A blog sorsa

Sziasztok!

Hosszas gondolkozás után sikerült döntenem. Nem lesz újabb történet. Túl sok a tanulnivalóm és még ott van a másik blogom is. Szóval a végső döntésem, hogy nem lesz új történet, helyette a másik blogomon lesz hetente két friss. Ezt a blogot sem zárom be. Nem kizárt, hogy egyszer lesz rajta új történet, de az nem mostanában lesz.
Nagyon köszönöm azoknak, akik végigkövették a történeteimet és azoknak is, akik folyton kommenteltek. Nagyon szépen köszönöm, hogy velem voltatok a történetek alatt. Aki szeretné továbbra is olvasni az írásaimat, a másik blogomon megtalál. Nem hagyom abba az írást, csupán itt szünetelek.
Köszönök nektek mindent. Legyetek jók.
Puszi: Rosalice

17.fejezet

(Edward szemszöge)

A napok folyamatos gyakorlással teltek. De főleg Nessie és Bella gyakoroltak sokat. Nekünk nem sok dolgunk volt, csak annyi, hogy a harci technikákat átismételjük. Bella szerint megeshet, hogy lesznek olyan lények is, akiket nekünk kell elintézni. Nessie folyton a miatt aggódik, hogy Bellának el kell hagynia minket és be kellett vallanom én is rengetegszer gondolok rá. Egyre közelebb van a csata napja és én félek. Több okból is. Az egyik, hogy nem tudom mi fog történni Bellával. Vissza kapja-e egyáltalán az emlékezetét vagy esetleg örökre amnéziás marad. Vagy, hogy a csata után közöttünk maradhat-e vagy el kell hagynia minket örökre. Ezek azok a kérdések, amikre csakis a fentiek tudhatják a választ.

A másik pedig, hogy aggódom, vajon melyik családtagom fog megsérülni a harcban. Vajon kik lesznek azok, akik megsérülnek és kik lesznek, akiket elveszítünk? Ezekre a kérdésekre még talán Alice sem tudja a választ. Senki, amíg meg nem történik. Amíg el nem jön a csata napja és a csata vége. Addig csak reménykedni tudunk, hogy minden rendben menjen.

-Elérkezett az idő. Mennünk kell- suttogta Nessie maga elé meredve.

- Menjünk- húzta fel őt Bella a fotelből és nem engedte el a kezét. Az utóbbi hetekben folyton egymás mellett voltak. Vigyáztak ránk és egymásra is. Még ha Bella nem is tudta milyen kötelék van közte és a lányom között, akkor is érezte. Tudta, hogy valami erősen összeköti. Érezte a lelke mélyén és mindig kedves volt Nessie-hez. A többiekkel is próbálta megtalálni a közös hangot, még ha egyesekkel nem is nagyon sikerült neki. Nekem pedig elég volt, hogy a közelemben tudhattam nap, mint nap. Elég volt, hogy láttam, hallottam a hangját és éreztem a jelenlétét. Még ha nem is érhettem úgy hozzá, ahogy szerettem volna. Annyira szerettem volna kikiabálni a világnak, hogy a feleségem él és újra itt van velünk, de nem tehettem. Nem akartam megkockáztatni, hogy újra elveszítsük. Ezerszer inkább a hallgatás, mint egy újabb gyötrelmes időszak a feleségem nélkül.

- Induljunk- szakított ki a gondolataimból apám hangja, aki Bellára és Nessie-re pillantva az egész család nevében beszélt.

Futva tettük meg az utat addig a pontig, amíg meg nem állított minket egy hatalmas erdőtűz.

-Itt vannak- kiáltotta Bella. –Vigyázzatok egymásra és eszetekbe ne jusson a tűz közelébe menni. Végezzetek mindennel és mindenkivel, akivel csak tudtok.

Utána Nessie-vel kézen fogva besétáltak a tűzbe. Onnantól kezdve nem láttam mást csak vámpírokat, farkasokat, vérfarkasokat és egyéb lényeket, akik a halálunkat akarták. Nekünk pedig küzdenünk kellett. Nem számított milyen lények, aki támadott, azt nekünk is támadnunk kellett. Most a családunk élete volt a tét. Nem saját magunkért harcoltunk, hanem egymás életéért.

(Bella szemszöge)

Nessivel rengeteget gyakoroltunk. Minden létező erejét kitapasztaltunk. Minden lehetséges támadási módot kielemeztünk. És volt értelme. Itt állunk, a hatalmas kipusztult erdő közepén, ahol néhány perccel ezelőtt még hatalmas tűz tombolt. Az erő, melyet kaptam megmentette az életemet és Renesmee életét.

- Jól vagy? –kérdezte miközben átölelt. Eléggé megviselt állapotban volt, de gyanítom én sem néztem ki jobban. Egy ilyen harcra, mint amilyen a mai volt, örökké emlékezni fogok, bárhol is legyek. De nem csak a harcra, hanem erre a remek családra is. Mindenkit megkedveltem és nehéz szívvel hagyom el őket most, hogy vége a harcnak. Győztünk, az ellenfél elbukott és remélhetőleg soha többet nem fognak újra próbálkozni. Meredith örülhet. Mi nyertünk.

- Megvagyok. És te?

- Én is. Nézzük meg a többieket- javasolta és szép lassan, emberi tempóban indultunk el arra, amerről nem olyan régen még idegesen lépkedtünk be a tűzbe. Sokáig gyalogoltunk, míg végül elértük a többieket. Nagy döbbenetemre viszont észre sem vették, hogy ott vagyunk. Mindenki szomorú volt, bánatos és könnyek nélkül zokogtak. Alig lehetett valamit látni.

- Mi történt? –kérdezte Nessie, miközben az apja mögé sétált és próbált a válla fölött kikukucskálni, de nem látott semmit. Edward megfordult és szorosan magához ölelte a lányát, miközben zokogott. Fájt látnom, hogy sír. De mi történhetett?

Kicsit közelebb sétáltam és megláttam egy kupac hamut. Jobban mondva kettőt. A többiek megtörten állták körülöttük és én azonnal felfogtam mi történt. Ketten. Ketten haltak meg közülünk. Gyorsan körbefuttattam a tekintetem a családon és ekkor tűnt fel, hogy Rosalie és Alice nincsenek ott. Tehát ők azok, akiket elvesztettünk. Egy család elvesztett számára két fontos személyt.

- Neeeee. Nem, nem és nem. Ez nem lehet. A nagynénéim… Nem- hallottam meg Nessie hangját és még idejében kaptam el. Kiszabadította magát Edward karjai közül, hogy odamehessen, de én nem engedtem neki. Ezt nem szabad látnia. Erre nincs felkészülve. Erősen tartottam a karjaim között, miközben ő megpróbált kiszabadulni, de nem sikerült neki. Nem engedhettem őt oda. Még csak az hiányzik, hogy ő is rosszul legyen itt nekem. Így is elég nehéz tartanom magam. Már csak az kéne, hogy ő is beadja a kulcsot.

- Meredith- kiáltottam. –Tudom, hogy hallasz engem. Csinálj valamit, de rögtön, hogy beszélni tudjak veled. Hallod? Meredith.

- Kit szólítasz?

- Olyasvalakit, aki minden bizonnyal tud segíteni, de most túlságosan elfoglalt a drága kis angyalaival ahhoz, hogy meghallgasson engem- dühöngtem. –Meredith.

- Együtt… azt mondtad bármire képesek vagyunk… igaz? –kérdezte szipogva Nessie és már nem vergődött a karjaim közt. Elengedtem és ő nyugodtan állt előttem. Vártam, hogy folytassa. Kíváncsi voltam mire akar kilyukadni. –Talán visszahozhatnánk őket.

- Nem. Ehhez még nekünk sincs elég erőnk. Nem tudunk feltámasztani embereket, vámpírokat vagy bármely más lényeket. Ez nem áll hatalmunkban. Képtelenek vagyunk rá. Sajnálom.

- Akkor miért hitetted el velem? –újra sírni kezdett és megint kiborult. –Miért mondtad, hogy mindenre képesek vagyunk?

- Mert így is van. Egyedül azt nem tudjuk megakadályozni, hogy meghaljon az, akinek ez a sorsa. Értsd meg, nem menthetünk meg mindenkit a haláltól. Ehhez még nekünk sincs elég hatalmunk.

- Akkor mégis mihez van?

- Ahhoz, hogy megmentsük az ártatlanokat. Hogy új esélyt adjunk nekik az életre. Ehhez van. Hogy megmentsük a világot a sötétségtől. Ehhez. De nem kelthetsz életre senkit. Előbb utóbb mindenkinek eljön az ideje. Mindenkinek el kell hagyni ezt a világot.

- De vámpírok vagyunk. Mi örökké…

- Ti sem éltek örökké. Hosszabb idő adatott nektek rengeteg szenvedés árán, de a sorsotok nektek is meg van írva. És egyszer eljön az a pont, hogy nem is akarsz tovább élni.

- De nem nekik kellett volna elmenniük.

- Nem nekik, hanem nekem.

- Segíts nekem. Próbáljuk meg- könyörgött Nessie.

- Nem lehet. De…

- De? –kérdezte reménykedve.

- De talán Meredith képes rá. Ahhoz viszont nekünk kell felmennünk. Ő nem fog lejönni és felvinni mind a kettőnket.

- Sikerülhet?

- Egy próbát megér- biztattam. –Add a kezed. Ti pedig menjetek vissza a házba. Ott várjatok minket- adtam ki az utasítást, mire a többiek elvitték Jaspert és Emmettet.

