Múltból a jelenbe...- 9.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a friss. Bár eléggé nyögve nyelősen, de itt van. És így remélem kárpótolhatlak titeket egy kicsit azért, mert a másik blogon ezen a héten nem lesz friss. 

Itt viszont nem ígérem mikor hozom a következő részt. Megpróbálom minél hamarabb. 

Addig is jó olvasást és puszi mindenkinek: Rosalice

(Kristen szemszöge)

Képtelen voltam elaludni. Forgolódtam, hánykolódtam az ágyban, egyszerűen nem jött álom a szememre. Lementem a nappaliba, végigjártam a konyhát, készítettem magamnak egy teát, de nem használt. Egyszerűen kattogott az agyam és képtelen voltam kikapcsolni. Végül arra jutottam, hogy elmegyek valahová. Felszaladtam a szobámba, előkaptam egy fehér farmer, egy piros toppot és egy ugyan csak piros balerina cipőt meg egy fehér kardigánt, gyorsan magamra kapkodtam, majd fogtam a pénztárcámat és a kocsi kulcsomat, majd amilyen halkan és gyorsan csak tudtam elhagytam a házat. Egyenesen a garázsba mentem, ahol bepattantam a kocsiba és amint kinyílt a kapu már száguldottam is a főúton. Egy lélek nem jött velem szemben az utcán. Hogyan is jött volna? Hajnalban? Ilyenkor az emberek még alszanak. Néhány részeg fiatal lézengett csak az utcán, akiknek bizonyára most ért véget a buli. Én viszont nem tudom, mi van velem. Képtelen vagyok elfelejteni azt az incidenst a bárban, és ami még ennél is jobban idegesített az az a bizalom, amit Liz felé érzek. Mégis hogyan bízhatok meg benne jobban néhány nap után, mint mondjuk Michelle-ban, akit kislánykorom óta ismerek, és aki anyám helyett anyám volt? Egyszerűen képtelenség, mégis így van. Nem tudom miért, de olyan, mintha hosszú évek óta ismerném és barátnők lennénk. Pedig csak néhány napja ismerem.

-Ez lehetetlen- csaptam tehetetlenségemben a kormányra és leparkoltam az első bár elé, amit megpillantottam. Kiszálltam, majd lezártam az autót, a kulcsot a hátsó zsebembe tettem és lassan besétáltam a bárba. Kellemes lágy zene szólt, az énekes hangja olyan megnyugtató volt, bár nem tudtam volna megmondani melyik együttes számait hallom. Egyenesen a pulthoz mentem és már rendeltem is magamnak az első italt. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogyan fogok hazamenni, most csak arra volt szükségem, hogy igyak és kiverjem a fejemből ezeket a gondolatokat. Csak egy kis időre akartam kitörölni mindent, és ha máshogy nem megy, kénytelen vagyok alkohollal megoldani a problémámat.

Jó néhány pohárral és nagyjából egy órával később már éreztem az alkohol jótékony hatását. A gondolataim nem voltak összefüggőek, nem volt semmi értelmük és a kedvem is egyre jobb lett, egészen addig, míg el nem kezdett forogni körülöttem a világ.

-Kisasszony, jól érzi magát? –jött oda hozzám a pultos.

- Per…persze- préseltem ki magamból ezt az egy szót, de kénytelen voltam tovább beszélni, ha el akartam vele is hitetni. –Csak… csak kimegyek a… a mosdóba- vihogtam egyet, majd feltápászkodtam a székről. Megkapaszkodtam a pultban, hogy el ne essek és mikor úgy éreztem meg tudok állni a saját lábamon elindultam a mosdóba. A fal mellett mentem szépen lassan, hátha megint forogni kezd velem a világ, de szerencsére forgás nélkül megúsztam az utat. Mikor beértem a mosdóba azonnal a csaphoz mentem és arcot mostam, majd szembenéztem a tükörképemmel. –Szép vagy Kristen Stewart. Nézz csak magadra. Mit látsz? - motyogtam egyenesen a saját szemeimbe. –Egymagad vagy, mint a kisujjad, nincs melletted senki, nem érdekelsz senkit.

