16.fejezet

(Adriana szemszöge)

-Futás- kiáltottam és tartottam a pajzsomat. Ugyanis támadásba lendültek. Minden tőlük telhető módon támadtak én pedig próbáltam védekezni, de egyre nehezebben ment.

- Add a kezed- nyújtotta felém a kezét Nessie.

- Te még mindig itt vagy? –mordultam rá.

- Igen. És nem is foglak magadra hagyni, úgyhogy add ide a kezed- ragadott meg, majd lehunyta a szemét és koncentrálni kezdett. Sajnos az én erőm kevés az övéhez képest, de ahhoz elég, hogy megvédjem. De ez hatalmas túlerő. Ennyivel nem bírok el. Be kellett látnom, hogy ha Nessie nem segít, akkor mind a hárman itt veszünk. Csak azt nem értem, miért támadnak ennyien? És miért nem figyelmeztettek a többiek? Haj, beszélnem kell Meredith-tel. Csak ezen jussunk túl.

Renesmee felerősítette a pajzsomat. És a szemem láttára porrá égette a démonokat. Ezt úgy értem, hogy szó szerint. A pajzson kívül olyan volt, mintha nem a szél fújna, hanem a tűz. Hosszú percekig nem láttam mást, csak ezt a tüzet, aztán kezdett alább hagyni, majd végül teljesen megszűnt és minden démon eltűnt. Igaz az erdő kicsit megviselt állapotba került, de nem lényeg.

-Ez meg mi volt? –kérdezte Rosalie. –És mi vagy te?

- Az a dolgom, hogy vigyázzak Renesmee-re. Ezek pedig démonok voltak. Elég nagy létszámban.

- Ilyenek még soha nem támadtak ránk. Soha nem kellett ilyenekkel küzdenem- suttogta Renesmee és térdre rogyott.

- Meg kell tanulnod, hogy vannak angyalok és démonok. Minden természetfeletti lény létezik. Senki nem tud róluk, amíg feltétlenül nem szükséges. És neked az a dolgod, hogy megmentsd a világot a sötétségtől. Az olyan lényektől, mint amiket az előbb megöltél. Nem csak vámpírok és alakváltók léteznek. Ne ringasd magad ilyen álomba. Neked élned kell és megtartanod a rendet. Ez a te sorsod.

- De hát hogyan?

- Megvan hozzá az erőd és én azért vagyok itt, hogy segítsek. Mind addig, amíg szükséged van rám, és amíg a fentiek úgy gondolják, hogy itt a helyem, addig itt maradok.

- Adriana, beszélnem kell veled. Küld el őket onnan- hallottam meg a fejemben Meredith hangját.

- Most menjetek haza, otthon majd beszélünk.

- Mi, nem, gyere te is. Lehetnek még többen is- tiltakozott Nessie.

- Menj haza Rosalie-val és nagyon figyeljetek. Te pedig- fordultam Rose felé. –Ne engedd vissza. Megyek én is, nem lesz baj, de ne engedd őt el egyedül sehova. Tartsátok szem előtt. Menjetek- magyaráztam Rosalie-nak, de Nessie nem mozdult, ezért odamentem hozzá és két kezem közé fogtam az arcát.

- Menj. Pár perc és megyek én is. Beszélnem kell a főnökeimmel. Olyan helyre megyek, ahol nem tudnak megtámadni. Ne aggódj. Otthon leszek nemsokára én is- suttogtam és láttam, hogy ez meggyőzte. Rosalie-val egymás mellett futva indultak meg vissza a ház felé.

- Elmentek- mondtam és arra számítottam, hogy újra odafönt leszek, a nagy fehérségben, ehelyett Meredith jelent meg előttem átlátszó alakban. –Miért nem szóltatok, hogy támadnak? Nektek erről tudnotok kellett volna, vagy tévedek?

