14.fejezet

( Edward szemszöge)


A te lányaid…a lányaid…a gyermekeid…- visszhangzottak a fejemben Bella szavai.

-Hogy mit mondtál?- kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.
- Anya… -suttogta egy erőtlen hang mellettem. Lenéztem és megláttam Renesmee-t. Ha igaz, amit Bella mondott, akkor ő és a testvére az én gyermekeim. A lányaim.
- Nessie- kiáltotta boldogan Bella. –Kislányom. Végre. Végre felébredtél. Jaj, istenem köszönöm. Köszönöm- ölelte át a lányt.
- Jól van anya. Elhiszem, hogy boldog vagy és én is örülök, hogy látlak, de nem kapok levegőt.
- Ne haragudj. Azonnal hívom az orvost- azzal nem törődve senkivel, kirohant a szobából.
- Ti mit kerestek itt? –kérdezte Nessie miután Bella kiment.
- Mi bejöttünk meglátogatni, de már megyünk is. –mondta Diana.
- Én nem megyek innen sehova. Egészen addig, amíg nem kapok válaszokat- néztem rá Dianára.
- De Bella hazudott neked. Ők nem a lányaid. Nem is hasonlítanak rád. A te lányod otthon van a házban és várja, hogy hárman elmenjünk vadászni.
- Szóval elmondta. Akkor már tudjátok- mondta Nessie és rám nézett, majd a tekintete a feleségemre siklott. –Az édesanyám nem hazudott. Edward az édesapánk, a vér szerinti apánk. Ezt bármikor bizonyítani tudom, persze csak ha egészséges vagyok. De ezek az átkozott csövek nem engednek mozogni- fintorgott Nessie és végszóra belépett a szobába apám és Bella.
Apa kiküldött minket, míg megvizsgálta Renesmee-t.

(Bella szemszöge)

"Még mindig szeretem. De a kapcsolatról magáról, ha rá gondolok, úgy érzem, valami nagy tűzvész pusztított, és csak nagy, egybefüggő, nem hegedő égési sérülések maradtak utána."

-Bella, mondd meg az igazat! Igaz az, amit odabent mondtál? Tényleg az én lányaim? –fogta meg a karomat Edward.
- Mit akarsz hallani? Mondjam azt, hogy nem Edward csak vicceltem. Hát nem. Amit bent mondtam az igaz. Elizabeth és Renesmee a te lányaid. Még is mit gondoltál? Én igazat mondtam, mikor azt állítottam, hogy szeretlek. Szerelemből lettem a tiéd és rajtad kívül egyetlen férfivel sem voltam. Miért, mire gondoltál mikor megtudtad, hogy az én lányaim? Arra, hogy megcsaltalak? Hogy rajtad kívül más férfivel is voltam? Hát akkor nagyon tévedsz, mert nem.
- Nem, ez nem vagyis hogyan és…- kezdett dadogni.
- De Edward. Nézz csak rá Nessie-re. Nézd meg jól az arcát vagy gondolj vissza milyen volt mikor idejöttetek. Hogyan viselkedett veletek, kire hasonlítanak mind a ketten. Nézd meg jól és utána mondd, hogy nem a te lányaid. Azon az éjszakán, mikor a tiéd lettem. Mielőtt elhagytál még jól kihasználtál és eldobtál, mint egy rongyot. Én mégis megtartottam a lányokat és ahelyett, hogy miattad bánkódtam volna, felneveltem őket.
- Miért, miért nem szóltál? Miért nem kerestél meg és mondtad el?
- És mégis hol kerestelek volna vagy mit mondtam volna. Elhagytál, mert nem szerettél. Kihasználtad az irántad érzett szerelmemet és közben jól szórakoztál. Nem akartam, hogy azt érezd, kötelességed mellettem maradnod csak azért, mert én vagyok a gyermekeid anyja. Soha nem kényszerítettelek volna erre.
- Én nem…- szakított volna félbe, de én tovább folytattam.
- De most nehogy úgy érezd, hogy akármilyen kötelességed van a lányok vagy éppen én felém. A világért sem akartam felborítani a kis családi békét. Idáig is jól megvoltunk nélkületek. Jacob remek apa számukra. Viszont azt tudnod kell, hogy a lányaim mindig is tudták, kik vagytok. Soha nem titkoltam előttük az igazságot. Jacob…
- Jacob, Jacob, Jacob…Mindig ő. Miért hajtogatod folyton az ő nevét? Hát nem érted mennyire rossz nekem, hogy most megtudom, van két lányom, de csak biológiailag, mert gyűlölnek engem. Rossz, mert Jacob ott volt mellettük minden fontos eseménynél és a saját lányaim úgy néznek rá, mint az édesapjukra. Miért teszed ezt Bella? Miért engedted, hogy elfoglalja egy átkozott farkas a helyemet a lányaim szívében? Miket mondtál a nekik, amitől ennyire gyűlölik az egész családomat?- csak úgy dőltek belőle a szavak. Láttam rajta, hogy nem is gondolja át a szavait csak úgy jönnek ki a száján. Ránéztem Dianára és az arcán gúnyos mosoly ült. Most biztos élvezi, hogy Edward ennyire mérges rám.
- Na itt álljon meg a menet Edward Cullen. –kezdtem, de ekkor kilépett az ajtón Carlisle.
- Renesmee jól van. Pár nap múlva hazamehet, mivel félvér lévén gyorsabban gyógyul, mint egy átlagember, de gyertek be. Amint hallom rengeteg megbeszélni valónk van. –mondta és bementünk a szobába. Nessie az ágyon ült és mosolygott rám. Leültem mellé az ágyra, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Körül néztem és láttam, hogy azok a csövek és gépek, amik az előbb még rá voltak kötve, most jó messzire vannak tőlünk.
- Talán hívjátok ide a többieket, én is szólok a testvéremnek és utána megbeszélhetünk mindent.
Bólintottak és Carlisle már hívta is a családját. Én is elővettem a telefonomat és hívtam Nathalie-t.
-Testvérről jut eszembe. Merre van az én idegesítő kis húgom. Ugye jól van? Nem akartam, hogy baja essen, csak elvesztettem az uralmamat az autó felett. Mondjátok, hogy nincs semmi baja- nézett rám könyörgőn Ness.
- Jól van. Már rég felépült. De nagyon aggódott miattad. Úgy kellett Nath-tal meggyőznünk, hogy menjen el vadászni. Nemsokára itt lesznek.
Fél óra csend után megérkezett mindenki. Ezalatt úgy értem, hogy minden Cullen, Nathalie, Liz és Jake. Körbeölelgették Nessie-t, majd mindenki kényelmesen elhelyezkedett és kezdődhet a mesedélután.
-Mint tudjátok Elizabeth és Renesmee az én lányaim. –most főként Cullenének beszéltem, mivel rajtuk kívül mindenki tud mindent.
- De azt még nem, hogy ki a lányok apja. Bár Jacob sajátjaként nevelte fel őket, nem az édesapjuk. Edward a lányaim vérszerinti apja. Liz és Nessie Edward lányai. Miután elmentetek, egyre rosszabbul lettem mind fizikailag mind lelkileg. Nem kell elmesélnem, mi hogy volt, mivel nálatok is van egy félvér. Viszont Edward mindenfélét a fejemhez vágott kint a folyósón és tiszta vizet szeretnék önteni a pohárba. A lányaim mindig is tudták, hogy Jacob Black nem az édesapjuk és tudták, ti kik vagytok. A család minden egyes tagjáról elmeséltem nekik mindent, amit én tudtam. Soha nem titkoltam előttük az apjuk nevét, nem tiltottam meg nekik, hogy megkeressenek benneteket és még csak azt sem akartam, hogy gyűlöljenek.
- De mégis gyűlölik az egész családot- szólt közbe Diana.
- Nem azért gyűlölünk, mert anya ezt akarta, hanem azért amit vele tettetek. Mert olyat nem teszünk egy családtaggal, amit ti csináltatok. –vágott vissza Nessie.
- Attól, hogy én megvetlek benneteket, soha nem akartam, hogy a lányaim is így érezzenek. De úgy lettek nevelve, hogy a család az első és mint látjátok már felnőttek és nem szabhatom meg mit érezzenek.
- Ha tudtátok, hogy én vagyok az apátok, miért viselkedtetek így velünk? Miért véditek a farkasokat miért vagytok ennyire ellenségesek velem/velünk?- tette fel a kérdést Edward.
- Hát nem világos? Azért, mert mióta megszülettünk az óta a falkával élünk. Kiskorunk óta Jacob, Nath és anya nevelt bennünket. Jacob ott volt mindig, mikor szükségünk volt egy apára és tőle megkaptuk azt a szeretetet, amit csak egy apa tud megadni a lányainak. Amit tőled soha nem kapunk meg. Ő tanított meg minket mindenre, ha szomorúak voltunk, mellettünk volt, ha veszekedtünk kibékített. Jelen volt az életünk minden egyes pillanatában és soha értitek, egyetlen egyszer sem éreztette velünk azt, hogy ő esetleg kevésbé szeret minket azért, mert vámpírok vagyunk vagy, mert egy cullen az apánk.
Mondta Nessie és közben megfogta Jake kezét.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy nem lehettem mellettetek és kimaradtam az életetekből. El sem tudjátok képzelni, mennyire rossz nekem, hogy tudom ti is a lányaim vagytok és mégsem tekintetek annak.
- Hát én is sajnálom. De ezen nem lehet változtatni. Mellesleg nem kell nekem egy idegesítő kis fruska féltestvér, akivel osztoznom kellene a szereteteden, persze Lizzyn kívül.
- Ne sértegesd a lányomat- morgott rá Diana Nessire.
- Te pedig fogd vissza magad, mert ha nem én megöllek. Azt mond a lányom, amit csak akar, nem szabhatod meg neki, viszont te jobb, ha messzire elkerülsz, és meg sem mukkansz, vagy nem állok jót magamért. Húzd meg magad. Nem tudom, mennyit tudsz rólam, de már nem az a visszahúzódó félős kislány vagyok, mint régen. Most pedig vagy csöndben maradsz, vagy ki lehet menni- mutattam az ajtó felé.
Diana nem szólt egy szót sem csak megfogta a lánya kezét és közelebb húzódott Edwardhoz.
-De miért hazudtatok, mikor Belláról kérdeztünk?- tette fel a következő kérdést Alice.
- Mert elég szenvedést okoztatok neki. Nem akartuk, hogy találkozzatok, de ez elkerülhetetlen volt a baleset miatt. És ha már az igazságnál tartunk én az ő helyében biztos nem árultam volna el, hogy ki a lányok igazi apja. Nem érdemlitek meg, hogy ez a két lány…
- Nath, kérlek. Most már elég. –szakítottam félbe nővéremet. –Nektek pedig csak annyit mondok, amennyit Edwardnak. A lányok már tudják. Ha akarnak, megismerhetnek benneteket én nem állok az útjukba. Viszont ha bántani meritek őket, érzelmek ide vagy oda én fogok végezni veletek. Számomra semmi sem fontosabb a lányoknál és nem akarom, hogy szenvedjenek. Remélem megértettetek- mindannyian bólintottak.
- Most pedig Nessienek pihenésre van szüksége, úgyhogy ha megbocsátotok szeretném, ha magunkra hagynátok.
- De Bella, én még szeretnék veled beszélni- akadékoskodott Alice.
- Most ne…- kezdtem volna a kifogásokat keresni, de Nath közbeszólt.
- Menj csak, mi itt maradunk.
- Kösz szépen- néztem rá gúnyosan, egy puszit adtam a lányaim homlokára és elindultam kifelé. Kimentem a kórházból egyenesen az erdőbe és ott egy kidőlt farönkre leültem. Ekkor vettem észre, hogy majdnem az összes cullen ott van, kivéve Carlisle. Gondolom, ő most dolgozik, és nem akarja ott hagyni a betegeit.
- Mit akartok még tudni?
- Először is szeretnénk bocsánatot kérni, amiért szó nélkül elmentünk. Csak ez az idióta bátyám…- kezdett mentegetőzni Alice.
- Nem érdekelnek a magyarázatok. Nem vagyok kíváncsi az indokaitokra sem a kifogásokra. Túl vagyok azon az időszakon, és mint látjátok nem haltam bele. Itt állok, és tökéletesen boldog vagyok.
- El sem hiszem, hogy itt állsz előttem és rá kell jönnöm, hogy nem is ismerlek. Hova tűnt az én vidám, bolondos csetlő botló hugicám?- kérdezte Emmett tőle szokatlan komolysággal.
- Meghalt. Az a Bella belehalt a sok szenvedésbe, miután világra jöttek a lányok- válaszoltam érzelemmentes hangon.
- Nem, az nem lehet. Ne mondj ilyet kicsim- nézett rám szeretetteljesen Esme. A szívem majd megszakadt, de nem engedhetem őket újra közel magamhoz.
- De. Már nem ugyanaz a naiv kislány vagyok, akit egykoron megismertetek. Rengeteg szenvedést okoztatok nekem és ezt nem lehet elfelejteni. Bár egy, jobban mondva két valakiért hálás vagyok neked Edward Cullen. Ha a születésnapom előtt nem döntesz úgy, hogy mielőtt elmentek, szórakozol egy kicsit, akkor most nem lenne két lányom. Csakis ő értük sikerült újra talpra állnom és megváltoznom. Mert felőled meg is hallhattam volna. Igaz mikor elhagytál elmondtad, hogy soha nem szerettél. Nem is tudom mit vártam tőled- fejeztem be.
- Igazad van. Te nem lehetsz ugyan az a Bella, aki valamikor a barátnőm volt. Ő sosem beszélt volna így. Komolyan nem tudom, mit higgyek. A régi Bella soha nem mondta volna ezeket nekünk. Bár jobb, hogy tudjuk, mit gondolsz. És csak hogy tudd, szeretném vissza kapni a barátnőmet, úgyhogy hozd őt ide vissza - jött előrébb Alice.
Na, nálam itt telt be az a bizonyos pohár. Mi az, hogy még neki áll feljebb és itt parancsolgat nekem?
-Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem vagyok ugyanaz, aki régen voltam. Nem te fogod megmondani nekem, mit tegyek vagy mit ne. Érdekes, 40évvel ezelőtt téged sem nagyon érdekelt én mit szerettem volna. Most engem is hidegen hagy a te akaratod. És ne nevezz a barátnődnek, mert nem vagyok az. Ennek a barátságnak pedig te vetettél véget. Ha annyira a barátnőm voltál, mint állítottad, akkor legalább elköszönhettél volna. Edward legalább elém állt és megmondta az igazat, de te fogtad magad és egy szó nélkül elmentél a többiekkel együtt. Úgyhogy ne papolj itt nekem. És még annyit, hogy a régi Bella soha nem fog visszatérni. Soha, mert nem engedem neki és csak azért, hogy ne essen megint ugyanabba a hibába.
- Szóval csak egy hiba voltam/voltunk a számodra?- kérdezte Edward csöndesen.
-Először nem, de aztán rájöttem, hogy igen. Hiba volt a közeletekben lennem, hiba volt, hogy közel kerültem hozzátok. Nagyon jól tudod, hogy én mindig is szerettelek téged és a családodat is. Megbíztam bennetek, nem voltak előítéleteim, mikor megtudtam mik vagytok és még akkor sem haragudtam, mikor Jasper megtámadott és ti elhagytatok. Én nem haragudtam. Soha még a mai napig nincs bennem harag, de nem akarom, hogy újra az életem része legyetek.
- Ez sajnos elkerülhetetlen lesz, mert most hogy tudom az igazat nem fogom elhagyni a lányokat. És ha ez nem tetszik, akkor sajnálom- nézett a szemembe Edward.
- Nem bánom, ha a lányok közelében vagy, de ne merd őket megbántani. Viszont adok egy tanácsot. Ne erőltesd a dolgot és hagyd, hogy ők döntsenek. Én soha nem szabtam meg nekik mit tegyenek és gondolom észrevetted már, hogy Nessie mindig azt teszi, amit ő szeretne. Most pedig visszamegyek a lányomhoz- azzal otthagytam őket és visszamentem a kórházba.

