Múltból a jelenben...-5.fejezet

(Kristen szemszöge)

Még mindig nem tudom vajon miért érdekelte Robot az érzelmi állapotom. És miért éppen Kellan-t kérte meg, hogy segítsen neki. Miért nem jött oda és kérdezte meg, ha annyira tudni akarja. Bár való igaz, hogy nem mondtam volna el neki és az is ezer százalék, hogy elküldtem volna melegebb éghajlatra, de akkor is. Utálom, amikor valaki nem tud odaállni az ember elé, hogy megtudja, amit akar.

A nap teljesen összefolyt előttem. Már csak arra lettem figyelmes, hogy kicsöngettek az utolsó óráról is. Sóhajtva pakoltam össze a cuccaimat és kaptam fel a táskám, majd Lizzy felé fordultam, aki a testvérével beszélgetett.

-Bocsi, ha megzavartalak, de mehetünk- kérdeztem, miközben mindenki engem figyelt.

- Kris, ne fáradj. Hazamegyek a lányokkal vagy Robbal, ha programod van.

- Azt hittem reggel megbeszéltük- húztam fel a szemöldököm. –A házatok pont útba esik. Ha reggel elhoztalak, haza is viszlek.

Mondjuk nem az adott szavam volt most a probléma. Egyszerűen nem akartam egyedül menni. Ha van mellettem valaki, akinek érdekes a mondani valója, akkor legalább nem kattog egyfolytában az agyam. De így, ha egyedül megyek az irodáig, akkor meg fogok bolondulni. Viszont Ash és Nikki túlságosan jól ismernek ahhoz, hogy tudják, nem vagyok jól. Lizzy pedig nem ismer eléggé, hogy bármit is észrevegyen.

- Menj csak Kristennel. Majd otthon találkozunk- mosolygott rá a nővérére, majd homlokon puszilta. Bárcsak ilyen normális lenne velem is. Egyből másabb lenne minden, ha nem bunkózna velem minden egyes pillanatban. Én is máshogy állnék hozzá, de így nem tudom elhinni, hogy tényleg érdekli, mi van velem. –Kris- szólított meg és én visszafordultam felé. Vártam, hogy valami idióta hülyeséggel jön, de most csalódnom kellett.  –Vigyázz a nővéremre.

- Épségben hazaviszem- eresztettem meg egy mosolyt felé, majd Lizzy-vel az oldalamon kisétáltam a parkolóba. Még láttam, ahogy Pedro elhajt Nikki-vel és Ashley-vel, aztán bedobtuk a cuccainkat hátra, beültünk előre és én is indítottam, majd szép lassan kigurultunk a parkolóból. –Nagyon sietsz haza?

- Mit találtál ki? –kérdezte mosolyogva, amitől nekem is jobb kedvem lett. Jól tettem, hogy Lizzyt választottam. Ő biztosan nem fog faggatni.

- Előbb válaszolj. Nagyon haragudnának otthon, ha később mennél haza?

- Nem hiszem. Elvégre nagykorú vagyok, és azt csinálok, amit akarok.

- És lenne kedved elkísérni engem? De úgy készülj, hogy még én sem tudom meddig maradunk.

- Akkor majd hazaszólok, hogy ne legyenek idegesek, de felőlem mehetünk.

- Oké, akkor utána elmegyünk kajálni is. Persze csak ha szeretnél.  

- Rendben.

- Akkor ezt megbeszéltük- ezután csendben tettük meg az utat a vállalatig. Ott a kocsival megálltam a bejárat előtt, ahol azonnal meg is jelent a fiatal parkoló srác, amint leállítottam a kocsit. A kezébe ejtettem a kulcsot, ő pedig hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt.

- Jó újra látni önt Ms. Stewart.

- Én is örülök. És annak is, hogy ennyire szorgalmas. Csak így tovább.

- Köszönöm Ms. Stewart.