- Nem, nem tévedsz. Kellett volna, de nem tudtunk róla. Nem láttuk előre. Csak annyit szeretnék mondani, hogy egyelőre lent maradsz. Vigyáznod kell Renesmee-re, de az erőd nem elég nagy hozzá. Külön mind a ketten gyengék vagytok, de együtt akkora hatalom van a kezetekben, amit elképzelni sem tudsz. Használjátok ezt bölcsen. Készüljetek, mert hamarosan elérkezik a végső harc, amiben győznötök kell. Minden áron.

- Rendben.

- Most pedig tudnod kell, hogy nem fogunk többet kapcsolatba lépni egymással csakis az után, ha vége a harcnak. Túl veszélyes már az is, hogy ilyen alakban lent vagyok. Tudnod kell, hogy csak magadra számíthatsz. Alakítsd a jövőd úgy, hogy közben tudod, a csata végeztével vissza kell ide jönnöd. Nem maradhatsz közöttük.

- Megértettem. De miből gondolod, hogy itt akarnék maradni?

- Ez most hosszú és ideje mennem. Csak szerettem volna szólni. Most már minden csak rajtatok múlik. Legyél bölcs és tégy legjobb belátásod szerint.

- Köszönöm Meredith. Úgy lesz, ahogy szeretnéd- mosolyogtam rá. Aztán nagy fénnyel eltűnt előlem. Én pedig fogtam magam és a házba teleportáltam. Nem volt kedvem sétálni, futni meg egyáltalán nem akartam.

Folyton azon kattogott az agyam, hogy miért gondolja Meredith, hogy itt szeretnék maradni a földön. Nem mondom, kellemes hely, de nekem odafönt van a helyem. Én egy angyal vagyok és az a dolgom, hogy vigyázzak az emberekre. Ebben az esetben vámpírokra. Nem mondom, tényleg nagyon kedvesek a Cullenek, de a kötelességem fontosabb. Az eszem erősebb a szívemnél. Legalábbis annak kell lennie. Mert az tény, hogy nagyon megkedveltem ezt a családot és nagyon nehéz lesz elhagyni őket, de ezt mindenkinek el kell fogadnia. A sorsunkat nem kerülhetjük el. És az enyém az, hogy az angyalok csapatát erősítsem.

-Jaj, Adriana, annyira aggódtam. Jól vagy? –kérdezte Nessie, miközben hozzám szaladt és aggódva pillantott végig.

- Nem kellett volna. Mondtam, hogy nem lesz semmi baj.

- Alig lehetett itt tartani. Már éppen utánad indult volna- szólt közbe Alice és én mérgesen néztem Renesmee-re.

- Figyelj rám- húztam a kanapéhoz és mind a ketten leültünk. –Ígérd meg nekem, hogy soha többet nem kockáztatod az életedet miattam. Ígérd meg.

- Nem tehetem. Te is fontos vagy nekem.

- De a családodnak szüksége van rád. Nem cselekedhetsz felelőtlenül. Ésszerűen kell gondolkoznod, különben egy szempillantás alatt elveszítheted a családodat. Szükségük van rád és arra, hogy megvédd őket. Kérlek, ígérd meg, hogy nem teszed kockára az életedet miattam. Én nem érek ennyit- mondtam és fájt látnom, a szomorúságot a szemében.

- De én nagyon szeretlek, és nem akarom, hogy neked vagy a családomnak bántódása essen. Azt nem élném túl.

- Ígérd meg. Ígérd meg nekem, különben most rögtön visszamegyek- fenyegettem meg. Nem akartam ilyen eszközökhöz folyamodni, de a cél szentesíti az eszközt. Nem kell nekik tudniuk, hogy én majd csak a csata után mehetek vissza. Hadd éljenek abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban elhagyhatom őket. Tudom, ez nem éppen a legjobb dolog, de fel kell fogniuk, hogy az én helyem nem itt van.

- Rendben- hajtotta le a fejét. –Megígérem, hogy nem áldozom fel az életemet.

