B.U.É.K!!!

Sziasztok!

Mindenkinek sikerekben gazdag Boldog Új Évet kívánok! Kívánom, hogy ebben az évben mindenki elérje azt, amit szeretne és megvalósítsa az álmait.
Találkozunk jövőre is! :)
Puszi: Rosalice

Boldog Karácsonyt!

Sziasztok!

Újra eltelt egy év és még mindig itt vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy az egy év alatt sokan elhagyták a blogot. De szerencsére vannak olyanok is, akik nemrég kezdték el olvasni a történeteimet és olyanok is akadnak köztetek, akik a kezdetektől fogva vagy már nagyon régóta itt vannak velem. Én itt leszek, még egy jó darabig igaz lesznek kisebb nagyobb kihagyásaim, mint azt az utóbbi időben megszokhattátok tőlem, de remélem ennek ellenére a jövő évben is lesznek, akik velem tartanak majd.

Most pedig akár csak az előző években, szeretnék minden kedves olvasómnak Békés Boldog Karácsonyt kívánni.

Puszi: Rosalice

Múltból a jelenbe... -7.fejezet

Sziasztok!

Itt a friss. Bocsi, tegnapra ígértem, de este elszállt a netem. Remélem tetszeni fog. 
Puszi: Rosalice

(Kristen szemszöge)

Az autó megállt a Pattinson ház előtt én pedig mélyet sóhajtottam és vártam hogy a sofőr kinyissa az ajtót. Nem volt ma kedvem vezetni. Sőt. Úgy keltem, hogy semmihez nincs kedvem, de megígértem a lányoknak, hogy ma vásárolunk. Ráadásul Ashley szokásához híven tegnap este rávett, hogy ma este menjünk bulizni. Bár Joe nem igen örült neki, de a lányának ő sem tudott nem-et mondani. És ha már mi megyünk, akkor Nikki is csatlakozik hozzánk és most éppen azon vagyunk, vagyis azon van Ashley, hogy Lizzy-t is elengedjék.

Kiszálltunk az autóból és lassan elindultunk a ház felé. Mint tegnap, ma is Lizzy anyukája nyitott ajtót. De nem úgy nézett ki, mint aki nagyon haragszik, amiért tegnap nem ért haza időben a lánya. Sőt, nagyon is kedvesen köszöntött még engem is.

-Sajnálom, hogy tegnap nem ért haza időben Lizzy. Az én hibám volt. Megígértem hogy hazahozom, de be kellett mennem az irodába és Liz elkísért, aztán meg vacsiztunk. Később pedig Robert jött érte.

- Nincsen semmi baj Kristen. Végülis megbeszéltünk mindent. Nem történt semmi baj. Ez a lényeg- mosolygott rám Claire. Én pedig megkönnyebbültem, hogy nem haragszik rám. Legalábbis nem mutatja ki. –Kérlek, foglaljatok helyet, amíg Liz nem jön le. Hozhatok esetleg valamit inni?

- Nem kérek semmit, köszönöm.

A lányok is úgy tettek, ahogy én. Claire leült hozzánk és beszélgetni kezdtünk.

-Tudod mit Claire, valamelyik nap szívesen látnánk téged és a családodat nálunk egy vacsorára. Igaz Kristen? –kérdezte Ash, mire egy pillanatra megdöbbentem és nem szóltam semmit, amit Claire félre érthetett, mert rögtön tiltakozni kezdett.

- Tényleg nagyon szívesen látnánk Claire. Joe és Michelle is biztos nagyon örülnének neki. Kérlek, ne sérts meg azzal minket, hogy visszautasítod a meghívást.

- Rendben. Akkor örömmel elfogadjuk, ha nem okozunk vele gondot senkinek.

- Mondjuk holnap este?

- Nekem megfelel, de majd még megkérdezem Richardot és a gyerekeket.

- Rendben. Akkor Liz tudja a számunkat. Ha bármi változik szóljatok. Ha minden megfelel akkor holnap este 7-re várunk titeket. Én addig egyeztetek anyáékkal is- mosolygott rá Ashley.

- Akkor köszönjük szépen a meghívást.

- Miféle meghívást?- a szívem hevesebben kezdett verni, mikor meghallottam a hangot a hátam mögül. Olyannyira, hogy majd kiesett a helyéről.

- Á kisfiam, nem tudtam, hogy már fent vagy- adott egy puszit Rob arcára Claire, amitől irigység futott át rajtam. Bárcsak nekem is itt lenne az anyukám és minden reggel így üdvözölne.

- A srácokkal edzeni megyünk. Nemsokára itt a meccs és gyakorolunk kell.

- Értem. Nos, ha már itt vagy, akkor szólok, hogy holnap estére ne tervezz semmi programot, mert Ashley volt olyan kedves és meghívott minket vacsorára magukhoz.

- Rendben. Akkor én azt hiszem holnap estére szabad vagyok. De ugye mára nem terveztél semmit drága anyukám?

- Nem. Miért?

- Mert csak hajnalban jövök. Edzés után elmegyünk a konditerembe és este meg bulizni megyünk.

- Rendben kisfiam, csak nagyon vigyázz magadra.

- Anya, nem vagyok már gyerek- szólt rá kicsit mérgesen Rob, de átölelte anyukáját és adott neki egy puszit. Tekintete rám tévedt én pedig egyenesen belenéztem azokba a csodás zöld szemekbe és elvesztettem a fonalat.  Azt kívántam bár engem is így ölelne át. Vajon milyen lehet a karjaiban lenni? De nem. Mikre nem gondolsz Kristen?

- Kris, válaszolj- lökött oldalba Ash. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon és újra a beszélgetésre koncentráljak.

- Elnézést, elbambultam. Megismételnétek a kérdést?

- Claire arra kíváncsi, hogy mikor érünk haza?

- És miért tőlem vártok választ? Úgy tudtam a szombatokat mindig te tervezed meg- néztem értetlenül Ashley-re.

- Nos ez igaz. Sajnálom Claire, de nem tudom mikor érünk haza. Ma este elmegyünk szórakozni és nem hiszem, hogy hamar hazahozzuk Lizzyt. De vigyázni fogunk rá. Megígérem.

- Rendben van, de ha bármi van kérlek, hívjatok fel.

- Úgy lesz, megígérem. Most vásárolni megyünk…

- Vagyis a kivégzésemre készülünk- suttogtam megtörten, mire Ash roppant mérgesen nézett rám, míg Rob és Nikki mosolyogni kezdtek Claire-val együtt.

- Ez nem volt vicces Kristen Stewart.

- Hopp, hallottad? –adtam az ártatlant, de nem hitt nekem. Átlátott rajtam. Hogy is ne… majdnem a testvérem. Mindent tud rólam, köztük azt is, mikor hazudok és mikor nem.

- Igen, hallottam.

- Azt akartam mondani mennyire jó lesz a vásárlás… veled… egész nap.

- Szerencséd, hogy nem tudok rád haragudni, de lesz még ennek böjtje.

- Azt hiszem befejezem mielőtt tényleg megbosszulod az előbbi mondatomat- húztam össze magam, amin a többiek szintén csak mosolyogtak. És ekkor megjelent Lizzy, hogy megszabadítson a fejmosástól, amit Ashley nekem szánt.

- Mehetünk?

- Remélem eléggé kipihented magad, mert a mai napunkat Ashley tervezte meg, ami annyit jelent, hogy hajnal előtt az ágyad közelébe sem jutsz és az evésen kívül egész nap meg sem állunk. De ettől függetlenül nagyon jól fogunk ma szórakozni- mondandóm végére szélesen rámosolyogtam Ash-re, aki megsimogatta a fejem, mintha valami kiskutya lennék, aki ügyesen visszahozta az eldobott labdát.

- Akkor mi mennénk is Claire. Reggelre itthon lesz Liz. Ez biztos.

- Nagyon megnyugtató vagy Ashley- mosolygott rá kedvesen Claire, de mikor elbúcsúzott a lányától a tekintete megváltozott. Aggódó lett és féltő. Attól féltem, hogy ha még sokáig nézem Claire-t, mindent felrúgok és azt mondom maradjunk itthon, hogy ennek a nőnek ne kelljen egész álló nap a lánya miatt aggódnia. Így hát elindultam az ajtó felé, majd mielőtt elértem volna, valaki elém ugrott és kinyitotta nekem. Ez a valaki nem más volt, mint Rob. Rám mosolygott, de nem szólt semmit, csak hagyta, hogy kilépjek az ajtón.

Lassan beültem az ajtóba és vártam a többieket. Most valahogy más volt. Annyira normális. Nem volt az a bunkó, aki az iskolában. Olyan szeretettel nézett az édesanyjára és ahogy beszélt vele…Vajon ez lenne az igazi Rob? Ilyen lenne ő valójában? Vagy csak az anyukájával ennyire normális? De akkor miért olyan elviselhetetlen a suliban? Annyi kérdés kavarog a fejemben és egyikre sem tudom a választ. Csak reménykedni tudok, hogy tényleg ez a valódi énje, mert ha a bunkó stílusa megfogott, akkor ez a kedves és érzékeny teljesen leigáz. Muszáj beismernem legalább magamnak, hogy teljesen belehabarodtam Robba. De erről senki más nem tudhat. Én pedig nem engedhetek az érzéseimnek. Mert amíg én szeretem, ő csak játszani fog velem. És ha már nem kellek neki eldob. Mindig ezt csinálja. Minden lánnyal ugyan azt játsza. És én nem akarok egy lenni a sok közül. Nem akarok csak egy játékszer lenni neki. Azt akarom, hogy viszonozza az érzéseimet. És ha erre képtelen, akkor inkább ellököm magamtól. Nem fogok egy életen át szenvedni azért, hogy egy-két napra érezzem a boldogásgot. Mert ismerem már Robert Pattinsont. Neki csak arra kellenek a nők, hogy az ágyban jól érezze magát. Semmi másra. Neki nincsenek barátnői csak partnerei. És én nem ezt akarom. Bármennyire is fáj, továbbra is el fogom lökni magamtól. Kerülni fogom és teszek róla, hogy soha ne jöjjön á senki, hogy beleszerettem.