(Edward szemszöge)

Ezt nem tudom elhinni. Van két felnőtt lányom és én csak most tudtam meg. De hogy lehettem olyan idióta, hogy eddig még csak nem is gondoltam rá, hogy talán az én lányaim?
Két hónapon keresztül majd minden nap bejártam Nessie-hez és nem sejtettem semmit. Még akkor sem, mikor megtudtam, hogy Bella lányai. Komolyan én tiszta hülye vagyok. És amit az erdőben mondott. Mit értem el azzal, hogy elhagytam őt? Nagy semmit. Pont azért mentem el, hogy neki nyugodt és boldog élete legyen, erre én magam vettem el tőle ezt a lehetőséget. Ugyan úgy tönkre tettem az életét, mint a Dianáét. Most pedig minden a lehető legrosszabban alakult.
-Edward, beszélhetnénk?- kérdezte Rosalie ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Persze- álltam fel.
- Menjünk el sétálni- ajánlotta, majd miután bólintottam, elköszönt Emmettől és megindult az ajtó felé. Meg sem állt, míg kellő távolságba nem kerültünk a háztól.
- Nézd Edward. Bár nem vagyok gondolatolvasó és nem is érzem az érzelmeidet, de a nővéred vagyok és látom rajtad, hogy bánkódsz.
- Igen, de nem tudsz segíteni. Senki sem tud, ezen egyedül kell túl lennem.
- De nem megy- vágott közbe. –Mi lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit. Talán az segíteni fog.
Leültünk egy kőre és vártam. Magam sem tudom, mire, de vártam. Rose mellettem csendben ült és türelmesen várta, hogy beszélni kezdjek.

U.I: Sziasztok!
Nagyon nagyon szépen köszönöm mindenkinek a komikat. El sem tudom mennyire hálás vagyok nektek ezért. Remélem ez a fejezet is legalább annyira elnyerte a tetszéseteket.
Puszi:Rosalice

13.fejezet

                    "A szerelem a szenvedések kimeríthetetlen forrása."