- Gyere Lizzy- még rámosolyogtam a srácra, majd karon ragadtam Lizzy-t és már mentünk is be az épületbe, ami hatalmas volt. A recepciónál nem álltam meg. Miért is tettem volna? Tisztában voltam vele, hogy merre kell mennem vagy, hogy hol találom meg Joe-t. Persze ahogy lenni szokott, mindenki köszönt, mosolygott, néhányan meg is állítottak út közben vagy a liftben, így elég sokáig tartott, míg elértünk Joe irodájához. De nem bántam. Szerettem itt lenni. Hiszen kislányként is sokat jártam be apával.

A titkárnő a helyén ült én pedig mosolyogva mentem oda hozzá.

-Amanda, Joe az irodájában van?

- Természetesen Ms. Stewart. Óhajtja, hogy bejelentsem?

- Kérem, szóljon neki, hogy megérkeztem- majd Lizzy felé fordultam.

- Ki az a Joe?- mielőtt bármit mondhattam volna, ő megelőzött.

- Ashley apukája. Most ő irányítja a cégeimet apám vég akarata szerint. És azért jöttünk, mert szeretne velem beszélni. Nem baj, ha idekint kell várnod?

- Értem. Dehogy baj. Majd olvasok egy-két esetleg három újságot, míg vissza nem jössz- mosolygott rám, majd lehuppant az egyik székre és kezébe kapott egy újságot.

- Ms. Stewart az apja… pardon, a nevelőapja már várja.

- Ne szabadkozzon Amanda. Joe valamilyen szinten az édesapám, úgyhogy nem haragszom, ha véletlenül így nevezi őt.

- Köszönöm.

- Most bemegyek az irodába, addig kérem, foglalkozzon a barátnőmmel- majd Lizzy felé fordultam. –Hamarosan jövök, csak beszélnem kell vele.

- Rendben. Itt várlak.

- Köszönöm Amanda- majd az ajtó felé lépkedtem és kopogás nélkül léptem be az irodába, ahol Joe a papírokba volt merülve. –Szia- köszöntem neki, majd megkerültem az asztalt és adtam neki egy puszit. –Miért szeretted volna, hogy bejöjjek? Otthon is tudtunk volna beszélgetni.

- Kérlek Kris, foglalj helyet. Olyan dologról szeretnék most veled beszélni, amiről otthon nem lehet. Legalábbis nem ilyen hivatalosan.

- Ez nagyon komolynak hangzik. Mondd- ültem le vele szemben. –Talán valami baj van?

- Kristen, tudod, hogy nagyon szívesen segítek neked bármiben, legyen az üzleti ügy vagy magánéleti probléma.

- Igen, de bevallom, nem értem mit szeretnél ezzel mondani.

- Szeretném, ha te, mint a cég elnöke, elfogadnád a felmondásomat –nyújtott felém egy papírt, melyen valóban a felmondása állt.

- Nem- pattantam fel a helyemről. –Nem fogadom el, mert nem értem miért tennéd ezt. Miért akarsz felmondani?

- Kristen, kérlek, nyugodj meg. Had magyarázzam el.

- Kíváncsian várom a magyarázatod- dobtam az asztalra a papírt és csípőre vágtam a kezem. Ilyen nincs. Miért pont most jön ezzel?

- Már elég idős vagy ahhoz, hogy elfoglald a helyed a cégnél. A helyet, mely mindig is a tiéd volt. Amit én csak addig birtokoltam, amíg meg nem értél a feladatra, hogy vezesd a céget. És ez az idő eljött Kristen. Nekem pedig ideje félre állnom.

- Nem, nem kell félreállnod.

- De kell. Kristen, nem azért teszem, mert nem akarok neked segíteni vagy más okokból, hanem mert te sokkal alkalmasabb vagy erre a feladatra. Fiatal vagy, ambiciózus, csinos és határozott. Minden meg van benned, ami egy cég vezetéséhez szükséges.

- Miért? Miért pont most? Miért nem ér rá később?