- Hunyd be a szemed és koncentrálj. Koncentrálj rám és a gondolataimra. Ott látni fogsz egy nőt. Próbálj meg minden erőddel rá koncentrálni. Talán sikerülhet. De előre szólok, hogy nem biztos.

- Bármit.

- Akkor add a kezed és csináld, amit az előbb mondtam.

A gondolataimban felidéztem Meredith-et és eltoltam a védőpajzsot. Mit ne mondjak. Piszok nehéz volt. De végül sikerült és Nessie bejutott a gondolataim közé. Onnantól pedig simaügy volt. A leégett erdő helyett újra a fehér szobában voltam, de ezúttal nem csak Meredith volt velem. Hanem Nessie is és… Alice meg Rosalie.

-  Meredith- szólítottam meg. –Ők mit keresnek itt?

- Választhatnak, ahogy te tetted több mint 20 évvel ezelőtt. Nekik is megadatik a lehetőség. Segítettek nekünk, így idekerültek a halál után. Ők is dönthetnek, hogy angyalok lesznek vagy egyszerű lelkek a többi között. Te is választottál. Nem emlékszel? –kérdezte. Képek jelentek meg a fejemben. A Cullen családról, Edwardról, az apámról, Jacoból, a farkasokról és ekkor kaptam vissza azt, amit elvettek tőlem. Az életemet, a személyiségemet.

- Emlékszem. Pontosan tudom, mit választottam akkor. Mert nem volt más lehetőségem csak ez a kettő. De te dönthetsz. Nem muszáj elvenned az életüket. A jó ügyért harcoltak. Amiért engem is leküldtél. Amiért elvetted az emlékeimet. Megbüntettél, mert engedtem a lányomnak. Megbüntettél, mert engedetlen voltam. Ezt elismerem, de már jóvátettem. De nekik nem jött el az idejük. Nem kellene itt lenniük. Még nem. És ezt te is tudod. Meg a többiek. Ráadásul Ő is tudja. Ő, akinek a szava dönt mindenben, és akinek a nevében te közbenjársz itt közöttünk. Hát nem érzed mennyire igazságtalan vagy? –kérdeztem és elé sétáltam. Addig Nessie odament Alice-hez és Rosalie.hoz.

- Igazságtalan? Mégis hogy képzeled, hogy ilyeneket mondasz rólam?

- Mert igaza van- Mary lépett elő a semmiből és megállt mellettem. –Nem ismerek rád Meredith.

- Te maradj ki ebből.

- Nem. Igaza van. Ezek a vámpírok azért vesztették életüket, hogy minket védjenek. Ha ők nincsenek, ezek a falak már nem védenének minket. Áldozatot hoztak és az a legkevesebb, hogy visszaküldöd őket a családjukhoz. Vissza, hogy ne egy ilyen csatában veszítsék el a szeretteiket. Gondolj bele, mennyi mindent köszönhetünk nekik.

- De Mary, tudod, hogy nem rajtam múlik.

- De. Nagyon is rajtad múlik. Pontosan tudod, mit kell tenned. Engedd őket vissza.

- De csak őket. Bella marad.

- Bella? –kérdezték a lányok egyszerre.

- Maradok, ha ők visszamehetnek- határoztam el magam. –Én már hozzászoktam, hogy nem lehetek a családommal. É ők is megszokták a hiányomat. De Alice és Rosalie a Cullen család lelke. Nélkülük az a család sem lenne egész. Maradok, de őket engedd el. Kérlek. Tudom, hogy képes vagy rá. Add vissza az életüket.

- Anya, ne tedd. Kérlek.

- Sajnálom kicsim. Én továbbra is vigyázni fogok rád, ahogy eddig. De ők melletted lesznek. És apukád is. Mindenki. Ők lent én pedig fent. Ezt sose felejtsd el.

- Szeretlek anya- suttogta és átölelt.

- Rendben. Visszamehetnek. Visszaküldöm őket, de csakis akkor, ha megígéred, hogy örökre velünk maradsz Bella. Nem hagyhatsz el minket.

- Eddig is azt tettem, amit elvártatok tőlem. Vagy nem?

- De.

- Akkor kérlek, engedd haza őket- néztem könyörögve rá. Ő bólintott és a három lány már el is tűnt. A lányom és a nénikéi éppen most mentek el. Újra egyedül voltam idefent a családom nélkül. Pontosan, ahogy az elmúlt 20 évben.

(Nessie szemszöge)

Egik pillanatról a másikra újra a házban találtam magam. Újra a családom között, Alice-val és Rosalie-val, de anya nélkül. Ő nem jött velünk. Újra feláldozta magát a családjáért.

-Hol van Adriana? –kérdezte apa és odarohant hozzám.

- Anya feláldozta magát azért, hogy Alice és Rosalie újra élhessen. Feltámasztották őket azzal a feltétellel, hogy anya örökre velük marad. Megint elvesztettük őt apa. Megint- sírtam és tejesen összeomlottam.

- Bella?

- Igen. Mindvégig Bella volt Adriana. Ő újra megmentette a családunkat és mi nem is tudtunk róla, hogy ő az.

- Én tudtam. És apa is- suttogtam és próbáltam letörölni a könnyeimet.

- Tessék? Miért nem szóltatok? –kérdezte nagyi, de egy szemernyi düh sem volt a hangjában. Kíváncsiság annál több.

- Azért vették el az emlékeit, mert a műtét előtt rákérdeztem és ő elárulta az igazat. Én pedig nem akartam, hogy még súlyosabb büntetést szabjanak ki rá, ezért megkértem apát, hogy tartsuk titokban. Még neki sem szóltunk róla. Most pedig ha megbocsátotok, szeretnék egyedül lenni. Egyedül- nyomtam meg az utolsó szót és felszaladtam a szobámba. Vagyis oda mentem volna, ha nem jut eszembe az a szoba, ami az övé volt. Így hát odamentem. Az ő szobájába és lefeküdtem az ágyra. Magamhoz öleltem a párnát és elmerültem az emlékeimben. Még éreztem az illatát, ami mindenen rajta volt. Ha becsuktam a szemem, eszembe jutottak az együtt töltött napok. Mennyi mindent csináltunk itt, miután hazajöttünk a kórházból. Az a sok átbeszélgetett éjszaka, a sok nevetés. Hiányzik anya.

Napok telhettek el úgy, hogy én anya szobájából ki sem tettem a lábam. Mindenki bejött hozzám naponta kétszer, de szépen elküldtem mindenkit. Nem volt kedvem most senkihez. Egyetlen egy személyt szerettem volna magam mellett tudni. Az édesanyámat.

Hangosan kopogtak, de én nem szóltam egy szót se. Úgyis bejön, ha akar valamit. Újra kopogtak.

-Nem akarok beszélni senkivel- dünnyögtem, mire kinyílt az ajtó és belépett rajta…

(Bella szemszöge)

Fájt látnom, ahogy újra elvesztem a családom. Tudom, nem sok időt tölthettem velük, de az is elég volt, hogy soha többet ne akarjak elszakadni tőlük. Fogalmam sincs hogyan nem jutottak ők eszembe. Miért nem tudtam kik ők. Oké, hogy amnéziás voltam, de akkor is. Ők a családom.

-Menj a régi helyedre Bella. Továbbra is a családodra kell majd vigyáznod.

- Nem Meredith. Ez így nem mehet tovább. Bella nem közénk való. Valóban angyal és megérdemli, hogy úgy is kezeljük, de jobb neki az emberek között. 20 éve boldog voltál, hogy Bella közénk került. Te segítettél neki, hogy visszamehessen egy teljes évre és vigyázhasson a lányára. Hogy segíthessen Nessie-nek, hogy a helyes útra lépjen. Mikor visszajött, nem csinált semmit annak érdekében, hogy visszamenjen, mert megértette, hogy neki itt a helye. Holott nagyon is tehetett volna. Ezt te is tudod. 20 év elteltével te újra visszaküldted őt azzal az indokkal, hogy megmentse a lányát, de nem mondhatta e kicsoda ő valójában. Elvetted az emlékeit, hogy megbüntesd, pedig erről ő nem tehetett. Renesmee jött rá, te mégis őt büntetted. És újra elszakítottad a családjától. Hol van a jutalom, amit érdemel. Példamutató angyal mindenki számára. Soha nem csinált semmit, ami engedetlenségnek számít. Ellenkezőleg. Csendben tűrte, ahogy játszol az életével és a családja érzéseivel. Van róla fogalmad mennyire rossz ez neki? Hol visszaadod a családjának, hol elveszed tőlük. Döntsd el, mit szeretnél tőle és ne okozz neki fájdalmat.

- Én nem akarom… de a családodnak szüksége van rád. És nekünk is.

- De ettől csak szenvedek Meredith. Nem tudok egyszerre két helyen lenni.

- Tényleg olyan rossz nálunk?

- Nem. Egyszerűen csak szeretnék a családom mellett lenni. De titeket sem szeretnélek cserbenhagyni.

- De nem is kellene. Meredith, volt már olyan angyal, aki a földön élt, nem igaz?

- De. Viszont ahhoz szükségünk van az Ő engedélyére is.

- Az Ő engedélye megvan, ha te már döntöttél. Engedd le Bellát. És ha szükségünk van rá, szerintem bármikor szívesen segítene nekünk. Angyalként a családja mellett nem öregedne, és nem kellene vámpírrá változtatniuk. Hozzánk is akkor jönne, ha szeretne, vagy ha szükségünk van rá. Gondolj bele. Ez lenne a legjobb megoldás.