(Edward szemszöge)

Ott álltam és bámultam arra a két személyre, akik a szobában voltak. Teljesen egyformák és az eltérés köztük csak minimális. Legalább is külsőre. Az idő teljesen jelentőségét vesztette és fogalmam sincs, meddig bámulhattam a két személyt, de mikor megtaláltam a hangom megszólaltam, hogy meggyőződjek róla, hogy nem álmodom és nem káprázik a szemem.

-Bella…- a hangom nem volt több suttogásnál, de meghallotta és még válaszolt is.

- Szia Edward. Rég láttalak- válaszolt, majd elnézett mellettem. –Carlisle kérlek, Liz nagyon felzaklatta magát. Adnál neki valami nyugtatót?

- Pe…persze- dadogta apám, majd odament a lányhoz és egy adag nyugtatót fecskendezett az infúzióba. Jacob ez idő alatt odament a felesége mellé és átölelte a derekát.

Mi pedig a húgaimmal még mindig bambán álltunk és néztük Bellát. Hogy lehet, hogy ő még életben van? Miért nem szólt, hogy itt van? Miért nem láttam eddig?

Annyi kérdés és mindegyikre csak ő tud válaszolni.

-Így ni. Ettől majd megnyugszol és kis idő múlva el is alszol. –mosolygott rá kedvesen Elizabethre.

- Köszönöm Carlisle- nézett apámra hálásan Bella.

- Bella, beszélhetnék veled?

- Miről? Mert ha a múltról, akkor közlöm, hogy most nincs időm beszélgetni és nem hagyom itt a lányokat.

- Ne, ne menj el, kérlek- szorította meg Liz Bella kezét.

- A lányok állapotáról szeretnék veled beszélni. És persze veletek is, hiszen ti vagytok a szüleik- nézett Jacobékra apa.

- Menj Bella, pár perc az egész, addig itt maradunk mi- lépett testvére mellé Nathalie.

Bells bólintott és puszit adva Liz homlokára apám után kivonult a kórteremből. Egész végig csak néztem mi történik körülöttem, de mikor kimentek a szobából, felébredtem a kábulatból. És ha jól sejtem, a testvéreim is, mivel rögtön megindultak kifelé.

(Bella szemszöge)

Tudtam jól, hogy egy napon, nem is olyan sokára szembe kell majd néznem a múltammal és ezzel együtt a Cullen családdal. De soha nem gondoltam volna, hogy majd pont egy ilyen szerencsétlen baleset után fogok velük találkozni. De most ez a legkisebb gondom. Hiszen a két lányom itt fekszik egy kórházban, gipszekkel és gépekre kötve. Bele se merek gondolni, mekkora fájdalmaik vannak. Ráadásul Nessie még mindig nem ébredt fel. Mikor kiléptem a kórteremből, hallottam, hogy utánunk indulnak és biztos voltam benne, hogy Alice, Edward és Rosalie hamarosan csatlakozni fognak hozzánk.

-Mondd Carlisle, hogy vannak a lányok? –tettem fel a legfontosabb kérdést.

- Elizabeth-nek eltört az egyik karja és kisebb sérülései vannak, de nem súlyos az állpota -mondta és közben megjelentek mellettünk a többiek.

- Infúziót kap és egy pár napig még bent kell maradnia. Aztán hazamehet. Viszont Renesmee állapota súlyosabb. Eltört az egyik lába és megsérült a feje. Azonnali műtétre volt szükség.  Stabil az állapota, de megfigyelés alatt tartjuk.

- Köszönöm Carlisle. Ha ennyi, én visszamennék a lányokhoz.

- Várj Bella. Valamit nem értek. Szóval… Nathalie és Jacob… ők… ők is aggódnak a lányokért, de fele annyira sem, mint te. Érdekelne, mitől van ez?

Na szép. Örökké kíváncsi vagy Carlisle. De ha már úgyis tudják, hogy életben vagyok, már teljesen mindegy.

-Azért, mert az én lányaim. Nessie és Liz az én gyermekeim. Én vagyok az édesanyjuk- mondtam és láttam a döbbenetet az arcukon.

Elindultam vissza a lányokhoz, de mielőtt még beléptem volna a szobába egy hideg kar fogta meg a kezemet és maga felé fordított.

-Mi a fene folyik itt? –kérdezte Edward és mögötte ott voltak a testvérei.

- Semmi. Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó a múltról beszélni. Addig biztosan nem, amíg a lányaim ilyen állapotban vannak. Engedj el. Köszönöm, hogy megmentetted a lányaimat, de nem kell itt maradnod. Nem szükséges a jelenléted. Hálás vagyok, de ők az elsők. Nem fogok veletek addig foglalkozni, amíg ők jobban nem lesznek. –azzal fogtam magam és beléptem a szobába.

2 hónappl később

Ez a két hónap gyötrelemmel teli volt. Liz szépen lassan felépült és pár nappal a baleset után már haza is jöhetett, de Nessie. A fejsérülése miatt már két hónapja kómában van. Liz kiiratkozott az iskolából és minden nap itt van bent a nővére mellett velem együtt. Nath és Jake is sok időt töltenek idebent és Cullenék is néha-néha belátogatnak. Volt szerencsém megismerni Edward lányát és feleségét is. Szörnyű érzés volt tudni, hogy már nem tartozik hozzám és rettenetes fájdalommal jár ez az egész. Mióta az a Diana megtudta, hogy én életben vagyok és Edward látogatja a lányomat, egyszer sem hagyja, hogy egyedül jöjjön el. Mindig elkíséri, és addig nyaggatja Edwardot, míg haza nem mennek. Emlékszem az első találkozásunkra.

„Mint minden reggel, ma is a lányom mellett ültem és fogom a kezét, míg Liz a másik oldalán ül és folyamatosan beszél Nessie-hez. Kopogtattak és miután elmotyogtam egy szabadot, kinyilt az ajtó és belépett rajta Edward. De nem volt egyedül. Mögötte jött két szőke hajú nő is. Nem tudtam kik ők, de hamarosan választ kaptam a gondolatban feltett kérdéseimre.

-Bella, Liz! Hadd mutassam be a feleségemet, Dianát és a lányunkat Lorenát. Diana, Lorena ő itt Isabella Swan.

- Sziasztok. Szólítsatok nyugodtan. –nem kis erőfeszítésembe tellett összehozni egy mosolyt, de sikerült.

- Mit keresnek ezek itt?- kérdezte Liz barátságtalanul.

- Már ne haragudj, de nem gondolod, hogy udvariatlan vagy?- nézett gúnyosan lányomra Lorena.

- Nem, nem gondolom. Csak azokkal vagyok ilyen, akik megérdemlek. Ha nem tetszik, el lehet menni. Nem is értem mit kerestek ti itt. Viszont én lemegyek a büfébe, amíg ezek itt vannak-nézett rám az utolsó mondatnál Liz.

- Menj csak- mosolyogtam rá.

- Tudod, Bella, nem akarok beleszólni, de a lányaid kissé neveletlenek- szólt hozzám gúnyosan Diana.

- Nem tartozik rád, milyenek a lányaim. Viszont a rólad hallottak alapján a te lányod is ilyen lehet. Hiszen ha egy ruha miatt kiakadsz, ráadásul annyira, hogy képes lennél felfedni magad az emberek előtt, az nekem azt mutatja, hogy egy hisztis liba vagy. Már megbocsáss a kifejezésért. Viszont nem értem mit kerestek itt.

- Azért jöttünk, hogy megtudjuk, hogy van a lányod. Emellett szeretnék veled beszélni és szerettem volna neked bemutatni- szólalt meg Edward, de nem akartam, hogy még egyszer kimondja azt a két szót. Így is nagy erőfeszítésembe került, hogy tartsam magam és ne kezdjek itt bőgni. Ezért szakítottam félbe Edward mondatát.

- Én viszont addig nem beszélek a múltról, míg a lányom fel nem ébred, a nagy találkozás pedig megtörtént. Nessie állapota változatlan, de ezért nem kell minden nap bejönnöd, sem neked, sem a testvéreidnek. Gondolom Carlisle mindent elmond otthon. Hálás vagyok, amiért benéztetek, de jobb lesz, ha mentek.

És az óta nagy ritkán bejönnek megnézni Nessiet. Akkor is alig várom, hogy elmenjenek. Már Edward közelségéhez hozzászoktam és nem is nehéz elrejteni az érzéseimet előle, de a feleségéhez és a nyávogós lányához semmi kedvem. Útálom őket és nem bírom pár percnél tovább a közelükben. Komolyan mondom, vámpír létemre hányingerem van tőlük.

-Szabad- szóltam ki, mikor meghallottam egy kopogást.

Azt szokták mondani, hogy az emlegetett szamár, jelen esetünkben vámpír mindig megjelenik. És láss csodát, kik álltak az ajtóban? Hát nem más, mint Edward Cullen csodálatos hárpia feleségével és hisztis gyermekével. Hurrááá, hogy nekem mekkora kedvem van most hozzájuk. Istenem, kérlek, segíts meg. Csak ezt éljem túl.

-Szia. Nem zavarunk?- kérdezte Edward és miután nemet intettem a fejemmel, beljebb jöttek.

- Hogy van?- kérdezte és az ágy másik oldalára sétált. Megfogta Nessie kezét és leült mellé.