- Köszönöm. Ezt akartam hallani- mosolyogtam rá, majd megöleltem. Megsimogattam a fejét, míg ő a nyakamba fúrta az arcát és éreztem, hogy sírni kezd.

- Gyere velem kicsim- jelent meg mellettünk Edward és Nessie felé nyújtotta a kezét. –Beszélnünk kell.

- Menj csak. Beszélj apukáddal- mosolyogtam rá, aztán ők felmentek az emeletre. Én a kanapén maradtam és hirtelen mindenki rám nézett.

- Na jó, mit tettem már megint?

- Mik voltak azok a lények az erdőben? –kérdezte Rosalie.

- Már mondtam, hogy démonok.

- És miért támadtak meg minket?

- Mert ezek ellen kapta Renesmee az erejét. Azért, hogy ezeket a lényeket meg tudja ölni. Ő a kiválasztott. És ezt ők is tudják. Ha Renesmee meghal, az ő erejük csak nagyobb lesz, olyannyira, hogy a világ az ő kezükbe kerül. Annak pedig beláthatatlan következményei lesznek. Emellett pedig érzékelték, hogy én is idelent vagyok.

- Mi vagy te? –jött a következő kérdés Jaspertől.

- Az, aki segíthet.

- Azon kívül?

- Egy angyal.

- Ne mááár. Azok is léteznek? –nyűglődött Emmett.

- Igen. El sem tudod képzelni, mennyi természetfeletti veszi körül az embereket.

- Például?

- Nem, nem. Ezt nem kötöm az orrodra. Csak azt mondom el, ami feltétlenül szükséges. Bocsi- mosolyogtam rá, majd a többiekre néztem. –Nincs több kérdés?

- Miért vagy itt? –tette fel a következő kérdést Alice.

- Az a dolgom, hogy vigyázzak Renesmee-re. És persze rátok. De ő az elsődleges feladatom.

- De az erdőben nem sokat tudtál tenni- akadékoskodott Rosalie. –Ha Nessie nem segít neked, talán már nem itt lennél.

- Nem azt mondtam, hogy meg kell védenem, hanem vigyáznom rá. Az erőm ekkora ellenséggel szemben nem sokat ér, de ahhoz, hogy egy vámpírral elbírjak, elég erős vagyok. Csak úgy győzhetünk, ha Renesmee és az én erőm összekapcsolódik. A kettőnké együtt elég erős, bármivel vagy bárkivel szemben, de külön-külön nem ér sokat. Egyéb kérdés?

- Nagyon ismerős vagy. Ki voltál az emberi életedben? És mikor éltél a földön? –kérdezte Esme. –Hogyan lett belőled angyal?

- Az igazság az, hogy nem emlékszem arra, milyen voltam emberként. Azt sem tudom mikor éltem itt vagy, hogy mióta vagyok angyal. Azt meg végképp nem, hogy miért ajánlották fel ezt a lehetőséget.

- Hogyan lehet, hogy nem emlékszel?

- Nem tudom. De nem is érdekel- kissé dühös voltam. Most nem rólam van szó, hanem a világ megmentéséről. Nincs jobb dolguk, mint hogy az életemről faggassanak? –Megkérnélek benneteket, hogy ne velem foglalkozzatok. Hamarosan el kell kezdenünk a felkészülést. Ugyanis nem csak démonok fognak ránk támadni. Most felmegyek a szobámba. Ott megtaláltok, ha szükségetek lenne rám.

Miután senki nem szólt semmit, felvonultam az emeletre és egyenesen a szobámba mentem. Az ágyra vetettem magam és a gondolataimba süppedtem.