Amint a plázához értünk, már mentünk is be. Ashley esélyt sem adott a tiltakozásra, máris vetette be magát az első üzletbe. Mi pedig normális tempóban követtük őt. Épp csak elkezdtük nézni a ruhákat Lizzy épp csak el tudott nyomni egy sikítást, de mivel közel álltam hozzá, meghallottam. Odamentem hozzá, de nem láttam semmit, ami kiválthatta ezt a reakciót. Így kénytelen voltam őt magát megkérdezni, de szegénynek olyan volt a tekintete, mint aki rossz hírt kapott.

-Liz, mi történt? –érintettem meg óvatosan a vállát, nehogy megijesszem.

- Ez… Menjünk innen, kérlek- kapta rám a tekintetét, ami tele volt aggodalommal.

- Mi? Miért, mi történt? –néztem körbe, hátha találok valamit vagy valakit, aki miatt így viselkedik, de a lányokon, a vásárlókon és az eladó fiatal lányon kívül senki más nem volt az üzletben. Sőt, a közelünkben egy lélek sem volt. A legközelebbi ember is három sorral arrébb állt és gyanútlanul nézegette a ruhákat.

- Ez… Kris, láttad már mennyibe kerül itt minden? Én itt egy felsőt nem tudok venni, nem hogy bevásárolni- kerekedtek ki a szemei én pedig a megkönnyebbüléstől hangosan felnevettem.

- Csak… csak ennyi a baj? –kérdeztem két nevetőgörcs között.

- Csak? Ez nem elég- sipította és ekkor megjelent mellettünk az eladó.

- Valami baj van? –kérdezte, de nem úgy nézett ki, mint akit nagyon érdekel. Na az ilyenektől kapok idegrohamot. Minek kérdezi egyáltalán.

- Nem, nincs- már éppen ment volna vissza a pultba, mikor eszembe jutott egy remek kis büntetés a számára. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a lány ki nem állja, ha a vendégekkl kell foglalkoznia. Hát akkor most teszünk róla, hogy megszeressen. –Azonban… a segítségét kérném.

- Miben? –fordult vissza.

- Szedjen össze pár ruhadarabot, ami jól állna a barátnőmnek. Aztán kérem mindenben segítsen nekünk. Természetesen a viselkedése alapján honoráljuk majd a munkáját. Ha továbbra is fennhordja az orrát kirugatom. Ha megerölteti magát és kedvesebb lesz, maradhat. Mit szól az ajánlatomhoz? –kérdeztem mosolyogva, Liznek pedig tátva maradt a szája.

- Sajnálom, nem úgy gondolta- próbált mentegetni, de én halál nyugodtan folytattam.

- De. Nagyon is úgy gondoltam, ahogy mondtam. Vagy kedvesebb lesz a VÁSÁRLÓKKAL vagy repülni fog.

- Mégis…. mégis mit képzel magáról? –hápogott össze vissza. Azt sem tudta mit mondjon. –Nem beszélhe így velem. Ha nem tetszik valami, rengeteg más üzlet van még ebben a plázában. Bár a maga stílusával sehol nem fogják kedvesen fogadni.

- Lehet, hogy a stílusom miatt nem, de a bankkártyáim miatt nagyon is kedvesek lesznek velem. Ön pedig nyílván nem tudja ki vagyok, különben nem engedné meg magának ezt a hangnemet velem szemben.

Utálom ezt, de nehogy már neki álljon feljebb. Örüljön, hogy van munkahelye. Nehogy már úgy viselkedjen, mintha ő tenne szívességet a boltnak azzal, hogy itt dolgozik.

- Jézusom- sikkantott fel valaki a hátunk mögött, mire megfordultam és szembe találtam magam azzal az emberrel, akit már nagyon is megszoktam itt. Ő nem más volt, mint egy régi barátnőm, nem mellesleg az üzletvezető. És ennek az elviselhetetlen nőszemélynek a főnöke. –Kristen. De rég láttalak.

- Egy hét nagyon hosszú idő- nevettem fel, mire ő is csatlakozott hozzám. Igen. Nagyjából egy hete voltam itt. Ash minden szombatot itt kezd. Igaz én nem mindig tartok vele, de most nem volt erőm ellenkezni vele, így itt vagyok újra.

- A lányok?

- Valamelyik soban vannak elveszve, de lehet, hogy már kibéreltek maguknak egy próbafülkét pár órára. Nem tudom pontosan. Nem értem rá figyelni, ugyanis lekötött ez a lenéző stílus, ami ezt az üzletet jellemzi.

- De… Valami baj van? –kérdezte kétségbeesetten. Szegény, biztos azt hiszi a bolttal van gondom. –Nem tetszik valami? Ha szeretnéd máris átalakítjuk. Csak mondjad mi az és intézem is.

- Nem, a helységgel semmi bajom, nyugodj meg. És veled sem- nyugtattam meg. –Viszont ez a lány nem tudom hogy került ide, mert egyáltalán nem illik ide. Nem képes alárendelni magát a vásárló akaratának. Csupán ennyi a probléma. Majdhogynem kidobott az üzletből.

- Úgy sajnálom. Jézusom, azonnal elintézem. Mit szerettél volna.

- Nem csak szerettem volna, még mindig akarom. Ajánlatot tettem neki. Süt róla, hogy a háta közepére nem kívánja ezt az egészet, de szüksége van a pénzre. Csakis ezért van itt. Viszont ha így van, miért nem tud normális lenni? Ezeket a ruhákat is legfeljebb csak katalógusban láthatja. Soha nem lesz pénze rá, hogy egy ilyet vegyen magának. És ahelyett, hogy örülne neki, hogy van munkája, még fennhordja az orrát. Tudod, hogy az ilyet nem szeretem. Ha itt dolgozik, akkor normálisan bánjon az emberekkel. Még jó, hogy most csak mi láttuk ezt. Gondolj bele, ha egy befolyásosabb vendéggel csinálja ezt. Úgy tönkretesz, hogy soha többé nem jön ide senki és bezárhajuk a boltot.

- Nálad befolyásosabb vendég?- mosolyodott el, majd újra komoly lett. –Mit teszel most?

- Én semmit. Te vagy az üzletvezető. Én most csak vendégként vagyok itt. A te dolgod intézkedni. Rád bízom. Bár- fordultam vissza a lány felé, aki most meg volt szeppenve. –Hogy döntöttél? Elfogadod az ajánlatom?

- Kristen, mi volt az? –szólt közbe Ann.

- Azt kértem szedjen össze pár ruhadarabot, ami jól állna a barátnőmnek, Liznek.  Aztán kértem, hogy  mindenben segítsen nekünk. Jó, lehet túl lőttem a célon, mikor azt mondtam, hogy a viselkedése alapján honoráljuk majd a munkáját. Ha továbbra is fennhordja az orrát kirugatom. Ha megerölteti magát és kedvesebb lesz, maradhat.

- Ez nem vall rád- csúnyán nézett rám, én pedig csak megvontam a vállam.

- Úgy látszik rossz napom van.

- Jól van- elég volt neki ennyi, majd a lány melé lépett és neki kezdett magyarázni. –Jól jegyezd meg, hogy nem viselkedhetsz így egy vendéggel. Vele pedig különösen nem. Ő Kristen Stewart. Ennek az egésznek a tulajdonosa. Ezt jól jegyezd meg, ha itt akarsz maradni. Nem ruglak ki, de tegyél meg mindent, hogy elégedett legyen ő is és mindenki más. Különben bármennyire is nem szeretném, kénytelen leszek kirugni téged. Bocsáss meg, de nem engedhetjük meg, hogy lenézzük a vendéget. Menj és tedd azt, amit kérnek- engedte útjára a lányt.

- Kérem, erre parancsoljanak- mutatott előre és én megindultam. Kiszemeltem két helyet és ott vártuk a lányt, aki néhány ruhadarabért indult. Amint leültünk egy-egy fotelbe Liz rámförmedt.

- Mégis mit csináltál? Jézusom Kristen, ezt az oldaadat nem láttam, de többet nem is szeretném. Felfogtad mégis mit mondasz? Teljesen megszégyenítetted és nem volt hozzá semmi jogod.

- Ő kezdte.

- Mivel? A nézésével? Vagy a modorával? És?
- Ne akarj engem rossznak beállítani. Ez az én üzletem és nekem sem jó, ha valaki így viselkedik a vendégekkel. Üzletben nincs barátság és nincs helye gyengeségnek. Ezt az évek során megtanultam.

- Nem is érdekel miért ilyen? Lehet, hogy csak rossz napja volt.

- Nem. Ő ilyen. Ez látszik a szemén.

- Ezt a Kristen nem szeretem. Úgyhgy ha kérhetem, többet a jelenlétemben ne jöjjön elő.

- Akkor sajnállak, mert ez is én vagyok. Ha az érdekeim így kívánják, akkor kemény vagyok. Ezt neked is meg kell tanulnod.

- És ha nem akarom?

- Idővel autómatikusan fog jönni. Nehogy azt hidd, hogy Ashley, Nikki vagy bárki mást nem csinált még ilyet. De. Nagyon is. Sőt, vannak olyanok, akik ennél jobban kihasználják a nevüket. Ha velem barátkozol, hozzá kell szoknod.

- Mi van ma veled? –förmedt rám újra. –Mióta bejöttünk ilyen vagy. És ez rohadtul nem tetszik.

- Mondtam már, hogy rossz napom van. De ha neked attól jobb, akkor bocsánatot kérek.

- Nem tőlem kell, hanem attól a szerencsétlen lánytól, aki majdnem szívinfarktust kapott miattad. És ne miattam kérj bocsánatot, hanem magad miatt. Tudom, hogy az igazi Kristen képtelen lenne úgy jól érezni magát, hogy egy szegény lányt kirugatott- végszóra pedig megérkezett a lány is. Most már sokkal barátságosabb arccal adta át Liz-nek a ruhákat, majd távozni akart, de én felálltam a helyemről és a keze után nyúltam. Lizzynek igaza van. A Rob okozta feszültséget nem vezethetem le azokon, kik épp a közelemben vannak. Nem ilyen vagyok. Sőt, utálom az ilyet, most mégis én magam csináltam. Hát milyen ember vagyok én?