Utálat csillogott a szememben, fájdalommal vegyülve és képtelen voltam tovább nézni magam. Gyorsan megtöröltem az arcom, aztán visszaindultam a pulthoz. Úgy látszik még nem ittam eleget ahhoz, hogy ne utáljam magam.

-Azon gondolkozok, hogy hívok neki egy taxit. De nem tudom kicsoda- hallottam meg a pultos lány hangját, aki épp egy sráccal beszélgetett.

- Kérnék még egyet- nyögtem ki nagy nehezen, mert nem akart forogni a nyelvem.

- Szerintem már épp eleget ivott kisasszony. Hívok önnek egy taxit- lépett elém és elvette az üres poharamat.

- Nem- ordítottam rá. –Inni akarok. Neked meg kötelességed kiszolgálni.

Szegény lány meglepődött és megszólalni nem tudott én pedig már éppen bocsánatot kértem volna, mikor belém fojtották a szót.

- Azt javaslom- fordult meg a srác, akivel az előbb beszélgetett a pultos lány, de azonnal befejezte a mondatot, mikor meglátott. –Kristen. Jézusom- kapta el a derekam Rob, mikor majdnem leestem a székről. Annyi erőm nem volt, hogy tiltakozzak, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem is akartam tiltakozni. Olyan jó volt a karjaiban lenni. Ahelyett, hogy elhúzódtam volna, még közelebb húzódtam hozzá, arcomat a mellkasába rejtettem és beszívtam csodás illatát.

- Ne engedj el- suttogtam a mellkasába.

- Kristen- tolt el magától épp csak annyira, hogy lássa az arcomat, de az én szemembe könnyek gyűltek.

- Na mi az? Most nem kellek neked?

- Kristen, rengeteget ittál, gyere hazaviszlek.

- Nem, nem akarok- toltam el magamtól, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert majdhogynem leestem a székről. Ő felkapott az ölébe, majd odaszólt a pultos lánynak.

- Ne aggódj, ismerem, majd én hazaviszem.

- Rendben.

- Tegyél le azonnal- kezdtem tiltakozni erőtlenül, mikor elindult velem az egyik csendesebb zug felé, ahol sötétebb volt és nem volt akkora hangzavar, mint a bár többi részében. Ahogy megérkeztünk leültetett és mellém telepedett, ezzel elzárva minden menekülési útvonalat.

- Most pedig válaszolni fogsz Kristen. Miért ittál annyit és hol van a testvérem? Hol vannak a lányok?

- Nem… nem mindegy az neked?

- A rohadt életbe Kristen, nem, nem mindegy. Taj részeg vagy, totál kiütötted magad és ebben a pillanatban rohadtul érdekel, hol van a testvérem. Ő is ilyen állapotban van, mint te? Így vigyázol rá? - emelte meg kicsit a hangját, amitől csak még jobban feldühödtem. Már nem is foglalkoztam a gyomrom remegésével vagy a fejem zúgásával.

- Nem, ha annyira tudni akarod a testvéred és a lányok szépen nyugodtan alszanak otthon nálunk. Ők legalább képesek erre. Most boldog vagy? Amúgy meg hagyj elmenni.

- Nem hagylak- nyomott vissza a helyemre, mikor fel akartam állni. –Nem foglak magadra hagyni ebben az állapotban.

- Ha nem akarod, hogy lehányjalak, akkor igen is kiengedsz- figyelmeztettem. Rob felpattant, újra a karjaiba kapott és rohant velem a mosdóig. Bár nem tudtam melyikbe vitt, de nm is érdekelt, mert éppen annyi időm volt, hogy a wc fölé hajoljak, már ki is adtam magamból a mai kajámat. Míg én hánytam Rob a hajamat fogta és valamit motyogott, amit a sok öklendezéstől nem is hallottam. –Menj… menj ki- nyögtem ki két öklendezés között.

- Dehogy megyek- ennyi volt a társalgásunk, mert én tovább folytattam a reggelim az ebédem és a vacsorám teljes tartalmának eltüntetését a gyomromból…

- Jobban vagy? –kérdezte Rob, mikor lehúztam a wc-t és megpróbáltam felállni, ami persze az ő segítsége nélkül nem ment.