- Átgondolom- sóhajtotta Meredith aztán el is tűnt.

- Köszönöm Mary.

- Sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak a kórházban. De jönnöm kellett. És nem tudtam mit mondhatnék még Edwardnak.

- Nem gond. Köszönöm, hogy most kiálltál értem. El tudom képzelni most mennyire pipa Meredith.

- Majd megnyugszik és belátja, hogy igazunk van. Láttalak odalent. Figyeltelek és meg kell, hogy mondjam, igazán boldognak tűntél. Csak a családod közelében vagy igazán felszabadult. Én pedig rájöttem, hogy itt az ideje elmondanom a véleményemet. Legalább annyi ideje vagyok itt, mint Meredith. Ráfért már, hogy valaki megmondja neki, hogy nagyon nincs jól, amit csinál.

- Mást nem tudok mondani csak azt, hogy köszönöm. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. Remélem, te nem kerülsz bajba.

- Ugyan. Várjunk egy kicsit. Figyeld meg, hogy hamarosan jó híreket kapsz.

-És most itt vagyok. Tulajdonképpen Mary-nek köszönhetem, hogy újra veletek lehetek anélkül, hogy attól kellene félnem, hogy vissza kell mennem. Annyi az egész, hogy ha a segítségemre van szükségük, akkor kell felmennem. De most már itt maradok. Örökre.

- El sem hiszem, hogy itt vagy- kapott a karjaiba szerelmem és egy vérpezsdítő csókban részesített.

- Van mit bepótolnunk, de most szeretném látni a lányom.

- A szobádban van. Felmenjünk veled? –kérdezte Edward.

- Nem. Ti várjatok meg itt. Azonnal visszajövünk- mosolyogtam, majd a szobámba mentem, ahol valóban ott volt a lányom. Bekopogtam egyszer, de semmi válasz. Újra próbálkoztam, mire közölte, hogy nem akar beszélni senkivel.

-Még velem sem? –kérdeztem és bedugtam a fejem az ajtón.

- Anya? –kérdezte és amint meglátott, a nyakamba vetette magát. –Hát tényleg te vagy az?

- Én- nevettem el magam. –És itt is maradok. Nem megyek sehova. Ne aggódj. Most már itt maradok. Veled… veletek.

- Tényleg?

- Igen.

- De mégis…

Megfogtam a kezét és lejátszottam neki a jelenetet, amit az előbb elmeséltem a többieknek.

- Menjünk le. Nem szeretem, ha szomorú vagy. És most már nincs is okod rá.

- Igaz. Most már minden rendben van.

- Szertlek.

- Én is szeretlek anya.

Szép lassan lesétáltunk és a családunk tagjai mosolyogva vártak minket. Beálltunk Edward két oldalára szembe a többiekkel.

-Újra együtt a család- mosolyodott el Esme. Jó volt végignézni a családon. A családunkon. 20 éve várok erre a pillanatra. Hogy végre a családom mellett legyek. A lányommal és a férjemmel. A férjemmel, aki 20 év elteltével is annyira szeret, mint az első napon. És én is őt. Soha nem szűntem meg szeretni őt. Soha. Mert a mi szerelmünk egy olyan szerelem, amely örökre szól és semmi és senki nem választhatja szét. Nincs azaz erő, ami el tudna szakítani minket egymástól. Mert amíg együtt vagyunk, nem történhet velünk semmi rossz.

Vége

Sajnálom!

Sziasztok!

Rettenetesen sajnálom, de a héten elmarad a friss. Tényleg sajnálom, de nem volt valami sok szabadidőm ezen a héten és örültem, hogy az egyik történetemhez be tudtam fejezni a frisset. Viszont megígérem, hogy jövőhéten extrahosszú fejezetet hozok nektek, ami egyben a történet befejező fejezete lesz. Tudom kicsit rövid lett a történet, de most ennyi futotta tőlem. 

Remélem nem haragszotok rám nagyon. Jövőhéten legkésőbb pénteken fent lesz a friss. Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice. 

16.fejezet

(Adriana szemszöge)

-Futás- kiáltottam és tartottam a pajzsomat. Ugyanis támadásba lendültek. Minden tőlük telhető módon támadtak én pedig próbáltam védekezni, de egyre nehezebben ment.

- Add a kezed- nyújtotta felém a kezét Nessie.

- Te még mindig itt vagy? –mordultam rá.

- Igen. És nem is foglak magadra hagyni, úgyhogy add ide a kezed- ragadott meg, majd lehunyta a szemét és koncentrálni kezdett. Sajnos az én erőm kevés az övéhez képest, de ahhoz elég, hogy megvédjem. De ez hatalmas túlerő. Ennyivel nem bírok el. Be kellett látnom, hogy ha Nessie nem segít, akkor mind a hárman itt veszünk. Csak azt nem értem, miért támadnak ennyien? És miért nem figyelmeztettek a többiek? Haj, beszélnem kell Meredith-tel. Csak ezen jussunk túl.

Renesmee felerősítette a pajzsomat. És a szemem láttára porrá égette a démonokat. Ezt úgy értem, hogy szó szerint. A pajzson kívül olyan volt, mintha nem a szél fújna, hanem a tűz. Hosszú percekig nem láttam mást, csak ezt a tüzet, aztán kezdett alább hagyni, majd végül teljesen megszűnt és minden démon eltűnt. Igaz az erdő kicsit megviselt állapotba került, de nem lényeg.

-Ez meg mi volt? –kérdezte Rosalie. –És mi vagy te?

- Az a dolgom, hogy vigyázzak Renesmee-re. Ezek pedig démonok voltak. Elég nagy létszámban.

- Ilyenek még soha nem támadtak ránk. Soha nem kellett ilyenekkel küzdenem- suttogta Renesmee és térdre rogyott.

- Meg kell tanulnod, hogy vannak angyalok és démonok. Minden természetfeletti lény létezik. Senki nem tud róluk, amíg feltétlenül nem szükséges. És neked az a dolgod, hogy megmentsd a világot a sötétségtől. Az olyan lényektől, mint amiket az előbb megöltél. Nem csak vámpírok és alakváltók léteznek. Ne ringasd magad ilyen álomba. Neked élned kell és megtartanod a rendet. Ez a te sorsod.

- De hát hogyan?

- Megvan hozzá az erőd és én azért vagyok itt, hogy segítsek. Mind addig, amíg szükséged van rám, és amíg a fentiek úgy gondolják, hogy itt a helyem, addig itt maradok.

- Adriana, beszélnem kell veled. Küld el őket onnan- hallottam meg a fejemben Meredith hangját.

- Most menjetek haza, otthon majd beszélünk.

- Mi, nem, gyere te is. Lehetnek még többen is- tiltakozott Nessie.

- Menj haza Rosalie-val és nagyon figyeljetek. Te pedig- fordultam Rose felé. –Ne engedd vissza. Megyek én is, nem lesz baj, de ne engedd őt el egyedül sehova. Tartsátok szem előtt. Menjetek- magyaráztam Rosalie-nak, de Nessie nem mozdult, ezért odamentem hozzá és két kezem közé fogtam az arcát.

- Menj. Pár perc és megyek én is. Beszélnem kell a főnökeimmel. Olyan helyre megyek, ahol nem tudnak megtámadni. Ne aggódj. Otthon leszek nemsokára én is- suttogtam és láttam, hogy ez meggyőzte. Rosalie-val egymás mellett futva indultak meg vissza a ház felé.

- Elmentek- mondtam és arra számítottam, hogy újra odafönt leszek, a nagy fehérségben, ehelyett Meredith jelent meg előttem átlátszó alakban. –Miért nem szóltatok, hogy támadnak? Nektek erről tudnotok kellett volna, vagy tévedek?

- Nem, nem tévedsz. Kellett volna, de nem tudtunk róla. Nem láttuk előre. Csak annyit szeretnék mondani, hogy egyelőre lent maradsz. Vigyáznod kell Renesmee-re, de az erőd nem elég nagy hozzá. Külön mind a ketten gyengék vagytok, de együtt akkora hatalom van a kezetekben, amit elképzelni sem tudsz. Használjátok ezt bölcsen. Készüljetek, mert hamarosan elérkezik a végső harc, amiben győznötök kell. Minden áron.

- Rendben.

- Most pedig tudnod kell, hogy nem fogunk többet kapcsolatba lépni egymással csakis az után, ha vége a harcnak. Túl veszélyes már az is, hogy ilyen alakban lent vagyok. Tudnod kell, hogy csak magadra számíthatsz. Alakítsd a jövőd úgy, hogy közben tudod, a csata végeztével vissza kell ide jönnöd. Nem maradhatsz közöttük.

- Megértettem. De miből gondolod, hogy itt akarnék maradni?

- Ez most hosszú és ideje mennem. Csak szerettem volna szólni. Most már minden csak rajtatok múlik. Legyél bölcs és tégy legjobb belátásod szerint.

- Köszönöm Meredith. Úgy lesz, ahogy szeretnéd- mosolyogtam rá. Aztán nagy fénnyel eltűnt előlem. Én pedig fogtam magam és a házba teleportáltam. Nem volt kedvem sétálni, futni meg egyáltalán nem akartam.