- Változatlanul. Én pedig egyre kétségbeesettebb vagyok. Mi van, ha nem ébred fel többet? Én abba belehalok. Nem akarom elveszíteni. –veszítettem el a fejem. Nem szabad kiborulnom. Nem lehet, nem engedhetem meg magamnak. Oh… bárcsak itt lenne Liz. Legalább ő mellettem lenne és meg tudna nyugtatni. De sajnos, nincs itt.

- Bella, légy erős. A lányod fel fog épülni. Ő is erős, akárcsak te. Fel fog ébredni, bízz benne- nyújtotta át a kezét az ágyon és megfogta az enyémet. Amint láttam, ez Dianának nem igen tetszett, de most ez érdekelt a legkevésbé.

- Liz merre van?- terelte a témát.

- Vadászni metn. Szegény már nagyon legyengült és szüksége van a vérre. Nath pedig felajánlotta, hogy elkíséri.

- De ahogy látom, neked sem ártana már egy kiadós vadászat. Gyere el velünk- ajánlotta Edward meggondolatlanul.

- De hát édesem, úgy terveztük, hogy csak hárman megyünk. Amolyan családi vadászatra- nyavalygott Diana.

- Ne aggódj, eszem ágában sincs veletek menni. Isten ments. Még a végén elkapnék valami ragályos hülyeséget. Aztán olyan lennék, mint te- komolyan mondom, hogy nem volt kedvem viccelődni, de ez kikívánkozott. Amúgy meg most nincs erőm az ő idióta nyávogását hallgatni.

- Hogy mondtad?- sipította két oktávval magasabb hangon.

- Megtennéd, hogy lejjebb veszed a hangerődet, ugyanis ez egy kórház. És most egyáltalán nem érdekelsz. Most nincs hozzád hangulatom.

- Neked pedig köszönöm a meghívást, de nem akarom elrontani a kis családi idillt.

Ezek után csendben ültünk és csak néztük Nessie-t. Diana Edward mögött állt, Lorena meg úgy döntött, hogy inkább hazamegy. Talán negyed óra telhetett el, mikor Diana újból megszólalt.

-Nekünk mennünk kéne szerelmem. Lori már biztoa vár minket.

- Még szeretnék maradni. Ha akarsz, nyugodtan menj haza.

- Nem értem Eddy, hogy minek jövünk be állandóan. Most is 15 perce itt ülsz, és nem csinálsz semmit. Egyáltalán mit érdekel téged ez a lány. Semmi közöd hozzá.

- Diana, kérlek. Hagyd abba a hisztit. Mondtam, hogy szeretnék itt maradni. De neked nem muszáj- mondta Edward és rá sem nézett a feleségére.

- De Edward…- na jó, nekem itt lett elegem ebből az egészből.

- Figyelj szöszi. Most hagyd abba a nyavalygást vagy mehetsz innen. Senki nem kíváncsi rád, vedd már észre. Kurvára idegesítő a jelenléted és egyáltalán nem kívánatos. Hidd el, nélküled is megvagyunk.

- Na persze, hagyjam itt veled a férjem, hogy elcsábíthasd. Mégis mit gondolsz, mennyire vagyok hülye?

- Nagyon úgy néz ki, hogy te vagy a leghülyébb vámpír ezen a világon. Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nekem elég lenne egy érted, egyetlen egy mondat és a Te férjed minden idejét itt töltené bent. Hidd el nekem, nem akarod megtudni, mi az, mert Edward egy tapodtat sem mozdulna mellőlem. Vagy talán mégis itt az ideje elmondani? Hmmm…

- Biztos vagyok benne, hogy valami ócska hazugság az egész. -Na itt már elszakadt az a bizonyos cérna.

- Tényleg, akkor talán próbáljuk ki. Edward- fordultam felé. –Nézz rá Nessie-re. Mit látsz?

- Egy gyönge és védtelen lányt, aki védelemre szorul.

- És mit érzel, mikor a lányok közelében vagy?

Nem akart válaszolni, ezért folytattam.
 -Nem érzed azt, hogy meg kell őket óvnod mindenkitől. Hogy mindent megtennél értük. Hogy az életedet adnád, hogy megvédd őket. Mindentől és mindenkitől. Ezt érzed? Vagy érzed azt a megmagyarázhatatlan erőt, mely folyton húz hozzájuk és nem akar elengedni. Tudni akarsz róluk mindent. Tudni akarod, miért érzed azt, amit? Én megmondhatom. Csak egy szavadba kerül és minden érzésedet megérted majd. Egy szó és mindenre fény derül.

- Bella, honnan tudod ezt az egészet? Honnan tudod, mit érzek? –tette fel a kérdést.

- Egy szó Edward, a nélkül nem mondok semmit. Neked kell kérned rá.

- Mondd el. Mondd el, miért van ez. Kérlek, mondd el. - ismételte.

- Érzed, hogy van köztetek egy láthatatlan kötelék, amelyet bármennyire is szeretnél, nem tudod megszüntetni. Ez azért van Edward, mert ők a te lányaid. A te gyermekeid.

 

(Edward szemszöge)

2 hónap. Ennyi idő telt el az óta a borzalmas baleset óta. Elizabeth felépült és már most teljesen jól van. De ugyan ez nem mondható el a testvéréről. Renesmee 2 hónapja fekszik a kórházban és még mindig nem ébredt fel a kómából. Bellával meg hiába próbálok beszélni, mindig azt mondja, hogy addig nem beszél a múltról, amíg a lánya fel nem ébred. Két hónapja mást sem várok, mint hogy választ kapjak a kérdéseimre. Rengeteg megbeszélnivalónk lenne, de ő hajthatatlan. Bár érthető a viselkedése, mégis csak a lányáról van szó. De én eközben teljesen beleőrülök ebbe az egészbe.

-Szerelmem, mi lenne, ha közös vadászatra mennénk? –kérdezte Diana, miközben átölelte a karjával a nyakamat.

Mióta megtudtam, hogy Bella életben van és vámpír, még annyira sem bírom elviselni Diana érintéseit, mint eddig. Idáig meg tudtam csókolni bűntudat nélkül és még jól is esett a közelsége. De most. Egyszerűen úgy érzem, nem helyes. Bűntudatom van, mert még mindig Bellát szeretem és egyfolytában ő jár a fejemben.  Folyton rá gondolok és szinte semmi másra nem figyelek. Szeretném elmondani neki, hogy szeretem és mindig is szerettem és csak azért hagytam el, hogy lehessen egy normális élete. Szeretném a karjaimba zárni és megcsókolni, a fülébe suttogni, hogy imádom és nem tudok tovább nélküle élni. De nem tehetem. Nem tehetem, mert nekem itt van a feleségem és a lányom. A lányom, akit szeretek és nem akarom megbántani és a feleségem. És bár fele annyira sem szeretem, mint Bellát, mellette kell maradnom. Hiszen én tettem tönkre az életét, miattam lett vámpír és a legfontosabb, hogy a lányom boldogtalan lenne. Mégsem kérhetem meg rá, hogy válasszon az anyja és az apja között. Így bármennyire is fáj, mellettük maradok és titokban tartom, amit valójában érzek. De a szívem csakis az övé marad. Bella elrabolta a szívemet és örökre nála marad.

-Edward, itt vagy? Már megint rá gondolsz igaz? Még mindig szereted ugye?

- Tudod nagyon jól, hogy mindig is szerettem. Soha nem titkoltam előtted. Világosan megmondtam neked, hogy Bella az egyetlen, akit igazán szerelemmel szerettem. Ezt mindig is tudtad. Soha nem hazudtam neked.

- És mit érek vele? Soha nem fogsz úgy szeretni, mint őt. Én türelmes voltam veled, nem sürgettelek és mindent elfogadtam. Megadtam neked a legnagyobb örömöt. A lányunkat. Feladtam érted az életemet és neked adtam minden szerelmemet. Csak téged szeretlek és te képes vagy így bánni velem. Neked csak egy pótlék vagyok. Hiszen szent Bellácskánál senki sem lehet jobb. Mindenki ebben a családban csak róla beszél. Mást sem lehet hallani tőletek, mint Bella így, Bella úgy. Hát elegem van. Nem vagyok hajlandó többet elviselni. –kelt ki magából Diana. Fáj, hiszen tudtam mindig is tudtam, hogy az én hibám ami vele történt, de még soha nem mondta így a szemembe. Soha nem vetette még a szememre, de igaza van. Mindenben.

- Igazad van- suttogtam. –Sajnálom. Ha gondolod, elmehetünk hárman egy közös vadászatra. Jót tenne mindenkinek. De előtte szeretnék bemenni a kórházba. Meg szeretném látogatni Renesmee-t. Kérlek, nem kérek többet, csak ennyit.

- Legyen. Lorena, gyere bemegyünk a kórházba. –mondta, majd elköszönve a többiektől egyenesen a kórházba mentünk. Út közben csendben voltunk, majd ugyan így mentünk egyenesen abba a szobába, ahol Nessie feküdt. Bekopogtam, majd vártam a választ. Tudtam, hogy valaki úgyis van bent.

- Szabad- hallottam meg a világ leggyönyörűbb hangját.

