetem, többet a jelenlétemben ne jöjjön elő.

- Akkor sajnállak, mert ez is én vagyok. Ha az érdekeim így kívánják, akkor kemény vagyok. Ezt neked is meg kell tanulnod.

- És ha nem akarom?

- Idővel autómatikusan fog jönni. Nehogy azt hidd, hogy Ashley, Nikki vagy bárki mást nem csinált még ilyet. De. Nagyon is. Sőt, vannak olyanok, akik ennél jobban kihasználják a nevüket. Ha velem barátkozol, hozzá kell szoknod.

- Mi van ma veled? –förmedt rám újra. –Mióta bejöttünk ilyen vagy. És ez rohadtul nem tetszik.

- Mondtam már, hogy rossz napom van. De ha neked attól jobb, akkor bocsánatot kérek.

- Nem tőlem kell, hanem attól a szerencsétlen lánytól, aki majdnem szívinfarktust kapott miattad. És ne miattam kérj bocsánatot, hanem magad miatt. Tudom, hogy az igazi Kristen képtelen lenne úgy jól érezni magát, hogy egy szegény lányt kirugatott- végszóra pedig megérkezett a lány is. Most már sokkal barátságosabb arccal adta át Liz-nek a ruhákat, majd távozni akart, de én felálltam a helyemről és a keze után nyúltam. Lizzynek igaza van. A Rob okozta feszültséget nem vezethetem le azokon, kik épp a közelemben vannak. Nem ilyen vagyok. Sőt, utálom az ilyet, most mégis én magam csináltam. Hát milyen ember vagyok én?

- Nézd, sajnálom, hogy durva voltam. Természetesen ha rajtam múlik az állásod megmarad és ezzel Ann is így van. Nem akar neked rosszat. És.. ha hiszed, ha nem  én sem. Bocsánatot kérek a viselkedésemért, de továbbra is fenntartom, hogy ha így folytatod, előbb utóbb belefutsz egy olyanba, aki tényleg kirugat.

- Megértettem- suttogta.

- Nos, akkor lenne egy kérdésem, amire őszinte választ várok.

- Rendben.

- Előre szólok, hogy nincs rossz válasz, nem lesz semmi következmény- bólintott, én pedig feltettem a kérdésem. – Szeretnél itt nekünk segíteni vagy inkább elmennél? Nem gond, ha igen, megoldjuk magunk is. Tényleg semmi tétje. Nem kerül az állásodba. A szavamat adom.

- Elég kényelmetlenül érzem magam, ami nálam ritka- nézett félre idegesen.

- Menj csak nyugodtan. Megértem. Én sem szívesen maradnék magammal ezután- fintorogtam egyet, ő pedig úgy húzta el a csíkot, hogy esélyem se legyen meggondolni magam.  

- Tudtam, hogy nem bírod. Nem csalódtam benned. Most viszont menjünk innen- fintorgott Liz, majd felállt.

- Miért? Én sajnálom a viselkedésem. Tényleg.

- Én tudom, de akkor is menjünk. Nem nekem való ez a hely. Lehet, hogy a tiéd, de akkor sem.

- Jaj, ne csináld. Nem is azt akartam, hogy te fizesd. Csak válogass.

- Azt már nem.

- Kérlek. Ne csináld már.

- Nem és kész. Soha nem tudom majd visszafizetni neked és ingyen meg nem fogadom el. Ajándékként sem. Nem és kész.

- Rendben. Akkor van egy ajánlatom- eljött az idő, hogy elmondjam neki, amit tegnap kitaláltam. -  Dolgozz velem… vagyis tanulj velem. Joe azt akarja, hogy vegyem át a helyét a cégben és nekem nagyon sokat kell hozzá tanulnom. Én mindent megadok, amire szükséged van, mert azt szeretném, ha később mellettem dolgoznál. Mondjuk azt, hogy megelőlegezek mindent, amire szükséged van ahhoz, hogy később velem dolgozhass. Na?