Folyton azon kattogott az agyam, hogy miért gondolja Meredith, hogy itt szeretnék maradni a földön. Nem mondom, kellemes hely, de nekem odafönt van a helyem. Én egy angyal vagyok és az a dolgom, hogy vigyázzak az emberekre. Ebben az esetben vámpírokra. Nem mondom, tényleg nagyon kedvesek a Cullenek, de a kötelességem fontosabb. Az eszem erősebb a szívemnél. Legalábbis annak kell lennie. Mert az tény, hogy nagyon megkedveltem ezt a családot és nagyon nehéz lesz elhagyni őket, de ezt mindenkinek el kell fogadnia. A sorsunkat nem kerülhetjük el. És az enyém az, hogy az angyalok csapatát erősítsem.

-Jaj, Adriana, annyira aggódtam. Jól vagy? –kérdezte Nessie, miközben hozzám szaladt és aggódva pillantott végig.

- Nem kellett volna. Mondtam, hogy nem lesz semmi baj.

- Alig lehetett itt tartani. Már éppen utánad indult volna- szólt közbe Alice és én mérgesen néztem Renesmee-re.

- Figyelj rám- húztam a kanapéhoz és mind a ketten leültünk. –Ígérd meg nekem, hogy soha többet nem kockáztatod az életedet miattam. Ígérd meg.

- Nem tehetem. Te is fontos vagy nekem.

- De a családodnak szüksége van rád. Nem cselekedhetsz felelőtlenül. Ésszerűen kell gondolkoznod, különben egy szempillantás alatt elveszítheted a családodat. Szükségük van rád és arra, hogy megvédd őket. Kérlek, ígérd meg, hogy nem teszed kockára az életedet miattam. Én nem érek ennyit- mondtam és fájt látnom, a szomorúságot a szemében.

- De én nagyon szeretlek, és nem akarom, hogy neked vagy a családomnak bántódása essen. Azt nem élném túl.

- Ígérd meg. Ígérd meg nekem, különben most rögtön visszamegyek- fenyegettem meg. Nem akartam ilyen eszközökhöz folyamodni, de a cél szentesíti az eszközt. Nem kell nekik tudniuk, hogy én majd csak a csata után mehetek vissza. Hadd éljenek abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban elhagyhatom őket. Tudom, ez nem éppen a legjobb dolog, de fel kell fogniuk, hogy az én helyem nem itt van.

- Rendben- hajtotta le a fejét. –Megígérem, hogy nem áldozom fel az életemet.

- Köszönöm. Ezt akartam hallani- mosolyogtam rá, majd megöleltem. Megsimogattam a fejét, míg ő a nyakamba fúrta az arcát és éreztem, hogy sírni kezd.

- Gyere velem kicsim- jelent meg mellettünk Edward és Nessie felé nyújtotta a kezét. –Beszélnünk kell.

- Menj csak. Beszélj apukáddal- mosolyogtam rá, aztán ők felmentek az emeletre. Én a kanapén maradtam és hirtelen mindenki rám nézett.

- Na jó, mit tettem már megint?

- Mik voltak azok a lények az erdőben? –kérdezte Rosalie.

- Már mondtam, hogy démonok.

- És miért támadtak meg minket?

- Mert ezek ellen kapta Renesmee az erejét. Azért, hogy ezeket a lényeket meg tudja ölni. Ő a kiválasztott. És ezt ők is tudják. Ha Renesmee meghal, az ő erejük csak nagyobb lesz, olyannyira, hogy a világ az ő kezükbe kerül. Annak pedig beláthatatlan következményei lesznek. Emellett pedig érzékelték, hogy én is idelent vagyok.

- Mi vagy te? –jött a következő kérdés Jaspertől.

- Az, aki segíthet.

- Azon kívül?

- Egy angyal.

- Ne mááár. Azok is léteznek? –nyűglődött Emmett.

- Igen. El sem tudod képzelni, mennyi természetfeletti veszi körül az embereket.

- Például?

- Nem, nem. Ezt nem kötöm az orrodra. Csak azt mondom el, ami feltétlenül szükséges. Bocsi- mosolyogtam rá, majd a többiekre néztem. –Nincs több kérdés?

- Miért vagy itt? –tette fel a következő kérdést Alice.

- Az a dolgom, hogy vigyázzak Renesmee-re. És persze rátok. De ő az elsődleges feladatom.

- De az erdőben nem sokat tudtál tenni- akadékoskodott Rosalie. –Ha Nessie nem segít neked, talán már nem itt lennél.

- Nem azt mondtam, hogy meg kell védenem, hanem vigyáznom rá. Az erőm ekkora ellenséggel szemben nem sokat ér, de ahhoz, hogy egy vámpírral elbírjak, elég erős vagyok. Csak úgy győzhetünk, ha Renesmee és az én erőm összekapcsolódik. A kettőnké együtt elég erős, bármivel vagy bárkivel szemben, de külön-külön nem ér sokat. Egyéb kérdés?

- Nagyon ismerős vagy. Ki voltál az emberi életedben? És mikor éltél a földön? –kérdezte Esme. –Hogyan lett belőled angyal?

- Az igazság az, hogy nem emlékszem arra, milyen voltam emberként. Azt sem tudom mikor éltem itt vagy, hogy mióta vagyok angyal. Azt meg végképp nem, hogy miért ajánlották fel ezt a lehetőséget.

- Hogyan lehet, hogy nem emlékszel?

- Nem tudom. De nem is érdekel- kissé dühös voltam. Most nem rólam van szó, hanem a világ megmentéséről. Nincs jobb dolguk, mint hogy az életemről faggassanak? –Megkérnélek benneteket, hogy ne velem foglalkozzatok. Hamarosan el kell kezdenünk a felkészülést. Ugyanis nem csak démonok fognak ránk támadni. Most felmegyek a szobámba. Ott megtaláltok, ha szükségetek lenne rám.

Miután senki nem szólt semmit, felvonultam az emeletre és egyenesen a szobámba mentem. Az ágyra vetettem magam és a gondolataimba süppedtem.

Nem akartam a többiek előtt elismerni, de engem is idegesített, hogy nem emlékszem semmire. De ennek mi lehet az oka? Vajon miért nem emlékszem az emberi életemre? Azt tudom, hogy angyal csak akkor lehet valakiből, ha meghalt és az angyalok szerint jót cselekedett. Azzal is tisztában vagyok, hogy senkit nem köteleznek. Hogy lehet választani. Nekem is felajánlották. Erre is jól emlékszem. És arra is, hogy odafönt ki milyen volt, kivel voltam jóban és kiket kerültem. Mindenre emlékszem, de vannak dolgok, amik homályosak. Mintha lenne valami a múltamban, amit elfelejtettem. Mintha kitöröltek volna valami fontosat az agyamból. Lehetséges, hogy Meredith és a többiek…? Nem, az nem lehet. Ők nem tették volna ezt velem. De nincs rá más magyarázat. Érzem, hogy valamit nem tudok, valamire nem emlékszem. És ez bosszant. Az istenit, miért csinálják ezt velem? Miért vették el az emlékeimet?

-Meredith, azonnal gyere ide. Nem érdekel hogyan, de gyere ide. Nem hallod? –kiáltottam. Mindenki a szobámban termett, de nem szóltak egy szót sem.

- Mi a baj Adriana? –kérdezte Alice. Nessie és Edward aggódva figyeltek. Én viszont most figyelmen kívül hagytam őket. Az sem érdekel, ha bolondnak néznek, de tudnom kell, mindent.

- Meredith, nem hallod? – kiáltottam fenyegetőn.

- Megszegeted velem az összes szabályt. Mit akarsz Adriana? –hallottam meg Meredith hangját, de ő maga nem jelent meg. Csakis a fejemben hallottam őt. –Miért ordibálsz?

- Mit csináltatok velem? Nem emlékszem semmire. Csakis jelentéktelen dolgokra. Miért vettétek el az emlékeimet? Hogyan képzeltétek ezt? –kérdeztem még mindig kiabálva.

- Először is nyugodj meg, különben nem mondok neked semmit.

- Rendben, nyugodt vagyok, de most már igazán elmondhatnád mi a jó ég folyik itt. Jogom van tudni.

- El kellett vennünk az emlékeidet, mert úgy képtelen lettél volna elfogultság nélkül véghezvinni a feladatodat. Csakis a te érdekedben tettük. De vissza fogod őket kapni. Amint újra idefent leszel. Addig semmiképpen.

- Mi az, hogy nem tudtam volna elfogultság nélkül véghezvinni a feladatomat? Mit akarsz ezzel mondani?

- Mindent megtudsz még idejében. Most hiába is erőlködsz. Teljesítsd a feladatod és aztán mi is visszaadjuk, amit elvettünk tőled. Tényleg nagyon sajnálom. A műtét előtt tettél valamit, amiért mondhatjuk, hogy ez lett a büntetésed és az, hogy Mary-t visszahívtuk. Hamarosan újra találkozunk Adriana. Addig is ne gondolj arra, amire nem emlékszel. Ami fontos a feladatodhoz, mindent tudsz. Veszély nem fenyeget az emlékeid hiánya miatt.

- El ne tűnj, hallod? Még nem válaszoltál minden kérdésemre. Meredith… Meredith- kiáltottam, de már hiábavaló volt. Már nem hallottam őt és ő sem engem. –Ilyen nincs. Csak szórakoznak az emberrel és még élvezik is. Ezt nem tudom elhinni. Miért csinálják ezt velem? Miért jó ez nekik? –kérdeztem hangosan és fel alá kezdtem járkálni a szobában.

- Adriana- lépett elém Nessie.