- Szia. Nem zavarunk?- mikor nemet intett beljebb mentünk.

- Hogy van?- kérdeztem és közben az ágy másik oldalára sétáltam. Leültem az üres székre és megfogtam a kezét. Nem tudom mi ez az egész. Olyan kuszák az érzéseim. Nem értem saját magam. Mikor a lányok közelében vagyok valami megmagyarázhatatlan nyugalom száll meg. Valami vonz hozzájuk, ami erősebb nálam és úgy érzem, ha akarnám se tudnám ezt megszüntetni.

- Változatlanul. Én pedig egyre kétségbeesettebb vagyok. Mi van, ha nem ébred fel többet? Én abba belehalok. Nem akarom elveszíteni.

Olyan rossz volt így látni Bellát. Mindig is erős volt, már emberként is, de most teljesen össze van törve. Oh…Istenem. Hogy én mennyire szeretném megvigasztalni, de nem tehetem. Legalábbis nem úgy, ahogy azt szeretném.

- Bella, légy erős. Nessie fel fog épülni. Nagyon erős és túl fog jutni ezen. Fel fog ébredni, bízz benne-átnyúltam az ágyon és megfogtam a kezét.

-Edward- hallottam meg a fejemben Diana gondolatait.

- Liz merre van?- váltottam témát. Visszahúztam a kezem és újra Nessie-t néztem.

- Vadászni ment. Szegény már nagyon legyengült és szüksége van a vérre. Nath pedig felajánlotta, hogy elkíséri.

- De ahogy látom, neked sem ártana már egy kiadós vadászat. Gyere el velünk- szólaltam meg, de azon nyomban meg is bántam, mikor meghallottam Diana gondolatait és ránéztem az arcára, ahonnan tisztán kivehető volt a düh.

- De hát édesem, úgy terveztük, hogy csak hárman megyünk. Amolyan családi vadászatra- szólalt meg kedvesebb hangon feleségem.

- Ne aggódj, eszem ágában sincs veletek menni. Isten ments. Még a végén elkapnék valami ragályos hülyeséget. Aztán olyan lennék, mint te.

Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek, de sikerült visszatartanom.

- Hogy mondtad?- sipította két oktávval magasabb hangon feleségem.

- Megtennéd, hogy lejjebb veszed a hangerődet, ugyanis ez egy kórház. És most egyáltalán nem érdekelsz. Most nincs hozzád hangulatom- majd felém fordult.

- Neked pedig köszönöm a meghívást, de nem akarom elrontani a kis családi idillt.

Ezek után csendben ültünk és csak néztük Nessie-t. Diana a hátam mögé állt, Lorena meg hazament. Talán negyed óra telhetett el, mikor Diana újból megszólalt.

-Nekünk mennünk kéne szerelmem. Lori már biztos vár minket.

- Még szeretnék maradni. Ha akarsz, nyugodtan menj haza.

- Nem értem Eddy, hogy minek jövünk be állandóan. Most is 15 perce itt ülsz, és nem csinálsz semmit. Egyáltalán mit érdekel téged ez a lány. Semmi közöd hozzá- kezdte megint az otthoni hisztijét.

- Diana, kérlek. Hagyd abba a hisztit. Mondtam, hogy szeretnék itt maradni. De neked nem muszáj- mondtam és ránéztem.

- De Edward…

- Figyelj szöszi. Most hagyd abba a nyavalygást vagy mehetsz innen. Senki nem kíváncsi rád, vedd már észre. Kurvára idegesítő a jelenléted és egyáltalán nem kívánatos. Hidd el, nélküled is megvagyunk.

- Na persze, hagyjam itt veled a férjem, hogy elcsábíthasd. Mégis mit gondolsz, mennyire vagyok hülye?

- Nagyon úgy néz ki, hogy te vagy a leghülyébb vámpír akivel eddigi létem alatt találkoztam. Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nekem elég lenne egy érted, egyetlen egy mondat és a Te férjed minden idejét itt töltené bent. Hidd el nekem, nem akarod megtudni, mi az, mert Edward egy tapodtat sem mozdulna mellőlem. Vagy talán mégis itt az ideje elmondani? Hmmm…- gondolkodott el Bella. Na innentől kezdve már kezdett nagyon is érdekelni a dolog.

- Biztos vagyok benne, hogy valami ócska hazugság az egész. –vágta rá Diana,

 - Tényleg, akkor talán próbáljuk ki. Edward- fordult felém Bella. –Nézz rá Nessie-re. Mit látsz?

- Egy gyönge és védtelen lányt, aki védelemre szorul- adtam meg a választ.

- És mit érzel, mikor a lányok közelében vagy?

Nem akartam válaszolni, hiszen itt van Diana is. Hogy venné ki magát a dolog, ha én most itt elkezdeném szépen felsorolni, mit is érzek. Bella látta, hogy nem fogok megszólalni és tovább folytatta.

-Nem érzed azt, hogy meg kell őket óvnod mindenkitől. Hogy mindent megtennél értük. Hogy az életedet adnád, hogy megvédd őket mindentől és mindenkitől. Érzed ezt? Vagy érzed azt a megmagyarázhatatlan erőt, mely folyton húz hozzájuk és nem akar elengedni. Tudni akarsz róluk mindent. Tudni akarod, miért érzed azt, amit? Én megmondhatom. Csak egy szavadba kerül és minden érzésedet megérted majd. Egy szó és mindenre fény derül.

- Bella, honnan tudod ezt az egészet? Honnan tudod, mit érzek? –kérdeztem értetlenül. Mert minden szava igaz volt. Pontosan ezt éreztem. Pontosan ugyan ilyen érzés a lányok közelében lennem. Most már meg kell tudnom, miért. És Bella megmondhatja.

- Egy szó Edward, a nélkül nem mondok semmit. Neked kell kérned rá. –nekem sem kellett több és egyből rávágtam.

- Mondd el. Mondd el, miért van ez. Kérlek, mondd el.

- Érzed, hogy van köztetek egy láthatatlan kötelék, amelyet bármennyire is szeretnél, nem tudod megszüntetni. Ez azért van Edward, mert ők a te lányaid. A te gyermekeid.

A te lányaid…a lányaid…a gyermekeid…- visszhangzottak a fejemben Bella szavai. 

12.fejezet

( Edward szemszöge)

Egy felismerhetetlenségig összeroncsolt autót láttam és vér szagát éreztem a levegőben. Két erőtlen szívverést hallottam, de az egyik jóval gyengébb volt a másiknál..

Azonnal elővettem a telefonomat és felhívtam apámat, hogy azonnal jöjjenek. Majd közelebb mentem és megláttam az egyik személyt, már tudtam, kik ültek az autóban. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, megérkeztek a mentők. Apám is jött velük és még egy másik orvos. Fogalmam sincs, mikor jött mellém apám, de csak akkor vettem észre, mikor aggódó tekintetével találtam szembe magam.

-Fiam, mi a gond –kérdezte hangosan, de gondolatban folytatta. - Ha nem bírod a vért, inkább menj el vadászni.

- Nem apa, nem az a gond, de ez a lány Jacob lányai közül az egyik. –suttogtam.

Apám kikerekedett szemmel nézett rám, majd leguggolt a lány mellé és megnézte a sérüléseit, majd a mentőbe tették és a másik orvossal együtt őt is elszállították.

-Edward, hol a másik személy? –kérdezte apa, de fogalmam sem volt a válaszról. 

- Nem tudom, de nézzünk szét. Hallom a szívverését, de nagyon gyenge. Muszáj megtalálnunk minél hamarabb.

Majd a halk hang után indultam. A roncstól nem messze, a fűben találtunk rá, de mikor megláttam, hogy ez a lány bizony Jacob másik lánya, majd meghasadt a szívem. Apa gyorsan ellátta őt is és mi is a korházba tartottunk végre. Miért történt ez az egész? És főként, miért érzem azt az ürességet és fájdalmat, ami most bennem van? Miért nem akarom, hogy bajuk essen?

-Edward, te most menj és hívd fel Jacobot. Tudnia kell, mi történt a lányokkal.

Tettem, amit apám kért tőlem és mellette még felhívtam Alice-t is. Kb. félórányi várakozás után hallottam meg Jacob hangját.

-Azt kérdeztem, hol vannak a lányaim? –mordult rá a recepciósra.

- Jacob, gyertek velem- mondtam nekik, majd a műtő elé mentem.

- Mit keresünk mi itt?- kérdezte Nathalie.

- Nessie-t meg kellett műteni. Carlisle van bent, ő operálja, úgyhogy jó kezekben van.

- És Liz? Merre van? Mondd már- vált hisztérikussá a hangja.

- Kérlek, kicsit halkabban, de ő a helyzethez képest jól van. Gyertek, elvezetlek a szobájáig.

Csendben haladtunk a kórteremig és egyikünk sem szólalt meg. Mikor elértük, Nathalie benyitott és már rohant is a lánya mellé.

-Mi van vele, miért nem ébred fel?- kérdezte.

- Mert altatót kapott, ráadásul nagy mennyiséget és fájdalom csillapítót, mert hamar kiürül a szervezetéből- mondtam el azt, ami apa is nekem.