- Ez… nem. Nem fogadhatom el. Kristen kérlek, ne hozz ilyen helyzetbe.

- Milyenbe Liz? Én csak azt szeretném, ha velem dolgoznál, ehhez pedig elengedhetetlen néhány dolog.

- És ha én nem akarok veled dolgozni?

- Tényleg nem?

- Ahj, jól tudod, hogy de. De akkor sem akarlak kihasználni.

- Nem fogsz. Ha akarod írhatunk róla szerződést is. Én megadok neked mindent, amire szükséged lehet te pedig a munkáddal fizeted meg. Mondjuk kikötünk egy határidőt, ameddig nem hagyhatod el a céget. De lehet más is. Szerintem korrekt ajánlat- nyújtottam felé a kezem, ő pedig elfogadta.

- Legyen.

- Komolyan idegesítő az akadékoskodásod. Miért nem lehetett egyszerűen azt elfogadni, amit adni akarok?

- Mert az nekem kellemetlen lenne. Élősködőnek érezném magam.

- Rendben. De innentől egy hangot nem akarok hallani. Kocsi, ruhák, ékszerek és nem, nincs visszaút.

- Rendben- bólintott, de tekintete elárulta, hogy nem szívesen egyezett bele. De én örültem neki. Hogy miért? Magam sem tudom. Egyszerűen csak nem akartam, hogy rossz legyen neki és mindent megteszek, hogy szép jövője legyen. 

Múltból a jelenbe... -6.fejezet

Sziasztok!

Kicsit sokára, de végre itt a friss. És remélem tetszik is majd nektek. Sajnálom a hosszú kimaradást és nincs rá mentségem. 

Viszont köszönöm azoknak, akik mindennek ellenére itt vannak és kitartanak mellettem. 

Puszi nektek: Rosalice.

Steven

(Kristen szemszöge)

Amint elértünk az étteremhez, kiszálltam és átadtam a kulcsot a parkoló fiúnak, aki egy kártyát nyomott a kezembe, aztán fogta a kocsit és eltűnt. Lizzy felé fordultam, aki az éttermet tüntette ki figyelmével. Jó ötlet volt idehozni őt. Mert, ahogy láttam nagyon lenyűgözte a hely. Jó érzés volt látni, milyen csodálattal figyeli ezt a helyet, ami nekem csak egy egyszerű épület.

-Tetszik?

- Soha életemben nem voltam még itt. Ez… azt hittem soha nem jutok el ilyen helyekre. Kislány koromban sokat álmodoztam róla, hogy egyszer én is emelt fővel léphetek be egy ilyen étterembe, de akkor még nem tudtam, hogy mekkorát fordul velem a világ egyetlen rossz döntésem miatt.

- Mi történt? –kérdeztem óvatosan, de ő csak megrázta a fejét.

- Ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember Kristen.

- Bocsáss meg. Nincs hozzá semmi közöm. Menjünk be inkább- eresztettem meg egy apró mosolyt felé, majd elindultam fel a lépcsőn az étterem bejáratához. Természetesen, mint mindenhol máshol, itt is ismerték a nevem. Tudták ki vagyok, így azonnal vezettek is az asztalunkhoz,miután lesegítették a kabátjainkat. Ennyit tesz, ha az embernek Stewart a családneve. Nem foglaltam asztalt, hiszen fogalmam nem volt róla, hogy én ma itt fogok vacsorázni, de mégis van szabad asztal a számomra, holott az egész hely tele van.

Helyet foglaltunk az asztalnál és már hozták is az étlapot, valamit rendeltünk egy-egy pohár narancslevet. Hiszen nem ihatok bort, mert ma még vezetek.

Amint eltűnt a pincér, megszólalt Liz telefonja.