- Szórakoznak velem. Velem… velem. Ezt nem hiszem el. Ilyen nincs. De amint előttem áll majd Meredith, ezt nem hagyom annyiban. Nem engedem, hogy ezt tovább folytassák. Így nem lehet bánni senkivel. És még azt mondják, hogy az én érdekemben tették. Hogy tisztán tudjak gondolkozni. Komolyan nevetséges.

- Nyugodj meg kérlek, és mondd el, mi a baj- állt meg mellettem Edward is.

- Hátha tudunk segíteni.

- Nem tudtok. Elvették az emlékeimet. Nem tudom, ki vagyok, ki voltam és azt sem mi történt velem. Csakis arra emlékszem, amit a fejemben hagytak. Meredith azt mondta a műtét előtt tettem valamit, amiért ezt büntetésnek is tekinthetem, de azt is mondta, hogy szükséges volt, mert nem tudtam volna elvégezni a feladatomat. Hát nem röhejes? Most komolyan. Van ennek értelme?

- Mi történt a műtét előtt Nessie? –kérdezte Carlisle.

- S… Semmi.

- Te tudod? Te tudod, igaz? –kérdeztem és megfogtam két kezét. –Mondd el. Neked tudnod kell, miért történik ez velem. Kérlek, áruld el. Kérlek.

- Nem tehetem.

Szeme könnyes lett és sajnálat tükröződött benne. Edwardhoz bújt, aki a mellkasára húzta és szorosan magához ölelte a lányát.

- Miért? –suttogtam megsemmisülve. –Azt hittem barátok vagyunk. Hogy bízhatom benned. És én így is tettem. Akkor most miért nem akarod nekem elmondani?

- Sokkal több vagy számomra, mint egy barát. Olyan vagy, mint az anyám. Az is miattam van, hogy most nem emlékszel. Ha én nem vagyok olyan bolond, hogy elárulom, hogy tudok rólad, akkor neked eszedbe sem jut megerősíteni benne és akkor most is emlékeznél mindenre. Annyira sajnálom.

- Én nem haragszom rád. De az már megtörtént. Elmúlt. Ez egy másik kérdés.

- Félek, mi történne, ha megtudnád ki vagy. Annyira sajnálom, de nem fogom hagyni, hogy miattam bajod essen. Ha az kell, hogy mellettünk lehess, hogy ne tudd ki vagy, én egy szót sem szólok.

- A műtét végén leállt a szíved. Meghaltál néhány percre és csak utána stabilizálódott az állapotod- magyarázta Carlisle.

- Erre sem emlékszem. Ha meghaltam, akkor nyílván Meredith-tel voltam. De nem emlékszem miről beszéltünk.

- Tényleg sajnálom, de inkább legyél mellettük emlékek nélkül, mint sehogy. Bocsáss meg nekem. Kérlek- sírta el magát Nessie.

- Rendben. De rá fogok jönni, ki vagyok és miért tették ezt velem- döntöttem.

Majd megszakadt a szívem. Fájt látnom, hogy Nessie sír. Megsajnáltam szegény, bármennyire is rossz volt nekem emlékek nélkül. Nem tudtam rá haragudni. Valószínűleg a helyében én is hallgattam volna azért, hogy ne veszítsem el a legjobb barátomat. Bár nem tudom, ő hogyan gondol rám, de nekem ő a legjobb barátom, a lányom és a támaszom.

-Nincsen semmi baj. Csak nyugodj meg. Nem haragszom rád. Oké? Nem haragszom. Én is így tennék- próbáltam vigasztalni. Ahogy átöleltem, hirtelen megmerevedett, a tekintete üvegessé vált és egy vérfagyasztó sikoly hagyta el ajkait. Lábai felmondták a szolgálatot és még idejében kaptam utána.

-Jönnek- suttogta, aztán szemei lecsukódtak és teljes testsúlyával rám nehezedett. Elájult.

Edward felkapta és lefektette az ágyamra, míg a többiek értetlenül néztek ránk.

- Mit mondott neked? –kérdezte Rosalie halkan. Még éppen értettem a kérdést.

- Azt, hogy jönnek- suttogtam halkan.

- De mégis kik? –kérdezte Emmett értetlenül. Most semmi huncutság nem volt a hangjában, se a szemében. Tisztában volt vele, hogy ez most nagyon komoly.

- Az ellenség.

- És ez mit jelent? –szólalt meg csendesen Esme is.

- Valamennyiünk halálát. A végső összecsapást- suttogtam. 

15.fejezet

(Nessie szemszöge)

Nem hiszem el, hogy ez a nő ennyire ragadós. Miért nem lehet megérteni, hogy nem akarunk tőle semmit. Sem apa sem a családunk. Komolya, ez nem csak kívül, de belül is szőke.

-Tanya, kérlek. Szeretném, ha elköltöznél tőlünk és visszamennél a családodhoz. Értsd meg, hogy nem szeretlek és soha nem is foglak szeretni. Ezért kérlek rá, hogy hagyd el a házat. Úgy mindenkinek könnyebb lesz.

- De hát miért Edward? Eddig olyan jól ment minden. Te is boldog voltál. És tudtommal nem adtam rá okot, hogy szakíts velem. Vagy tettem valami olyat, amit nem kellett volna? Megígérted, hogy megpróbáljuk együtt.

- Igen, megígértem. És így is lett, de nem megy. Ennek nincs értelme. Én soha nem lennék boldog melletted és te sem mellettem. Én nem szeretlek téged. Értsd már meg. Az egyetlen személy, akit valaha is szerettem és szeretni fogok, az a lányom édesanyja, a feleségem Isabella Swan.

- De ő meghalt. Ő már nincs többé- Tanya kezdett egyre hisztérikusabb lenni. –Örökre elment és nem jön vissza- erre a mondatára jót mosolyogtam. Ha tudná, hogy ebben a pillanatban is itt van. Mellettem, mellettünk. Bár apa elmondása alapján nem emlékszik, de akkor is itt van.

- Na jó, nekem ebből elegem van- sóhajtottam fel és megpróbáltam felülni. –Értsd már meg végre, hogy nem kellesz az apámnak. És én sem szeretném, ha sokáig rontanád otthon a levegőt. Ugyanis hamarosan hazamegyek és nyugodt körülmények közt szeretnék pihenni. Nem szeretném a hisztidet hallgatni.

- Te…- kezdte dühösen Tanya, de ekkor kinyílt az ajtó és két ápoló betolta anyát a szobába. Mellém tolták és ágyat, majd kérdeztek tőle valamit és utána elhagyták a szobát.

- Ő meg ki a fene? –kérdezte Tanya grimaszolva. Figyelmen kívül hagytam Tanya-t, nem volt kedvem vitatkozni vele. Most nem. Lesz még rá alkalmam. Egészen biztos vagyok benne.

- Örülök, hogy újra láthatlak- mosolyogtam rá és kinyújtottam felé a kezét, mire mosolyogva megfogta.

- Én pedig annak, hogy segíthettem. Hogy érzed magad? Jobban vagy?

- Naná. Neked köszönhetően hamarosan kikelhetek ebből az átkozott ágyból. Bár kissé szomjas vagyok.

- Hozzak egy pohár vizet? Vagy… - kérdezte apa, de félbeszakítottam.

- Nem olyan értelemben.

- Szóljak Carlisle-nak, hogy hozzon egy kis vért? –kérdezte anya is. Na, valószínűleg ekkor koppant annak a szőke libának az álla a padlóra. Szinte hallottam.

- Honnan a fenéből tudja, hogy neked az kell- hisztizett Tanya és dühös arccal nézett rám. Mintha valami áruló lennék. Ha képes lennék felkeni ebből az ágyból, akkor már rég kidobtam volna innen. Viszont ehhez sajnos még gyenge vagyok. De ami késik, az nem múlik.

- Tanya, ő Adriana Montez. Adriana tud rólunk. Ő mentette meg a lányom életét. Neki köszönhetjük, hogy Renesmee még életben van. Adriana, ő itt Tanya Denali- mutatta be őket egymásnak apa.

- Edward barátnője vagyok és a Cullen család régi barátja- Tanya nyugalmat erőltetett magára, aztán műmosollyal az arcán odasétált anyához és kezet fogott vele, miközben az orra alá dörgölte, hogy ő az apám barátnője. Legszívesebben felképeltem volna.

Nyugalom Renesmee- figyelmeztettem magam. –Mély levegő. És biztos vagyok benne, hogy apa sem fog vele maradni főleg most, hogy tudja, hogy anya életben van.

- Igazán örülök- viszonozta a gesztust anya.

- Hogy érzed magad Adriana? –kérdezte apa, miközben megkerülte Tanya-t és leült az ágyam szélére úgy, hogy engem és anyát is jól lásson. Teljesen hátat fordított Tanya-nak, ami neki nagyon nem tetszett, de egy szót sem szólt.

- Köszönöm Edward, jól vagyok.

- Tudod, egy percre meghaltál és nagyon megijesztettél minket.

- Tudom, de az van előírva nekem, hogy itt maradjak. Egyszer eljön az én időm és akkor úgy fogom itt hagyni ezt a világot, hogy mindent elrendeztem, de most még semmi nincs rendben. Dolgom van idelent és addig nem megyek sehova, amíg be nem fejezem- suttogta anya és rám nézett. Egyből tudtam mire gondol. Addig nem hagy el minket, amíg nincs minden rendben velem és körülöttem.