- Beszélni szeretnék a kezelőorvosával. Merre van?- fordult felém Jacob.

- Éppen a műtőben van. Carlisle a lányok kezelő orvosan, úgyhogy nem kell aggódnod. Apa tudja, hogy a lányok félvérek és mindent tud a félvérekről. Ne aggódj.

- Köszönöm…Edward.

Ez volt az első alkalom, hogy a nevemen szólított. Soha nem beszélt még így velem. Most láttam rajta, hogy megtört és elveszítette a régi önmagát. És meg is tudtam érteni. Hiszen ha az én lányommal történt volna, én abba belehalnék. Nem tudnám elviselni, ha Lorenának valami baja esne.

Bólintottam, majd kimentünk a kórteremből.

-Azt mondtad a telefonban, hogy te találtad meg őket. Szeretném megtudni, hogy mi történt.

- Azt én sem tudom. Éppen vadászni voltam és hatalmas csattanást hallottam, majd odamentem és megláttam a két lányt. Az autó tiszta roncs volt és a lányok az autó mellett voltak. Én így találtam rájuk, de fogalmam sincs, mi okból történt a baleset.

- Értem. Köszönöm, hogy nem hagytad ott őket. Köszönöm.

- Nincs mit Jacob.

- De…- de nem tudta tovább mondani, amit elkezdett, mert megjelent Alice és Rosalie. Ezzel egy időben pedig kinyílt a műtő ajtaja és kilépett rajta Carlisle, mögötte pedig kitolták a másik lányt.

- Carlisle. Hogy van? –kérdezte Jacob.

- Rendbe fog jönni. Eltört az egyik lába, megsérült a feje és belső vérzései voltak. De most már stabil az állapota és meg fog gyógyulni.

- És Liz, ő hogy van?

- Neki az egyik karja tört el és kisebb sérüléseket szenvedett, de ő már jól van. Mind a ketten kapnak fájdalomcsillapítókat és Elizabeth felébred, amint elmúlik az altató hatása.

Viszont most ha megengeditek, én elmegyek átöltözni és megnézem Elizabethet.

Azzal apa már nem volt sehol.

-Edward, mi történt? –kérdezte Alice és Rose.

- Bocsássatok meg, de én bemegyek Lizhez.

Lementünk a lányokkal a büfébe, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni, én pedig újra elmondtam a lányoknak, ugyan azt, amit Jacobnak is.
Lent a büfében ültünk és a testvéreimnek meséltem el, mi történt. 

-Jaj, Edward. Annyira sajnálom, ami történt. Nem láttam előre, de volt egy rossz megérzésem. Egész nap nyugtalan voltam, de nem tudtam mi miatt. Sajnálom, de nem láttam. A lányokat nem látom tisztán. Mint például most sem. Nem tudom, mikor ébrednek fel. Semmit.

- Mi lenne, ha felmennénk megnézni, felébredtek-e? –kérdezte Rose.

- Rendben van, de aztán haza kell mennünk. Diana teljesen ki van akadva, a többiek pedig aggódnak- szólalt meg Alice.

- Most a legkevésbé sem érdekel Diana. Én találtam meg ezt a két lányt és én láttam milyen állapotban voltak. Rosszul érzem magam amiatt, hogy nem tudtam illetve nem tudok rajtuk segíteni. És van valami, ami itt tart.

- Nem érdekel, mondja már meg, hol vannak a lá… illetve a testvéreim? Ne szórakozzon már. Mi lenne, ha egy kicsit sietne?- hallottam meg egy ideges hangot.

- Ti is halljátok? –kérdeztem.

- Persze. nem vagyok süket- vágták rá egyszerre.

- Gyertek, nézzünk meg ki az- álltam fel. Ez a hang nagyon ismerős volt, de fogalmam nem tudtam kié. Hirtelen nem tudtam beazonosítani. Pontosan tudtam, hogy hallottam már valahol ezt a hangot, de kié lehet?

A recepcióhoz mentünk, de ott már nem találtunk senkit. Nem foglalkoztunk vele, inkább tovább mentünk egyenesen a lányok szobájáig. Viszont pont az ajtó előtt, eszembe jutott valami.

 "- És az oroszlán beleszeretett a bárányba... 

-Micsoda buta bárány

-Micsoda beteg, mazochista oroszlán." 

De az nem lehet. Bella meghalt. És különben is ennek a személynek sokkal magasabb és csilingelőbb volt a hangja. Ezt még a hangjában rejlő idegesség sem tudta elrejteni.

De mikor kinyílt az ajtó és megláttam azt a két személyt odabent, ledermedtem és egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Mindenféle érzések kavarogtak bennem köztük a félelem, öröm bánat, meglepettség és a szerelem.

(Nathalie szemszöge)

Ezt nem hiszem el. Miért, Miért történik ez velük? Mit ártott neked ez a két lány Istenem? Miért bünteted őket ennyire? Bella teljesen ki fog akadni, ha megtudja mi történt a lányokkal. Uram atyám, hiszen Bella még nem tud semmit. Nagyon mérges lesz rám, amiért nem szóltam neki. De mentségemre szóljon, hogy annyira aggódtam a lányokért, hogy teljesen elfelejtettem mindent. Idő közben behozták Nessie-t is. Odamentem hozzá és az arcát simogatva fordultam férjem felé.

-Jacob. Szólnunk kell Bellának. Tudnia kell, mi történt a lányaival.

- Én már próbáltam hívni, de nem veszi fel, viszont hagytam neki üzenetet és szóltam a falkának, hogy valaki menjen el az óvodába és szóljon neki. Úgyhogy szerintem bármelyik pillanatban itt lehet.

- De itt van Edward. És…- kezdtem.

- Ha szeretnéd, hívd fel.

Én bólintottam, majd kimentem a szobából és tárcsázni kezdtem a testvérem számát.

-Szia Nath. Merre vagy? Most voltam vadászni és gondoltam bejövök hozzátok, de nincs itthon senki.

- Bella, kérlek légy erős. Be kell jönnöd a kórházba. A lányoknak balesetük volt és…

- Hogy miiiii? Azonnal indulok- mondta, majd nem hallottam mást, csak pityegést.

Visszamentem a szobába, majd leültem egy székre a két lány ágya között. Jacob átölelte a vállam én pedig hátrahajtottam a fejem.

Alig, hogy becsuktam a szemem, hallottam, hogy Liz nyöszörög. Azonnal odamentem hozzá és megfogtam a kezét. Vártam, hogy kinyissa a szemét és mikor meglátott rám mosolygott.

-Nathalie- elmosolyodott, majd meg akart fordulni, de a drótok nem engedték. –Mi történt? Hol vagyok, Mit keresek én itt, És hol van a nővérem.

- Liz, kicsim nyugodj meg. Ne izgasd fel magad. A kórházban vagy, autóbalesetetek volt és Edward talált rátok. Nessie pedig itt fekszik melletted, de ő még alszik- válaszoltam az előbb feltett kérdéseire.

- Nathalie?- rontott be a szobába húgom.

- Itt vagyunk Bella.

- Anyu –szólalt meg Liz erőtlenül, majd az anyára nézett.

- Jaj, kislányom. Hát jól vagy. Annyira megijedtem. Nagyon, nagyon rám ijesztettetek. De mi történt? Egyáltalán hogy történt a baleset.

- Nem tudom… én… illetve Nessie nagyon… nagyon zaklatott volt… túl gyorsan hajtott… én pedig csak az utolsó pillanatban láttam, de addigra már késő volt- sírta el magát.

- Shh… kérlek, nyugodj meg. Nem tesz jót az állapotodnak, ha felzaklatod magad. Nem te tehetsz a balesetről, de még csak a nővéred sem. Ez csak ez baleset volt és szerencsére mind a ketten jól vagytok és túléltétek.

Én és Jacob oldalról figyeltük, ahogy Bella próbálja megvigasztalni a lányát.

-Jacob, kérlek, szólj a kezelő orvosnak vagy egy nővérnek, hogy hozzon egy nyugtatót a lányomnak.

Szerelmem kiment, én pedig kicsit közelebb mentem hozzájuk.

-Bella, tudnod kell, hogy Carlisle a kezelő orvosa a lányoknak és, hogy Edward volt az, aki megmentette őket. És azt is, hogy Edw…- de nem tudtam befejezni, mert Edward és a két húga éppen abban a pillanatban léptek be a szobába és mögöttük ott jött Jacob és Carlisle is.

11.fejezet

(Carlisle szemszöge)

- Ne aggódj Embry nincs semmi gond. Nyugodj meg. Üzend meg Jake-nek, hogy várom a határnál két Cullen társaságában. – szólt a farkashoz csöndesen, miközben a fejét simogatta.

- Carlisle Cullen vagyok. Békés szánd…- de nem tudtam befejezni a mondatot.

- Tudom kik vagytok.Esme és Carlisle igaz?- kérdezt mire bólintottam.
- És ha jól sejtem te vagy…
- Nathalie Swan vagy Black. Ahogy jobban tetszik-felemelte a fejét és most már tisztán láttam az arcát. Megdöbbentett a hasonlóság, ami Bella és közte volt. Hiszen a lehető legnagyobb különbség az, hogy míg ő él Bella halott.
- Na, mi az? Csak nem hasonlítok valakire?- húzódott gúnyos mosolyra az szája - mondjuk a testvéremre, Bellára?