-Bocsáss meg, fel kell vennem- bólintottam, majd elfordítottam a fejem, hogy ne a beszélgetésére figyeljek. Hiszen az egyáltalán nem tartozik rám. Körbenéztem a helységben, ahol tekintetem megállapodott egy ismerős arcon. Egy apró mosolyt eresztettem meg, mire ő is elmosolyodott, majd felállt az asztaltól, mondott valamit a nekem háttal ülő férfinak, mire az is megfordult, majd ketten együtt megindultak felém. Mikor az asztal közelébe értek, felálltam és mosolyogva nyújtottam nekik kezet, mire Steven mosolyogva lehet apró csókot a kézfejemre, majd a barátja is ekképp cselekedett.

- Kristen, régen találkoztunk.

- Elég régen Stev.

- Hadd mutassam be az egyik legjobb barátomat. Kristen, ő Taylor Lautner. Tay, ő itt Kristen Stewart. Az egyik legrégibb barátnőm.

- Az egyetlen barátnőd, aki valóban csak a barátod- vigyorogtam rá.

- Az a Kristen Stewart?- kérdezte Taylor.

- Igen, igen. De nem hagyhatnánk ezt? Ki nem állom az ilyet.

- Megtiszteltetés, hogy megismerhettelek.

- Oké, ez hátborzongató. Mint az ókorban. Már csak az hiányozna, ha magáznál. Egyszerűen csak Kristen vagyok. Egy új ismerősöd, esetleg új barátod. Rendben?

- Rendben.

- És ki a barátnőd Kris?

Hátranéztem Lizzy-re, aki feszengve ült az asztalnál, de mikor észrevette, hogy róla van szó, rám kapta tekintetét é sajnálkozva nézett rám. Csak tudnám, miért sajnál. Felé intettem, mire felállt és mellém sétált.

- Srácok, ő Elizabeth Pattinson. Lizzy, ők Steven Strait, egy nagyon régi és jó barátom, valamint Taylor Lautner.

- Igazán örülök a találkozásnak- ahogy azt megszoktam Stev-től, Liz felé nyújtotta a kezét és akárcsak nekem, neki is csókot lehet a kezére, majd Tay is. Liz pedig zavarba jött ettől. Nem is kicsit.

- Én is.

- Nos, akkor mi megyünk is. Valamikor jó lenne összefutni Kris, nem gondolod?

- De persze. Tudod, hol találsz Stev.

- Még egy ár napig itt vagyunk a városban. Feltétlenül megkereslek. Joe Greene igaz?

- Pontosan.

- Meg kell ígérned, hogy Párizsban te is meglátogatsz majd, ha arra jársz.

- Feltétlenül. Várni foglak- mosolyogtam r, majd búcsúzásképp átöleltem. Olyan rég találkoztunk már. És jó volt újra beszélni vele. Remélem, tényleg felkeres, mielőtt hazamegy. Hiányzik a társasága.

Miután elköszöntünk, a srácok visszamentek az asztalukhoz, mi pedig leültünk a helyünkre. Liz azonnal felkapta az étlapot és eltüntette előlem az arcát. Nem akartam rákérdezni, de nem is kellett, mert néhány perc múlva kinyögte mi bántja a lelkét.

- Nem nekem való ez a hely.

- Miért ne lenne?

- Nem vagyok idevaló Kris.

- Ne beszélj hülyeséget.

- Nézz csak körbe Kristen, aztán nézz rám –úgy tettem, ahogy kérte, de semmi mást nem láttam csak a szokásos társaságot és utána Lizzy-t és a tekintetét, ami szomorú volt. - Mindenki alkalmiban, csinosan én meg kopott farmer és póló. Te egyáltalán nem vetted észre, hogyan néztek rám, mikor bejöttünk? Próbáltam nem foglalkozni vele, de nem megy olyan könnyen. Miért nem szégyellsz engem? Még a barátaidnak is bemutattál, pedig csak egy senki vagyok.

