15.fejezet

(Nessie szemszöge)

Nem hiszem el, hogy ez a nő ennyire ragadós. Miért nem lehet megérteni, hogy nem akarunk tőle semmit. Sem apa sem a családunk. Komolya, ez nem csak kívül, de belül is szőke.

-Tanya, kérlek. Szeretném, ha elköltöznél tőlünk és visszamennél a családodhoz. Értsd meg, hogy nem szeretlek és soha nem is foglak szeretni. Ezért kérlek rá, hogy hagyd el a házat. Úgy mindenkinek könnyebb lesz.

- De hát miért Edward? Eddig olyan jól ment minden. Te is boldog voltál. És tudtommal nem adtam rá okot, hogy szakíts velem. Vagy tettem valami olyat, amit nem kellett volna? Megígérted, hogy megpróbáljuk együtt.

- Igen, megígértem. És így is lett, de nem megy. Ennek nincs értelme. Én soha nem lennék boldog melletted és te sem mellettem. Én nem szeretlek téged. Értsd már meg. Az egyetlen személy, akit valaha is szerettem és szeretni fogok, az a lányom édesanyja, a feleségem Isabella Swan.

- De ő meghalt. Ő már nincs többé- Tanya kezdett egyre hisztérikusabb lenni. –Örökre elment és nem jön vissza- erre a mondatára jót mosolyogtam. Ha tudná, hogy ebben a pillanatban is itt van. Mellettem, mellettünk. Bár apa elmondása alapján nem emlékszik, de akkor is itt van.

- Na jó, nekem ebből elegem van- sóhajtottam fel és megpróbáltam felülni. –Értsd már meg végre, hogy nem kellesz az apámnak. És én sem szeretném, ha sokáig rontanád otthon a levegőt. Ugyanis hamarosan hazamegyek és nyugodt körülmények közt szeretnék pihenni. Nem szeretném a hisztidet hallgatni.

- Te…- kezdte dühösen Tanya, de ekkor kinyílt az ajtó és két ápoló betolta anyát a szobába. Mellém tolták és ágyat, majd kérdeztek tőle valamit és utána elhagyták a szobát.

- Ő meg ki a fene? –kérdezte Tanya grimaszolva. Figyelmen kívül hagytam Tanya-t, nem volt kedvem vitatkozni vele. Most nem. Lesz még rá alkalmam. Egészen biztos vagyok benne.

- Örülök, hogy újra láthatlak- mosolyogtam rá és kinyújtottam felé a kezét, mire mosolyogva megfogta.

- Én pedig annak, hogy segíthettem. Hogy érzed magad? Jobban vagy?

- Naná. Neked köszönhetően hamarosan kikelhetek ebből az átkozott ágyból. Bár kissé szomjas vagyok.

- Hozzak egy pohár vizet? Vagy… - kérdezte apa, de félbeszakítottam.

- Nem olyan értelemben.

- Szóljak Carlisle-nak, hogy hozzon egy kis vért? –kérdezte anya is. Na, valószínűleg ekkor koppant annak a szőke libának az álla a padlóra. Szinte hallottam.

- Honnan a fenéből tudja, hogy neked az kell- hisztizett Tanya és dühös arccal nézett rám. Mintha valami áruló lennék. Ha képes lennék felkeni ebből az ágyból, akkor már rég kidobtam volna innen. Viszont ehhez sajnos még gyenge vagyok. De ami késik, az nem múlik.

- Tanya, ő Adriana Montez. Adriana tud rólunk. Ő mentette meg a lányom életét. Neki köszönhetjük, hogy Renesmee még életben van. Adriana, ő itt Tanya Denali- mutatta be őket egymásnak apa.

- Edward barátnője vagyok és a Cullen család régi barátja- Tanya nyugalmat erőltetett magára, aztán műmosollyal az arcán odasétált anyához és kezet fogott vele, miközben az orra alá dörgölte, hogy ő az apám barátnője. Legszívesebben felképeltem volna.

Nyugalom Renesmee- figyelmeztettem magam. –Mély levegő. És biztos vagyok benne, hogy apa sem fog vele maradni főleg most, hogy tudja, hogy anya életben van.

- Igazán örülök- viszonozta a gesztust anya.

- Hogy érzed magad Adriana? –kérdezte apa, miközben megkerülte Tanya-t és leült az ágyam szélére úgy, hogy engem és anyát is jól lásson. Teljesen hátat fordított Tanya-nak, ami neki nagyon nem tetszett, de egy szót sem szólt.

- Köszönöm Edward, jól vagyok.

- Tudod, egy percre meghaltál és nagyon megijesztettél minket.