- De, ami azt illeti nagyon is. Megdöbbentő a hasonlóság köztetek. De Bella miért nem mesélt rólad soha?

- Azért, mert nem akart engem is belekeverni a vámpíros ügyekbe, de mint látjátok nem tudta elkerülni. Hiszen itt vagyok vámpírként és egy farkas bevésődése vagyok- mondta mosolyogva.

- Értem. Mi Jacobbal szeretnénk beszélni.

- Szabad tudnom miről?- kérdezte és most nem láttam ellenszenvet az arcán. Semmi mást, csak olyan tisztaságot, mint Bellában, valahányszor ránéztem.

- Most szereztünk tudomást az iskolában történtekről és azért jöttünk, hogy megbeszéljük Jacobbal a dolgot. Nem szeretnénk összetűzést a falkával és sajnos nem vagyunk könnyű helyzetben. A két lány gyakorlatilag akármit tehet ellenünk és mindenképpen a szerződés felbontásához vezetne a dolog. Hiszen ha ők megtámadnak bennünket és mi védekezünk, az is szerződésszegésnek bizonyul a részünkről. Be kell látnod, hogy az egész családom a lányaid kezében van.

- Jól gondold meg mit mondasz vagy feltételezel a lányokról, mert később nagyon meg fogod bánni. De, ezt majd Jacobbal megbeszélheted, ugyanis pár pillanat és ő is csatlakozik hozzánk. Nem kell elismételned az előbbi mondataidat, mert ő is hallotta- mondta, majd a fák felé fordult, ahonnan Jacob lépett elő.

- Carlisle- biccentett- Miben segíthetek? Ne értsd félre, hallottam az előbbi mondataidat, de nem tudom, mit kérsz tőlem.

- Azt, hogy oldjuk meg valahogy ezt a gondot, hiszen így a családom veszélynek van kitéve.

- Nem tudom mi volt azaz ebédlős jelenet amiről beszéltél, így nem tudom a részleteket. Kérlek, mondjátok el és utána kitaláljuk a megoldást.

Jacob most olyan volt, mintha kicserélték volna. Nagyon is tiszteletteljes volt és nem is nézett undorral ránk.

-Ne nézz így. Tudom, furcsa a viselkedésem, de nem az én dolgom, hogy elítéljelek a tetteitekért. Bár Bella rengeteget szenvedett miattatok, te és a feleséged okoztátok neki a legkevesebb fájdalmat. És haragszom is érte, de nem én fogok nektek megfizetni. És mint az előbb a feleségem említette, hogy vigyázz, mit feltételezel a két lányról, mert lehet, sőt biztos is, hogy megbánod. De eleget fecsegtem, most meséld el mi történt.

- Az egyik lány, azt hiszem Liz az egyik lányom ruhájára öntötte az ebédjét, bár állítólag véletlen. Viszont Diana nem tűrte és elkapta a lány kezét. Egy szó mint száz, a lányom erőszakosan lépett fel Elizabeth ellen és a testvére Renesmee megfenyegette a családomat. Azt mondta, hogy rájuk nem vonatkozik a szerződés és hogy ha bántani merik a testvérét, darabokra tépi az illetőt, elégeti és a család többi tagját átadják nektek. Mármint a falkának.

- Meglátszik, hogy okos lány. Tudja, hogy a kezében vagytok és ezt ki is használja- mosolygott. Na, ebből mi lesz, hiszen azért jöttünk ide, hogy megoldjuk a gondokat, erre itt dicséri a lányát.

- Már ne is haragudj Carlisle, de a lányod megérdemelte a fenyegetést. És csak hogy tudd, Renesmee halálosan komolyan gondolta. Viszont az érzései és egy bizonyos valaki miatt képtelen lenne rá, hogy megöljön benneteket, mert azzal fájdalmat okozna a hozzá legközelebb álló két személynek. Úgyhogy nem kell félnetek, egészen addig nem tesz semmit, amíg tiszteletben tartjátok a kérését vagy utasítását. Viszont ha mégsem tennétek, van okotok a félelemre. Ugyanis fogalmatok sincs mekkora a gyűlölet benne. És egyetlen személy van, aki ezt kezelni tudja illetve kordában tartani.

- Akkor azt mondod nincs más megoldás, mint annak a két lánynak az utasításait követni vagy elköltözni?- kérdezte feleségem nyugtalanul.

- Félreértettél Esme. Liz és Nessie nem fognak nektek utasításokat osztogatni, ők csakis azt kérik, hogy hagyjátok őket békén. Semmi mást nem akarnak, csak békében élni tovább az életüket. De ha ezt nem tudjátok teljesíteni, akkor jobb, ha elköltöztök.

- Értem, de esetleg megtennéd, hogy beszélsz a lányaiddal?

- Beszélhetek velük, de kétlem, hogy kedvesebben fognak hozzátok állni. Bár kiskoruk óta nevelem őket, sajátjaimként tekintek rájuk és ők is apjukként szeretnek, nem fognak rám hallgatni. Eleve veszett ügy.

- Köszönöm Jacob és azt is, hogy ilyen nyugodtan fogadtad a dolgot.

- Carlisle, szeretném ha megértenéd, hogy ha bár te is vámpír vagy, és sokat szenvedett Bella miattatok, én benned mindig is egy tisztességes embert, vámpírt láttam. És ezt bizonyítja, hogy most idejöttél a feleségeddel és elmondtad nekem. Viszont azt nem ígérhetem meg, hogy azzal az átkozott Edwarddal vagy Alice-val is így fogok viselkedni. Ők ártottak Bellának a legtöbbet és miattuk volt az a rengeteg fájdalom benne. Úgyhogy ha kérhetem, te is szólj nekik, hogy hagyják békén a lányokat. De most ha megbocsájtotok mennem kell. Ha van még kérdésetek a feleségem válaszol.

Azzal bevonult az erdőbe majd farkas vonyítás jelezte, hogy Jacob eltűnt. Viszont abban a pillanatban újra megjelent az a farkas, amelyik akkor, mikor megérkeztünk. Annyi különbséggel, hogy most nem vicsorított, de ugyan úgy a lány előtt állt.

-Ha van kérdésetek, nyugodtan tegyétek fel, de aztán nekem is mennem kell.

- Nekem lenne egy kérdésem illetve kérésem- szólalt meg mellettem szerelmem. –Szeretném tudni, Bella mit mondott rólunk. Szeretnélek megkérni rá, meséld el hogyan emlékezett vissza ránk.

- Jól van, de egy feltételem van. –Bólintottunk és közben leültünk a határ mentén a fűbe. –Annyit kérnék, hogy n szóljatok közbe. És nem akarom hallani mi van most. Tehát nem akarok olyat hallani, hogy nem így volt vagy nem így történt és hasonlókat. Nem akarok udni semmit. Ti kértetek rá, hogy meséljem ezt el nektek. Úgyhogy én beszélek, ti hallgattok. Viszont utána én is távozom. Rengeteg elintézni valóm van még.

-Szóval, hol is kezdjem. Az lesz a legjobb, hogy ha egyenként mondom el kiről mit gondolt.

Bólintottunk, ő pedig leült velünk szemben a fűbe és nekidőlt a mögötte pihenő farkas oldalának.

-Esme, veled kezdem. Rólad is rengeteget mesélt Bells akárcsak a többiekről. Azt mondta, második anyjaként tekintett rád. Úgy szeretett, mint egy anyát, hiába volt ott neki Renée.

Azt mondta, rengeteg szeretet van benned mások iránt. Akár hányszor a szemedbe nézett, látta benne a gyöngédséget és a mérhetetlen szeretetet a családod iránt. Meg persze a szerelmet a férjed felé. Oh… és a főztödet szinte istenítette.

-Carlisle, te olyan voltál számára, mint egy apa. Egy szerető apa, aki a családjáért bármit megtenne. Az erős családfő, akire mindenki felnéz. Egy szerető apa, egy orvos, aki ellátta minden sérülését. Ti voltatok vagytok és mindig is lesztek a család lelke. Úgy szeretett benneteket, mint a második szüleit.

- Jaspert a bátyjának tekintette. Egy bátynak, aki bár nem állt hozzá annyira közel, de nem nézett rá más szemmel, mint Emmettre. Nem haragudott rá azért, ami történt a szülinapi bulin. Soha nem mondott róla rosszat és soha nem ítélte el érte. Még csak nem is haragudott rá. Ellenkezőleg, őt is szerette.

- Rosalie. A testvérem mindig is úgy emlegette, mint egy szőke szoborszerű szépséget. Úgy nézett rá, mint a nővérére. Elmondta, hogy Rosalie soha nem kedvelte, de ő nem tudott rá haragudni. Nem félt tőle és semmilyen rossz érzés nem volt benne az iránt a nő iránt. És bár én vagyok a vérszerinti nővére, ő még azt a keményszívű nőt is úgy szerette, mint engem.

- Emmett. Róla is rengeteget mesélt. Azt mondta, olyan medveszerű és perverz is, hatalmas szíve van. Miután elmentetek, azt mondta, hogy hiányoznak neki a nagy medve poénjai és még a perverz megjegyzései is.