- Ennek örülök- mosolygott rá apa. Olyan gyengéden néztek egymásra, annyira szerelmesen. Ezt semmilyen erő nem tudja szétszakítani. Meglehet, hogy anya nem emlékszik semmire, de az érzéseit nem tudják befolyásolni. Képtelenek kitörölni belőle azt a határtalan szerelmet, amit apa iránt érez. És előbb vagy utóbb, de biztos vagyok benne, hogy a szüleim újra együtt lesznek. Mert nekik együtt kell lenniük. Ez a sorsuk. Ők nem élhetnek egymás nélkül.

De minden jónak vége szakad egyszer és ez a pillanat sem lehet kivétel. Persze, hogy az elrontója nem más volt, mint Tanya Denali.

-Halihó, én is itt vagyok- szólalt meg és ezzel megszakította a szüleim meghitt pillanatát. Én pedig fáradtan felsóhajtottam. Ha ez így megy még sokáig, akkor meg fogok bolondulni. És akkor nagyapának be kell utalnia egy diliházba. Igen. Ott talán nyugtom lenne a sok lökött idiótától, akik a közelemben vannak, élükön Tanya-val.

- Igen, azt vettük észre- morogtam, majd apa felé fordultam. –Megtennéd, hogy eltünteted ezt a nőt a szobánkból? Kissé fárasztó és Adriana-nak meg nekem pihenésre van szükségünk. De te gyere vissza, amint elintézted, hogy elmenjen. Ja, és keresd meg nekem Jacobot és a többieket. Kérlek- néztem apára könyörgőn. Mióta felébredtem, még nem is láttam Jacobot. Jó, a családomat láttam, de nagyon csúnyán viselkedtem velük. Szeretnék bocsánatot kérni tőlük. De abban a pillanatban valahogy nem érdekelt más csak az, hogy megtudjam, mi van anyával. De most, hogy újra mellettem van, már nyugodt vagyok és gondolhatok a többiekre is, nem csak rá.

- Persze kicsim. Pihenj sokat- adott egy puszit a homlokomra, majd Adriana-hoz fordult. –És te is. Vigyázzatok egymásra.

Láttam rajta, hogy habozik. Nem tudta eldönteni, hogyan reagálna anya az érintésére. Pedig apa nagyon is szerette volna megérinteni őt. De én megsajnáltam és mielőtt kilépett volna a szobából Tanya-val, utána szóltam.

- Hé, apa. Adriana-nak nem jár puszi? –kérdeztem vigyorogva, mire apa azzal a féloldalas mosolyával az arcán visszasétált anya ágyához és gyengéden homlokon csókolta. Majd ruganyos léptekkel elhagyta a szobát. Persze azt még láttam, hogy Tanya feje vörös lett a dühtől, anya arca pedig pipacs vörössé vált, annyira zavarban volt. Én pedig jót derültem rajtuk.

- Ezt most miért kellett? –kérdezte lehunyt szemekkel. Egy cseppnyi rosszallás nem volt a hangjában csakis színtiszta kíváncsiság.

- Nem értem miről beszélsz- adtam az ártatlant és az ablak felé fordítottam a fejem. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat és nem is akartam. Össze fogom hozni a szüleimet és újra egy család leszünk. Mindent megteszek azért, hogy újra boldog legyen a családom.

Anya mélyet sóhajtott, de nem válaszolt. Majd pár perc múlva feltett egy kérdést, amire nem számítottam.

- Apukád nagyon szereti azt a Tanya-t, igaz?

Visszafordítottam a fejem felé és a szemébe nézve válaszoltam.

- Nem. Apa nem szereti. Azért van vele, mert az a nő ráerőszakolja magát. De nem szerelmes belé. Az egyetlen személy, akit valaha is szeretett, azaz édesanyám volt… –Haboztam egy picit, nem tudtam hogyan reagálna, ha meghallaná a saját nevét, de aztán úgy döntöttem, hogy ártani nem árthat. -… Bella.

- Értem- szomorodott el. Ajjaj, Renesmee, ezt jól megcsináltad. Most azt hiszi, nincs esélye apánál. Gyerünk, találj ki valamit.

- De…- kezdtem és erre felkapta a fejét.

- Mi de?

- De talán egy kedves és megértő nő képes lenne enyhíteni a fájdalmát. Rengeteget szenvedett anya halála miatt.

- Erre ott van neki Tanya.

- De ő se nem kedves, se nem megértő. Ő egy kígyó. Mindenképpen magának akarja apát és én ki nem állom őt. Útálom. Ő az a nő, aki kívül-belül szőke- mosolyogtam, mire elnevette magát. Nevetése betöltötte az egész szobát és én képtelen voltam nem vele együtt nevetni.

(Adriana szemszöge)

Tudom, érzem, hogy valami fontos dologra nem emlékszem. De miért nem jut eszembe. Pedig tudom és idegesít. Valahogy ki kell derítenem, de hogyan? Erre most ráérek. Majd eszembe jut.

Viszont nem értem magam. Nekem az a feladatom, hogy vigyázzak erre a lányra és a családjára. De amikor a kislány apja mellettem van, furán érzem magam. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan, de olyan, mintha 1000 éve ismerném. Különös nyugalom száll meg, mikor a közelemben van. És ez a helyzet Renesmee-vel is. Amikor rá nézek melegség árasztja el a szívemet és a lelkemet.

Állj le Adriana- figyelmeztetett egy kis hanga fejemben. –Csak egy munka. Számodra nem jelenthetnek többet. Vigyáznod kell rájuk, ennyi a dolgod. Nem kerülhetsz közelebbi kapcsolatba velük- figyelmeztettem magam. Mégsem bírtam a kíváncsiságommal.

-Apukád nagyon szereti azt a Tanya-t, igaz? –kérdeztem könnyednek szánt hangon, de éreztem, hogy nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna.

- Nem. Apa nem szereti. Azért van vele, mert az a nő ráerőszakolja magát. De nem szerelmes belé. Az egyetlen személy, akit valaha is szeretett, azaz édesanyám volt… Bella.

Mikor ezt a nevet kimondta ismerős érzés kerített hatalmába. Hallottam már valahol ezt a nevet. De hol?

Á, biztosan akkor, amikor Meredith megbízott a védelmükkel. De akkor miért érzem úgy, hogy nem csak erről van szó?

És ekkor meghallottam egy hangot a fejemben. Csendes volt, mégis csilingelő.

Szeretlek… szeretlek… - ezt az egy szót ismételte magas csilingelő hangján. És megjelent a szemem előtt egy csokoládébarna szempár.

Aprót ráztam a fejemen, hogy kiűzzem a képet és a hangot az elmémből.

- Értem- válaszoltam Renesmee-nek, de a hangom most szomorkás volt. Edward nagyon jóképű és kedves férfi. És furcsa mód nagyon is vonzódom hozzá. Nem emlékszem, hogy bárki ennyire vonzott volna, mint ő.

- De…- kezdte és én felkaptam a fejem. Nem ijedtem meg, csupán valamiféle reményt szerettem volna.

De miért is? Ajj, elég Adriana, elég- ordítottam magamra gondolatban. Nem szabad. Ő egy munka számomra a családjával együtt, amit teljesítenem kell. Igen, ezt kell tennem. Vigyázni rájuk és közben távol tartani magam Edward Cullentől.  

- Mi de?

- De talán egy kedves és megértő nő képes lenne enyhíteni a fájdalmát. Rengeteget szenvedett anya halála miatt.

- Erre ott van neki Tanya.

- De ő se nem kedves, se nem megértő. Ő egy kígyó. Mindenképpen magának akarja apát és én ki nem állom őt. Útálom. Ő az a nő, aki kívül-belül szőke- utolsó mondatánál már nem tudtam visszafogni magam. Kibukott belőlem a nevetés. Renesmee arca olyan volt, mint aki halálosan komolyan beszél és látszott rajta, hogy bosszantja ez a nő. De ő sem bírta ki nevetés nélkül és velem együtt nevetett.

Napokkal később…

Néhány napja hazaengedtek minket a kórházból. Carlisle, Edward és Renesmee mikor megtudták, hogy egyedül lakom ragaszkodtak hozzá, hogy én is az ő házukba menjek. Nem szerettem volna, de ennek a lánynak nem lehet nemet mondani. Olyan szemekkel tud az emberre nézni, hogy az képtelen neki nemet mondani. És a feladatomat is sokkal könnyebben el tudom végezni, ha a közvetlen közelükben vagyok. Így történt az, hogy a kórházból egyenesen a Cullen villába mentem a Cullen családdal.

Mind nagyon kedvesek egy-két kivétellel. Roselie és Jasper nem nagyon kedvelnek. Rosalie-t még meg is értem. Emlékszem rá, hogy a kórház folyosóján összevesztünk, de arra már nem, hogy miért. Talán azért, mert néhány percig nem voltam életben? De arról Meredith szólt volna.  Vagy mégsem? Annyi kérdés és én egyikre sem tudom a választ. Aztán ott van még az is, hogy Mary egy szó nélkül ment el. Vajon miért? Nem azt mondta Meredith, hogy addig nem mehetünk vissza, amíg el nem intézzük a feladatunkat? Közösen kezdtünk neki, ő még sincs itt. Vajon mi történt, amíg én a műtőben voltam? Majd beszélek Meredith-tel. Talán ő tud majd választ adni a kérdéseimre.

-Eljössz velem sétálni? –kérdezte Renesmee nagy kérlelő szemekkel, miközben velem szemben ült.

- Menjek? –incselkedtem. –Nem is tudom. Mennyire szeretnéd, hogy veled menjek?