- Tudom, de az van előírva nekem, hogy itt maradjak. Egyszer eljön az én időm és akkor úgy fogom itt hagyni ezt a világot, hogy mindent elrendeztem, de most még semmi nincs rendben. Dolgom van idelent és addig nem megyek sehova, amíg be nem fejezem- suttogta anya és rám nézett. Egyből tudtam mire gondol. Addig nem hagy el minket, amíg nincs minden rendben velem és körülöttem.

- Ennek örülök- mosolygott rá apa. Olyan gyengéden néztek egymásra, annyira szerelmesen. Ezt semmilyen erő nem tudja szétszakítani. Meglehet, hogy anya nem emlékszik semmire, de az érzéseit nem tudják befolyásolni. Képtelenek kitörölni belőle azt a határtalan szerelmet, amit apa iránt érez. És előbb vagy utóbb, de biztos vagyok benne, hogy a szüleim újra együtt lesznek. Mert nekik együtt kell lenniük. Ez a sorsuk. Ők nem élhetnek egymás nélkül.

De minden jónak vége szakad egyszer és ez a pillanat sem lehet kivétel. Persze, hogy az elrontója nem más volt, mint Tanya Denali.

-Halihó, én is itt vagyok- szólalt meg és ezzel megszakította a szüleim meghitt pillanatát. Én pedig fáradtan felsóhajtottam. Ha ez így megy még sokáig, akkor meg fogok bolondulni. És akkor nagyapának be kell utalnia egy diliházba. Igen. Ott talán nyugtom lenne a sok lökött idiótától, akik a közelemben vannak, élükön Tanya-val.

- Igen, azt vettük észre- morogtam, majd apa felé fordultam. –Megtennéd, hogy eltünteted ezt a nőt a szobánkból? Kissé fárasztó és Adriana-nak meg nekem pihenésre van szükségünk. De te gyere vissza, amint elintézted, hogy elmenjen. Ja, és keresd meg nekem Jacobot és a többieket. Kérlek- néztem apára könyörgőn. Mióta felébredtem, még nem is láttam Jacobot. Jó, a családomat láttam, de nagyon csúnyán viselkedtem velük. Szeretnék bocsánatot kérni tőlük. De abban a pillanatban valahogy nem érdekelt más csak az, hogy megtudjam, mi van anyával. De most, hogy újra mellettem van, már nyugodt vagyok és gondolhatok a többiekre is, nem csak rá.

- Persze kicsim. Pihenj sokat- adott egy puszit a homlokomra, majd Adriana-hoz fordult. –És te is. Vigyázzatok egymásra.

Láttam rajta, hogy habozik. Nem tudta eldönteni, hogyan reagálna anya az érintésére. Pedig apa nagyon is szerette volna megérinteni őt. De én megsajnáltam és mielőtt kilépett volna a szobából Tanya-val, utána szóltam.

- Hé, apa. Adriana-nak nem jár puszi? –kérdeztem vigyorogva, mire apa azzal a féloldalas mosolyával az arcán visszasétált anya ágyához és gyengéden homlokon csókolta. Majd ruganyos léptekkel elhagyta a szobát. Persze azt még láttam, hogy Tanya feje vörös lett a dühtől, anya arca pedig pipacs vörössé vált, annyira zavarban volt. Én pedig jót derültem rajtuk.

- Ezt most miért kellett? –kérdezte lehunyt szemekkel. Egy cseppnyi rosszallás nem volt a hangjában csakis színtiszta kíváncsiság.

- Nem értem miről beszélsz- adtam az ártatlant és az ablak felé fordítottam a fejem. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat és nem is akartam. Össze fogom hozni a szüleimet és újra egy család leszünk. Mindent megteszek azért, hogy újra boldog legyen a családom.

Anya mélyet sóhajtott, de nem válaszolt. Majd pár perc múlva feltett egy kérdést, amire nem számítottam.

- Apukád nagyon szereti azt a Tanya-t, igaz?

Visszafordítottam a fejem felé és a szemébe nézve válaszoltam.

- Nem. Apa nem szereti. Azért van vele, mert az a nő ráerőszakolja magát. De nem szerelmes belé. Az egyetlen személy, akit valaha is szeretett, azaz édesanyám volt… –Haboztam egy picit, nem tudtam hogyan reagálna, ha meghallaná a saját nevét, de aztán úgy döntöttem, hogy ártani nem árthat. -… Bella.

- Értem- szomorodott el. Ajjaj, Renesmee, ezt jól megcsináltad. Most azt hiszi, nincs esélye apánál. Gyerünk, találj ki valamit.

- De…- kezdtem és erre felkapta a fejét.

- Mi de?

- De talán egy kedves és megértő nő képes lenne enyhíteni a fájdalmát. Rengeteget szenvedett anya halála miatt.

- Erre ott van neki Tanya.