- Nézd, sajnálom, hogy durva voltam. Természetesen ha rajtam múlik az állásod megmarad és ezzel Ann is így van. Nem akar neked rosszat. És.. ha hiszed, ha nem  én sem. Bocsánatot kérek a viselkedésemért, de továbbra is fenntartom, hogy ha így folytatod, előbb utóbb belefutsz egy olyanba, aki tényleg kirugat.

- Megértettem- suttogta.

- Nos, akkor lenne egy kérdésem, amire őszinte választ várok.

- Rendben.

- Előre szólok, hogy nincs rossz válasz, nem lesz semmi következmény- bólintott, én pedig feltettem a kérdésem. – Szeretnél itt nekünk segíteni vagy inkább elmennél? Nem gond, ha igen, megoldjuk magunk is. Tényleg semmi tétje. Nem kerül az állásodba. A szavamat adom.

- Elég kényelmetlenül érzem magam, ami nálam ritka- nézett félre idegesen.

- Menj csak nyugodtan. Megértem. Én sem szívesen maradnék magammal ezután- fintorogtam egyet, ő pedig úgy húzta el a csíkot, hogy esélyem se legyen meggondolni magam.  

- Tudtam, hogy nem bírod. Nem csalódtam benned. Most viszont menjünk innen- fintorgott Liz, majd felállt.

- Miért? Én sajnálom a viselkedésem. Tényleg.

- Én tudom, de akkor is menjünk. Nem nekem való ez a hely. Lehet, hogy a tiéd, de akkor sem.

- Jaj, ne csináld. Nem is azt akartam, hogy te fizesd. Csak válogass.

- Azt már nem.

- Kérlek. Ne csináld már.

- Nem és kész. Soha nem tudom majd visszafizetni neked és ingyen meg nem fogadom el. Ajándékként sem. Nem és kész.

- Rendben. Akkor van egy ajánlatom- eljött az idő, hogy elmondjam neki, amit tegnap kitaláltam. -  Dolgozz velem… vagyis tanulj velem. Joe azt akarja, hogy vegyem át a helyét a cégben és nekem nagyon sokat kell hozzá tanulnom. Én mindent megadok, amire szükséged van, mert azt szeretném, ha később mellettem dolgoznál. Mondjuk azt, hogy megelőlegezek mindent, amire szükséged van ahhoz, hogy később velem dolgozhass. Na?

- Ez… nem. Nem fogadhatom el. Kristen kérlek, ne hozz ilyen helyzetbe.

- Milyenbe Liz? Én csak azt szeretném, ha velem dolgoznál, ehhez pedig elengedhetetlen néhány dolog.

- És ha én nem akarok veled dolgozni?

- Tényleg nem?

- Ahj, jól tudod, hogy de. De akkor sem akarlak kihasználni.

- Nem fogsz. Ha akarod írhatunk róla szerződést is. Én megadok neked mindent, amire szükséged lehet te pedig a munkáddal fizeted meg. Mondjuk kikötünk egy határidőt, ameddig nem hagyhatod el a céget. De lehet más is. Szerintem korrekt ajánlat- nyújtottam felé a kezem, ő pedig elfogadta.

- Legyen.

- Komolyan idegesítő az akadékoskodásod. Miért nem lehetett egyszerűen azt elfogadni, amit adni akarok?

- Mert az nekem kellemetlen lenne. Élősködőnek érezném magam.

- Rendben. De innentől egy hangot nem akarok hallani. Kocsi, ruhák, ékszerek és nem, nincs visszaút.

- Rendben- bólintott, de tekintete elárulta, hogy nem szívesen egyezett bele. De én örültem neki. Hogy miért? Magam sem tudom. Egyszerűen csak nem akartam, hogy rossz legyen neki és mindent megteszek, hogy szép jövője legyen. 

Múltból a jelenbe... -6.fejezet

Sziasztok!

Kicsit sokára, de végre itt a friss. És remélem tetszik is majd nektek. Sajnálom a hosszú kimaradást és nincs rá mentségem. 

Viszont köszönöm azoknak, akik mindennek ellenére itt vannak és kitartanak mellettem. 

Puszi nektek: Rosalice.

Steven

(Kristen szemszöge)

Amint elértünk az étteremhez, kiszálltam és átadtam a kulcsot a parkoló fiúnak, aki egy kártyát nyomott a kezembe, aztán fogta a kocsit és eltűnt. Lizzy felé fordultam, aki az éttermet tüntette ki figyelmével. Jó ötlet volt idehozni őt. Mert, ahogy láttam nagyon lenyűgözte a hely. Jó érzés volt látni, milyen csodálattal figyeli ezt a helyet, ami nekem csak egy egyszerű épület.

-Tetszik?

- Soha életemben nem voltam még itt. Ez… azt hittem soha nem jutok el ilyen helyekre. Kislány koromban sokat álmodoztam róla, hogy egyszer én is emelt fővel léphetek be egy ilyen étterembe, de akkor még nem tudtam, hogy mekkorát fordul velem a világ egyetlen rossz döntésem miatt.

- Mi történt? –kérdeztem óvatosan, de ő csak megrázta a fejét.

- Ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember Kristen.

- Bocsáss meg. Nincs hozzá semmi közöm. Menjünk be inkább- eresztettem meg egy apró mosolyt felé, majd elindultam fel a lépcsőn az étterem bejáratához. Természetesen, mint mindenhol máshol, itt is ismerték a nevem. Tudták ki vagyok, így azonnal vezettek is az asztalunkhoz,miután lesegítették a kabátjainkat. Ennyit tesz, ha az embernek Stewart a családneve. Nem foglaltam asztalt, hiszen fogalmam nem volt róla, hogy én ma itt fogok vacsorázni, de mégis van szabad asztal a számomra, holott az egész hely tele van.

Helyet foglaltunk az asztalnál és már hozták is az étlapot, valamit rendeltünk egy-egy pohár narancslevet. Hiszen nem ihatok bort, mert ma még vezetek.

Amint eltűnt a pincér, megszólalt Liz telefonja.

-Bocsáss meg, fel kell vennem- bólintottam, majd elfordítottam a fejem, hogy ne a beszélgetésére figyeljek. Hiszen az egyáltalán nem tartozik rám. Körbenéztem a helységben, ahol tekintetem megállapodott egy ismerős arcon. Egy apró mosolyt eresztettem meg, mire ő is elmosolyodott, majd felállt az asztaltól, mondott valamit a nekem háttal ülő férfinak, mire az is megfordult, majd ketten együtt megindultak felém. Mikor az asztal közelébe értek, felálltam és mosolyogva nyújtottam nekik kezet, mire Steven mosolyogva lehet apró csókot a kézfejemre, majd a barátja is ekképp cselekedett.

- Kristen, régen találkoztunk.

- Elég régen Stev.

- Hadd mutassam be az egyik legjobb barátomat. Kristen, ő Taylor Lautner. Tay, ő itt Kristen Stewart. Az egyik legrégibb barátnőm.

- Az egyetlen barátnőd, aki valóban csak a barátod- vigyorogtam rá.

- Az a Kristen Stewart?- kérdezte Taylor.

- Igen, igen. De nem hagyhatnánk ezt? Ki nem állom az ilyet.

- Megtiszteltetés, hogy megismerhettelek.

- Oké, ez hátborzongató. Mint az ókorban. Már csak az hiányozna, ha magáznál. Egyszerűen csak Kristen vagyok. Egy új ismerősöd, esetleg új barátod. Rendben?

- Rendben.

- És ki a barátnőd Kris?

Hátranéztem Lizzy-re, aki feszengve ült az asztalnál, de mikor észrevette, hogy róla van szó, rám kapta tekintetét é sajnálkozva nézett rám. Csak tudnám, miért sajnál. Felé intettem, mire felállt és mellém sétált.

- Srácok, ő Elizabeth Pattinson. Lizzy, ők Steven Strait, egy nagyon régi és jó barátom, valamint Taylor Lautner.

- Igazán örülök a találkozásnak- ahogy azt megszoktam Stev-től, Liz felé nyújtotta a kezét és akárcsak nekem, neki is csókot lehet a kezére, majd Tay is. Liz pedig zavarba jött ettől. Nem is kicsit.

- Én is.

- Nos, akkor mi megyünk is. Valamikor jó lenne összefutni Kris, nem gondolod?

- De persze. Tudod, hol találsz Stev.

- Még egy ár napig itt vagyunk a városban. Feltétlenül megkereslek. Joe Greene igaz?

- Pontosan.

- Meg kell ígérned, hogy Párizsban te is meglátogatsz majd, ha arra jársz.

- Feltétlenül. Várni foglak- mosolyogtam r, majd búcsúzásképp átöleltem. Olyan rég találkoztunk már. És jó volt újra beszélni vele. Remélem, tényleg felkeres, mielőtt hazamegy. Hiányzik a társasága.

Miután elköszöntünk, a srácok visszamentek az asztalukhoz, mi pedig leültünk a helyünkre. Liz azonnal felkapta az étlapot és eltüntette előlem az arcát. Nem akartam rákérdezni, de nem is kellett, mert néhány perc múlva kinyögte mi bántja a lelkét.

- Nem nekem való ez a hely.

- Miért ne lenne?

- Nem vagyok idevaló Kris.

- Ne beszélj hülyeséget.

- Nézz csak körbe Kristen, aztán nézz rám –úgy tettem, ahogy kérte, de semmi mást nem láttam csak a szokásos társaságot és utána Lizzy-t és a tekintetét, ami szomorú volt. - Mindenki alkalmiban, csinosan én meg kopott farmer és póló. Te egyáltalán nem vetted észre, hogyan néztek rám, mikor bejöttünk? Próbáltam nem foglalkozni vele, de nem megy olyan könnyen. Miért nem szégyellsz engem? Még a barátaidnak is bemutattál, pedig csak egy senki vagyok.