- Egy fokkal. Köszönöm. De ez a női mosdó, nem kéne idebent lenned.

- Nagyon tévedsz- mosolyodott el. –Te vagy az, akinek nem kellene itt lennie, ugyanis ez a férfimosdó. Gyere- nyújtotta felém a kezét és megeresztett egy gyenge mosolyt.

- Haza kellene mennem- ráztam meg a fejem és szép lassan a tükörhöz léptem. Jó alaposan kiöblítettem a számat és megmostam az arcomat. –Most már jobb lesz. Én… uh- fordultam meg és nekitámaszkodtam a mosdókagylónak. –Annyira sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Nem sűrűn kerülök ilyen állapotba.

- Jobb hogy én láttam, mint hogy bárki más.

- Nekem nem- sütöttem le a szemem. –Egyáltalán nem így terveztem ezt az iszogatást, de…

- De?

- Nem, felejtsd el.

- Kristen- emelte fel a fejemet az államnál fogva és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. –Mondd el, kérlek. Hogyan kerültél ide a többiek nélkül?

- Nem akarok gondolkozni. Csak ki akarok kapcsolni. Az agyam képtelen leállni és én lassan megbolondulok. Muszáj valahogy kiszakítanom magam ebből az állapotból.

- És ennek az a legjobb módja, ha leiszod magad?

- Nem akartam leinni magam. Csak…

- Így sikerült- mosolygott rám.

- Igen- le akartam sütni a szemem, de nem ment.

- Ha kell mennem.

- Gyere, hívok neked egy taxit.

- Nem, egyedül is menni fog. Amúgy meg kocsival vagyok.

- Akkor legalább had kísérjelek ki- nyújtotta felém a karját és én ebben a pillanatban mosolyogva fogadtam el, de amint elindultunk újra megszédültem.

- Ezt nem hiszem el- dőltem vissza újra a mosdókagylóhoz és a fejemhez szorítottam a kezem, hátha elmúlik a tompa zúgás.

- Azt hiszem, inkább hazaviszlek- mosolygott rám, majd elkapta a derekam és így mentünk végig az egész bárban, egészen ki a kocsimig.

- Élvezed mi?

- El sem tudod képzelni mennyire- suttogta a fülembe, majd a kocsinak döntött és kinyújtotta felém a kezét.

- Mit szeretnél? –kérdeztem ártatlanul, bár a rémes fejfájás mellett is tisztában voltam vele, hogy a kulcsot szeretné.

- A kulcsokat Kris.

- És mit kapok, ha odaadom? –kérdeztem pimaszul. Most ebben az állapotban egyáltalán nem gondolkoztam, hogy mi lenne a jó és mi nem, csak mentem a vágyaim után.

- Mit szeretnél? –felcsillant a szeme én pedig elmosolyodtam és az ajkamhoz érintettem az ujjam.

- Egy puszit… ide- mutattam az ajkaimra, amivel nagyon megleptem őt, de nem foglalkoztam vele túl sokat, mert megragadtam a tarkójánál és a gondolkodás legkisebb esélyétől is megszabadítottam és ajkaimat az övére tapasztottam.

Másnap reggel…

Iszonyatosan hasogatott a fejem, mikor felébredtem. Erőm nem volt, hogy felkeljek az ágyból, csak a fejemre húztam a takarót és próbáltam pihenni, de nem ment valami sokáig, mert egy halk és nagyon is ismerős hang azonnal kiugrasztott az ágyból.

-Nem csodálkoznék, ha egész nap fájna –hangja mosolygós volt és mikor felálltam láttam, hogy mosolyog és még mellettem is ült az ágyban. Szerencsére póló és farmer volt rajta, a szeme viszont veszélyesen csillogott.

- Te… te mit… - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szoba ahol ébredtem nagyon is idegen volt számomra. –Vagyis hol vagyok?

- Na most, hogy szép lassan magadhoz térsz- mosolygott rám és felállt ő is. –Itthon vagy nálunk, pontosabban az én szobámban.

- Jézus isten. Mégis mit keresek én itt? – közel álltam egy alapos hiszti rohamhoz. Mindent tudni akartam, de legfőképpen azt, hogyan kerültem és Robert Pattinson szobájába és ágyába? –Istenem… Mondd, hogy nem… jaj nekem… - visszaültem az ágyra és csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy egy ismeretlen pizsama van rajtam. Egyszerűen semmi nem jutott eszembe és ettől teljesen kifordultam magamból. Arcomat a tenyerembe temettem és nem sok hiányzott, hogy zokogásban törjek ki.

- Kristen- Rob előttem guggolt, keze a combomon pihent, de nem tudtam vele foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt, hogy visszaemlékezzek a tegnap estére. Mégis hogy jutottam én el idáig? –Kristen, kérlek, nem bírom ezt nézni. Nagyon kérlek, nézz rám. Mindent megmagyarázok, csak ne csináld ezt.

- Mégis mit akarsz nekem megmagyarázni? Azt, ami teljesen egyértelmű?

- Jézusom Kristen, semmi nem egyértelmű.

- Beszélj világosan.

- Kristen, nem történt köztünk semmi. Nézz magadra, pizsamában vagy, én pedig talpig felöltözve. Tegnap a bárban teljesen kivoltál. Állni sem tudtál a lábadon, de még többet akartál inni- ahogy mesélt képek ugrottak be. A bár…a pult…a pultos lány…a mosdó…az önutálat…Rob… -Camil nem bírt veled. Először nem tudtam ki vagy és őszintén az volt az első gondolatom, hogy leöntelek egy pohár vízzel, hogy észhez térj, mert nagyon csúnyán viselkedtél szegény lánnyal. Aztán mikor megláttalak… Nagyon más voltál. Mindig erősnek láttalak, összeszedettnek és tegnap szét voltál csúszva teljesen. Nem ismertem rád. Azt is nagyon nehezen nyögted ki, hogy a testvérem nálatok van, és már rég alszik. Addig kaptam három agyvérzést. Nem akartalak elengedni és majdnem lehánytál. Kivittelek a mosdóba és…

- Ne, ne igen rémlik valami. Fuj, te végig ott voltál, amíg kiadtam magamból mindent? Még a hajamat is fogtad közben. Miért?

- Nem tudtál magadról? –rántotta meg a vállát. –Nem hagyhattalak magadra.

- Hát, minden esetre köszönöm. De azt még mindig nem tudom hogyan kerültem ide.

- Hát, kidőltél, de előtte közölted, hogy nem mehetsz haza ilyen állapotba, nekem meg nem volt jobb ötletem, mint hogy hazahozzalak. Aztán felhívtam Lizzy-t. Szegény nagyon álmos volt, de mikor megtudta, hogy itt vagy azonnal hazajött. Ő öltöztetett át és itt maradt veled egész este, úgyhogy nem, nem használtam ki a helyzetet, nem történt köztünk semmi.

Végig hallgattam és szép lassan minden értelmet nyert, de valami nem hagyott nyugodni. Valami azt súgta, hogy egy nagyon fontos dologról nem tudok.

- Nos, hálás vagyok, amiért nem hagytál magamra.

- Kristen- kezét az arcomra helyezte és én lehunytam a szemem. Csak élveztem az érintését, holott nagyon jól tudtam nem lenne szabad. Hiszen ő nem hozzám való. Nem szabad abba a hibába esnem, mint minden más lánynak, akiknek közük volt Robert Pattinsonhoz. Mind összetörve végezte és én nem engedhetem meg magamnak. Már így is kész érzelmi roncs vagyok. De most annyira más volt, mint az iskolában. Annyira kedves és gyengéd.

- Rob…- nyitott be Liz a szobába, de amint meglátott minket magyarázkodni kezdett és már indult is ki a szobából. –Bocsi, nem tudtam… én nem akartam zavarni… majd visszajövök...

- Nem Liz- pattantam fel az ágyról, amitől kicsit meg is szédültem, de hamar úrrá lettem a rosszullétemen és folytattam, mielőtt félre értené a helyzetet. –Nem zavartál meg semmit. Mi csak beszélgettünk. Igaz? –fordultam Rob felé, aki az ágy mellett állt zsebre dugott kézzel és a földet bámulta, de mikor meghallotta a nevét felkapta a fejét.