- Alice árulása fájt neki a legjobban Edwardé után. Hiszen az elejétől fogva szerette és a nővérének tekintette. Azt mondta, hogy hiányzik neki az örökké vidám és pörgős barátnője. Az életvidám pattogó kis kobold. Rettentően kicsi és szörnyen bosszantó. Mindig ezt mondta, akárhányszor szóba került a legjobb barátnője.

- És végül Edward. Edward volt az egyetlen szerelme. Az egyetlen, akibe valaha is szerelmes volt. És azaz átkozott elhagyta. Azt mondta Bella, hogy mindennél és mindenkinél jobban szerette. Szerette még az után is, hogy annyi szenvedést okoztatok neki. És az ő árulása taszította a legmélyebbre. Annyira mélyre, hogy azt ti el sem tudjátok képzelni. Innen kellett nekünk kirángatni. Ebből a mélységből kellett nekem és Jakenek kihúznunk. És ráadásul abban az évben ment el anya és apa is. Charlie és Renée is utána haltak meg, miután ti elhagytátok a testvéremet. Autóbalesetben veszítették el életüket.

De annyi legyen elég, hogy még a halála után is szeret benneteket. Hiszen a szeretet soha nem hal meg. Bármennyire is haragudott rátok, szenvedett miattatok nem érzett mást, mint szeretetet.

-És én itt most be is fejezem a mesélést, mert mennem kell. Remélem valamennyire könnyítettem a leketeken.

Azzal felállt, majd megindult az erdő felé, de hátrafordult és megszólalt.

-Oh… a lányoktól ne féljetek. Sokkal erősebb az a kötelék, ami visszatartja őket a támadástól, mint a gyűlöletük irántatok. Viszont Edwardnak üzenem, hogy mélységesen csalódtam benne. Átverte a testvéremet és nem is akárhogyan. A lehető legocsmányabb módon bánt el vele. Hiszen játszott az érzéseivel, aztán feleségül vett egy nőt és még gyereke is lett. Ez egy olyan sebet okoz, aminek a begyógyítása lehetetlen. De sebaj. Meg fogja még ezt bánni. Nem fenyegetésnek szánom, ne ijedjetek meg. A falka egészen addig nem támad meg benneteket, amíg nincs rá nyomós oka. Edward sokat fog szenvedni a saját hülyesége miatt, ha kiderülnek a dolgok. És nem a fizikai fájdalomról beszélek. Ezt ne feledjétek. Isten veletek. Carlisle, Esme, öröm volt nektek beszélni a testvéremről.

Majd megfordult és vámpírsebességgel rohant a fák közé.

-Te érted miről beszélt?- kérdezte szerelmem- Mármint a végén. Carlisle, nem akarom, hogy Edward többet szenvedjen.

- Én sem Esme, én sem, de érzem, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Gyere, menjünk haza- kézen fogtam feleségem, majd haza indultunk.

(Edward szemszöge)

Dianával csodás éjszakát töltöttünk együtt. Reggel kézen fogva sétáltunk le a nappliba, ahol a többiek beszélgettek. Viszont furcsa volt Esme és Carlisle is.

-Apa, valami baj van?- kérdeztem.

- Fiam, tegnap anyáddal elmentünk a határhoz beszélni Jacobbal- apám mondatára még a nem létező vér is meghült az ereimben.

- De hát miért nem szóltatok? Miért kellett kettőtöknek odamenni, hisz akármi történhetett volna. Meg is támadhattak volna- sipította Diana.

- A te hülyeséged miatt mentek oda. Ha nem vagy olyan bolond, hogy belekötsz a Black lányokba, akkor most nem lenne semmi gondunk- nézett rá szikrázó szemekkel Rose.

Úgy tűnik, a többiek már mindent tudnak.

-És mit tudtál meg? Mármint Jacob mit mondott?- kérdeztem érdeklődve.

- Meglepően nyugodt és udvarias volt, mintha tudná, hogy készül valami csak nem akarja elárulni, hogy mi. Viszont azt mondta, hogy a lányok nem tesznek semmit, amíg mi nem lépünk valami olyat, ami kihozza belőlük a támadást. Valami olyasmit mondott Bella ikertestvére, hogy sokkal erősebb az a kötelék, ami visszatartja őket a támadástól, mint a gyűlöletük irántunk. Nem tudom, mit jelenthet, de azt kérték, hogy ne bosszantsuk fel őket. Viszont nyomós indok nélkül a farkasok nem fognak megtámadni bennünket.

- Nagyjából ennyi, aztán Jacob elment és ott maradt Nathalie. Diana, nem zavarna, ha most Belláról lenne szó?- kérdezte anyám, feleségem felé fordulva.

- De zavar, de ha muszáj hát nyugodtan.

- Jól van. Anyátokkal megkértük Nathaliet, hogy meséljen nekünk Belláról és az érzéseiről velünk kapcsolatban. És az egésznek az volt a lényege, hogy a haláláig szeretett minket.

- Nagyjából ennyi lenne az egész. Edward kérlek, beszélhetnék veled négyszemközt?- kérdezte apa és miután bólintottam, a dolgozó szobájába mentünk.

- Mi az apa? Csak nincs valami gond? –Kérdeztem.

- Nincs, csupán szerettem volna, ha kettesben vagyunk, mikor megmutatok neked pár részletet a tegnap estéből. Van valami, ami a többiekre nem tartozik és ezért kértem, hogy gyere velem.

Bólintottam és apa elkezdte nekem vetíteni a tegnap történteket. Majd hirtelen megállt egy résznél és azt lassabban mutatta.

 - És végül Edward. Edward volt az egyetlen szerelme. Az egyetlen, akibe valaha is szerelmes volt. És azaz átkozott elhagyta. Azt mondta Bella, hogy mindennél és mindenkinél jobban szerette. Szerette még az után is, hogy annyi szenvedést okoztatok neki. És az ő árulása taszította a legmélyebbre. Annyira mélyre, hogy azt ti el sem tudjátok képzelni. Innen kellett nekünk kirángatni. Ebből a mélységből kellett nekem és Jakenek kihúznunk. És ráadásul abban az évben ment el anya és apa is. Charlie és Renée is utána haltak meg, miután ti elhagytátok a testvéremet. Autóbalesetben veszítették el életüket.

De annyi legyen elég, hogy még a halála után is szeret benneteket. Hiszen a szeretet soha nem hal meg. Bármennyire is haragudott rátok, szenvedett miattatok nem érzett mást, mint szeretetet.

Olyan volt, mintha egy filmet tekert volna. Miután ezt a részt megmutatta, újra gyorsan haladtak az emlékei, majd egy újabb résznél állt meg.

-Oh… a lányoktól ne féljetek. Sokkal erősebb az a kötelék, ami visszatartja őket a támadástól, mint a gyűlöletük irántatok. Viszont Edwardnak üzenem, hogy mélységesen csalódtam benne. Átverte a testvéremet és nem is akárhogyan. A lehető legocsmányabb módon bánt el vele. Hiszen játszott az érzéseivel, aztán feleségül vett egy nőt és még gyereke is lett. Ez egy olyan sebet okoz, aminek a begyógyítása lehetetlen. De sebaj. Meg fogja még ezt bánni. Nem fenyegetésnek szánom, ne ijedjetek meg. A falka egészen addig nem támad meg benneteket, amíg nincs rá nyomós okuk.. Edward sokat fog szenvedni a saját hülyesége miatt, ha kiderülnek a dolgok. És nem a fizikai fájdalomról beszélek. Ezt ne feledjétek.

Mi a jó eget akart ezzel mondani Bella testvére? Miért fogok én sokat szenvedni?

-Oh… és van még valami.

 -Jól gondold meg mit mondasz vagy feltételezel a lányokról, mert később nagyon meg fogod bánni.

Na jó, most már végképp nem értek semmit. Miért bánná meg bárki is a családból, amit mond vagy gondol arról a két lányról. És láthatólag nem nagyon idegesítette Jacobot az ügy. Vagy lehet, hogy már tudott róla?

-Mit gondolsz fiam. Miért mondhatta ezt Nathalie?

- Nem tudom apa. Fogalmam sincs. Bár tudnám, mi folyik itt.

- Szabad- szólt ki apa, mikor egy kopogtatást hallott meg.

- Elnézést, de Edward nekünk mennünk kell az iskolába- lépett be Alice.

-Jaj istenem. Edward siess. Kérlek, minél hamarabb indulnunk kell. Hallod siess már. –Húgom nagyon ideges volt, de bármennyire is kutakodtam a fejében nem találtam semmit,ami megmagyarázhatta volna ezt a furcsa viselkedését.

-Jól van. Menjünk.

Alice kiszaladta a szobából, majd hallottam, hogy mindenkit összecsődít a nappliba és kiadja az utasítást az indulásra. Elköszöntem apámtól és a garázsba mentem, ahol a többiek már útra készen vártak. Az én autómban Diana és Lorena ült, a többiek ma Rose autójával mentek. Elindultunk a suliba, de nem is sejtettük mekkora baj lesz még a mai nap folyamán. Még Alice sem, pedig az nagy szó.