- Mert belefáradtam Kristen. Mindig a legjobb tudásom szerint vezettem a cégeidet, ahogy az apád tanította. Mindig úgy cselekedtem, ahogy tőle tanultam. Viszont most úgy érzem elég volt. Elfáradtam és pihenésre van szükségem. A feleségemmel akarok foglalkozni és a lányaimmal. Veletek. De ha bármi problémád van, segíteni fogok neked. Mindig támogatlak, ahogy eddig is.

- Köszönöm Joe. De én akkor sem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy mindent átvegyek tőled.

- Pedig elég erős vagy. Én már csak tudom. Higgy nekem és kérlek, írd alá- nyújtott felém egy tollat és a papír is újra elém került.

- Rendben van- vettem a kezembe a tollat. -Elfogadom a felmondásodat egyetlen feltétellel.

- Mi lenne az?

- Ha elfogadsz tőlem egy ajándékot.

- Miféle ajándékot?

- Szeretném, ha elfogadnátok Michelle-val azt a nyaralót, amit te terveztél anyáéknak. Azt a nyaralót, ahol a két család nagyon sokat nyaralt együtt.

- Nem Kris, nem fogadhatom el.

- Pedig ha nem teszed, én sem fogadom el a felmondásodat.

- De az a ház sokat jelentett a mamádnak Kristen. Jules nagyon szerette.

- Én pedig nagyon hálás vagyok nektek mindenért, amit értem tettetek. És ez a legkevesebb, amit értetek tehetek azon kívül, hogy egész életeteken át gondoskodni fogok rólatok.

- Kristen, nekem elég az, ha Ashley eléri az álmait, és ha látom, hogy te is túlléptél a múlton.

- Joe- mellé sétáltam és átöleltem a vállát. –Örökké hálás leszek, amiért te és Michelle befogadtatok és azért is, amiért annyira jók voltatok hozzám. Hiszen saját lányotokként neveltetek fel, sosem tettetek kivételt köztem és Ashley között. Pedig igazán érthető lett volna. Én mégsem éreztem soha kívülállónak magam. Ez pedig mindennél többet jelent nekem.

- Nagyon tiszteltem az édesapádat Kristen. A mamád volt a feleségem legjobb barátnője. És a kislányom is nagyon szeretett téged. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem segítünk rajtad. Hiszen még kislány voltál.

- Én pedig örökké hálás leszek neked Joe. Neked és Michelle-nek is. Nagyon nehéz számomra, hogy most itt akarsz hagyni mindent- mutattam körbe –mindent, ami miattad van még talpon. De ha így döntöttél elfogadom. Cserébe pedig annyit kérek, hogy fogadd el azt a nyaralót. Pontosan tudom mi a tervetek Michelle-val. Tudom, hogy el akartok költözni és azt is, hogy addig nem mentek, míg be nem fejezzük a sulit. De azzal is tisztában vagyok, hogy nyugis helyet kerestek. És az a környék tökéletes lenne számotokra. Kérlek, ne bánts meg azzal, hogy nem fogadod el. Így sem tudom, hogyan hálálhatnék meg mindent. Hiszen a ti segítségetekkel lettem az, aki most vagyok.

- Rendben Kristen- ölelt meg. –Elfogadom az ajándékodat és köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem, hogy te itt vagy. Melletted Ashley sem volt egyedül soha. És már csak a kislányom boldogsága miatt is hálával tartozom.

- Oké, elég. Mindketten hálásak vagyunk mindenért és ez a sok hála már az agyamra megy- töröltem meg a szemeimet, melyekből időközben kicsordult egy-egy könnycsepp. -Inkább arról beszéljünk, hogy hajlandó vagy-e még itt maradni addig, amíg belerázódom mindenbe? Segítesz, míg mindent meg nem értek ezzel a vállalattal és az üzlettel kapcsolatban?