Nem akartam a többiek előtt elismerni, de engem is idegesített, hogy nem emlékszem semmire. De ennek mi lehet az oka? Vajon miért nem emlékszem az emberi életemre? Azt tudom, hogy angyal csak akkor lehet valakiből, ha meghalt és az angyalok szerint jót cselekedett. Azzal is tisztában vagyok, hogy senkit nem köteleznek. Hogy lehet választani. Nekem is felajánlották. Erre is jól emlékszem. És arra is, hogy odafönt ki milyen volt, kivel voltam jóban és kiket kerültem. Mindenre emlékszem, de vannak dolgok, amik homályosak. Mintha lenne valami a múltamban, amit elfelejtettem. Mintha kitöröltek volna valami fontosat az agyamból. Lehetséges, hogy Meredith és a többiek…? Nem, az nem lehet. Ők nem tették volna ezt velem. De nincs rá más magyarázat. Érzem, hogy valamit nem tudok, valamire nem emlékszem. És ez bosszant. Az istenit, miért csinálják ezt velem? Miért vették el az emlékeimet?

-Meredith, azonnal gyere ide. Nem érdekel hogyan, de gyere ide. Nem hallod? –kiáltottam. Mindenki a szobámban termett, de nem szóltak egy szót sem.

- Mi a baj Adriana? –kérdezte Alice. Nessie és Edward aggódva figyeltek. Én viszont most figyelmen kívül hagytam őket. Az sem érdekel, ha bolondnak néznek, de tudnom kell, mindent.

- Meredith, nem hallod? – kiáltottam fenyegetőn.

- Megszegeted velem az összes szabályt. Mit akarsz Adriana? –hallottam meg Meredith hangját, de ő maga nem jelent meg. Csakis a fejemben hallottam őt. –Miért ordibálsz?

- Mit csináltatok velem? Nem emlékszem semmire. Csakis jelentéktelen dolgokra. Miért vettétek el az emlékeimet? Hogyan képzeltétek ezt? –kérdeztem még mindig kiabálva.

- Először is nyugodj meg, különben nem mondok neked semmit.

- Rendben, nyugodt vagyok, de most már igazán elmondhatnád mi a jó ég folyik itt. Jogom van tudni.

- El kellett vennünk az emlékeidet, mert úgy képtelen lettél volna elfogultság nélkül véghezvinni a feladatodat. Csakis a te érdekedben tettük. De vissza fogod őket kapni. Amint újra idefent leszel. Addig semmiképpen.

- Mi az, hogy nem tudtam volna elfogultság nélkül véghezvinni a feladatomat? Mit akarsz ezzel mondani?

- Mindent megtudsz még idejében. Most hiába is erőlködsz. Teljesítsd a feladatod és aztán mi is visszaadjuk, amit elvettünk tőled. Tényleg nagyon sajnálom. A műtét előtt tettél valamit, amiért mondhatjuk, hogy ez lett a büntetésed és az, hogy Mary-t visszahívtuk. Hamarosan újra találkozunk Adriana. Addig is ne gondolj arra, amire nem emlékszel. Ami fontos a feladatodhoz, mindent tudsz. Veszély nem fenyeget az emlékeid hiánya miatt.

- El ne tűnj, hallod? Még nem válaszoltál minden kérdésemre. Meredith… Meredith- kiáltottam, de már hiábavaló volt. Már nem hallottam őt és ő sem engem. –Ilyen nincs. Csak szórakoznak az emberrel és még élvezik is. Ezt nem tudom elhinni. Miért csinálják ezt velem? Miért jó ez nekik? –kérdeztem hangosan és fel alá kezdtem járkálni a szobában.

- Adriana- lépett elém Nessie.

- Szórakoznak velem. Velem… velem. Ezt nem hiszem el. Ilyen nincs. De amint előttem áll majd Meredith, ezt nem hagyom annyiban. Nem engedem, hogy ezt tovább folytassák. Így nem lehet bánni senkivel. És még azt mondják, hogy az én érdekemben tették. Hogy tisztán tudjak gondolkozni. Komolyan nevetséges.

- Nyugodj meg kérlek, és mondd el, mi a baj- állt meg mellettem Edward is.

- Hátha tudunk segíteni.

