Múltból a jelenbe...- 10.fejezet

(Kristen szemszöge)

Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Nem lehetett igaz, amit az előbb hallottam. Valaki ébresszen fel ebből az álomból, mielőtt szégyenemben elsüllyedek.

-Robert- hangom csak árnyéka volna régi önmagának. Mintha nem is én mondtam volna ki a nevét.

- Kristen, én…

- Kérlek, kérlek, ne hazudj nekem. Mondd el az igazat- könyörögve néztem a szemébe és valami olyasmit vártam, hogy elneveti magát és azt mondja csak viccelt. De nem így tett.

- Nincs mit mondanom neked Kristen Stewart- azzal fogta magát és kivonult a szobából. De az ajtóból még visszanézett és a tekintete mindent elárult. Mintha nyitott könyv lenne előttem. Ebben a pillanatban láttam a lelkét és megijesztett, amit benne láttam.

- El ne merj menni Robert- szólt rá a testvérei is fenyegető hangon, de mintha csak a falnak beszélne. Rob ment egyenesen ki a szobából és vissza se nézett. Én az ágyra roskadtam. Nem is tudom miért dúlt fel ennyire ez az egész, de egyszerűen nem találtam most a helyem. A világ végéig szaladnék, hogy ne kelljen vele többet találkoznom. Képtelen lennék a szemébe nézni. –Kris…

- Hagyj most, kérlek. Úr isten- temettem a kezembe az arcomat. Nem tudtam mit gondoljak most magamról. És azt sem ők mit gondolnak rólam.

- Hallod Kris, semmi rosszat nem csináltál. Mitől akadtál ki ennyire? –ült le mellém Liz és megsimogatta a hátamat. Én viszont képtelen voltam ránézni.

- De.

- Nincs semmi rossz egy csókban- folytatta tovább a győzködésem.

- Nem láttad, hogyan nézett rám a testvéred az előbb?

- Csak azért, mert látja, mennyire megvisel ez téged. Szerintem most ő a legboldogabb a világon. Legalábbis az lenne, ha nem lennél ennyire elutasító vele. Komolyan úgy viselkedsz, mintha kirobbantottad volna a harmadik világháborút, pedig egyszerűen csak ittas állapotodban megcsókoltál egy helyes pasit, aki mellesleg oda meg vissza van érted. És még csak ki sem használta a helyzeted. Ezt igazán értékelhetnéd egy kicsit. Mert más a helyében nem igen zavartatta volna magát.

- Tudom, tudom, tudom…- törtem ki magamból és fel alá kezdtem járkálni a szobában. A szobában, ahol minden Roberté. –Csak… annyira szégyellem magam. Soha. Érted? Soha nem szoktam ilyesmit csinálni. Azt sem tudom egyáltalán miért kellett annyit innom. Az érzéseim teljesen átvették felettem az uralmat és ez tűnt a legjobb megoldásnak.

- Az, ha leiszod magad?

- Nem akartam leinni magam csak inni egy kicsit. Éppen csak annyit, hogy ne gondolkodjak. És egyszerűen… minél többet ittam annál rosszabbul éreztem magam. Utána ott volt a testvéred és… olyan gondoskodó volt és tényleg érdekelte mi van velem. Én pedig…

- Megcsókoltad. Csak azt nem értem miért szégyelled magad? Meg kellene ezt beszélned Robbal, mielőtt elítéled magad. Hiszen nem ő az ördög vagy hasonló. Ugyan olyan ember, mint te vagy én. Ő is hibázhat, de ettől még nem rossz ember. Úgy csinálod Kristen, mintha itt lenne a világ vége csak azért, mert megcsókoltad. És?

- Fogalmad sincs, mit érzek, hogy miért viselkedek így. Nincs jogod kioktatni engem.

- Egyáltalán nem akarlak kioktatni, csak elmondom, amit látok. Éppen ez az. Hogy te ostorozod magad, és én próbállak erre rávezetni. Kristen, kezdesz felidegesíteni. Szedd össze magad, és ha újra a régi vagy akkor majd beszélünk- nagyon mérgesen nézett rám, majd felpattant az ágyról és kisietett a szobából Még az ajtót is jó erősen becsapta maga mögött, hogy érezzem mennyire mérges most rám.