- Természetesen. A felmondásom nem most azonnal érvényes. Csakis onnantól, hogy az új elnök elfoglalja a helyét. Amíg ez nem történik meg, én itt vagyok. Viszont megígérted és nem vonhatod vissza. Segítek, de csak addig, míg mindent átnézel. Utána tiéd a cég. A teljes felelősség. Elfoglalhatod azt a pozíciót, amit apád mindig is neked tartogatott.

- Köszönöm Joe- újra megöleltem, majd elengedtem. –Most viszont mennem kell. Elizabeth odakint vár. Szeretném körbevezetni a cégnél és szeretném, ha ő is itt dolgozna.

- Máris új alkalmazottak után nézel? Még nem is ismered a régieket- viccelődött.

- Meglehet, hogy néhányan más pozícióba kerülnek, de előbb had ismerjek meg mindent szépen lassan. Majd csak utána rendezkedek.

- Rendben. Akkor otthon találkozunk.

- Vacsira hazaérsz, nem? –kérdeztem még az ajtóból visszafordulva.

- Persze. De te is, igaz?

- Naná. Bár…

- Kristen- igen, nem szerette, ha kimaradok éjszakára. Teljesen mindegy volt, kivel megyek el vagy hová, nem szerette, ha későn érek haza. Állítása szerint mindig aggódott értem. És ha én nem voltam otthon, akkor Ashley sem. Mindig együtt mentünk mindenhova. Ezzel pedig csak még több oka volt az aggodalomra, hiszen ismerte a lányát.

- Nyugi, ha itt végeztünk, hazaviszem Lizzy-t és utána én is megyek. Majd holnap nem leszünk otthon Ash-sel.

- Miért?

- Holnap szombat apuci… és mi van szombaton? Pedig tudnod kéne. Ashley egy szombatot sem hagy ki- mosolyogtam rá.

- Bulizni mentek megint?

- Nagy a valószínűsége.

- De azért most városon belül maradtok, nem?

- Még nem tudom. Majd a lányod eldönti. Ő a nagy buliszervező. Én ugyan olyan tudatlan vagyok ilyenkor, mint te –mosolyogtam rá, majd kiléptem az irodából. –Otthon találkozunk.

Becsuktam az ajtót és mosolyogva léptem oda Lizzy-hez, aki Amandával beszélgetett.

- Már itt is vagy?

- Persze. Köszönöm Amanda. Viszlát legközelebb- köszöntem el tőle, majd Lizzy-vel az oldalamon elindultam a lift felé. Miután az ajtó bezárult mögöttünk felé fordultam. –Kíváncsi vagy a cégre, vagy majd legközelebb is ráér, ha megmutatom?

- Jó lesz máskor. Lassan úgy is haza kell mennem.

- Oké, akkor mehetünk- amint leértünk, a kocsim már a lépcső előtt várt és a parkoló srác nyújtotta felém a kulcsot. Kinyitotta nekünk az ajtót, majd miután bekötöttük magunkat, már indítottam is.

- És hogy ment?

- Remekül.

- Kristen, valami baj van? –kérdezte Lizzy, mikor elindultunk.

- Miért lenne?

- Nem tudom. Egész nap olyan csendes voltál. Olyan nyugodt. Most pedig sokkal… nem találok rá jó szót milyen vagy. Kezdek aggódni miattad.

- Nincsen semmi baj- közben pedig befordultam a kedvenc éttermem utcájába.

- Hová megyünk?

- Kezdek éhes lenni. Te nem?

- Csak akkor vagyok hajlandó veled menni, ha elmondod mi a baj Kris. Lehet, hogy nem ismerlek, csak két napja, de látom, hogy bánt valami. Kérlek mondd el, hátha tudok neked segíteni.

- Ez nem olyan dolog, amin bárki tudna segíteni Lizzy. Ez bonyolult… még én magam sem értem pontosan. Nem tudom, akkor te hogyan érthetnéd meg.