- Komolyan az az érzésem, hogy ki akarsz hozni a sodromból- nagyon csúnyán néztem rá. –Miért nem érted már meg végre, hogy engem nem érdekel milyen vagy, hogy kik a szüleid, hogy van-e pénzed. És nem szokásom szégyellni a barátaimat. Tényleg ennyire rossz embernek tartasz?

- Nem, dehogy is. Csak… gondolj egy kicsit bele. A nagy Kristen Stewart, az egész város és az iskola királynője egy magamfajta szegénnyel egy társaságban. Ez annyira hihetetlen.

- Szegény? Meglehet. Hozzám képest. A köreimhez képest. De sokkal gazdagabb vagy, mint ebben a teremben bárki más. Nem a pénz az igazi érték Lizzy. Hanem az, ami a szívedben lakozik. Lehet, hogy nem tudod, de anyám sem volt gazdag. Egy egyszerű titkárnő volt, mikor megismerte apámat. Anyám sosem engedte, hogy lenézzek másokat. Mindig arra tanított, hogy tiszteljem az embereket, legyen az gazdag vagy szegény. Talán éppen ez az oka, hogy nagyon kevés ember van a világon, akit megvetek. Még az utcán koldulókat sem nézném le soha. Soha. Mindenki lehet az égben, de mindenki visszapattanhat a földre. Ugyan onnan jöttünk mindannyian. Csak ezt kevesen fogadják el. Most pedig ne foglalkozz a többi emberrel. Mi ketten azért vagyunk itt, mert én ezt akartam. Nem követünk el semmi rosszat azzal, ha itt vacsorázunk. Épp annyi jogod van itt lenni, mint nekem, Stev-nek Taylornak vagy bárki másnak. Nem fognak kidobni téged innen.

- De, csak azért nem mert veled vagyok itt. Ha egyedül lennék, be sem engedtek volna.  Olyan más vagy, mint a hozzád hasonlók Kris. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a barátod lehetek. Vagy, hogy egyáltalán megismerhetlek. Ez annyira hihetetlen. Rob mindig azt mondta, hogy te sem vagy más, mint a többi elkéneztetett gazdag király kisasszony, akit senki más nem érdekel csak saját maga. De tévedett. Te mindig is másabb leszel, mint a többiek. Mert neked van lelked. Tiszteletre méltó vagy Kristen. Az anyukád biztosan nagyon büszke lenne rád.

- Majd idővel rájössz, hogy milyen vagyok valójában Liz. A barátaim adnak erőt az élethez. És nem tudom ezt sehogy sem meghálálni nektek.

- Nem kell meghálálni sehogy. Erre vannak a barátok. Minden azért teszünk, hogy segíthessünk, de nem várunk cserébe semmit.

- Nos, ha barátok vagyunk, akkor akár holnap velünk is tarthatnál- mosolyogtam rá.

- Hova?

- Ash-el és Nikki-vel minden szombaton vásárolni járunk. Lenne kedved csatlakozni hozzánk?

- Hát…

- Mondj igen, légyszi. Neked nem kerül semmibe. Hidd el. Semmit nem kell tenned csak reggel felkelned és felöltöznöd, aztán megvárod, míg érted megyünk. Nos?

- Rendben- mosolygott rám, majd megjelent a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. És csak remélni tudtam, hogy Liz holnapig nem lát át rajtam. Mert holnap megveszek neki mindent, amire szüksége van. Ha ilyen kellemetlenül érzi magát mellettem, akkor megpróbálok tenni valamit azért, hogy jobban érezze magát. Végül is mire való a pénz, ha nem arra, hogy segítsek azokon, akik megérdemlik?

- Lizzy, fontos dolgot kellene kérdeznem tőled- tértem rá egy komolyabb témára. Megvártam vele a vacsora végét, de nagyon foglalkoztatott, amit a kocsiban mondott.

- Megijesztesz-tette le a villát, miután befejezte a vacsorát.

- Nem akarlak megijeszteni, ne aggódj nincs semmi baj. Csak szeretném tudni hogyan értetted, amit a kocsiban mondtál?

- Mégis mire gondolsz? –adta az értetlent, de tudtam, hogy pontosan tudja mire gondolok. Mégis kimondtam hangosan.

- „Nem te vagy az egyetlen Kristen, aki elveszített valakit, aki fontos volt neki”- ismételtem meg a mondatot szóról szóra, amit utoljára mondott mielőtt beléptünk az étterembe.

- Erről nem akarok beszélni Kristen. Sem veled sem senki mással- szorította össze a fogait, úgy préselte ki a szavakat magából.

- Miért nem.

- Pontosan azért, amiért te sem akarsz a szüleidről beszélni. A múltadról. Azt hiszed, senki nem érthet meg téged, pedig ha kicsit kinyitnád a szemed láthatnád, hogy nem te vagy az egyetlen aki annyit szenvedett a múltban. Aláírom, hogy az én szenvedésem a saját hibámból volt, és ami veled történt annak nem te vagy az oka, de amikor egyfolytában arról beszélsz, hogy senki nem ért meg, nagyon felidegesítesz. Hiszen én tudom. Én is elvesztettem valakit. És én sem akartam elengedni a múltat pont, ahogy te sem. Szenvedtem, mert azt hittem ez a sorsom. Hogy ezzel mindenkinek jobb lesz. De nem így volt. Csak magamat tettem tönkre. Sokan segítettek, hogy talpra álljak, pedig azt hittem mind gyűlölnek. Magamat büntettem a múlt miatt, azért mert meghalt egy számomra fontos ember, és ahogy te én is úgy éreztem, hogy ha elengedem a múltam, akkor elárulom őt. De ma már tudom, hogy hülyeség volt ettől félnem. Mert attól, hogy nem szenvedsz minden nap a múlt miatt az nem azt jelenti, hogy már nem szereted az elvesztett embert.

- Ki volt az, aki ilyen mély nyomot hagyott benned?- fogtam meg a kezét az asztalon, de ő elhúzta, majd lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Azt hittem nem akar majd válaszolni, de szerencsére nem így lett.

- A szerelmem. Az egyetlen szerelmem. És bár nem volt jó hozzám én mindig is szerettem őt. Drog függőt csinált belőlem, majdnem megölt, én még sem tudok rá haragudni most sem. Mert tudom, hogy ha én nem akartam volna, akkor nem kerülök ilyen helyzetbe és őt is kirángathattam volna abból a bűnös életből. De én gyenge voltam és a felelőtlenségem miatt elvesztettem örökre. Részeg voltam és be voltam lőve, úgy ültem kocsiba. Ő vezetett, de én is ott ültem mellette. Megállíthattam volna, mégsem tettem. És mint az lenni szokott balesetet okoztunk. Ő meghalt abban a pillanatban, ahogy ütköztünk a másik autóval. Nem emlékszem rá mi történt, csak halványan, de anyáék elmondták, hogy úgy vágtak ki a kocsiból, mert máshogy nem tudtak kiszabadítani. Az arcom teljesen összeroncsolódott, meg kellett műteni, de akkor engem ez nem érdekelt, csakis az adagom. Megműtöttek és az arcom olyan lett, mint az előtt. Miután felépültem, elvonóra küldtek és most itt vagyok.

- Úgy sajnálom- suttogtam, de mintha meg sem hallotta volna. Folytatta tovább a mesélést, miközben a tekintete szomorú volt és néha egy-egy apró könnycsepp is végigfolyt az arcán.

- A mai napig megvannak a képek, amiket a baleset után csináltak. Minden egyes nap megnéztem. Úgy éreztem, hogy látnom kell őket, hogy még többet szenvedjek. Anyáék minden újságot elraktak, amiben megírták a balesetet. Mindent azért, hogy ha tiszta leszek, és újra kísértést éreznék, akkor előttem legyen, mihez vezethet. Minden nap előveszem őket. Minden nap elolvasom a cikkeket és a fiókban ott tartok egy képet az összeroncsolt arcomról és egy olyat, amin a barátommal együtt vagyunk. Tudod, mennyi fájdalmat okoznak nekem ezek az emlékek?

- Miért vannak a közeledben? Miért nem dobod ki őket?

- Nem értheted, hiszen sosem mentél keresztül azon, amin én. Drog függő voltam. Két éven keresztül, minden adandó alkalommal be voltam lőve. És az, hogy most itt vagyok, csakis annak köszönhető, hogy azok a képek, cikkek előttem vannak minden egyes nap. A családom nem lenne elég indok arra, hogy ne nyúljak újra hozzá. Hiszen komoly oka van annak, hogy egykor kipróbáltam és függő lettem. Kell, hogy lássam mit tett velem, velünk. A barátommal. Hogy hova vezethet, ha újra megtenném.

- Szörnyen sajnálom.

- De túlléptem rajta. Néhány hónapja teljesen elengedtem a múltat. A barátom képére fájdalom nélkül tudok nézni. Úgy tudok rá emlékezni, hogy nem akar minden egyes emlék képnél megállni a szívem. Nem felejtettem el őt és soha nem is fogom. Ő volt az első szerelmem és azt ki tudná elfelejteni? Senki. De elfogadtam, hogy nem kínozhatom magam örökké. Mert nem csak az én hibám volt. Hanem az övé is.

- De a kettő nem ugyan az Lizzy. Az én történetem nem olyan, mint a tiéd.

- Tudom. Hiszen te gyerek voltál. Nem te tehettél róla.

- Hagyjuk. Kivel beszéltél az előbb?

- Az anyámmal, aztán meg Robbal.

- Gondolom aggódnak, amiért nem vagy még otthon, igaz?

- Igen. Úgyhogy anyám ideküldte értem Rob-ot.

- Tessék?

- Igen. A bátyám éppen most lépett be az ajtón. Komolyan, mintha testőrre lenne szükségem- fújtatott, majd megtörölte a száját és felállt az asztaltól. –Miért nem ellenkeztél?

- Mert tudod jól, hogy anyával nem lehet- védte meg magát Rob, mikor odaért az asztalunkhoz.

- Jó estét- köszöntem neki, majd én is felálltam a helyemről. Persze a pincér azonnal megjelent.

- Hozhatok önöknek valamit?

- A számlát kérném.

Azonnal eltűnt, majd néhány perc múlva egy mappával tért vissza. Megnéztem az összeget, majd belehelyeztem a pénzt és a borravalót is, aztán hozták a kabátjainkat. Felvettem a sajátom és a veszekedő testvérpár felé fordultam.

-Nagyon sajnálom, hogy nem vittem haza időben. Mondd meg anyukádnak, hogy nem fordul elő többet. És mivel a bátyád itt van, azt hiszem rám már nincs szükséged. Holnap találkozunk Lizzy. 9-re legyél kész. Addigra mi is odaérünk.

- Kris… ne haragudj rám.

- Miért haragudnék?

- Annyi hülyeséget mondtam neked ma este. Bocsáss meg.

- Nem volt minden hülyeség. Csak bizonyos mondataid, de ne aggódj, nem haragszom- adtam neki egy puszit az arcára. –Aludj jól. És sajnálom, hogy gondot okoztam. Holnap bocsánatot kérek anyukádtól.

Aztán mielőtt bármit is mondhattak volna, egy „Jó éjt” után kisiettem az étteremből. A parkoló srác kezébe nyomtam a kártyámat és vártam az autómra. Nem tartott sokáig, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg meghozták és el nem indultam haza. Viszont nem tudtam kiverni a fejemből amit Lizzy mondott. Egyszerűen képtelen voltam kis semmiségként kezelni, mert a lelkem mélyén kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Tovább kellene lépnem… de olyan régóta élek együtt a múltammal, hogy nem megy. Egyszerűen nem akarom. 

Múltból a jelenben...-5.fejezet

(Kristen szemszöge)

Még mindig nem tudom vajon miért érdekelte Robot az érzelmi állapotom. És miért éppen Kellan-t kérte meg, hogy segítsen neki. Miért nem jött oda és kérdezte meg, ha annyira tudni akarja. Bár való igaz, hogy nem mondtam volna el neki és az is ezer százalék, hogy elküldtem volna melegebb éghajlatra, de akkor is. Utálom, amikor valaki nem tud odaállni az ember elé, hogy megtudja, amit akar.

A nap teljesen összefolyt előttem. Már csak arra lettem figyelmes, hogy kicsöngettek az utolsó óráról is. Sóhajtva pakoltam össze a cuccaimat és kaptam fel a táskám, majd Lizzy felé fordultam, aki a testvérével beszélgetett.

-Bocsi, ha megzavartalak, de mehetünk- kérdeztem, miközben mindenki engem figyelt.

- Kris, ne fáradj. Hazamegyek a lányokkal vagy Robbal, ha programod van.

- Azt hittem reggel megbeszéltük- húztam fel a szemöldököm. –A házatok pont útba esik. Ha reggel elhoztalak, haza is viszlek.

Mondjuk nem az adott szavam volt most a probléma. Egyszerűen nem akartam egyedül menni. Ha van mellettem valaki, akinek érdekes a mondani valója, akkor legalább nem kattog egyfolytában az agyam. De így, ha egyedül megyek az irodáig, akkor meg fogok bolondulni. Viszont Ash és Nikki túlságosan jól ismernek ahhoz, hogy tudják, nem vagyok jól. Lizzy pedig nem ismer eléggé, hogy bármit is észrevegyen.

- Menj csak Kristennel. Majd otthon találkozunk- mosolygott rá a nővérére, majd homlokon puszilta. Bárcsak ilyen normális lenne velem is. Egyből másabb lenne minden, ha nem bunkózna velem minden egyes pillanatban. Én is máshogy állnék hozzá, de így nem tudom elhinni, hogy tényleg érdekli, mi van velem. –Kris- szólított meg és én visszafordultam felé. Vártam, hogy valami idióta hülyeséggel jön, de most csalódnom kellett.  –Vigyázz a nővéremre.

- Épségben hazaviszem- eresztettem meg egy mosolyt felé, majd Lizzy-vel az oldalamon kisétáltam a parkolóba. Még láttam, ahogy Pedro elhajt Nikki-vel és Ashley-vel, aztán bedobtuk a cuccainkat hátra, beültünk előre és én is indítottam, majd szép lassan kigurultunk a parkolóból. –Nagyon sietsz haza?

- Mit találtál ki? –kérdezte mosolyogva, amitől nekem is jobb kedvem lett. Jól tettem, hogy Lizzyt választottam. Ő biztosan nem fog faggatni.

- Előbb válaszolj. Nagyon haragudnának otthon, ha később mennél haza?

- Nem hiszem. Elvégre nagykorú vagyok, és azt csinálok, amit akarok.

- És lenne kedved elkísérni engem? De úgy készülj, hogy még én sem tudom meddig maradunk.

- Akkor majd hazaszólok, hogy ne legyenek idegesek, de felőlem mehetünk.

- Oké, akkor utána elmegyünk kajálni is. Persze csak ha szeretnél.  

- Rendben.

- Akkor ezt megbeszéltük- ezután csendben tettük meg az utat a vállalatig. Ott a kocsival megálltam a bejárat előtt, ahol azonnal meg is jelent a fiatal parkoló srác, amint leállítottam a kocsit. A kezébe ejtettem a kulcsot, ő pedig hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt.

- Jó újra látni önt Ms. Stewart.

- Én is örülök. És annak is, hogy ennyire szorgalmas. Csak így tovább.

- Köszönöm Ms. Stewart.

- Gyere Lizzy- még rámosolyogtam a srácra, majd karon ragadtam Lizzy-t és már mentünk is be az épületbe, ami hatalmas volt. A recepciónál nem álltam meg. Miért is tettem volna? Tisztában voltam vele, hogy merre kell mennem vagy, hogy hol találom meg Joe-t. Persze ahogy lenni szokott, mindenki köszönt, mosolygott, néhányan meg is állítottak út közben vagy a liftben, így elég sokáig tartott, míg elértünk Joe irodájához. De nem bántam. Szerettem itt lenni. Hiszen kislányként is sokat jártam be apával.

A titkárnő a helyén ült én pedig mosolyogva mentem oda hozzá.

-Amanda, Joe az irodájában van?

- Természetesen Ms. Stewart. Óhajtja, hogy bejelentsem?

- Kérem, szóljon neki, hogy megérkeztem- majd Lizzy felé fordultam.

- Ki az a Joe?- mielőtt bármit mondhattam volna, ő megelőzött.

- Ashley apukája. Most ő irányítja a cégeimet apám vég akarata szerint. És azért jöttünk, mert szeretne velem beszélni. Nem baj, ha idekint kell várnod?

- Értem. Dehogy baj. Majd olvasok egy-két esetleg három újságot, míg vissza nem jössz- mosolygott rám, majd lehuppant az egyik székre és kezébe kapott egy újságot.

- Ms. Stewart az apja… pardon, a nevelőapja már várja.

- Ne szabadkozzon Amanda. Joe valamilyen szinten az édesapám, úgyhogy nem haragszom, ha véletlenül így nevezi őt.

- Köszönöm.

- Most bemegyek az irodába, addig kérem, foglalkozzon a barátnőmmel- majd Lizzy felé fordultam. –Hamarosan jövök, csak beszélnem kell vele.

- Rendben. Itt várlak.

- Köszönöm Amanda- majd az ajtó felé lépkedtem és kopogás nélkül léptem be az irodába, ahol Joe a papírokba volt merülve. –Szia- köszöntem neki, majd megkerültem az asztalt és adtam neki egy puszit. –Miért szeretted volna, hogy bejöjjek? Otthon is tudtunk volna beszélgetni.

- Kérlek Kris, foglalj helyet. Olyan dologról szeretnék most veled beszélni, amiről otthon nem lehet. Legalábbis nem ilyen hivatalosan.

- Ez nagyon komolynak hangzik. Mondd- ültem le vele szemben. –Talán valami baj van?

- Kristen, tudod, hogy nagyon szívesen segítek neked bármiben, legyen az üzleti ügy vagy magánéleti probléma.

- Igen, de bevallom, nem értem mit szeretnél ezzel mondani.

- Szeretném, ha te, mint a cég elnöke, elfogadnád a felmondásomat –nyújtott felém egy papírt, melyen valóban a felmondása állt.

- Nem- pattantam fel a helyemről. –Nem fogadom el, mert nem értem miért tennéd ezt. Miért akarsz felmondani?

- Kristen, kérlek, nyugodj meg. Had magyarázzam el.

- Kíváncsian várom a magyarázatod- dobtam az asztalra a papírt és csípőre vágtam a kezem. Ilyen nincs. Miért pont most jön ezzel?

- Már elég idős vagy ahhoz, hogy elfoglald a helyed a cégnél. A helyet, mely mindig is a tiéd volt. Amit én csak addig birtokoltam, amíg meg nem értél a feladatra, hogy vezesd a céget. És ez az idő eljött Kristen. Nekem pedig ideje félre állnom.

- Nem, nem kell félreállnod.

- De kell. Kristen, nem azért teszem, mert nem akarok neked segíteni vagy más okokból, hanem mert te sokkal alkalmasabb vagy erre a feladatra. Fiatal vagy, ambiciózus, csinos és határozott. Minden meg van benned, ami egy cég vezetéséhez szükséges.

- Miért? Miért pont most? Miért nem ér rá később?

- Mert belefáradtam Kristen. Mindig a legjobb tudásom szerint vezettem a cégeidet, ahogy az apád tanította. Mindig úgy cselekedtem, ahogy tőle tanultam. Viszont most úgy érzem elég volt. Elfáradtam és pihenésre van szükségem. A feleségemmel akarok foglalkozni és a lányaimmal. Veletek. De ha bármi problémád van, segíteni fogok neked. Mindig támogatlak, ahogy eddig is.

- Köszönöm Joe. De én akkor sem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy mindent átvegyek tőled.

- Pedig elég erős vagy. Én már csak tudom. Higgy nekem és kérlek, írd alá- nyújtott felém egy tollat és a papír is újra elém került.

- Rendben van- vettem a kezembe a tollat. -Elfogadom a felmondásodat egyetlen feltétellel.

- Mi lenne az?

- Ha elfogadsz tőlem egy ajándékot.

- Miféle ajándékot?