- Nem tudtok. Elvették az emlékeimet. Nem tudom, ki vagyok, ki voltam és azt sem mi történt velem. Csakis arra emlékszem, amit a fejemben hagytak. Meredith azt mondta a műtét előtt tettem valamit, amiért ezt büntetésnek is tekinthetem, de azt is mondta, hogy szükséges volt, mert nem tudtam volna elvégezni a feladatomat. Hát nem röhejes? Most komolyan. Van ennek értelme?

- Mi történt a műtét előtt Nessie? –kérdezte Carlisle.

- S… Semmi.

- Te tudod? Te tudod, igaz? –kérdeztem és megfogtam két kezét. –Mondd el. Neked tudnod kell, miért történik ez velem. Kérlek, áruld el. Kérlek.

- Nem tehetem.

Szeme könnyes lett és sajnálat tükröződött benne. Edwardhoz bújt, aki a mellkasára húzta és szorosan magához ölelte a lányát.

- Miért? –suttogtam megsemmisülve. –Azt hittem barátok vagyunk. Hogy bízhatom benned. És én így is tettem. Akkor most miért nem akarod nekem elmondani?

- Sokkal több vagy számomra, mint egy barát. Olyan vagy, mint az anyám. Az is miattam van, hogy most nem emlékszel. Ha én nem vagyok olyan bolond, hogy elárulom, hogy tudok rólad, akkor neked eszedbe sem jut megerősíteni benne és akkor most is emlékeznél mindenre. Annyira sajnálom.

- Én nem haragszom rád. De az már megtörtént. Elmúlt. Ez egy másik kérdés.

- Félek, mi történne, ha megtudnád ki vagy. Annyira sajnálom, de nem fogom hagyni, hogy miattam bajod essen. Ha az kell, hogy mellettünk lehess, hogy ne tudd ki vagy, én egy szót sem szólok.

- A műtét végén leállt a szíved. Meghaltál néhány percre és csak utána stabilizálódott az állapotod- magyarázta Carlisle.

- Erre sem emlékszem. Ha meghaltam, akkor nyílván Meredith-tel voltam. De nem emlékszem miről beszéltünk.

- Tényleg sajnálom, de inkább legyél mellettük emlékek nélkül, mint sehogy. Bocsáss meg nekem. Kérlek- sírta el magát Nessie.

- Rendben. De rá fogok jönni, ki vagyok és miért tették ezt velem- döntöttem.

Majd megszakadt a szívem. Fájt látnom, hogy Nessie sír. Megsajnáltam szegény, bármennyire is rossz volt nekem emlékek nélkül. Nem tudtam rá haragudni. Valószínűleg a helyében én is hallgattam volna azért, hogy ne veszítsem el a legjobb barátomat. Bár nem tudom, ő hogyan gondol rám, de nekem ő a legjobb barátom, a lányom és a támaszom.

-Nincsen semmi baj. Csak nyugodj meg. Nem haragszom rád. Oké? Nem haragszom. Én is így tennék- próbáltam vigasztalni. Ahogy átöleltem, hirtelen megmerevedett, a tekintete üvegessé vált és egy vérfagyasztó sikoly hagyta el ajkait. Lábai felmondták a szolgálatot és még idejében kaptam utána.

-Jönnek- suttogta, aztán szemei lecsukódtak és teljes testsúlyával rám nehezedett. Elájult.

Edward felkapta és lefektette az ágyamra, míg a többiek értetlenül néztek ránk.

- Mit mondott neked? –kérdezte Rosalie halkan. Még éppen értettem a kérdést.

- Azt, hogy jönnek- suttogtam halkan.

- De mégis kik? –kérdezte Emmett értetlenül. Most semmi huncutság nem volt a hangjában, se a szemében. Tisztában volt vele, hogy ez most nagyon komoly.

- Az ellenség.

- És ez mit jelent? –szólalt meg csendesen Esme is.

- Valamennyiünk halálát. A végső összecsapást- suttogtam.