- Csak próbáld meg Kris. Elmegyünk vacsizni és megbeszélünk mindent. Tudod az ember sokszor már attól jobban érzi magát, ha kiöntheti a lelkét valakinek. Engedd, hogy most én legyek az a valaki. Segíteni szeretnék neked, ahogy tegnap te is tetted velem. Mi történt reggel? Rob miatt van? A telefon miatt?

- Nem. Az nem volt olyan vészes.

- Akkor?

- Lizzy, az érzelmeim teljesen felborultak mindössze két nap alatt. Soha, sehol nem érzetem magam annyira otthon, mint nálatok. Mikor beléptem a házatokba csak úgy sütött a falakról, hogy egy nagy boldog család lakik a házban. És a szívem fájni kezdett, mert elgondolkoztam rajta, hogy ha a szüleim élnének akkor a mi otthonunk is olyan lenne-e mint a tiétek, vagy jobban hasonlítana a többi gazdagéhoz? Üres és lelketlen. De soha nem tudhatom meg, mert már nincsenek velem- sűrűbben pislogtam, hogy a könnyeim nehogy kicsorduljanak a szememből. –Most pedig Joe-val arról beszélgettünk, hogy át kell vennem a helyét a cégben, mert ő elfáradt és nem akarja tovább vezetni a cégeket. És teljesen igaza van. Hiszen az én örökségem, neki nincs semmi kötelezettsége. És ennek ellenére segített és segíteni is fog nekem. Szóba kerültek a szüleim is. És egyszerűen elöntenek az érzelmek, amiket képtelen vagyok uralni.

-Kristen…

- Egy selejt vagyok Lizzy. Érzelmileg a nullán vagyok. Mintha valóban egy jégkirálynő lennék. Pont olyan, mint amilyennek a bátyád beállít.

- Kristen, nem vagy érzéketlen. Nem vagy jégkirálynő, bármit is mondanak az emberek. Egyszerűen képtelen vagy feldolgozni a múltad. Pedig szükséged van rá. El kell engedned, hogy újra egész lehess.

- Nem- ráztam meg a fejem. –Soha nem fogom elengedni a múltam. Nincs senki, aki képes lenne rávenni erre. Nem fogom elárulni a szüleimet azzal, hogy elfelejtem őket. Fejezzük is be inkább. Kár volt belekezdenem.

- Nem, nem fejezzük be. Senki nem kérte, hogy áruld el őket, senki nem akarta, hogy felejtsd el a szüleidet. Csak annyit mondtam, hogy engedd el a múltad. Azzal, ha boldog vagy, nem árulsz el senkit. Főleg nem a szüleid emlékét. Lehet úgy is emlékezni valakire, hogy ne fájjon. Nekem elhiheted. Én tudom milyen nehéz elengedni a múltad, de azt is tudom milyen jó, amikor már nem szorítja présbe a lelked az a rengeteg érzelem- a szavak csak új dőltek belőle, miközben már ő is sírt. Letörölte a könnyeit és elfordította a fejét, hogy a mellettünk elsuhanó utcát tüntesse ki figyelmével.

- Lizzy, ez… nem. Te nem értheted mi zajlik bennem. Senki más nem tudhatja mit érzek, csakis én.

- Nem te vagy az egyetlen Kristen, aki elveszített valakit, aki fontos volt neki- suttogta, de nem nézett rám. Nem mertem rákérdezni, nem mertem szólni egy szót sem. Pedig nagyon is akartam. Tudni akartam honnan veszi mindazt, amit nekem mondott. Érteni akartam ki miatt érzett akkora fájdalmat, amekkora gyermekkorom óta bennem van és azt is tudni akartam, hogy ő hogyan élte túl… hogy őt miért nem temette maga alá a rengeteg fájdalom és szenvedés. 

Sziasztok!

És ide is sikerült végre eljutnom. Itt vagyok, végeztem a frissel. És mint a másik blogomon, remélhetőleg itt is jövőhéten lesz friss. 

Remélem nem okoztam csalódást nektek ezzel a fejezettel sem. Hamarosan jelentkezem. Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice