17.fejezet

(Edward szemszöge)

A napok folyamatos gyakorlással teltek. De főleg Nessie és Bella gyakoroltak sokat. Nekünk nem sok dolgunk volt, csak annyi, hogy a harci technikákat átismételjük. Bella szerint megeshet, hogy lesznek olyan lények is, akiket nekünk kell elintézni. Nessie folyton a miatt aggódik, hogy Bellának el kell hagynia minket és be kellett vallanom én is rengetegszer gondolok rá. Egyre közelebb van a csata napja és én félek. Több okból is. Az egyik, hogy nem tudom mi fog történni Bellával. Vissza kapja-e egyáltalán az emlékezetét vagy esetleg örökre amnéziás marad. Vagy, hogy a csata után közöttünk maradhat-e vagy el kell hagynia minket örökre. Ezek azok a kérdések, amikre csakis a fentiek tudhatják a választ.

A másik pedig, hogy aggódom, vajon melyik családtagom fog megsérülni a harcban. Vajon kik lesznek azok, akik megsérülnek és kik lesznek, akiket elveszítünk? Ezekre a kérdésekre még talán Alice sem tudja a választ. Senki, amíg meg nem történik. Amíg el nem jön a csata napja és a csata vége. Addig csak reménykedni tudunk, hogy minden rendben menjen.

-Elérkezett az idő. Mennünk kell- suttogta Nessie maga elé meredve.

- Menjünk- húzta fel őt Bella a fotelből és nem engedte el a kezét. Az utóbbi hetekben folyton egymás mellett voltak. Vigyáztak ránk és egymásra is. Még ha Bella nem is tudta milyen kötelék van közte és a lányom között, akkor is érezte. Tudta, hogy valami erősen összeköti. Érezte a lelke mélyén és mindig kedves volt Nessie-hez. A többiekkel is próbálta megtalálni a közös hangot, még ha egyesekkel nem is nagyon sikerült neki. Nekem pedig elég volt, hogy a közelemben tudhattam nap, mint nap. Elég volt, hogy láttam, hallottam a hangját és éreztem a jelenlétét. Még ha nem is érhettem úgy hozzá, ahogy szerettem volna. Annyira szerettem volna kikiabálni a világnak, hogy a feleségem él és újra itt van velünk, de nem tehettem. Nem akartam megkockáztatni, hogy újra elveszítsük. Ezerszer inkább a hallgatás, mint egy újabb gyötrelmes időszak a feleségem nélkül.

- Induljunk- szakított ki a gondolataimból apám hangja, aki Bellára és Nessie-re pillantva az egész család nevében beszélt.

Futva tettük meg az utat addig a pontig, amíg meg nem állított minket egy hatalmas erdőtűz.

-Itt vannak- kiáltotta Bella. –Vigyázzatok egymásra és eszetekbe ne jusson a tűz közelébe menni. Végezzetek mindennel és mindenkivel, akivel csak tudtok.

Utána Nessie-vel kézen fogva besétáltak a tűzbe. Onnantól kezdve nem láttam mást csak vámpírokat, farkasokat, vérfarkasokat és egyéb lényeket, akik a halálunkat akarták. Nekünk pedig küzdenünk kellett. Nem számított milyen lények, aki támadott, azt nekünk is támadnunk kellett. Most a családunk élete volt a tét. Nem saját magunkért harcoltunk, hanem egymás életéért.

(Bella szemszöge)

Nessivel rengeteget gyakoroltunk. Minden létező erejét kitapasztaltunk. Minden lehetséges támadási módot kielemeztünk. És volt értelme. Itt állunk, a hatalmas kipusztult erdő közepén, ahol néhány perccel ezelőtt még hatalmas tűz tombolt. Az erő, melyet kaptam megmentette az életemet és Renesmee életét.

- Jól vagy? –kérdezte miközben átölelt. Eléggé megviselt állapotban volt, de gyanítom én sem néztem ki jobban. Egy ilyen harcra, mint amilyen a mai volt, örökké emlékezni fogok, bárhol is legyek. De nem csak a harcra, hanem erre a remek családra is. Mindenkit megkedveltem és nehéz szívvel hagyom el őket most, hogy vége a harcnak. Győztünk, az ellenfél elbukott és remélhetőleg soha többet nem fognak újra próbálkozni. Meredith örülhet. Mi nyertünk.

- Megvagyok. És te?

- Én is. Nézzük meg a többieket- javasolta és szép lassan, emberi tempóban indultunk el arra, amerről nem olyan régen még idegesen lépkedtünk be a tűzbe. Sokáig gyalogoltunk, míg végül elértük a többieket. Nagy döbbenetemre viszont észre sem vették, hogy ott vagyunk. Mindenki szomorú volt, bánatos és könnyek nélkül zokogtak. Alig lehetett valamit látni.

- Mi történt? –kérdezte Nessie, miközben az apja mögé sétált és próbált a válla fölött kikukucskálni, de nem látott semmit. Edward megfordult és szorosan magához ölelte a lányát, miközben zokogott. Fájt látnom, hogy sír. De mi történhetett?

Kicsit közelebb sétáltam és megláttam egy kupac hamut. Jobban mondva kettőt. A többiek megtörten állták körülöttük és én azonnal felfogtam mi történt. Ketten. Ketten haltak meg közülünk. Gyorsan körbefuttattam a tekintetem a családon és ekkor tűnt fel, hogy Rosalie és Alice nincsenek ott. Tehát ők azok, akiket elvesztettünk. Egy család elvesztett számára két fontos személyt.

- Neeeee. Nem, nem és nem. Ez nem lehet. A nagynénéim… Nem- hallottam meg Nessie hangját és még idejében kaptam el. Kiszabadította magát Edward karjai közül, hogy odamehessen, de én nem engedtem neki. Ezt nem szabad látnia. Erre nincs felkészülve. Erősen tartottam a karjaim között, miközben ő megpróbált kiszabadulni, de nem sikerült neki. Nem engedhettem őt oda. Még csak az hiányzik, hogy ő is rosszul legyen itt nekem. Így is elég nehéz tartanom magam. Már csak az kéne, hogy ő is beadja a kulcsot.

- Meredith- kiáltottam. –Tudom, hogy hallasz engem. Csinálj valamit, de rögtön, hogy beszélni tudjak veled. Hallod? Meredith.

- Kit szólítasz?

- Olyasvalakit, aki minden bizonnyal tud segíteni, de most túlságosan elfoglalt a drága kis angyalaival ahhoz, hogy meghallgasson engem- dühöngtem. –Meredith.

- Együtt… azt mondtad bármire képesek vagyunk… igaz? –kérdezte szipogva Nessie és már nem vergődött a karjaim közt. Elengedtem és ő nyugodtan állt előttem. Vártam, hogy folytassa. Kíváncsi voltam mire akar kilyukadni. –Talán visszahozhatnánk őket.

- Nem. Ehhez még nekünk sincs elég erőnk. Nem tudunk feltámasztani embereket, vámpírokat vagy bármely más lényeket. Ez nem áll hatalmunkban. Képtelenek vagyunk rá. Sajnálom.

- Akkor miért hitetted el velem? –újra sírni kezdett és megint kiborult. –Miért mondtad, hogy mindenre képesek vagyunk?

- Mert így is van. Egyedül azt nem tudjuk megakadályozni, hogy meghaljon az, akinek ez a sorsa. Értsd meg, nem menthetünk meg mindenkit a haláltól. Ehhez még nekünk sincs elég hatalmunk.

- Akkor mégis mihez van?

- Ahhoz, hogy megmentsük az ártatlanokat. Hogy új esélyt adjunk nekik az életre. Ehhez van. Hogy megmentsük a világot a sötétségtől. Ehhez. De nem kelthetsz életre senkit. Előbb utóbb mindenkinek eljön az ideje. Mindenkinek el kell hagyni ezt a világot.

- De vámpírok vagyunk. Mi örökké…

- Ti sem éltek örökké. Hosszabb idő adatott nektek rengeteg szenvedés árán, de a sorsotok nektek is meg van írva. És egyszer eljön az a pont, hogy nem is akarsz tovább élni.

- De nem nekik kellett volna elmenniük.

- Nem nekik, hanem nekem.

- Segíts nekem. Próbáljuk meg- könyörgött Nessie.

- Nem lehet. De…

- De? –kérdezte reménykedve.

- De talán Meredith képes rá. Ahhoz viszont nekünk kell felmennünk. Ő nem fog lejönni és felvinni mind a kettőnket.

- Sikerülhet?

- Egy próbát megér- biztattam. –Add a kezed. Ti pedig menjetek vissza a házba. Ott várjatok minket- adtam ki az utasítást, mire a többiek elvitték Jaspert és Emmettet.

- Hunyd be a szemed és koncentrálj. Koncentrálj rám és a gondolataimra. Ott látni fogsz egy nőt. Próbálj meg minden erőddel rá koncentrálni. Talán sikerülhet. De előre szólok, hogy nem biztos.

- Bármit.

- Akkor add a kezed és csináld, amit az előbb mondtam.

A gondolataimban felidéztem Meredith-et és eltoltam a védőpajzsot. Mit ne mondjak. Piszok nehéz volt. De végül sikerült és Nessie bejutott a gondolataim közé. Onnantól pedig simaügy volt. A leégett erdő helyett újra a fehér szobában voltam, de ezúttal nem csak Meredith volt velem. Hanem Nessie is és… Alice meg Rosalie.

-  Meredith- szólítottam meg. –Ők mit keresnek itt?

- Választhatnak, ahogy te tetted több mint 20 évvel ezelőtt. Nekik is megadatik a lehetőség. Segítettek nekünk, így idekerültek a halál után. Ők is dönthetnek, hogy angyalok lesznek vagy egyszerű lelkek a többi között. Te is választottál. Nem emlékszel? –kérdezte. Képek jelentek meg a fejemben. A Cullen családról, Edwardról, az apámról, Jacoból, a farkasokról és ekkor kaptam vissza azt, amit elvettek tőlem. Az életemet, a személyiségemet.

- Emlékszem. Pontosan tudom, mit választottam akkor. Mert nem volt más lehetőségem csak ez a kettő. De te dönthetsz. Nem muszáj elvenned az életüket. A jó ügyért harcoltak. Amiért engem is leküldtél. Amiért elvetted az emlékeimet. Megbüntettél, mert engedtem a lányomnak. Megbüntettél, mert engedetlen voltam. Ezt elismerem, de már jóvátettem. De nekik nem jött el az idejük. Nem kellene itt lenniük. Még nem. És ezt te is tudod. Meg a többiek. Ráadásul Ő is tudja. Ő, akinek a szava dönt mindenben, és akinek a nevében te közbenjársz itt közöttünk. Hát nem érzed mennyire igazságtalan vagy? –kérdeztem és elé sétáltam. Addig Nessie odament Alice-hez és Rosalie.hoz.

- Igazságtalan? Mégis hogy képzeled, hogy ilyeneket mondasz rólam?

- Mert igaza van- Mary lépett elő a semmiből és megállt mellettem. –Nem ismerek rád Meredith.

- Te maradj ki ebből.

- Nem. Igaza van. Ezek a vámpírok azért vesztették életüket, hogy minket védjenek. Ha ők nincsenek, ezek a falak már nem védenének minket. Áldozatot hoztak és az a legkevesebb, hogy visszaküldöd őket a családjukhoz. Vissza, hogy ne egy ilyen csatában veszítsék el a szeretteiket. Gondolj bele, mennyi mindent köszönhetünk nekik.

- De Mary, tudod, hogy nem rajtam múlik.

- De. Nagyon is rajtad múlik. Pontosan tudod, mit kell tenned. Engedd őket vissza.

- De csak őket. Bella marad.

- Bella? –kérdezték a lányok egyszerre.

- Maradok, ha ők visszamehetnek- határoztam el magam. –Én már hozzászoktam, hogy nem lehetek a családommal. É ők is megszokták a hiányomat. De Alice és Rosalie a Cullen család lelke. Nélkülük az a család sem lenne egész. Maradok, de őket engedd el. Kérlek. Tudom, hogy képes vagy rá. Add vissza az életüket.

- Anya, ne tedd. Kérlek.

- Sajnálom kicsim. Én továbbra is vigyázni fogok rád, ahogy eddig. De ők melletted lesznek. És apukád is. Mindenki. Ők lent én pedig fent. Ezt sose felejtsd el.

- Szeretlek anya- suttogta és átölelt.

- Rendben. Visszamehetnek. Visszaküldöm őket, de csakis akkor, ha megígéred, hogy örökre velünk maradsz Bella. Nem hagyhatsz el minket.

- Eddig is azt tettem, amit elvártatok tőlem. Vagy nem?

- De.

- Akkor kérlek, engedd haza őket- néztem könyörögve rá. Ő bólintott és a három lány már el is tűnt. A lányom és a nénikéi éppen most mentek el. Újra egyedül voltam idefent a családom nélkül. Pontosan, ahogy az elmúlt 20 évben.

(Nessie szemszöge)

Egik pillanatról a másikra újra a házban találtam magam. Újra a családom között, Alice-val és Rosalie-val, de anya nélkül. Ő nem jött velünk. Újra feláldozta magát a családjáért.

-Hol van Adriana? –kérdezte apa és odarohant hozzám.

- Anya feláldozta magát azért, hogy Alice és Rosalie újra élhessen. Feltámasztották őket azzal a feltétellel, hogy anya örökre velük marad. Megint elvesztettük őt apa. Megint- sírtam és tejesen összeomlottam.

- Bella?

- Igen. Mindvégig Bella volt Adriana. Ő újra megmentette a családunkat és mi nem is tudtunk róla, hogy ő az.

- Én tudtam. És apa is- suttogtam és próbáltam letörölni a könnyeimet.

- Tessék? Miért nem szóltatok? –kérdezte nagyi, de egy szemernyi düh sem volt a hangjában. Kíváncsiság annál több.

- Azért vették el az emlékeit, mert a műtét előtt rákérdeztem és ő elárulta az igazat. Én pedig nem akartam, hogy még súlyosabb büntetést szabjanak ki rá, ezért megkértem apát, hogy tartsuk titokban. Még neki sem szóltunk róla. Most pedig ha megbocsátotok, szeretnék egyedül lenni. Egyedül- nyomtam meg az utolsó szót és felszaladtam a szobámba. Vagyis oda mentem volna, ha nem jut eszembe az a szoba, ami az övé volt. Így hát odamentem. Az ő szobájába és lefeküdtem az ágyra. Magamhoz öleltem a párnát és elmerültem az emlékeimben. Még éreztem az illatát, ami mindenen rajta volt. Ha becsuktam a szemem, eszembe jutottak az együtt töltött napok. Mennyi mindent csináltunk itt, miután hazajöttünk a kórházból. Az a sok átbeszélgetett éjszaka, a sok nevetés. Hiányzik anya.

Napok telhettek el úgy, hogy én anya szobájából ki sem tettem a lábam. Mindenki bejött hozzám naponta kétszer, de szépen elküldtem mindenkit. Nem volt kedvem most senkihez. Egyetlen egy személyt szerettem volna magam mellett tudni. Az édesanyámat.

Hangosan kopogtak, de én nem szóltam egy szót se. Úgyis bejön, ha akar valamit. Újra kopogtak.

-Nem akarok beszélni senkivel- dünnyögtem, mire kinyílt az ajtó és belépett rajta…

(Bella szemszöge)

Fájt látnom, ahogy újra elvesztem a családom. Tudom, nem sok időt tölthettem velük, de az is elég volt, hogy soha többet ne akarjak elszakadni tőlük. Fogalmam sincs hogyan nem jutottak ők eszembe. Miért nem tudtam kik ők. Oké, hogy amnéziás voltam, de akkor is. Ők a családom.

-Menj a régi helyedre Bella. Továbbra is a családodra kell majd vigyáznod.

- Nem Meredith. Ez így nem mehet tovább. Bella nem közénk való. Valóban angyal és megérdemli, hogy úgy is kezeljük, de jobb neki az emberek között. 20 éve boldog voltál, hogy Bella közénk került. Te segítettél neki, hogy visszamehessen egy teljes évre és vigyázhasson a lányára. Hogy segíthessen Nessie-nek, hogy a helyes útra lépjen. Mikor visszajött, nem csinált semmit annak érdekében, hogy visszamenjen, mert megértette, hogy neki itt a helye. Holott nagyon is tehetett volna. Ezt te is tudod. 20 év elteltével te újra visszaküldted őt azzal az indokkal, hogy megmentse a lányát, de nem mondhatta e kicsoda ő valójában. Elvetted az emlékeit, hogy megbüntesd, pedig erről ő nem tehetett. Renesmee jött rá, te mégis őt büntetted. És újra elszakítottad a családjától. Hol van a jutalom, amit érdemel. Példamutató angyal mindenki számára. Soha nem csinált semmit, ami engedetlenségnek számít. Ellenkezőleg. Csendben tűrte, ahogy játszol az életével és a családja érzéseivel. Van róla fogalmad mennyire rossz ez neki? Hol visszaadod a családjának, hol elveszed tőlük. Döntsd el, mit szeretnél tőle és ne okozz neki fájdalmat.