- Nagyon –sikkantotta és felugrott az ágyról. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek néhány napja veseműtétje volt. Ugrált, táncolt. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki most próbálgatja az erejét.

Nekem már a műtét után nem volt semmi bajom, legalábbis nem éreztem, de azért jól esett ez a kis pihenés.

-Jól van, megyek- nevettem el magam és felálltam az ágyról. Emberi tempóban lesétáltunk a nappaliba, ahol csak Rosalie és Esme voltak. Szóltunk nekik, hogy elmentünk és utána már az erdő felé tartottunk. Szintén emberi tempóban sétáltunk. Nem siettünk sehova és én sem akartam használni azokat a képességeket, amiket azért kaptam, hogy vigyázzak erre a családra.

- Mesélsz nekem édesanyádról? –kérdeztem Nessie-től és ránéztem arcára várva a reakcióját.

- Persze- válaszolta mosolyogva, majd belekezdett egy történetbe. –Anya és apa a forksi gimnáziumban találkoztak. Apa vámpír volt, anya pedig ember és a vére mindennél jobban csábította apát. De nem bántotta…

És mesélt és mesélt. Jó volt hallgatni, mekkora szeretettel beszél arról a nőről, aki minden kockázatot vállalt, hogy világra hozza ezt az angyalt. Meredith és a fentiek nem is tudják mennyire értékes ez a lány. És nem csak a tehetsége miatt. Ez a lány kedves és nagyon jó lelkű. Boldog lehet a családja, hogy mellettük van.

Renesmee még mindig mesélt tovább, mikor a szél idegen illatokat sodort felénk és furcsa zajokat hallottam az erdő mélyéről. Azonnal megálltam a séta közben és ezzel megállásra késztettem Nessie-t is. Úgy látszik ő még nem érezte meg a veszélyt, de legalább már nem beszélt. Mos ő is az erdőt kémlelte, ahonnan néhány perccel később Rosalie bukkant fel.

-Hála az égnek, hogy csak te vagy- sóhajtott fel Nessie, de én nem tudtam ilyen egyszerűen megnyugodni. Kétlem, hogy Rosalie csapta volna a zajt. Vagy ha azt mégis ő csinálta, az akkor sem magyarázza az idegen szagokat. –Van róla fogalmad mennyire megijesztettél?

- Sss…- tettem mutató ujjamat az ajkaim elé jelezve, hogy maradjon csendben.

- Mi az? –kérdezték egyszerre.

- Ti nem halljátok? Nem érzitek? –kérdeztem értetlenül. Miért csak én vettem észre őket?

- Ez…- kezdte Rosalie, de Nessie fejezte be a mondatot.

- Ez olyan, mint ha valami morogna.

- Pontosan. De mégsem az. Ez nem kifejezetten morgás- suttogtam. –Menjetek vissza a házba.

- Nem, nélküled nem megyek sehova- sziszegte Nessie. És láttam rajta, hiába vitatkoznék vele. Ebből most nem jöhetek ki jól. És nem ez a legalkalmasabb idő egy vitára.

- Rendben, de akkor induljunk mind a hárman a házhoz most rögtön- sziszegtem és közben az erdőt kémleltem. Kijjebb toltam a pajzsom, hogy megbizonyosodjam róla, hogy még vég és körbevettem vele a többieket is. Mind a mentálissal, mind a fizikaival. Szép lassan hátráltunk és míg a többiek kissé feszülten, addig én pattanásig feszült idegekkel tettem meg azt a néhány lépést az erdő széléig, ugyanis egy mezőn álltunk meg. Éppen megfordultam volna, hogy futhassunk hazáig, mikor hirtelen előttünk termett egy csomó fekete árnyszerű alak. Démonok.

-Futás- kiáltottam.

Sziasztok!

Nos, ez volt a 15.fejezet. Komikat, komikat kérek szépen. Szeretném tudni a véleményeteket. Tudom, nem jó, hogy folyton ezt hajtogatom, de szeretném tudni mit gondoltok a történetről, illetve a frissekről.
Ne haragudjatok, amiért ennyire mondogatok. De tényleg.
Puszi nektek: Rosalice

14.fejezet

(Edward szemszöge)

- Na, mi történt? –kérdeztem és vártam a válaszát. Fáradtan felsóhajtott, majd levette a maszkot és a szemembe nézett. Mély levegőt vett, aztán…

-Adriana állapotát sikerült stabilizálnunk, de megfigyelés alatt kell tartanunk.

- Köszönöm apa- tettem a kezem a vállára. Nem akarom újra elveszíteni őt. Beszélnem kell Mary-vel. Hátha ő többet tud, mint mi. De hol lehet? Hogyan találhatnám meg? A gondolatait nem hallom. Akár csak a Belláét. –Láthatnám őt?

- Igen, amint átviszik a szobájába, láthatod.

- Ugyan abba, amelyikben a lányom is lesz? Amiben a műtét előtt voltak?

- Nem. Az 513-as szoba lesz az övé. Renesmee pedig az eddigi szobájában marad.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Most mennem kell. Még el kell látnom a többi beteget.

- Rendben. Majd még beszélünk- és már el is tűnt. Én pedig ott maradtam a családommal és a gondolataimmal. Mind a lányom szobájába indultunk, mivel őt már átvitték. Igaz, még aludt mikor bementünk hozzá, de látszott rajta, hogy már sokkal jobban van. Már nem volt annyira sápadt és ajkain aprócska mosoly játszott.

- Már nem tűnik olyan gyengének- suttogta Esme és Nessie mellé sétált.

- Valóban. Már sokkal jobb színben van- értettem egyet vele és megsimogattam lányom arcát.

- Ő felsóhajtott, majd egy szót suttogott. „Anya”

- Látod? Ő nem felejti el az édesanyját. Nem úgy, ahogy te tetted Bellával.

- Fejezd be Rosalie- szóltam rá, mielőtt újra kezdte volna Bella ócsárlását. Komolyan, miért kell neki olyan ellenségesnek lennie? De mindig Bella a célpontja. Még akkor is, ha most nem tudja valójában kiről is beszél.

- Jól van- grimaszolt. –Meg sem szólalok.

- Helyesen teszed. Szóljatok, ha felébredt a lányom. Nekem beszélnem kell Adriana barátnőjével.

- Rendben fiam, menj csak- engedett utamra Esme miután biztosított róla, hogy amint felébred Nessie, azonnal szólni fog.

Így elindultam, hogy megkeressem Mary-t. Muszáj beszélnem vele. Tudom, hogy hatalmas bajba keverhetem őt is és Bellát is, de tudnom kell, mi fog történni. 

Végigjártam az egész kórházat, de nem találtam sehol. Már éppen feladtam volna, a keresést, mikor eszembe jutott, hogy hol nem kerestem. Az egyetlen hely, ahol nem jártam, az Bella szobája volt. Talán ott lesz, de ha ott sem, akkor már nincs a kórházban és fogalmam sincs, hol találhatnám meg. Végül Bella szobája felé vettem az irányt. Ha nincs is ott Mary, legalább láthatom a feleségem. Ahogy a szoba elé értem, beszédre lettem figyelmes. Megálltam az ajtó előtt és hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog, de a szükség nagy úr.

- Jaj, Bella. Meredith szörnyen dühös. Tudom, hogy beszéltél vele, de engem egyenesen letolt. Hogy juthatott eszedbe, hogy elmondd a lányodnak. Még akkor is, ha már tudott róla. Jaj, édesem. Te vagy a legjobb barátnőm, de most magadra kell, hogy hagyjalak. Nem értek egyet azzal, amit a föntiek készülnek veled tenni, és amit talán már meg is tettek, de én nem szállhatok szembe velük. Kérlek, bocsáss meg, amiért magadra hagylak. Én sem értem őket, de a parancs az parancs. Számomra is. Remélem, egyszer emlékezni fogsz rám. És arra az időre, amit együtt töltöttünk. A sok beszélgetésre. Mindig vigyázni fogok rád odafentről a többiekkel együtt. Remélem, boldog leszel. És bocsáss meg nekem, amiért úgy megyek el, hogy te nem vagy ébren. Ne haragudj rám… húgocskám.

Ekkor jött el az idő, hogy megtudjam, mi folyik itt.

- Edward- nézett rám ijedten Mary, ahogy észrevette, hogy beléptem a szobába.

- Most pedig mondj el mindent.

- Nem tehetem.

- Mi az, hogy nem tetszik, amit vele tesznek? Mi történik vele? Mi lesz a feleségemmel? –kérdeztem egyre idegesebben.

- E…

- Mondd el.

- Így is bajban vagyok. De azt hiszem ez a legkevesebb, amit megtehetek érte és a boldogságáért. Bella nem fog emlékezni semmire, csakis arra, hogy ő angyal és az a dolga, hogy vigyázzon rátok. Ez a büntetése, amiért megerősítette a lányodat a hitében a műtét előtt. Minden képen lent maradt volna, de most emlékek nélkül. Csak arra emlékszik, amit a föntiek engednek neki. Vigyázz rá Edward és ne engedd, hogy bármi baja essen- ez volt az utolsó mondata, majd hatalmas fehér villanással eltűnt. Én pedig nem hittem a fülemnek. Ezek csak játszanak az emberrel. Visszaadják nekem, nekünk úgy, hogy nem emlékszik semmire, csak a feladatára.

- Komolyan, mit akartok elérni ezzel? –kérdeztem szinte kiabálva. –Mit tettünk, ami miatt ezt érdemeljük?