- De ő se nem kedves, se nem megértő. Ő egy kígyó. Mindenképpen magának akarja apát és én ki nem állom őt. Útálom. Ő az a nő, aki kívül-belül szőke- mosolyogtam, mire elnevette magát. Nevetése betöltötte az egész szobát és én képtelen voltam nem vele együtt nevetni.

(Adriana szemszöge)

Tudom, érzem, hogy valami fontos dologra nem emlékszem. De miért nem jut eszembe. Pedig tudom és idegesít. Valahogy ki kell derítenem, de hogyan? Erre most ráérek. Majd eszembe jut.

Viszont nem értem magam. Nekem az a feladatom, hogy vigyázzak erre a lányra és a családjára. De amikor a kislány apja mellettem van, furán érzem magam. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan, de olyan, mintha 1000 éve ismerném. Különös nyugalom száll meg, mikor a közelemben van. És ez a helyzet Renesmee-vel is. Amikor rá nézek melegség árasztja el a szívemet és a lelkemet.

Állj le Adriana- figyelmeztetett egy kis hanga fejemben. –Csak egy munka. Számodra nem jelenthetnek többet. Vigyáznod kell rájuk, ennyi a dolgod. Nem kerülhetsz közelebbi kapcsolatba velük- figyelmeztettem magam. Mégsem bírtam a kíváncsiságommal.

-Apukád nagyon szereti azt a Tanya-t, igaz? –kérdeztem könnyednek szánt hangon, de éreztem, hogy nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna.

- Nem. Apa nem szereti. Azért van vele, mert az a nő ráerőszakolja magát. De nem szerelmes belé. Az egyetlen személy, akit valaha is szeretett, azaz édesanyám volt… Bella.

Mikor ezt a nevet kimondta ismerős érzés kerített hatalmába. Hallottam már valahol ezt a nevet. De hol?

Á, biztosan akkor, amikor Meredith megbízott a védelmükkel. De akkor miért érzem úgy, hogy nem csak erről van szó?

És ekkor meghallottam egy hangot a fejemben. Csendes volt, mégis csilingelő.

Szeretlek… szeretlek… - ezt az egy szót ismételte magas csilingelő hangján. És megjelent a szemem előtt egy csokoládébarna szempár.

Aprót ráztam a fejemen, hogy kiűzzem a képet és a hangot az elmémből.

- Értem- válaszoltam Renesmee-nek, de a hangom most szomorkás volt. Edward nagyon jóképű és kedves férfi. És furcsa mód nagyon is vonzódom hozzá. Nem emlékszem, hogy bárki ennyire vonzott volna, mint ő.

- De…- kezdte és én felkaptam a fejem. Nem ijedtem meg, csupán valamiféle reményt szerettem volna.

De miért is? Ajj, elég Adriana, elég- ordítottam magamra gondolatban. Nem szabad. Ő egy munka számomra a családjával együtt, amit teljesítenem kell. Igen, ezt kell tennem. Vigyázni rájuk és közben távol tartani magam Edward Cullentől.  

- Mi de?

- De talán egy kedves és megértő nő képes lenne enyhíteni a fájdalmát. Rengeteget szenvedett anya halála miatt.

- Erre ott van neki Tanya.

- De ő se nem kedves, se nem megértő. Ő egy kígyó. Mindenképpen magának akarja apát és én ki nem állom őt. Útálom. Ő az a nő, aki kívül-belül szőke- utolsó mondatánál már nem tudtam visszafogni magam. Kibukott belőlem a nevetés. Renesmee arca olyan volt, mint aki halálosan komolyan beszél és látszott rajta, hogy bosszantja ez a nő. De ő sem bírta ki nevetés nélkül és velem együtt nevetett.

Napokkal később…

Néhány napja hazaengedtek minket a kórházból. Carlisle, Edward és Renesmee mikor megtudták, hogy egyedül lakom ragaszkodtak hozzá, hogy én is az ő házukba menjek. Nem szerettem volna, de ennek a lánynak nem lehet nemet mondani. Olyan szemekkel tud az emberre nézni, hogy az képtelen neki nemet mondani. És a feladatomat is sokkal könnyebben el tudom végezni, ha a közvetlen közelükben vagyok. Így történt az, hogy a kórházból egyenesen a Cullen villába mentem a Cullen családdal.

Mind nagyon kedvesek egy-két kivétellel. Roselie és Jasper nem nagyon kedvelnek. Rosalie-t még meg is értem. Emlékszem rá, hogy a kórház folyosóján összevesztünk, de arra már nem, hogy miért. Talán azért, mert néhány percig nem voltam életben? De arról Meredith szólt volna.  Vagy mégsem? Annyi kérdés és én egyikre sem tudom a választ. Aztán ott van még az is, hogy Mary egy szó nélkül ment el. Vajon miért? Nem azt mondta Meredith, hogy addig nem mehetünk vissza, amíg el nem intézzük a feladatunkat? Közösen kezdtünk neki, ő még sincs itt. Vajon mi történt, amíg én a műtőben voltam? Majd beszélek Meredith-tel. Talán ő tud majd választ adni a kérdéseimre.