- Szeretném, ha elfogadnátok Michelle-val azt a nyaralót, amit te terveztél anyáéknak. Azt a nyaralót, ahol a két család nagyon sokat nyaralt együtt.

- Nem Kris, nem fogadhatom el.

- Pedig ha nem teszed, én sem fogadom el a felmondásodat.

- De az a ház sokat jelentett a mamádnak Kristen. Jules nagyon szerette.

- Én pedig nagyon hálás vagyok nektek mindenért, amit értem tettetek. És ez a legkevesebb, amit értetek tehetek azon kívül, hogy egész életeteken át gondoskodni fogok rólatok.

- Kristen, nekem elég az, ha Ashley eléri az álmait, és ha látom, hogy te is túlléptél a múlton.

- Joe- mellé sétáltam és átöleltem a vállát. –Örökké hálás leszek, amiért te és Michelle befogadtatok és azért is, amiért annyira jók voltatok hozzám. Hiszen saját lányotokként neveltetek fel, sosem tettetek kivételt köztem és Ashley között. Pedig igazán érthető lett volna. Én mégsem éreztem soha kívülállónak magam. Ez pedig mindennél többet jelent nekem.

- Nagyon tiszteltem az édesapádat Kristen. A mamád volt a feleségem legjobb barátnője. És a kislányom is nagyon szeretett téged. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem segítünk rajtad. Hiszen még kislány voltál.

- Én pedig örökké hálás leszek neked Joe. Neked és Michelle-nek is. Nagyon nehéz számomra, hogy most itt akarsz hagyni mindent- mutattam körbe –mindent, ami miattad van még talpon. De ha így döntöttél elfogadom. Cserébe pedig annyit kérek, hogy fogadd el azt a nyaralót. Pontosan tudom mi a tervetek Michelle-val. Tudom, hogy el akartok költözni és azt is, hogy addig nem mentek, míg be nem fejezzük a sulit. De azzal is tisztában vagyok, hogy nyugis helyet kerestek. És az a környék tökéletes lenne számotokra. Kérlek, ne bánts meg azzal, hogy nem fogadod el. Így sem tudom, hogyan hálálhatnék meg mindent. Hiszen a ti segítségetekkel lettem az, aki most vagyok.

- Rendben Kristen- ölelt meg. –Elfogadom az ajándékodat és köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem, hogy te itt vagy. Melletted Ashley sem volt egyedül soha. És már csak a kislányom boldogsága miatt is hálával tartozom.

- Oké, elég. Mindketten hálásak vagyunk mindenért és ez a sok hála már az agyamra megy- töröltem meg a szemeimet, melyekből időközben kicsordult egy-egy könnycsepp. -Inkább arról beszéljünk, hogy hajlandó vagy-e még itt maradni addig, amíg belerázódom mindenbe? Segítesz, míg mindent meg nem értek ezzel a vállalattal és az üzlettel kapcsolatban?

- Természetesen. A felmondásom nem most azonnal érvényes. Csakis onnantól, hogy az új elnök elfoglalja a helyét. Amíg ez nem történik meg, én itt vagyok. Viszont megígérted és nem vonhatod vissza. Segítek, de csak addig, míg mindent átnézel. Utána tiéd a cég. A teljes felelősség. Elfoglalhatod azt a pozíciót, amit apád mindig is neked tartogatott.

- Köszönöm Joe- újra megöleltem, majd elengedtem. –Most viszont mennem kell. Elizabeth odakint vár. Szeretném körbevezetni a cégnél és szeretném, ha ő is itt dolgozna.

- Máris új alkalmazottak után nézel? Még nem is ismered a régieket- viccelődött.

- Meglehet, hogy néhányan más pozícióba kerülnek, de előbb had ismerjek meg mindent szépen lassan. Majd csak utána rendezkedek.

- Rendben. Akkor otthon találkozunk.

- Vacsira hazaérsz, nem? –kérdeztem még az ajtóból visszafordulva.

- Persze. De te is, igaz?

- Naná. Bár…

- Kristen- igen, nem szerette, ha kimaradok éjszakára. Teljesen mindegy volt, kivel megyek el vagy hová, nem szerette, ha későn érek haza. Állítása szerint mindig aggódott értem. És ha én nem voltam otthon, akkor Ashley sem. Mindig együtt mentünk mindenhova. Ezzel pedig csak még több oka volt az aggodalomra, hiszen ismerte a lányát.

- Nyugi, ha itt végeztünk, hazaviszem Lizzy-t és utána én is megyek. Majd holnap nem leszünk otthon Ash-sel.

- Miért?

- Holnap szombat apuci… és mi van szombaton? Pedig tudnod kéne. Ashley egy szombatot sem hagy ki- mosolyogtam rá.

- Bulizni mentek megint?

- Nagy a valószínűsége.

- De azért most városon belül maradtok, nem?

- Még nem tudom. Majd a lányod eldönti. Ő a nagy buliszervező. Én ugyan olyan tudatlan vagyok ilyenkor, mint te –mosolyogtam rá, majd kiléptem az irodából. –Otthon találkozunk.

Becsuktam az ajtót és mosolyogva léptem oda Lizzy-hez, aki Amandával beszélgetett.

- Már itt is vagy?

- Persze. Köszönöm Amanda. Viszlát legközelebb- köszöntem el tőle, majd Lizzy-vel az oldalamon elindultam a lift felé. Miután az ajtó bezárult mögöttünk felé fordultam. –Kíváncsi vagy a cégre, vagy majd legközelebb is ráér, ha megmutatom?

- Jó lesz máskor. Lassan úgy is haza kell mennem.

- Oké, akkor mehetünk- amint leértünk, a kocsim már a lépcső előtt várt és a parkoló srác nyújtotta felém a kulcsot. Kinyitotta nekünk az ajtót, majd miután bekötöttük magunkat, már indítottam is.

- És hogy ment?

- Remekül.

- Kristen, valami baj van? –kérdezte Lizzy, mikor elindultunk.

- Miért lenne?

- Nem tudom. Egész nap olyan csendes voltál. Olyan nyugodt. Most pedig sokkal… nem találok rá jó szót milyen vagy. Kezdek aggódni miattad.

- Nincsen semmi baj- közben pedig befordultam a kedvenc éttermem utcájába.

- Hová megyünk?

- Kezdek éhes lenni. Te nem?

- Csak akkor vagyok hajlandó veled menni, ha elmondod mi a baj Kris. Lehet, hogy nem ismerlek, csak két napja, de látom, hogy bánt valami. Kérlek mondd el, hátha tudok neked segíteni.

- Ez nem olyan dolog, amin bárki tudna segíteni Lizzy. Ez bonyolult… még én magam sem értem pontosan. Nem tudom, akkor te hogyan érthetnéd meg.

- Csak próbáld meg Kris. Elmegyünk vacsizni és megbeszélünk mindent. Tudod az ember sokszor már attól jobban érzi magát, ha kiöntheti a lelkét valakinek. Engedd, hogy most én legyek az a valaki. Segíteni szeretnék neked, ahogy tegnap te is tetted velem. Mi történt reggel? Rob miatt van? A telefon miatt?

- Nem. Az nem volt olyan vészes.

- Akkor?

- Lizzy, az érzelmeim teljesen felborultak mindössze két nap alatt. Soha, sehol nem érzetem magam annyira otthon, mint nálatok. Mikor beléptem a házatokba csak úgy sütött a falakról, hogy egy nagy boldog család lakik a házban. És a szívem fájni kezdett, mert elgondolkoztam rajta, hogy ha a szüleim élnének akkor a mi otthonunk is olyan lenne-e mint a tiétek, vagy jobban hasonlítana a többi gazdagéhoz? Üres és lelketlen. De soha nem tudhatom meg, mert már nincsenek velem- sűrűbben pislogtam, hogy a könnyeim nehogy kicsorduljanak a szememből. –Most pedig Joe-val arról beszélgettünk, hogy át kell vennem a helyét a cégben, mert ő elfáradt és nem akarja tovább vezetni a cégeket. És teljesen igaza van. Hiszen az én örökségem, neki nincs semmi kötelezettsége. És ennek ellenére segített és segíteni is fog nekem. Szóba kerültek a szüleim is. És egyszerűen elöntenek az érzelmek, amiket képtelen vagyok uralni.

-Kristen…

- Egy selejt vagyok Lizzy. Érzelmileg a nullán vagyok. Mintha valóban egy jégkirálynő lennék. Pont olyan, mint amilyennek a bátyád beállít.

- Kristen, nem vagy érzéketlen. Nem vagy jégkirálynő, bármit is mondanak az emberek. Egyszerűen képtelen vagy feldolgozni a múltad. Pedig szükséged van rá. El kell engedned, hogy újra egész lehess.

- Nem- ráztam meg a fejem. –Soha nem fogom elengedni a múltam. Nincs senki, aki képes lenne rávenni erre. Nem fogom elárulni a szüleimet azzal, hogy elfelejtem őket. Fejezzük is be inkább. Kár volt belekezdenem.

- Nem, nem fejezzük be. Senki nem kérte, hogy áruld el őket, senki nem akarta, hogy felejtsd el a szüleidet. Csak annyit mondtam, hogy engedd el a múltad. Azzal, ha boldog vagy, nem árulsz el senkit. Főleg nem a szüleid emlékét. Lehet úgy is emlékezni valakire, hogy ne fájjon. Nekem elhiheted. Én tudom milyen nehéz elengedni a múltad, de azt is tudom milyen jó, amikor már nem szorítja présbe a lelked az a rengeteg érzelem- a szavak csak új dőltek belőle, miközben már ő is sírt. Letörölte a könnyeit és elfordította a fejét, hogy a mellettünk elsuhanó utcát tüntesse ki figyelmével.

- Lizzy, ez… nem. Te nem értheted mi zajlik bennem. Senki más nem tudhatja mit érzek, csakis én.