- Miért kiabálsz fiam? És kihez beszélsz? –rontott be a szobába Carlisle kissé idegesen.

- Carlisle- döbbentem meg. Honnan a fenéből került ő ide? És miért nem hallottam, hogy közeledik?

- Válaszolsz a kérdésemre Edward?

- Mary-val. Adriana barátnőjével vitatkoztam, de eltűnt.

- Hogy érted, hogy eltűnt?

- Úgy, ahogy mondom. Az egyik percben még itt állt előttem, a másikban pedig nagy fehér fény vakított el és utána már nem volt sehol. De előtte közölte velem, hogy a fentiek szórakoznak Bellával és velünk.

- Bellával? –kérdezte döbbenten.

- Igen. Adriana és Bella egy és ugyan az a személy. Az én feleségem fekszik ezen az ágyon. A lányom édesanyja. Újra az édesanyja mentette meg az életét. És Rosalie minden adandó alkalmat megragad, hogy bánthassa őt.

- Renesmee tudja már? Vagy a többiek?

- Igen. Nessie tudja. Ő jött rá először és úgy mondta el nekem. De a többiek nem tudják. És fogalmam sincs elmondhatjuk-e nekik vagy sem. Azt mondta Mary, hogy ez a büntetése. Hogy minden képen lent hagyták volna nekünk Bellát, de most emlékek nélkül. Vagyis nem teljesen. A feladatára emlékezni fog, de semmi másra. Én nem értem, mit követtünk el, ami miatt ennyit kell szenvednünk. Újra itt van és most nem emlékszik ránk. Mit tettem apa? –kérdeztem és összetörtem. A szorongás, ami az elmúlt napokban felgyülemlett bennem, most jött ki rajtam. Aztán ott van Tanya is… Édes istenem, Tanya. Minél hamarabb el kell őt tüntetnem otthonról. Nem akarom, hogy ott maradjon. Nem akarom, hogy közém és Bella közé álljon. Nem tudom, még mi történik, vagy mit akarnak a föntiek, de én akkor is Bella mellett maradok. Szeretem őt és nem fogom engedni, hogy bárki bántsa.

-Fiam, és mi lesz Ta…

-Edward, Renesmee felébredt. És téged, illetve Adianat keresi. Nagyon zaklatott. Csak azt hajtogatja, hogy látni akarja. Gyere gyorsan- hallottam meg Alice ideges gondolatait.

- Gyere velem, Renesmee felébredt- fogtam meg apám kezét és egyenesen a lányom szobájába mentünk.

Tényleg nagyon zaklatott volt szegény. És bárki került a közelébe, mindenkitől azt követelte, hogy mondják el, hol van Adriana.

-  Apa… apa, végre itt vagy. Senki nem akar válaszolni. Mondd meg, hol van. Hogy van ő? –kérdezte zaklatottan, mire mellé léptem és megfogtam a kezét. Rosalie őrjöngött és féltékeny volt, hogy Renesmee-t nem nyugtatja meg az ő jelenléte. Hogy neki Adriana fontosabb, mint arra bárki is számított.

- Ne aggódj. Átvitték egy másik szobába. Megfigyelés alatt tartják, de jól van. Még nem ébredt fel. Most voltam bent nála. Ne aggódj. Meg fog gyógyulni.

- Tényleg? Életben van? –kérdezte sokkal nyugodtabban.

- Igen. De…

- De? Mi az a de?

- Kérlek, hagyjatok magunkra- kértem a családomat, de senki nem mozdult. –Csak szeretnék neki mondani valamit négy szemközt. Nemsokára visszajöhettek, de most olyan dologról van szó, amit ti nem tudtok- néztem Carlisle-ra, nyomatékosítva a szavaimat. Jelentőségteljesen néztem rá és neki egyből beugrott, hogy miről lehet szó. De azért gondolatban még rákérdezett.

- Bella?

Aprót bólintottam, mire azonnal kiterelte a többieket.

- Menjünk, hagyjuk őket magukra, had beszéljenek nyugodtan. Edward biztosan meg tudja nyugtatni. Végül is ő az apja.

Carlisle szavai hallatán mindenki megindult kifelé, én pedig megvártam, míg hallótávolságon kívülre kerülnek és leültem a lányom mellé. Ő aggódva pillantott rám.

- Mi történt anyával?

- Megszegte a szavát, mikor a műtét előtt megerősítette, hogy ő Bella. Ezért a föntiek büntetésként idelent hagyták, de…

- De hát ez nem büntetés. Ez azt jelenti, hogy velünk maradhat. Miért lenne ez büntetés. Ez inkább ajándék és…

- Lányom, az édesanyád nem emlékszik semmi másra, csakis arra, amit a föntiek az emlékeiben hagytak. A küldetését, hogy miért is van idelent, mellettünk. Egyelőre még nem tudom, hogy a Bella vagy az Adriana névre hallgat, de az biztos, hogy ránk nem emlékszik.

- Miért? Miért csinálják ezt velünk? És honnan tudod mind ezt? Ki mondta el neked?

- Bellának volt egy társa idelent. A legjobb barátnője és meghallottam, amint éppen elbúcsúzik tőle. Aztán mielőtt eltűnt volna, elárulta ezeket nekem. De többet én sem tudok. Nem tudom, meddig marad, vagy hogy emlékezni fog-e egyszer vagy egyáltalán miért döntöttek úgy, hogy itt maradhat.

- A többiek még nem tudják, igaz?

- Nem. Csak Carlisle. Hallotta, amint hangosan ordítozok és nincs mellettem senki. Kénytelen voltam elmondani neki, mi történt, mielőtt teljesen zakkantnak nézett volna.

- Jól tetted. De ne szóljunk még senkinek. Kérlek. Előbb derítsük ki, mi történt vele. Rendben? –kérdezte, miközben megfogta a kezem.

- Legyen, ahogy akarod. Egyébként hogy érzed magad? –kérdeztem és megsimítottam az arcát.

- Sokkal jobban, most, hogy tudom ő életben van. Gyenge vagyok még, de már nem vagyok rosszul. Megint megmentette az életemet. Újra.

- Igen, tudom. És mi nem fogjuk többet elengedni. Eleget szenvedett ő is és az egész családunk. Nem engedem el többet. Te, ő és én végre igazi család leszünk- mosolyogtam rá és megsimogattam a fejét.

- Igen. Igazad van. Egy család leszünk.

- Jól hallottam? –lépett be Tanya a szobába mindenféle kopogtatás vagy engedélykérés nélkül, hatalmas mosollyal az arcán. –Egy család leszünk?

Emlegetett szamár mindig megjelenik- gondoltam magamban és nagy levegőt vettem. Most vagy soha.

(Bella szemszöge)

Mi a jó ég történt velem? Hol vagyok? Mit keresek én egy kórházi szobában? És mik ezek a csövek és gépek?

Kinyújtottam a kezem és megnyomtam a nővérhívó gombot. Nem sokkal később megjelent egy orvos és mellette két nővér.

-Örülök, hogy felébredtél Adriana. Hogy érzed magad? –kérdezte az orvos.

Ahogy meghallottam a hangját, hirtelen minden beugrott. Az orvos nem más, mint Carlisle Cullen. Az én nevem Adriana Montez. Angyal vagyok, de itt a földön csak Carlisle rezidense. A Cullen családra, jobban mondva Renesmee Carlie Cullen-re kell vigyáznom és segítenem őt a végső harcban, mely rá vár. A kórházba azért kerültem, mert az egyik vesémet adtam, hogy tovább élhessen. Meredith és a többiek is elvárja tőlem, hogy vigyázzak rá. Most már emlékszem mindenre. Meredith, a föntiek, Mary és a küldetésem. Jobban mondva feladatom.

- Jól. Megvagyok.

- Tudod, miért vagy itt?

- Persze, most adtam vesét az u… az egyik örökbefogadott lányodnak.

- Igen. És ezért hálás vagyok.

-  Ő hogy van? Hogy viselte a műtétet?

- Jobban. Hamarosan egy szobába kerültök. Csak megvártuk, amíg felébredsz az altatásból. Ő is azonnal téged keresett, amint felébredt. Aggódott érted, de Edward megnyugtatta.

- Köszönöm- csak ennyit mondtam. Mi mást mondhatnék?

- Ugyan, nincs mit- mosolygott rám. Annyira kedves és jólelkű és nekem kell vigyáznom az egész családjára. Ha kell, az életem árán is.

Ahogy Carlisle mondta, nem sokkal, miután ő elhagyta a szobámat, két ápoló jött be, hogy áttoljanak egy másik szobába. De furcsa előérzetem támadt, mikor az ajtót kinyitva megláttam, ahogy egy nő nagyon is hevesen vitatkozik egy helyes pasival. Az ágyon pedig aggódva szemlélte a jelenetet egy 18 év körüli lány.

Ha az emlékeim nem csalnak, akkor az ágyon fekvő lány Renesmee, a férfi Edward, Renesmee édesapja és a nő, akivel vitázik, az az újdonsült barátnője Tanya Denali.

Na, megy ez nekem. Emlékszem én mindenre. De akkor is van egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem. Valami nagyon fontosat, amire emlékeznem kéne. De majd idővel kiderül, mi az, amit elfelejtettem. Csak ne olyanról legyen szó, ami valakinek az életébe kerül majd, amiért én elfelejtettem.

Ahogy betoltak a szobába, mind a hárman ránk néztek. Jobban mondva rám. Mintha nem hinnének a szemüknek.