- Komolyan az az érzésem, hogy ki akarsz hozni a sodromból- nagyon csúnyán néztem rá. –Miért nem érted már meg végre, hogy engem nem érdekel milyen vagy, hogy kik a szüleid, hogy van-e pénzed. És nem szokásom szégyellni a barátaimat. Tényleg ennyire rossz embernek tartasz?

- Nem, dehogy is. Csak… gondolj egy kicsit bele. A nagy Kristen Stewart, az egész város és az iskola királynője egy magamfajta szegénnyel egy társaságban. Ez annyira hihetetlen.

- Szegény? Meglehet. Hozzám képest. A köreimhez képest. De sokkal gazdagabb vagy, mint ebben a teremben bárki más. Nem a pénz az igazi érték Lizzy. Hanem az, ami a szívedben lakozik. Lehet, hogy nem tudod, de anyám sem volt gazdag. Egy egyszerű titkárnő volt, mikor megismerte apámat. Anyám sosem engedte, hogy lenézzek másokat. Mindig arra tanított, hogy tiszteljem az embereket, legyen az gazdag vagy szegény. Talán éppen ez az oka, hogy nagyon kevés ember van a világon, akit megvetek. Még az utcán koldulókat sem nézném le soha. Soha. Mindenki lehet az égben, de mindenki visszapattanhat a földre. Ugyan onnan jöttünk mindannyian. Csak ezt kevesen fogadják el. Most pedig ne foglalkozz a többi emberrel. Mi ketten azért vagyunk itt, mert én ezt akartam. Nem követünk el semmi rosszat azzal, ha itt vacsorázunk. Épp annyi jogod van itt lenni, mint nekem, Stev-nek Taylornak vagy bárki másnak. Nem fognak kidobni téged innen.

- De, csak azért nem mert veled vagyok itt. Ha egyedül lennék, be sem engedtek volna.  Olyan más vagy, mint a hozzád hasonlók Kris. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a barátod lehetek. Vagy, hogy egyáltalán megismerhetlek. Ez annyira hihetetlen. Rob mindig azt mondta, hogy te sem vagy más, mint a többi elkéneztetett gazdag király kisasszony, akit senki más nem érdekel csak saját maga. De tévedett. Te mindig is másabb leszel, mint a többiek. Mert neked van lelked. Tiszteletre méltó vagy Kristen. Az anyukád biztosan nagyon büszke lenne rád.

- Majd idővel rájössz, hogy milyen vagyok valójában Liz. A barátaim adnak erőt az élethez. És nem tudom ezt sehogy sem meghálálni nektek.

- Nem kell meghálálni sehogy. Erre vannak a barátok. Minden azért teszünk, hogy segíthessünk, de nem várunk cserébe semmit.

- Nos, ha barátok vagyunk, akkor akár holnap velünk is tarthatnál- mosolyogtam rá.

- Hova?

- Ash-el és Nikki-vel minden szombaton vásárolni járunk. Lenne kedved csatlakozni hozzánk?

- Hát…

- Mondj igen, légyszi. Neked nem kerül semmibe. Hidd el. Semmit nem kell tenned csak reggel felkelned és felöltöznöd, aztán megvárod, míg érted megyünk. Nos?

- Rendben- mosolygott rám, majd megjelent a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. És csak remélni tudtam, hogy Liz holnapig nem lát át rajtam. Mert holnap megveszek neki mindent, amire szüksége van. Ha ilyen kellemetlenül érzi magát mellettem, akkor megpróbálok tenni valamit azért, hogy jobban érezze magát. Végül is mire való a pénz, ha nem arra, hogy segítsek azokon, akik megérdemlik?

- Lizzy, fontos dolgot kellene kérdeznem tőled- tértem rá egy komolyabb témára. Megvártam vele a vacsora végét, de nagyon foglalkoztatott, amit a kocsiban mondott.

- Megijesztesz-tette le a villát, miután befejezte a vacsorát.

- Nem akarlak megijeszteni, ne aggódj nincs semmi baj. Csak szeretném tudni hogyan értetted, amit a kocsiban mondtál?