- A rohadt életbe igaza van- dühöngve indultam el a fürdőszobába, hogy megszárítsam a hajam. Most Liz is mérges rám, Rob meg olyan szemekkel nézett, hogy a szívem is belesajdult. Én tudom, miért érzem magam nyomorultul. De nem akarom, hogy ezt bárki más is megtudja. Nem akarom, hogy tudjanak róla, hogy mit érzek Rob iránt. Istenem, miért kellett annyit innom? Annyira szeretnék emlékezni a tegnap estére. Egyszer az életben iszom le magam és kiesik az egész este a fejemből. És pont az az este, amelyikre nagyon is szeretnék emlékezni. Miért van az, hogy amire nem akarok újra gondolni, az itt van a fejemben, és amire nagyon is emlékezni szeretnék az egyszerűen kitörlődött? Beszélnem kellene Robbal, de nem merek a szemébe nézni. Most biztos azt hiszi, hogy ezek után majd könnyen az ágyába cipelhet. De… de ha annyira akarta volna, akkor tegnap este nem utasít vissza. Legalábbis a saját bevallása szerint így tett. Nem hívta volna fel Lizzy-t, hogy jöjjön haza, mert totál részeg vagyok és nem nézett volna ilyen kétségbeesetten mielőtt elment. Mégis mire gondoljak most? Hm? Hogyan reagáljak mindenre? Annyira össze vagyok zavarodva.

Letettem a hajszárítót, megfésültem a hajam és visszabattyogtam a szobába, de az ágyon ott ült Rob. Lehajtott fejjel meredt maga elé, mintha észre sem vette volna a jelenlétem. De erre azonnal rácáfolt, amit elkezdett beszélni.

-Liz bezárta a szoba ajtaját és addig nem is fog kiengedni, amíg meg nem beszéljük a tegnap estét- lassan felemelte a fejét, de nem nézett rám. Az ajtót figyelte gondosan kikerülve a tekintetem.

- Mi? –hangom két oktávval feljebb csúszott és azonnal az ajtóhoz siettem, hogy megnézzem igazat mondott-e, de az ajtó zárva volt. –Liz- kiabáltam és ütöttem az ajtót. –Elizabeth Pattinson azonnal nyisd ki az ajtót. Nem hallod?

- Nem. Az ajtó zárva marad, amíg mindent meg nem beszéltek. Elegem van belőled és Robertből is. Olyan makacsok vagytok mind a ketten, hogy arra nincsenek szavak. Most leszaladok a boltba venni pár dolgot, amit anya kért tőlem. És ne is reménykedjetek, hogy bárki is kinyitná az ajtót, mert anyáék nincsenek itthon, már elmentek dolgozni. Kezdjetek el beszélgetni és akkor kiengedlek titeket, ha visszaértem. Na sziasztok.

- Ne Liz, Liz, Elizabeth- kiáltottam utána, de az ajtó csapódása jelezte számomra, hogy hiába kiabálok, már úgysem hallja. –A rohadt életbe.

- Feleslegesen dühöngsz. Mindig az van, amit ő akar- morogta Rob ésezuttal sem rám nézett, hanem az ablakot figyelte. –Ma vagyunk hivatalosak hozzátok vacsorára. Addig ki kell, hogy engedjen minket. Nem muszáj beszélgetnünk, ha nem akarod.

- Rob- tettem pár lépést felé, kissé bizonytalanul, majd vettem egy mély levegőt és leültem mellé. – Nem kellett volna így reagálnom az előbb. Teljesen úgy viselkedtem, mint egy szeszélyes kislány. Inkább meg kellene köszönnöm, hogy nem hagytál magamra tegnap este. Ki tudja mi lett volna velem, ha te nem vagy ott.

- Nincs mit, már mondtam. Csak azt tettem, amit mindenki más is megtett volna a helyemben- még mindig nem nézett rám.

- Kérlek, nézz rám- elindult felé a kezem, de félúton megállt és inkább visszahúztam. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne őt megérinteni. De látni akartam a szemét, tudni akartam mit gondol. –Kérlek Rob. Ne csináld ezt. Nem vagy ilyen. Soha nem viselkedsz ennyire alázatosan. Most miért?

- Ha ez sem tetszik neked, akkor mégis mit csináljak Kristen? Hm? Először kiakadtál, mikor felébredtél és egyből azt hitted történt köztünk valami csak azért, mert mellettem ébredtél. Utána kiakadsz egy csók miatt, amit amúgy te kezdtél. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neked, mert attól félek, megint kiakadsz és sírsz, vagy hisztériás rohamot kapsz, esetleg ordibálsz velem. És ezekre most tényleg nincs szükségem.

- Tényleg nagyon sajnálom, de… nem tudok mást mondani Rob csak azt, hogy sajnálom. Mindig visszautasítalak és most, mikor melletted ébredtem reggel nem tudtam mit gondoljak. Azt sem tudtam hogyan kerültem ide.

- Tényleg Kris, mégis mi lett volna, ha tényleg történt volna köztünk valami?

- Nem tudom.

- Miért undorodsz ennyire tőlem? Hogy még a gondolatát sem bírod elviselni, hogy esetleg történt köztünk valami? Miért akaszt ki egy egyszerű csók?

- Mert félek attól, hogy a játékszered leszek Rob. Senkinek nem engedem meg, hogy kihasználjon, és nagyon jól tudja mindenki, hogy te milyen vagy. Nem tőled undorodom, hanem attól félek, hogy játszol velem, hogy kihasználsz. Már így is kész érzelmi roncs vagyok. Így is egy selejt vagyok. Nem akarom úgy végezni, mint a többi lány. Félek, hogy csak egy szeszély vagyok, amit ha megkapsz utána már nem fog érdekelni.