- Nem te vagy az egyetlen Kristen, aki elveszített valakit, aki fontos volt neki- suttogta, de nem nézett rám. Nem mertem rákérdezni, nem mertem szólni egy szót sem. Pedig nagyon is akartam. Tudni akartam honnan veszi mindazt, amit nekem mondott. Érteni akartam ki miatt érzett akkora fájdalmat, amekkora gyermekkorom óta bennem van és azt is tudni akartam, hogy ő hogyan élte túl… hogy őt miért nem temette maga alá a rengeteg fájdalom és szenvedés. 

Sziasztok!

És ide is sikerült végre eljutnom. Itt vagyok, végeztem a frissel. És mint a másik blogomon, remélhetőleg itt is jövőhéten lesz friss. 

Remélem nem okoztam csalódást nektek ezzel a fejezettel sem. Hamarosan jelentkezem. Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice

Visszatértem!!

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt vagyok. Tudom, hogy hosszú volt ez a néhány hét... nem csak nektek de nekem is. Ennyi idő alatt volt lehetőségem rá, hogy összeszedjem magam, hogy átgondoljam a történetet és a folytatást. Sajnálom, hogy eltűntem, de páratlan lehetőségem adódott.
Az iskola, ahová járok megnyert egy pályázatot, aminek keretében 3 hetes kinti gyakorlaton vehettünk részt. És én voltam az egyik.
De elég is erről ennyit.
Most jöjjön az a rész, ami gondolom mindenkit nagyon érdekel. A folytatás.
Terveim szerint Csütörtök-péntek környékén teszem fel a Friss fejezetet, ha idejében elkészülök vele. A hétvégét azért nem tartom be, mert sajnos nem leszek itthon egyéb elfoglaltságok miatt. Így csütörtök-péntek... mind a két blogon.
Remélem várjátok már, mert én nagyon igyekezni fogok, hogy behozzam a lemaradásom. Csupán egyet kérek tőletek... Egy kis türelmet. Az iskolában ugyanis nagyon lemaradtam és azt is be kell hoznom valahogyan, de mellette az írást is folytatni akarom. Viszont annyit ígérek, hogy előre fogom tudatni veletek a Frissek időpontját. Ha nem bejegyzésben akkor a Chat-en vagy pedig a Friss időpontjánál.
Köszönöm mindenkinek a türelmet.
Még egy pár nap kitartás és jön a folytatás.
Puszi mindenkinek: Rosalice

Infó

Sziasztok!

Friss ma már nem valószínű, hogy lesz. A legközelebbi csak októberben valószínű, mert három hétre elutazom az országból... Tudom, hogy most a pokolba kívántok, de remélem azért nem pártoltok el tőlem. Ígérem, hogy amint hazajövök, azonnal jelentkezem. Ezerszer is bocsánatot kérek tőletek.
Október 12-én jövök haza 13-14-e körül jelentkezem.
Puszi: Rosalice

Múltból a jelenbe...-4.fejezet

Sziasztok!

Nos, mint látjátok, most sikerült befejeznem a történetet és már hoztam is nektek. Nem szeretném sokáig húzni, úgy írom, ahogy időm engedi és remélem a hosszabb szünetek miatt nem fogtok elpártolni tőlem. Igyekszem minél hamarabb befejezni a frisseket és sajnálom, ha nem sikerül mindig időben. Ezért elnézést kérek, de nem tudok többet tenni, mint próbálkozok a legtöbb időt tölteni az írással. Előre is bocsánat, ha hosszabb időre eltűnök, bár nem szándékozom. Ha mégis így alakul, szólni fogok előre. 
Most pedig jó olvasást a frisshez.
Puszi: Rosalice.

(Robert szemszöge)

Nem tudom mi ütött belém. Olyan vagyok, mint egy 15 éves kis tinédzser, aki nem tudja, hogyan viselkedjen a lánnyal, aki tetszik neki. Ha Kristen a közelemben van olyan, mintha egy kis tapasztalatlan srác lennék, akinek még soha nem volt barátnője. Pedig már meg sem tudom számolni mennyien voltak. De egyik sem hatott rám úgy, mint Kristen. Egyetlen pillantásával képes az őrületbe kergetni. Majd szétvet az ideg, mikor mással látom. Az őrületbe kerget. Bármivel is próbálkozom, rám sem figyel. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy észrevegyen. Bármit teszek, vagy lenéz, vagy ellenséges. Vagy szimplán keresztül néz rajtam. Egyszerűen képtelen vagyok vele úgy viselkedni, mint a többiekkel. Egy normális mondatot nem tudok kimondani a közelében.

-Rob, igyekezz már. A barátaid várnak- hallottam meg anyám hangját lentről.

- Megyek már- kiabáltam le, majd felkaptam a táskámat, a telefonomat és elindultam lefelé a nappaliba, ahol a többek már lent vártak. Csakhogy sokkal többen voltak lent, mint azt vártam. Kellan, Jackson és Cameron a kanapén ültek, síri csendben. Az ablak felé pillantottak és kénytelen voltam én is oda nézni, de akit ott láttam, attól a szavam is elállt.

- Sziasztok- néztem rájuk, majd a srácokhoz léptem. –Bocs csak kerestem valamit.

- Ugyan. Rá se ránts- legyintett Kellan, de le sem vette a szemét Ashley-ről.

- Lizzy, készen vagy? Mehetünk? –kérdezte Ashley, miközben Kristen hátát simogatta, aki az ablakon pillantott kifelé. Nem olyan volt, mint amilyen lenni szokott. Most olyan csendes és szomorkás volt. Én pedig annyira szerettem volna tudni mi a baja.

- Persze- válaszolt nővérem és közben elköszönt anyától.  

- Nem velünk jössz Liz? –kérdezte Jackson kissé bánatosan. Jack mindig is gyengéden érzett Lizzy iránt, de a nővérem sosem tekintett rá férfiként. Talán mert  fiatalabb nála vagy, mert akkoriban az a szemét volt a mindene, aki belevitte a drogok világába.

- Nem. Ma a lányokkal megyek- vigyorodott el. 

- Na, akkor mehetnénk is- terelte a többieket Ash és magával húzta a szótlan Kristen-t is. Ahogy elhaladtak mellettem, láttam, ahogy az arcán végigfolyik egy apró könnycsepp, aztán kiléptek a házból.

- Gyertek máskor is. Szívesen látunk titeket- szólt még utánuk anya, majd becsukta az ajtót. –Igazáv kedves lányok. Örülök, hogy Lizzy végre rendes emberekkel barátkozik.

- Igen, én is.

-Rob, haver, mehetünk? –kérdezte Cam és felpattant a helyéről.

- Aha- fogtam a táskámat, elköszöntem anyámtól és miután elhagytam a házat, bepattantam Kellan kocsijába az anyós ülésre.

- Mi ütött beléd, hogy most nem te akarsz vezetni?-pattant be mellém, aztán a többiek is beültek és már indított is.

- Egyszerűen most nincs hozzá kedvem.

- Jól van, azért le ne harapd a fejem.

- Bocs haver- kértem elnézést a viselkedésem miatt. Őszintén nem tudom miért viselkedtem így vele. Azt sem tudom, mi van velem. –Nem tudjátok miért volt olyan szótlan Kristen?

- Szóval miatta vagy ilyen- állapította meg Cam. –Már megint Kristen.

- Akkor nem tudjátok?
- Fogalmam sincs. Az biztos, hogy be sem akart jönni a házba. Aztán a lányok rávették. Miután belépett éppen csak köszönt aztán szomorúan az ablak elé lépett és szinte ránk sem nézett. De anyukádra sem. Olyan volt, mintha ott sem lenne. Ashley viszont nagyon furcsán viselkedett. Egy percre sem engedte el és folyamatosan suttogott naki és simogatta. Ez a Kristen nem olyan volt, mint amilyen az iskolában lenni szokott.

- Valami itt nincs rendben- ráztam meg a fejem, majd kibámultam az ablakon és kizártam a fejemből a többieket. Az iskolához érve Kristen autója a parkolóban állt, de senki nem állt mellette. Biztosan bementek. Mind a négyen köszöntünk a csapat többi tagjának és együtt indultunk be órára, amin újra látom Kristen a lányokat és a testvéremet.

Ahogy beléptünk a terembe, mindenki vidáman beszélgetett. Egy valakit kivéve. Rengetegen vették körbe, nagyon sokan voltak mellette, de ő olyan volt, mintha ott sem lett volna.

Odasétáltam a padomhoz, a srácok mind körénk telepedtek és beszélgetni kezdtünk. Vagyis ők beszélgettek, én pedig inkább a tőlünk nem messze lévő lány csapatot tüntettem ki figyelmemmel. Köztük is inkább egy személyt néztem folyamatosan. Kristent. Néha-néha rámosolygott a többiekre, bólogatott, egy-két szót is mondogatott a többieknek, de ezen kívül semmi. Mintha teljesen üres lett volna a tekintete. Annyira szerettem volna kideríteni mi van vele.

-Rob- bokszolt a vállamba Kellan én pedig ránéztem. Addigra már senki más nem volt mellettem csakis ő.

- Mi van?

- Mi történt veled haver? Olyan elgondolkodó fejet vágtál. Hol járnak a gondolataid?

- Én…- nem tudtam mit mondhatnék. Csak a lányok felé pillantottam, aztán vissza a barátomra.

- Már megint Kristen-re gondolsz, igaz?

- Ne kezd ezt Kell, kérlek.

- Rob, én csak feltettem egy kérdést. Válaszolj.

- Igen, igen, igen. Éjjel nappal rá gondolok, minden percben itt van a fejemben, és ha nem láthatom minden nap, abba beleőrülök. Szükségem van arra, hogy mosolyogni lássam, hogy ha csak egy-két szót is, de beszélhessek vele. Még ha utál is. Most pedig majd meg veszek, hogy megtudjam mi a baja. Sírt, mikor tőlünk eljöttek és azóta is rossz passzban van. Én pedig nem tudom mitől és azt sem hogyan segíthetnék neki. Hiszen ki nem állhat. Azt sem engedné, hogy hozzáérjek, nem hogy megvigasztaljam.

- Te aztán rendesen belezúgtál.

- Nem tudom igazad van-e, de abban biztos vagyok, hogy ha nem lesz az enyém, abba belepusztulok.