- Persze. Csak beszélgettünk- mosolygott rá a testvérére. –Mit szerettél volna?

- Csak hoztam pár ruhát és itt akartam hagyni, hogy ha Kristen felébred, fel tudjon öltözni.

- Köszönöm- vette át tőle a ruhákat Kris, majd melegen rámosolygott.

- Tudom, hogy nem éppen olyanok, amiket te hordasz…- kezdett magyarázkodni, mikor megnéztem milyen ruhát hozott. Egy egyszerű farmert adott és egy fekete inget, fehérneműt, valamint egy lapos talpú csizmát. Még ez is több volt, mint amennyit eddig bárki tett értem. Rob megakadályozta tegnap este, hogy bármi baj történjen velem a felelőtlenségem miatt és Lizzy is hazajött tőlünk, amint megtudta, hogy itt vagyok náluk, ráadásul egész este vigyázott rám és most még ez is… A sírás kerülgetett, de visszanyeltem a könnyeimet.

- Nem, tökéletes lesz, köszönöm.

- Akkor magadra hagyunk, hogy felöltözhess. A fürdőszoba az ajtó mögött van, vittem be neked női tusfürdőt és egy fogkefét is. Nyugodtan fürödj le, senki ne fog zavarni.

Alig, hogy ezt kimondta rögtön Rob-ra pillantottam, akinek széles mosoly terült szét az arcán.

- Nem, én sem foglak zaklatni. De ha attól nyugodtabban érzed magad, akkor átmehetsz Liz szobájába is.

- Nem, nem. Igazán nem akarok gondot okozni, jó lesz itt is- zavaromban azt sem tudtam hova nézzek.

- Jól van, készülődj- mosolygott rám Liz, majd elkapta a testvére karját és kifelé vonszolta a szobából. –Ha bármire szükséged van, csak kiálts. Ha meg elkészültél odalent megvárunk a reggelivel.

- Nem, nem szükséges.

- De. És egy hangot nem akarok hallani. Aztán meg tartozol egy magyarázattal is. Szóval haladj- nézett rám kicsit mogorván, de tudtam, hogy nem haragszik. Egyszerűen kíváncsi és nem is hibáztattam érte. Én is kíváncsi lennék, mi történt, ha este együtt mentünk volna haza és hajnalban a testvérem azzal hívna fel, hogy a barátnőm, akinek elméletileg velem egy szobában kellene aludnia éppen nálunk, van és totál részeg.

Lassan beléptem a fürdőbe, ami nagyon is illett Rob személyiségéhez, majd bezártam az ajtót és engedtem magamnak egy kád forró vizet. Lassan megszabadultam a pizsamától és beültem a megnyugvást nyújtó vízbe, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataimat. De nem sikerült túl sokáig, mert mindig visszakalandoztam a tegnaphoz. Nagyjából 20 percig bírtam ezt a küzdelmet saját magammal, majd kimásztam a kádból, megtörölköztem, felöltöztem és vizes hajjal visszamentem Rob szobájába. Legalábbis mentem volna, ha nem üti meg a fülemet egy halk beszélgetés, így bármennyire is nem szép, az ajtót résnyire nyitva hallgattam a testvérpárt.

- El kellett volna mondanod neki- sziszegte Liz.

- Mégis hogyan közöltem volna vele? Hm? Így is totál kikészült, mikor meglátott maga mellett. Azt hitte kihasználtam a helyzetét. Szerinted mégis hogyan reagált volna arra, ha azt mondom, hogy „ja amúgy meg megcsókoltál az este és alig tudtam türtőztetni magam”  vagy mégis hogy a fenébe gondoltad? –sziszegte a testvére arcába, kicsit hangosabban, mint szerette volna, legalábbis szerintem, de én most nem foglalkoztam ezzel. A mondatnak egyetlen része visszhangzott a fejemben. „megcsókoltál… megcsókoltál.”

- Hogy mit csináltam? –kérdeztem, amint megtaláltam a hangom. Mind a ketten felém fordultak és kétségbeesetten néztek rám.