- Nem tudhatod, mit akarok, mert még én sem vagyok benne biztos.

- Kérlek Rob érts meg. Szörnyen érzem magam, amiért megbántottalak. Hidd el, nem volt szándékos.

- Soha nem kérnék olyat tőled, amit ne adnál magadtól Kristen. Soha senkitől nem kértem semmit, amit ne önszántából adott volna. Eszméletlenül csinos vagy és tegnap este annyira aranyos voltál. Egyszerűen elvarázsoltál. Képtelen lettem volna rá, hogy kihasználjam a helyzetet. Vigyázni akartam rád, hogy más se bánthasson. Ezért hoztalak ide. És azért hívtam fel Lizt, hogy ne érezd magad olyan rosszul reggel, de látom hasztalan volt- felállt és az ablak mellé sétált. –Úgy látom, tehetek bármit, te elítélsz anélkül, hogy tudnád, milyen vagyok valójában.

- Pont ugyan azt csinálom, amit mindenki más is tesz velem. Amit te is teszel velem.

- És neked milyen érzés? - fordult felém.

- Én…

- Nem jó igaz? Én belátom, hogy tévesen ítéltelek meg, hogy nagyon megsértettelek, nem is egyszer, amiért bocsánatot kérek. Sokkal hamarabb rájöttem már, hogy nem olyan lány vagy, mint amilyennek gondolnak. Sok olyan megjegyzést tettem, ami nem igaz rád. Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egy napon bocsánatot kérek tőled mindenért, de eljött ez a nap. Félre ismertelek, tévesen ítéltelek meg, nagyon sajnálom.

- Rob, nem tudod, milyen vagyok, ahogy én sem ismerlek. Nincs értelme ennek a sok bocsánatkérésnek, mert nemsokára úgyis megint megbántjuk egymást.

- De van, mert szeretném, ha barátok lennénk. Szeretném, ha nem utálnál és nem lennél olyan rossz véleménnyel rólam. De ehhez az kell, hogy tiszta lappal kezdjünk mindent.

- Nem tudom, hogy lehetséges-e. Nem hiszem, hogy barátok lehetnénk- ráztam meg a fejem és felálltam az ágyról, majd átültem egy székre, hogy minél távolabb legyek tőle, de ő nem így gondolta, mert elém sétált és leguggolt, kezét a térdemre rakta.

- Miért?

- Mert nekem ez nem megy. Nem tudok, nem akarok közel engedni magamhoz senkit. Nagyon kevés ember van, aki a barátom, aki tényleg a barátom. Annyit tudok neked ígérni, hogy nem leszek olyan elutasító és rideg, mint eddig, de többet nem. Nem ígérek olyat, amit nem tudok teljesíteni Rob. Mint mondtam érzelmileg egy nulla vagyok, így nem adhatok senkinek semmit. Ezt meg kell értened.

- Nekem ez is elég- mosolyodott el. –Ami pedig a csókot illeti…

- Felejtsük el, oké? Mintha meg sem történt volna. És még egyszer köszönöm, hogy hazahoztál és nem hagytál magamra. Emellett az is köszönöm, hogy az éjszaka közepén iderángattad hozzám Lizt, hogy ne érezzem magam annyira rosszul. Ezt nagyra értékelem, még ha nem is úgy sült el, ahogy szeretted volna- mosolyogtam rá, majd óvatosan megfogtam a kezét és megszorítottam. –De legközelebb, ha ilyen lesz, ami nem valószínű, az lenne a legjobb, ha nem melletted ébrednék fel. Akkor nem vonnék le téves következtetéseket.

- Rendben. Kezdjünk tiszta lappal- mosolygott rám ő is. –És most mit csináljunk, amíg Liz visszaér?

- Nem tudom. Az biztos, hogy majd szétrobban a fejem- szorítottam a kezem a halántékomhoz. Majdnem megfeledkeztem a borzalmas fejfájásról, ami még mindig gyötört és az istenért nem akart elmúlni.  

- Várj- felpattant előlem, majd a fürdőszobába sietett. Ott matatott valamit, majd a fogmosó pohárral tért vissza és egy szem gyógyszerrel. –Bocsi, csak ezt a poharat találtam.

- Nem baj, ez is jó. Köszönöm- elvettem tőle és bevettem a gyógyszert.

- Nem sokára elmúlik- letettem a poharat az asztalra és ránéztem. Most annyira más volt, mint az iskolában a haverjaival. –Mi lenne, ha néznénk valami filmet? Közben pihennél egy kicsit.

- Rendben. De ha bealszom rajta, akkor felébresztesz. Ugye?