-Eljössz velem sétálni? –kérdezte Renesmee nagy kérlelő szemekkel, miközben velem szemben ült.

- Menjek? –incselkedtem. –Nem is tudom. Mennyire szeretnéd, hogy veled menjek?

- Nagyon –sikkantotta és felugrott az ágyról. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek néhány napja veseműtétje volt. Ugrált, táncolt. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki most próbálgatja az erejét.

Nekem már a műtét után nem volt semmi bajom, legalábbis nem éreztem, de azért jól esett ez a kis pihenés.

-Jól van, megyek- nevettem el magam és felálltam az ágyról. Emberi tempóban lesétáltunk a nappaliba, ahol csak Rosalie és Esme voltak. Szóltunk nekik, hogy elmentünk és utána már az erdő felé tartottunk. Szintén emberi tempóban sétáltunk. Nem siettünk sehova és én sem akartam használni azokat a képességeket, amiket azért kaptam, hogy vigyázzak erre a családra.

- Mesélsz nekem édesanyádról? –kérdeztem Nessie-től és ránéztem arcára várva a reakcióját.

- Persze- válaszolta mosolyogva, majd belekezdett egy történetbe. –Anya és apa a forksi gimnáziumban találkoztak. Apa vámpír volt, anya pedig ember és a vére mindennél jobban csábította apát. De nem bántotta…

És mesélt és mesélt. Jó volt hallgatni, mekkora szeretettel beszél arról a nőről, aki minden kockázatot vállalt, hogy világra hozza ezt az angyalt. Meredith és a fentiek nem is tudják mennyire értékes ez a lány. És nem csak a tehetsége miatt. Ez a lány kedves és nagyon jó lelkű. Boldog lehet a családja, hogy mellettük van.

Renesmee még mindig mesélt tovább, mikor a szél idegen illatokat sodort felénk és furcsa zajokat hallottam az erdő mélyéről. Azonnal megálltam a séta közben és ezzel megállásra késztettem Nessie-t is. Úgy látszik ő még nem érezte meg a veszélyt, de legalább már nem beszélt. Mos ő is az erdőt kémlelte, ahonnan néhány perccel később Rosalie bukkant fel.

-Hála az égnek, hogy csak te vagy- sóhajtott fel Nessie, de én nem tudtam ilyen egyszerűen megnyugodni. Kétlem, hogy Rosalie csapta volna a zajt. Vagy ha azt mégis ő csinálta, az akkor sem magyarázza az idegen szagokat. –Van róla fogalmad mennyire megijesztettél?

- Sss…- tettem mutató ujjamat az ajkaim elé jelezve, hogy maradjon csendben.

- Mi az? –kérdezték egyszerre.

- Ti nem halljátok? Nem érzitek? –kérdeztem értetlenül. Miért csak én vettem észre őket?

- Ez…- kezdte Rosalie, de Nessie fejezte be a mondatot.

- Ez olyan, mint ha valami morogna.

- Pontosan. De mégsem az. Ez nem kifejezetten morgás- suttogtam. –Menjetek vissza a házba.

- Nem, nélküled nem megyek sehova- sziszegte Nessie. És láttam rajta, hiába vitatkoznék vele. Ebből most nem jöhetek ki jól. És nem ez a legalkalmasabb idő egy vitára.

- Rendben, de akkor induljunk mind a hárman a házhoz most rögtön- sziszegtem és közben az erdőt kémleltem. Kijjebb toltam a pajzsom, hogy megbizonyosodjam róla, hogy még vég és körbevettem vele a többieket is. Mind a mentálissal, mind a fizikaival. Szép lassan hátráltunk és míg a többiek kissé feszülten, addig én pattanásig feszült idegekkel tettem meg azt a néhány lépést az erdő széléig, ugyanis egy mezőn álltunk meg. Éppen megfordultam volna, hogy futhassunk hazáig, mikor hirtelen előttünk termett egy csomó fekete árnyszerű alak. Démonok.

-Futás- kiáltottam.

Sziasztok!

Nos, ez volt a 15.fejezet. Komikat, komikat kérek szépen. Szeretném tudni a véleményeteket. Tudom, nem jó, hogy folyton ezt hajtogatom, de szeretném tudni mit gondoltok a történetről, illetve a frissekről.
Ne haragudjatok, amiért ennyire mondogatok. De tényleg.
Puszi nektek: Rosalice