- Mégis mire gondolsz? –adta az értetlent, de tudtam, hogy pontosan tudja mire gondolok. Mégis kimondtam hangosan.

- „Nem te vagy az egyetlen Kristen, aki elveszített valakit, aki fontos volt neki”- ismételtem meg a mondatot szóról szóra, amit utoljára mondott mielőtt beléptünk az étterembe.

- Erről nem akarok beszélni Kristen. Sem veled sem senki mással- szorította össze a fogait, úgy préselte ki a szavakat magából.

- Miért nem.

- Pontosan azért, amiért te sem akarsz a szüleidről beszélni. A múltadról. Azt hiszed, senki nem érthet meg téged, pedig ha kicsit kinyitnád a szemed láthatnád, hogy nem te vagy az egyetlen aki annyit szenvedett a múltban. Aláírom, hogy az én szenvedésem a saját hibámból volt, és ami veled történt annak nem te vagy az oka, de amikor egyfolytában arról beszélsz, hogy senki nem ért meg, nagyon felidegesítesz. Hiszen én tudom. Én is elvesztettem valakit. És én sem akartam elengedni a múltat pont, ahogy te sem. Szenvedtem, mert azt hittem ez a sorsom. Hogy ezzel mindenkinek jobb lesz. De nem így volt. Csak magamat tettem tönkre. Sokan segítettek, hogy talpra álljak, pedig azt hittem mind gyűlölnek. Magamat büntettem a múlt miatt, azért mert meghalt egy számomra fontos ember, és ahogy te én is úgy éreztem, hogy ha elengedem a múltam, akkor elárulom őt. De ma már tudom, hogy hülyeség volt ettől félnem. Mert attól, hogy nem szenvedsz minden nap a múlt miatt az nem azt jelenti, hogy már nem szereted az elvesztett embert.

- Ki volt az, aki ilyen mély nyomot hagyott benned?- fogtam meg a kezét az asztalon, de ő elhúzta, majd lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Azt hittem nem akar majd válaszolni, de szerencsére nem így lett.

- A szerelmem. Az egyetlen szerelmem. És bár nem volt jó hozzám én mindig is szerettem őt. Drog függőt csinált belőlem, majdnem megölt, én még sem tudok rá haragudni most sem. Mert tudom, hogy ha én nem akartam volna, akkor nem kerülök ilyen helyzetbe és őt is kirángathattam volna abból a bűnös életből. De én gyenge voltam és a felelőtlenségem miatt elvesztettem örökre. Részeg voltam és be voltam lőve, úgy ültem kocsiba. Ő vezetett, de én is ott ültem mellette. Megállíthattam volna, mégsem tettem. És mint az lenni szokott balesetet okoztunk. Ő meghalt abban a pillanatban, ahogy ütköztünk a másik autóval. Nem emlékszem rá mi történt, csak halványan, de anyáék elmondták, hogy úgy vágtak ki a kocsiból, mert máshogy nem tudtak kiszabadítani. Az arcom teljesen összeroncsolódott, meg kellett műteni, de akkor engem ez nem érdekelt, csakis az adagom. Megműtöttek és az arcom olyan lett, mint az előtt. Miután felépültem, elvonóra küldtek és most itt vagyok.

- Úgy sajnálom- suttogtam, de mintha meg sem hallotta volna. Folytatta tovább a mesélést, miközben a tekintete szomorú volt és néha egy-egy apró könnycsepp is végigfolyt az arcán.

- A mai napig megvannak a képek, amiket a baleset után csináltak. Minden egyes nap megnéztem. Úgy éreztem, hogy látnom kell őket, hogy még többet szenvedjek. Anyáék minden újságot elraktak, amiben megírták a balesetet. Mindent azért, hogy ha tiszta leszek, és újra kísértést éreznék, akkor előttem legyen, mihez vezethet. Minden nap előveszem őket. Minden nap elolvasom a cikkeket és a fiókban ott tartok egy képet az összeroncsolt arcomról és egy olyat, amin a barátommal együtt vagyunk. Tudod, mennyi fájdalmat okoznak nekem ezek az emlékek?