- Igen- elmosolyodott, majd a tévés szekrényhez lépett és kinyitotta az egyik ajtót, majd maga mellé hívott. Annyi film volt itt, hogy nem tudtam választani köztük. Így Robra hagytam a döntést és ruhástól visszamásztam az ágyba, miközben ő elindította a filmet. Betakaróztam és a fejemet a párnára hajtottam, míg Rob leült mellém és a fejét az ágy támlájának támasztotta.

Őszintén bevallom, nem tudom miről szólt a film, mert nagyon valószínű, hogy már az elején elaludtam. Rob hangjára ébredtem, ahogy szólongat.

-Kristen, hazaért Liz és kinyitotta az ajtót- nagy nehezen kinyitottam a szemem és láttam, hogy az ő szemei is majd lecsukódnak, haja kócosan meredezett az ég felé és rám mosolygott. Lassan felültem és megdörzsöltem a szemeimet, hátha ki tudom űzni onnan az álmosságot.

- Hogy győzted meg?

- Sehogy. Mikor hazaért és nem válaszoltunk, egyszerűen nem bírt magával és kinyitotta az ajtót. Mind a ketten elaludtunk- még mindig mosolygott.

- Haza kellene mennem, mert Ashley leszedi a fejem.

- Hazavigyelek?

- Nem szükséges. Felhívom Pedro-t, hogy jöjjön értem. Legalábbis amint megtalálom a telefonom- indultam az említett készülék keresésére.

- Odalent van a nappaliban a táskádban.

Kikászálódtam az ágyból, meglepő módon a fejfájásom kissé enyhült és lemerészkedtem a nappaliba, ahol senki nem volt. A táskám a kanapén hevert. Odaléptem és elővettem a telefonom. 8 nem fogadott hívásom volt Ash-től és 3 Nikkitől valamint keresett Michelle és Joe is.

-Jézus isten, meg fognak ölni, ha hazamegyek.

- Ashley tudja, hogy itt vagy. Már beszéltem vele. Mondtam neki, hogy hamarosan hazamész- jött ki a konyhából Liz egy tányér gyümölccsel és felém nyújtott, miközben leült a kanapéra. –Egyél egy kicsit, mielőtt hazamész.

- Fel kell hívnom Pedro-t –és már tárcsáztam is a számot. Amint felvette már mondtam is neki hova kell jönnie és megígérte, hogy néhány perc múlva itt lesz. Addig leültem Liz mellé és vettem el pár szem gyümölcsöt.

- Sikerült mindent megbeszélnetek?

- Maradjunk annyiban, hogy nem utáljuk egymást.

- Végre visszatért a józan Kristen. Hú, az az idegbeteg részed a frászt hozta rám.

- Tudom- szomorodtam el kissé. Az a baj, hogy mióta anyáék meghaltak nem sűrűn jött elő ez az oldalam, de mostanra már várható volt ez. Hiszen eddig tartottam magam. Most pedig kitört belőlem és nem is igazán a csók miatt. Hanem minden miatt, ami mostanában körülöttem történt. Hangos dudaszó jelezte, hogy ideje indulnom.

- Várunk titeket vacsorára- mosolyogtam rá és adtam két puszit az arcára. –És köszönöm, hogy mellettem voltál.

Majd Robhoz fordultam, aki időközben csatlakozott hozzánk és kicsit tétován, de megöleltem.

- Neked is köszönök mindent. Most mennem kell. Este találkozunk. Sziasztok- azzal felkaptam a táskámat és elhagytam a Pattinson házat. Úgy rohantam a kocsi felé, mintha üldöznének. Szükségem volt egy kis gondolkodási időre egyedül és ez pont jó alkalom volt rá. Pedro nem kérdezett csak indított és már mentünk is hazafelé. 

Sziasztok!

Nos, ez lett volna a friss. Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket és nem okoztam senkinek csalódást. A frissről egyelőre nem tudok semmi biztosat. Hozom amint tudom. 
Addig is kitartást. Hamarosan ismét jelentkezem. 
Puszi: Rosalice

Múltból a jelenbe...- 9.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a friss. Bár eléggé nyögve nyelősen, de itt van. És így remélem kárpótolhatlak titeket egy kicsit azért, mert a másik blogon ezen a héten nem lesz friss. 

Itt viszont nem ígérem mikor hozom a következő részt. Megpróbálom minél hamarabb. 