- Öregem, nem vagy semmi. Mindenkit megkaphatsz, akit csak akarsz, de neked pont az az egy lány kell, aki soha nem fogja beadni a derekát.

- Tudom…

- Most az egyszer segítek neked, hogy lásd, mennyire rendes vagyok- azzal elindult a lányok felé. A kis csoportnál megállt, mire minden lány felé fordult, majd Kristenhez kezdett beszélni. Ő nem-et intett a fejével, mire Kellan elmosolyodott és elkapja Ashley karját és elkezdte maga után húzni a lányt. Mondjuk nem kellett nagyon húznia, mert Ashley boldogan ment utána. Miután elhagyták a termet nem telt el 2-3 perc és már csörgött is a telefonom. Sms-em jött… Kellan-tól.

„Gyere ki a folyosóra, megérkezett a mikulás. J”

Megráztam a fejem, majd a zsebembe dugtam a telefont és szép lassan kisétáltam a folyosóra. A végén meg is láttam melák barátomat, amint a szekrény ajtajának támaszkodik és elzárja a menekülési utat Ashley elől. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy Kellan nem szereti „fogva” tartani a barátnőit és a lehetséges jelölteket sem, de mégis megteszi miattam.

-Te bunkó, idióta majom…

-Csak nem megzavartam valamit? –kérdeztem, mikor odaértem hozzájuk. Kellan csúnyán nézett rám, míg Ashley abbahagyta a szitkozódást.

- Örülök, hogy ilyen jó kedved van, de amíg ki nem értél, mindennek elmondtak és a lehető legmélyebbre átkoztak- fonta karba a kezeit mellkasa előtt Kellan, Ashley pedig távolabb húzódott tőlünk.

- Mit akartok? –kérdezte morcosan Ashley.

- Tudni szeretnénk mi baja Kristenek- tértem rá a lényegre.

- Nem értem miről beszéltek- adta a hülyét.

- Ashley, pont te ne tudnád? minden arcvonását ismered.

- Igen, ezzel minden idióta tisztában van. Főleg aki ismeri a történetünket, és mint azt tudjátok, szinte az egész város tudja, sőt majdhogynem az egész ország. Úgyhogy újat nem mondtatok. De azt még mindig nem tudom, miből gondoljátok, hogy valami baja van.

- Látszik rajta Ashley. Csak azt szeretném tudni, hogy mi történt vele? –váltottam szelídebb hangnemre. Ha tovább követelőzök, azzal nem érek el semmit.

- És mégis miért? Hogy kihasználd? Hogy megint beleköthess? Hogy burkoltan a tudtára add, hogy egy ribancnak gondolod? Vagy esetleg más szándékod van vele?

- Állj, állj, állj- szakította félbe Kellan, majd rám nézett. –te komolyan céloztál arra, hogy Kristen egy… egy…

- Nem...

- Pedig ő nem ezt mondta. És sokkal inkább neki hiszek, mint neked Rob. Kristennek nincs szüksége arra, hogy még te is bántsd őt. Bár nem tudom mivel érdemelte ki ezt a viselkedést, amit vele szemben tanúsítasz. Hiszen megvédte a testvéredet és szembeszállt a többiekkel. Nem érdekelte mennyien fordulnak ellene, csakis azzal foglalkozott, hogy a testvéredet ne bánthassák. És te képes voltál azt mondani, hogy egy ribanc. Mégis mit akarsz még tőle?

- Ashley, félreérted.

- Nem értem félre. Csak azt tudom, hogy Kristen mindig rosszkedvű, akár hányszor beszéltek vagy veszekedtek.

- Akkor a telefon miatt olyan mérges? Amit reggel mondtam neki? –kérdeztem, mire Ashley szemei nagyra nyíltak.

- Milyen telefonról beszélsz? És mit mondtál neki?
- Én…

- Robert Pattinon, azonnal tudni akarom, mi a fenéről beszélsz. Gyerünk.

- Rendben- emeltem fel a kezeimet védekezően. –Reggel mikor felhívta Lizzy-t, én vettem fel. És lehet, hogy nem tetszett neki a stílusom, ahogyan beszéltem vele.

- Az istenit- dobbantott a lábával.

- És én még azt hittem komolyan azért olyan búvalbélelt, mert megint a múlton rágódik. Erre kiderül, hogy ma is te mérgelted fel. Mit mondtál neki? Ki vele vagy megnyúzlak.

- Nem mondott semmit- jött az édes hang a hátam mögül, mire azonnal megfordultam.

- Te csak ne védd őt. Veled is számolni fogok, de ő az első. Halljam Rob.

- Ashley- érintette meg a karját Kristen és bánatosan nézett rá. –Tényleg nem mondott semmit. Tudod, hogy mindig elmondom, ha történik valami, de tényleg nem bántott meg. Sőt, még szórakoztató is volt- elmosolyodott, majd rám nézett. –Egyszer meg kell kérdeznem Lizzy-től ki az a bányarém, akit rád akart uszítani és aki miatt hajlandó voltál odaadni neki a telefont.

- Kris…- szólt rá mérgesen Ashley. –Mondd el, ha bánt valami, kérlek.

- Nincsen semmi bajom.

- Basszus Kris, ne játsz az idegeimmel. Reggel le tudtál rázni, de azóta egy értelmes gondolatod nem volt hozzánk. Mintha itt sem lennél. Tudni akarom, mi van veled?

- A múltam Ashley- nézett rá könnyes szemekkel. –A múltam van velem. Azt nem tudom elfelejteni, elengedni. És tudod, milyen vagyok- törölte meg a szemeit.

- Kris- próbált valamit összehozni Ash, de Kristen közbeszólt.

- Ne mondj semmit, csak fogd be és ölelj meg- kérte. Ahogy megölelték egymást Kristen pont rám nézett. Szemei bánatosak voltak és üresek. –Kérlek, menj be a többiekhez. És vigyázz Lizzy-re. Meredit furcsán méregeti.

- És te?
- Beszélek egy kicsit a fiúkkal, aztán megyek én is. Úgyis nemsokára elkezdődik az óra és be kell mennünk.

- Szólj, ha bármi baj van, oké? –neki mondta, de ránk nézett.

- Úgy lesz.

Ashey lassan elhagyta a folyosót és bement a terembe. Amint eltűnt az ajtó mögött Kristen felénk fordult.

- Te ne zaklasd még egyszer Ashley-t –nézett mérgesen Kellanra.

- Nem ő tehet róla- szóltam közbe, mielőtt leszedné barátom fejét.

- Nem érdekel. Ne Ashley-n keresztül akarj segíteni a barátodnak, mert rohadtul nem csípem az ilyet. Ha nem érdekel, akkor ne szédítsd.

- Jól van. Csak segíteni akartam. Bocsi- emelte fel a kezét védekezően, majd kettesben hagyott minket.

- Örülnék, ha nem sóznád rá a cimboráidat a testvéremre és a barátnőimre. Mit akartál Ashley-től?

- Semmit.

- Robert…

- Mikor kiléptél a házból láttam, hogy sírsz. És azóta is szomorkás vagy. Csak tudni szerettem volna mi a baj. Kell pedig felajánlotta a segítségét. Bár nem tudom miért éppen Ashleyt nézte ki magának.

- Mert a barátod körültekintő. Tudja, hogy Ash mindenkinél jobban ismer engem. Még egy dolog, amit nem értek. Miért érdekel, hogy bánt-e valami? Eddig mindig olyan buknó voltál velem. Most miért viselkedsz másként? Nincs több játékszered és azt hiszed, egy apró gesztussal majd a karjaidba omlok?

- Nem tudom, miért érdekel. És ne beszélj így velem. Nem azért kérdeztem mi bánt, hogy aztán a nyakamba borulj- ráztam meg a fejem. Még magamnak is nehezen ismertem be, hogy Kristen teljesen más, mint a többi lány. Hogy sokkal jobban érdekel, mint bármelyik eddigi barátnőm.

- Nem is tudom, miért gondoltam, hogy értelmes választ is tudsz adni- fogta magát és megfordult. El akart menni, de nem hagyhattam.

- Még nem válaszoltál- fordítottam magam felé óvatosan és nagyon is közel került hozzám. Leheletét a nyakamon éreztem, ajkai nagyon közel voltak az enyémekhez.

- Majd ha megmagyarázod, miért érdekel a lelki állapotom, talán megfontolom, hogy elmondjam-e neked. Addig viszont egy szót sem szólok.

- Nem tudok rá magyarázatot adni, mert én magam sem értem- szemeiben apró fény csillant, majd kiszakította magát karjaim közül. –Most te jössz.

- Nincs mit megmagyaráznom neked Rob. Az érzelmi állapotom nem tartozik senkire, csakis magamra. Nem vagy része az életemnek és ennek felettébb örülök. Csak az osztálytársam vagy. Így semmi közöd az életemhez. Menj és keress valaki mást, akivel szórakozhatsz és hagyj engem békén- azzal fogta magát és beslisszolt a terembe.

Kristen kemény volt, érzelemmentes. És komolyan fájtak a szavai, de teljesen igaza volt. Hiszen eddig bunkón bántam vele. Nem egyszer sértettem már meg. Most pedig nem tudja mire vélni az érdeklődésemet. Bár én sem tudom mi a baj velem, de Kristen lénye teljesen elkápráztat. Egyszerűen mindent tudni akarok róla. De be kell látnom, hogy hosszú munka lesz, ha azt akarom, hogy legalább egy kicsit is kedveljen engem. Márpedig én akarom. És el is fogom érni. Most már ott van a nővérem, aki a segítségemre lesz, akár akarja, akár nem. És el fogom nyerni Kristen barátságát és később őt magát is. Nem létezik, hogy ellent álljon nekem. Meg fogom őt nyerni, ha addig élek is.

Visszamentem a terembe, ahol a többiek mind el voltak foglalva egymással, de már mindenki a saját helyén ült, lévén, hogy becsengettek. Leültem a helyemre és Kellan egyből rám nézett az előttem lévő padból. Megráztam a fejem jelezvén, hogy most nem akarok róla beszélni és utána teljes figyelmemet az éppen belépő tanárnak szenteltem.