- Miért vannak a közeledben? Miért nem dobod ki őket?

- Nem értheted, hiszen sosem mentél keresztül azon, amin én. Drog függő voltam. Két éven keresztül, minden adandó alkalommal be voltam lőve. És az, hogy most itt vagyok, csakis annak köszönhető, hogy azok a képek, cikkek előttem vannak minden egyes nap. A családom nem lenne elég indok arra, hogy ne nyúljak újra hozzá. Hiszen komoly oka van annak, hogy egykor kipróbáltam és függő lettem. Kell, hogy lássam mit tett velem, velünk. A barátommal. Hogy hova vezethet, ha újra megtenném.

- Szörnyen sajnálom.

- De túlléptem rajta. Néhány hónapja teljesen elengedtem a múltat. A barátom képére fájdalom nélkül tudok nézni. Úgy tudok rá emlékezni, hogy nem akar minden egyes emlék képnél megállni a szívem. Nem felejtettem el őt és soha nem is fogom. Ő volt az első szerelmem és azt ki tudná elfelejteni? Senki. De elfogadtam, hogy nem kínozhatom magam örökké. Mert nem csak az én hibám volt. Hanem az övé is.

- De a kettő nem ugyan az Lizzy. Az én történetem nem olyan, mint a tiéd.

- Tudom. Hiszen te gyerek voltál. Nem te tehettél róla.

- Hagyjuk. Kivel beszéltél az előbb?

- Az anyámmal, aztán meg Robbal.

- Gondolom aggódnak, amiért nem vagy még otthon, igaz?

- Igen. Úgyhogy anyám ideküldte értem Rob-ot.

- Tessék?

- Igen. A bátyám éppen most lépett be az ajtón. Komolyan, mintha testőrre lenne szükségem- fújtatott, majd megtörölte a száját és felállt az asztaltól. –Miért nem ellenkeztél?

- Mert tudod jól, hogy anyával nem lehet- védte meg magát Rob, mikor odaért az asztalunkhoz.

- Jó estét- köszöntem neki, majd én is felálltam a helyemről. Persze a pincér azonnal megjelent.

- Hozhatok önöknek valamit?

- A számlát kérném.

Azonnal eltűnt, majd néhány perc múlva egy mappával tért vissza. Megnéztem az összeget, majd belehelyeztem a pénzt és a borravalót is, aztán hozták a kabátjainkat. Felvettem a sajátom és a veszekedő testvérpár felé fordultam.

-Nagyon sajnálom, hogy nem vittem haza időben. Mondd meg anyukádnak, hogy nem fordul elő többet. És mivel a bátyád itt van, azt hiszem rám már nincs szükséged. Holnap találkozunk Lizzy. 9-re legyél kész. Addigra mi is odaérünk.

- Kris… ne haragudj rám.

- Miért haragudnék?

- Annyi hülyeséget mondtam neked ma este. Bocsáss meg.

- Nem volt minden hülyeség. Csak bizonyos mondataid, de ne aggódj, nem haragszom- adtam neki egy puszit az arcára. –Aludj jól. És sajnálom, hogy gondot okoztam. Holnap bocsánatot kérek anyukádtól.

Aztán mielőtt bármit is mondhattak volna, egy „Jó éjt” után kisiettem az étteremből. A parkoló srác kezébe nyomtam a kártyámat és vártam az autómra. Nem tartott sokáig, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg meghozták és el nem indultam haza. Viszont nem tudtam kiverni a fejemből amit Lizzy mondott. Egyszerűen képtelen voltam kis semmiségként kezelni, mert a lelkem mélyén kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Tovább kellene lépnem… de olyan régóta élek együtt a múltammal, hogy nem megy. Egyszerűen nem akarom.