Addig is jó olvasást és puszi mindenkinek: Rosalice

(Kristen szemszöge)

Képtelen voltam elaludni. Forgolódtam, hánykolódtam az ágyban, egyszerűen nem jött álom a szememre. Lementem a nappaliba, végigjártam a konyhát, készítettem magamnak egy teát, de nem használt. Egyszerűen kattogott az agyam és képtelen voltam kikapcsolni. Végül arra jutottam, hogy elmegyek valahová. Felszaladtam a szobámba, előkaptam egy fehér farmer, egy piros toppot és egy ugyan csak piros balerina cipőt meg egy fehér kardigánt, gyorsan magamra kapkodtam, majd fogtam a pénztárcámat és a kocsi kulcsomat, majd amilyen halkan és gyorsan csak tudtam elhagytam a házat. Egyenesen a garázsba mentem, ahol bepattantam a kocsiba és amint kinyílt a kapu már száguldottam is a főúton. Egy lélek nem jött velem szemben az utcán. Hogyan is jött volna? Hajnalban? Ilyenkor az emberek még alszanak. Néhány részeg fiatal lézengett csak az utcán, akiknek bizonyára most ért véget a buli. Én viszont nem tudom, mi van velem. Képtelen vagyok elfelejteni azt az incidenst a bárban, és ami még ennél is jobban idegesített az az a bizalom, amit Liz felé érzek. Mégis hogyan bízhatok meg benne jobban néhány nap után, mint mondjuk Michelle-ban, akit kislánykorom óta ismerek, és aki anyám helyett anyám volt? Egyszerűen képtelenség, mégis így van. Nem tudom miért, de olyan, mintha hosszú évek óta ismerném és barátnők lennénk. Pedig csak néhány napja ismerem.

-Ez lehetetlen- csaptam tehetetlenségemben a kormányra és leparkoltam az első bár elé, amit megpillantottam. Kiszálltam, majd lezártam az autót, a kulcsot a hátsó zsebembe tettem és lassan besétáltam a bárba. Kellemes lágy zene szólt, az énekes hangja olyan megnyugtató volt, bár nem tudtam volna megmondani melyik együttes számait hallom. Egyenesen a pulthoz mentem és már rendeltem is magamnak az első italt. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogyan fogok hazamenni, most csak arra volt szükségem, hogy igyak és kiverjem a fejemből ezeket a gondolatokat. Csak egy kis időre akartam kitörölni mindent, és ha máshogy nem megy, kénytelen vagyok alkohollal megoldani a problémámat.

Jó néhány pohárral és nagyjából egy órával később már éreztem az alkohol jótékony hatását. A gondolataim nem voltak összefüggőek, nem volt semmi értelmük és a kedvem is egyre jobb lett, egészen addig, míg el nem kezdett forogni körülöttem a világ.

-Kisasszony, jól érzi magát? –jött oda hozzám a pultos.

- Per…persze- préseltem ki magamból ezt az egy szót, de kénytelen voltam tovább beszélni, ha el akartam vele is hitetni. –Csak… csak kimegyek a… a mosdóba- vihogtam egyet, majd feltápászkodtam a székről. Megkapaszkodtam a pultban, hogy el ne essek és mikor úgy éreztem meg tudok állni a saját lábamon elindultam a mosdóba. A fal mellett mentem szépen lassan, hátha megint forogni kezd velem a világ, de szerencsére forgás nélkül megúsztam az utat. Mikor beértem a mosdóba azonnal a csaphoz mentem és arcot mostam, majd szembenéztem a tükörképemmel. –Szép vagy Kristen Stewart. Nézz csak magadra. Mit látsz? - motyogtam egyenesen a saját szemeimbe. –Egymagad vagy, mint a kisujjad, nincs melletted senki, nem érdekelsz senkit.

Utálat csillogott a szememben, fájdalommal vegyülve és képtelen voltam tovább nézni magam. Gyorsan megtöröltem az arcom, aztán visszaindultam a pulthoz. Úgy látszik még nem ittam eleget ahhoz, hogy ne utáljam magam.

-Azon gondolkozok, hogy hívok neki egy taxit. De nem tudom kicsoda- hallottam meg a pultos lány hangját, aki épp egy sráccal beszélgetett.

- Kérnék még egyet- nyögtem ki nagy nehezen, mert nem akart forogni a nyelvem.

- Szerintem már épp eleget ivott kisasszony. Hívok önnek egy taxit- lépett elém és elvette az üres poharamat.

- Nem- ordítottam rá. –Inni akarok. Neked meg kötelességed kiszolgálni.

Szegény lány meglepődött és megszólalni nem tudott én pedig már éppen bocsánatot kértem volna, mikor belém fojtották a szót.

- Azt javaslom- fordult meg a srác, akivel az előbb beszélgetett a pultos lány, de azonnal befejezte a mondatot, mikor meglátott. –Kristen. Jézusom- kapta el a derekam Rob, mikor majdnem leestem a székről. Annyi erőm nem volt, hogy tiltakozzak, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem is akartam tiltakozni. Olyan jó volt a karjaiban lenni. Ahelyett, hogy elhúzódtam volna, még közelebb húzódtam hozzá, arcomat a mellkasába rejtettem és beszívtam csodás illatát.

- Ne engedj el- suttogtam a mellkasába.

- Kristen- tolt el magától épp csak annyira, hogy lássa az arcomat, de az én szemembe könnyek gyűltek.

- Na mi az? Most nem kellek neked?

- Kristen, rengeteget ittál, gyere hazaviszlek.