- Én nem akarom… de a családodnak szüksége van rád. És nekünk is.

- De ettől csak szenvedek Meredith. Nem tudok egyszerre két helyen lenni.

- Tényleg olyan rossz nálunk?

- Nem. Egyszerűen csak szeretnék a családom mellett lenni. De titeket sem szeretnélek cserbenhagyni.

- De nem is kellene. Meredith, volt már olyan angyal, aki a földön élt, nem igaz?

- De. Viszont ahhoz szükségünk van az Ő engedélyére is.

- Az Ő engedélye megvan, ha te már döntöttél. Engedd le Bellát. És ha szükségünk van rá, szerintem bármikor szívesen segítene nekünk. Angyalként a családja mellett nem öregedne, és nem kellene vámpírrá változtatniuk. Hozzánk is akkor jönne, ha szeretne, vagy ha szükségünk van rá. Gondolj bele. Ez lenne a legjobb megoldás.

- Átgondolom- sóhajtotta Meredith aztán el is tűnt.

- Köszönöm Mary.

- Sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak a kórházban. De jönnöm kellett. És nem tudtam mit mondhatnék még Edwardnak.

- Nem gond. Köszönöm, hogy most kiálltál értem. El tudom képzelni most mennyire pipa Meredith.

- Majd megnyugszik és belátja, hogy igazunk van. Láttalak odalent. Figyeltelek és meg kell, hogy mondjam, igazán boldognak tűntél. Csak a családod közelében vagy igazán felszabadult. Én pedig rájöttem, hogy itt az ideje elmondanom a véleményemet. Legalább annyi ideje vagyok itt, mint Meredith. Ráfért már, hogy valaki megmondja neki, hogy nagyon nincs jól, amit csinál.

- Mást nem tudok mondani csak azt, hogy köszönöm. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. Remélem, te nem kerülsz bajba.

- Ugyan. Várjunk egy kicsit. Figyeld meg, hogy hamarosan jó híreket kapsz.

-És most itt vagyok. Tulajdonképpen Mary-nek köszönhetem, hogy újra veletek lehetek anélkül, hogy attól kellene félnem, hogy vissza kell mennem. Annyi az egész, hogy ha a segítségemre van szükségük, akkor kell felmennem. De most már itt maradok. Örökre.

- El sem hiszem, hogy itt vagy- kapott a karjaiba szerelmem és egy vérpezsdítő csókban részesített.

- Van mit bepótolnunk, de most szeretném látni a lányom.

- A szobádban van. Felmenjünk veled? –kérdezte Edward.

- Nem. Ti várjatok meg itt. Azonnal visszajövünk- mosolyogtam, majd a szobámba mentem, ahol valóban ott volt a lányom. Bekopogtam egyszer, de semmi válasz. Újra próbálkoztam, mire közölte, hogy nem akar beszélni senkivel.

-Még velem sem? –kérdeztem és bedugtam a fejem az ajtón.

- Anya? –kérdezte és amint meglátott, a nyakamba vetette magát. –Hát tényleg te vagy az?

- Én- nevettem el magam. –És itt is maradok. Nem megyek sehova. Ne aggódj. Most már itt maradok. Veled… veletek.

- Tényleg?

- Igen.

- De mégis…

Megfogtam a kezét és lejátszottam neki a jelenetet, amit az előbb elmeséltem a többieknek.

- Menjünk le. Nem szeretem, ha szomorú vagy. És most már nincs is okod rá.

- Igaz. Most már minden rendben van.

- Szertlek.

- Én is szeretlek anya.

Szép lassan lesétáltunk és a családunk tagjai mosolyogva vártak minket. Beálltunk Edward két oldalára szembe a többiekkel.

-Újra együtt a család- mosolyodott el Esme. Jó volt végignézni a családon. A családunkon. 20 éve várok erre a pillanatra. Hogy végre a családom mellett legyek. A lányommal és a férjemmel. A férjemmel, aki 20 év elteltével is annyira szeret, mint az első napon. És én is őt. Soha nem szűntem meg szeretni őt. Soha. Mert a mi szerelmünk egy olyan szerelem, amely örökre szól és semmi és senki nem választhatja szét. Nincs azaz erő, ami el tudna szakítani minket egymástól. Mert amíg együtt vagyunk, nem történhet velünk semmi rossz.

Vége