- Nem, nem akarok- toltam el magamtól, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert majdhogynem leestem a székről. Ő felkapott az ölébe, majd odaszólt a pultos lánynak.

- Ne aggódj, ismerem, majd én hazaviszem.

- Rendben.

- Tegyél le azonnal- kezdtem tiltakozni erőtlenül, mikor elindult velem az egyik csendesebb zug felé, ahol sötétebb volt és nem volt akkora hangzavar, mint a bár többi részében. Ahogy megérkeztünk leültetett és mellém telepedett, ezzel elzárva minden menekülési útvonalat.

- Most pedig válaszolni fogsz Kristen. Miért ittál annyit és hol van a testvérem? Hol vannak a lányok?

- Nem… nem mindegy az neked?

- A rohadt életbe Kristen, nem, nem mindegy. Taj részeg vagy, totál kiütötted magad és ebben a pillanatban rohadtul érdekel, hol van a testvérem. Ő is ilyen állapotban van, mint te? Így vigyázol rá? - emelte meg kicsit a hangját, amitől csak még jobban feldühödtem. Már nem is foglalkoztam a gyomrom remegésével vagy a fejem zúgásával.

- Nem, ha annyira tudni akarod a testvéred és a lányok szépen nyugodtan alszanak otthon nálunk. Ők legalább képesek erre. Most boldog vagy? Amúgy meg hagyj elmenni.

- Nem hagylak- nyomott vissza a helyemre, mikor fel akartam állni. –Nem foglak magadra hagyni ebben az állapotban.

- Ha nem akarod, hogy lehányjalak, akkor igen is kiengedsz- figyelmeztettem. Rob felpattant, újra a karjaiba kapott és rohant velem a mosdóig. Bár nem tudtam melyikbe vitt, de nm is érdekelt, mert éppen annyi időm volt, hogy a wc fölé hajoljak, már ki is adtam magamból a mai kajámat. Míg én hánytam Rob a hajamat fogta és valamit motyogott, amit a sok öklendezéstől nem is hallottam. –Menj… menj ki- nyögtem ki két öklendezés között.

- Dehogy megyek- ennyi volt a társalgásunk, mert én tovább folytattam a reggelim az ebédem és a vacsorám teljes tartalmának eltüntetését a gyomromból…

- Jobban vagy? –kérdezte Rob, mikor lehúztam a wc-t és megpróbáltam felállni, ami persze az ő segítsége nélkül nem ment.

- Egy fokkal. Köszönöm. De ez a női mosdó, nem kéne idebent lenned.

- Nagyon tévedsz- mosolyodott el. –Te vagy az, akinek nem kellene itt lennie, ugyanis ez a férfimosdó. Gyere- nyújtotta felém a kezét és megeresztett egy gyenge mosolyt.

- Haza kellene mennem- ráztam meg a fejem és szép lassan a tükörhöz léptem. Jó alaposan kiöblítettem a számat és megmostam az arcomat. –Most már jobb lesz. Én… uh- fordultam meg és nekitámaszkodtam a mosdókagylónak. –Annyira sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Nem sűrűn kerülök ilyen állapotba.

- Jobb hogy én láttam, mint hogy bárki más.

- Nekem nem- sütöttem le a szemem. –Egyáltalán nem így terveztem ezt az iszogatást, de…

- De?

- Nem, felejtsd el.

- Kristen- emelte fel a fejemet az államnál fogva és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. –Mondd el, kérlek. Hogyan kerültél ide a többiek nélkül?

- Nem akarok gondolkozni. Csak ki akarok kapcsolni. Az agyam képtelen leállni és én lassan megbolondulok. Muszáj valahogy kiszakítanom magam ebből az állapotból.

- És ennek az a legjobb módja, ha leiszod magad?

- Nem akartam leinni magam. Csak…

- Így sikerült- mosolygott rám.

- Igen- le akartam sütni a szemem, de nem ment.

- Ha kell mennem.

- Gyere, hívok neked egy taxit.

- Nem, egyedül is menni fog. Amúgy meg kocsival vagyok.

- Akkor legalább had kísérjelek ki- nyújtotta felém a karját és én ebben a pillanatban mosolyogva fogadtam el, de amint elindultunk újra megszédültem.

- Ezt nem hiszem el- dőltem vissza újra a mosdókagylóhoz és a fejemhez szorítottam a kezem, hátha elmúlik a tompa zúgás.

- Azt hiszem, inkább hazaviszlek- mosolygott rám, majd elkapta a derekam és így mentünk végig az egész bárban, egészen ki a kocsimig.

- Élvezed mi?

- El sem tudod képzelni mennyire- suttogta a fülembe, majd a kocsinak döntött és kinyújtotta felém a kezét.

- Mit szeretnél? –kérdeztem ártatlanul, bár a rémes fejfájás mellett is tisztában voltam vele, hogy a kulcsot szeretné.

- A kulcsokat Kris.

- És mit kapok, ha odaadom? –kérdeztem pimaszul. Most ebben az állapotban egyáltalán nem gondolkoztam, hogy mi lenne a jó és mi nem, csak mentem a vágyaim után.

- Mit szeretnél? –felcsillant a szeme én pedig elmosolyodtam és az ajkamhoz érintettem az ujjam.

- Egy puszit… ide- mutattam az ajkaimra, amivel nagyon megleptem őt, de nem foglalkoztam vele túl sokat, mert megragadtam a tarkójánál és a gondolkodás legkisebb esélyétől is megszabadítottam és ajkaimat az övére tapasztottam.

Másnap reggel…

Iszonyatosan hasogatott a fejem, mikor felébredtem. Erőm nem volt, hogy felkeljek az ágyból, csak a fejemre húztam a takarót és próbáltam pihenni, de nem ment valami sokáig, mert egy halk és nagyon is ismerős hang azonnal kiugrasztott az ágyból.

-Nem csodálkoznék, ha egész nap fájna –hangja mosolygós volt és mikor felálltam láttam, hogy mosolyog és még mellettem is ült az ágyban. Szerencsére póló és farmer volt rajta, a szeme viszont veszélyesen csillogott.

- Te… te mit… - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szoba ahol ébredtem nagyon is idegen volt számomra. –Vagyis hol vagyok?

- Na most, hogy szép lassan magadhoz térsz- mosolygott rám és felállt ő is. –Itthon vagy nálunk, pontosabban az én szobámban.

- Jézus isten. Mégis mit keresek én itt? – közel álltam egy alapos hiszti rohamhoz. Mindent tudni akartam, de legfőképpen azt, hogyan kerültem és Robert Pattinson szobájába és ágyába? –Istenem… Mondd, hogy nem… jaj nekem… - visszaültem az ágyra és csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy egy ismeretlen pizsama van rajtam. Egyszerűen semmi nem jutott eszembe és ettől teljesen kifordultam magamból. Arcomat a tenyerembe temettem és nem sok hiányzott, hogy zokogásban törjek ki.

- Kristen- Rob előttem guggolt, keze a combomon pihent, de nem tudtam vele foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt, hogy visszaemlékezzek a tegnap estére. Mégis hogy jutottam én el idáig? –Kristen, kérlek, nem bírom ezt nézni. Nagyon kérlek, nézz rám. Mindent megmagyarázok, csak ne csináld ezt.

- Mégis mit akarsz nekem megmagyarázni? Azt, ami teljesen egyértelmű?

- Jézusom Kristen, semmi nem egyértelmű.

- Beszélj világosan.

- Kristen, nem történt köztünk semmi. Nézz magadra, pizsamában vagy, én pedig talpig felöltözve. Tegnap a bárban teljesen kivoltál. Állni sem tudtál a lábadon, de még többet akartál inni- ahogy mesélt képek ugrottak be. A bár…a pult…a pultos lány…a mosdó…az önutálat…Rob… -Camil nem bírt veled. Először nem tudtam ki vagy és őszintén az volt az első gondolatom, hogy leöntelek egy pohár vízzel, hogy észhez térj, mert nagyon csúnyán viselkedtél szegény lánnyal. Aztán mikor megláttalak… Nagyon más voltál. Mindig erősnek láttalak, összeszedettnek és tegnap szét voltál csúszva teljesen. Nem ismertem rád. Azt is nagyon nehezen nyögted ki, hogy a testvérem nálatok van, és már rég alszik. Addig kaptam három agyvérzést. Nem akartalak elengedni és majdnem lehánytál. Kivittelek a mosdóba és…

- Ne, ne igen rémlik valami. Fuj, te végig ott voltál, amíg kiadtam magamból mindent? Még a hajamat is fogtad közben. Miért?

- Nem tudtál magadról? –rántotta meg a vállát. –Nem hagyhattalak magadra.

- Hát, minden esetre köszönöm. De azt még mindig nem tudom hogyan kerültem ide.

- Hát, kidőltél, de előtte közölted, hogy nem mehetsz haza ilyen állapotba, nekem meg nem volt jobb ötletem, mint hogy hazahozzalak. Aztán felhívtam Lizzy-t. Szegény nagyon álmos volt, de mikor megtudta, hogy itt vagy azonnal hazajött. Ő öltöztetett át és itt maradt veled egész este, úgyhogy nem, nem használtam ki a helyzetet, nem történt köztünk semmi.

Végig hallgattam és szép lassan minden értelmet nyert, de valami nem hagyott nyugodni. Valami azt súgta, hogy egy nagyon fontos dologról nem tudok.

- Nos, hálás vagyok, amiért nem hagytál magamra.

- Kristen- kezét az arcomra helyezte és én lehunytam a szemem. Csak élveztem az érintését, holott nagyon jól tudtam nem lenne szabad. Hiszen ő nem hozzám való. Nem szabad abba a hibába esnem, mint minden más lánynak, akiknek közük volt Robert Pattinsonhoz. Mind összetörve végezte és én nem engedhetem meg magamnak. Már így is kész érzelmi roncs vagyok. De most annyira más volt, mint az iskolában. Annyira kedves és gyengéd.

- Rob…- nyitott be Liz a szobába, de amint meglátott minket magyarázkodni kezdett és már indult is ki a szobából. –Bocsi, nem tudtam… én nem akartam zavarni… majd visszajövök...

- Nem Liz- pattantam fel az ágyról, amitől kicsit meg is szédültem, de hamar úrrá lettem a rosszullétemen és folytattam, mielőtt félre értené a helyzetet. –Nem zavartál meg semmit. Mi csak beszélgettünk. Igaz? –fordultam Rob felé, aki az ágy mellett állt zsebre dugott kézzel és a földet bámulta, de mikor meghallotta a nevét felkapta a fejét.

- Persze. Csak beszélgettünk- mosolygott rá a testvérére. –Mit szerettél volna?

- Csak hoztam pár ruhát és itt akartam hagyni, hogy ha Kristen felébred, fel tudjon öltözni.

- Köszönöm- vette át tőle a ruhákat Kris, majd melegen rámosolygott.

- Tudom, hogy nem éppen olyanok, amiket te hordasz…- kezdett magyarázkodni, mikor megnéztem milyen ruhát hozott. Egy egyszerű farmert adott és egy fekete inget, fehérneműt, valamint egy lapos talpú csizmát. Még ez is több volt, mint amennyit eddig bárki tett értem. Rob megakadályozta tegnap este, hogy bármi baj történjen velem a felelőtlenségem miatt és Lizzy is hazajött tőlünk, amint megtudta, hogy itt vagyok náluk, ráadásul egész este vigyázott rám és most még ez is… A sírás kerülgetett, de visszanyeltem a könnyeimet.

- Nem, tökéletes lesz, köszönöm.

- Akkor magadra hagyunk, hogy felöltözhess. A fürdőszoba az ajtó mögött van, vittem be neked női tusfürdőt és egy fogkefét is. Nyugodtan fürödj le, senki ne fog zavarni.

Alig, hogy ezt kimondta rögtön Rob-ra pillantottam, akinek széles mosoly terült szét az arcán.

- Nem, én sem foglak zaklatni. De ha attól nyugodtabban érzed magad, akkor átmehetsz Liz szobájába is.

- Nem, nem. Igazán nem akarok gondot okozni, jó lesz itt is- zavaromban azt sem tudtam hova nézzek.

- Jól van, készülődj- mosolygott rám Liz, majd elkapta a testvére karját és kifelé vonszolta a szobából. –Ha bármire szükséged van, csak kiálts. Ha meg elkészültél odalent megvárunk a reggelivel.

- Nem, nem szükséges.

- De. És egy hangot nem akarok hallani. Aztán meg tartozol egy magyarázattal is. Szóval haladj- nézett rám kicsit mogorván, de tudtam, hogy nem haragszik. Egyszerűen kíváncsi és nem is hibáztattam érte. Én is kíváncsi lennék, mi történt, ha este együtt mentünk volna haza és hajnalban a testvérem azzal hívna fel, hogy a barátnőm, akinek elméletileg velem egy szobában kellene aludnia éppen nálunk, van és totál részeg.

Lassan beléptem a fürdőbe, ami nagyon is illett Rob személyiségéhez, majd bezártam az ajtót és engedtem magamnak egy kád forró vizet. Lassan megszabadultam a pizsamától és beültem a megnyugvást nyújtó vízbe, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataimat. De nem sikerült túl sokáig, mert mindig visszakalandoztam a tegnaphoz. Nagyjából 20 percig bírtam ezt a küzdelmet saját magammal, majd kimásztam a kádból, megtörölköztem, felöltöztem és vizes hajjal visszamentem Rob szobájába. Legalábbis mentem volna, ha nem üti meg a fülemet egy halk beszélgetés, így bármennyire is nem szép, az ajtót résnyire nyitva hallgattam a testvérpárt.

- El kellett volna mondanod neki- sziszegte Liz.

- Mégis hogyan közöltem volna vele? Hm? Így is totál kikészült, mikor meglátott maga mellett. Azt hitte kihasználtam a helyzetét. Szerinted mégis hogyan reagált volna arra, ha azt mondom, hogy „ja amúgy meg megcsókoltál az este és alig tudtam türtőztetni magam”  vagy mégis hogy a fenébe gondoltad? –sziszegte a testvére arcába, kicsit hangosabban, mint szerette volna, legalábbis szerintem, de én most nem foglalkoztam ezzel. A mondatnak egyetlen része visszhangzott a fejemben. „megcsókoltál… megcsókoltál.”

- Hogy mit csináltam? –kérdeztem, amint megtaláltam a hangom. Mind a ketten felém fordultak és kétségbeesetten néztek rám.