13.fejezet

 Sziasztok! 

Meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog. Még egyszer nagyon szépen köszönöm a díjat mindenkinek. Jó olvasást.
Puszi:Rosalice

(Renesmee szemszöge)

-Azt hiszem édesem, hogy már nem is kell telefonálnom- nyitotta szélesebbre apa az ajtót, hogy én is láthassam vendégemet.

-Jake… Nem hiszem el, hogy itt vagy- szemeim könnybe lábadtak, mikor mellém lépett és gyengéden homlokon csókolt.

- Életem. Jöttem, ahogy csak tudtam. Miért nem szóltál hamarabb, hogy ennyire súlyos az állapotod?

- Sajnálom. De éppen most kértem meg apát, hogy szóljon neked. De honnan tudtad meg? Ki szólt róla?

- Valami Adriana hívott. Azt mondta nagyon beteg vagy és holnap valami műtéted lesz és biztosan jól esne neki, ha melletted lennék. Én pedig felhívtam Alice-t, mielőtt elindultam volna, hogy tényleg igaz-e vagy csak szórakoznak. És ő mondta, hogy igaz. Én pedig már jöttem is.

- Magatokra hagylak- mondta apa és kiment a szobából.

- Hogy érzed magad? –kérdezte és meleg tenyere közé fogta gyenge kezeimet.

- Gyengének. Fáradt vagyok és napok óta nem ittam vért sem. Ez pedig még jobban legyengít.

- Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb.

- A lényeg, hogy most itt vagy- mosolyogtam rá erőtlenül.

- Fáradt vagy?

- Egy cseppet.

- Lehetne még egy kérdésem?

- Persze. Kérdezhetsz többet is- próbáltam megszorítani a kezét, de szerintem csak simogatásnak hatott.

- Egyelőre csak egyet- villantotta rám fehér fogsorát. –Kíváncsi lennék ki az az Adriana és honnan tudta, hogy fel kell hívnia? Honnan tudta, hogy ki vagyok én?

- Ő lesz az, aki segíteni fog nekem. A veséjét adja, hogy meggyógyuljak. Nem mondhatom még meg, hogy kicsoda valójában. De te leszel az első, akinek a műtét után elárulom. Meddig maradsz?

- Amíg rendbe nem jössz. Megbeszéltem Seth-tel, hogy addig ő irányítja a falkát. Míg vissza nem térek, addig ő az alfa. Legalábbis valami helyettes féle.

- Értem… de…

- Elnézést kisasszony- lépett be a szobába egy nővér. –De itt az ideje a következő adag altatónak, illetve fájdalomcsillapítónak.

- Persze. Jöjjön csak. Hol van Adriana?

- Dr. Cullen rezidense?

- Igen, ő.

- Azt hiszem, éppen a holnapi műtétre készítik elő.

- Köszönöm.

- Semmiség- mondta, majd beadta a két gyógyszert utána el is tűnt.

Jake-val kicsit beszélgettünk, aztán elnyomott az álom. Nem akartam elaludni, de az altató megtette a hatását.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de halk beszélgetésre ébredtem. Kinyitottam a szemem és az első, akit megláttam, az Jacob volt. Az ágyam szélén ült nekem háttal és valakivel beszélgetett. Oldalra fordítottam a fejem és nem hittem a szememnek. Ott feküdt a mellettem lévő ágyon anya.

-Nem akartunk felébreszteni. Ne haragudj- mentegetőzött, mire Jacob is rám nézett.

- Nem mondtad, hogy tud mindenről. Még rólam is- nézett rám szúrósan, de látszott rajta, hogy nem haragszik rám.

- Arról én sem tudtam, hogy a falkáról is tud. De tényleg nem említettem, hogy rólunk tudja az igazat. És nem, nem ébresztettetek fel- mosolyogtam rá anyára. De jó lenne, ha elmondhatnám, hogy tudom ki ő. De nem tehetem. Még nem.

- Hogy-hogy itt vagy?

- Megkértem Carlisle-t, hogy ha lehet, akkor a te szobádba tegyenek. Ugye nem baj?

- Nem. Dehogy is. Örülök neki.

- Akkor jó. Készen állsz?

- Mire?

- Hát a műtétre.

- De az csak holnap lesz. Vagy nem? –kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

- Nem. Te átaludtad a tegnapi napot és az egész éjszakát. Pár óra és kezdődik a műtét- magyarázta.

- Oh… Az sok- fintorogtam. –Ennyi időt elpocsékoltam? Kész pazarlás.

- Hát sok mindenről lemaradtál, az biztos.

- Igen? És miről?

- Például a szőkeség…

- Jake, kérlek- nézett rá kérlelőn Adriana. Mire Jacob egyből visszakozott. Meglátszik, hogy ő is érzi azt, amit én. Vagy lehet, már tudja is.

- Sajnálom. Szóval volt bent Rosalie. És mikor meglátta, hogy Adriana itt van melletted, ráadásul én is idebent vagyok, teljesen kiakadt és Edwardnak kellett kivinnie innen, hogy ne rendezzen botrányt. Látnod kellett volna. Tényleg komoly erőfeszítésembe került, hogy ne dobjam ki az ablakon, de visszafogtam magam- húzta ki magát büszkén.

- Köszönöm. De miért van annyira ellened Rose?

- Talán mert Bellát látja bennem. Ugyanakkor úgy érzi, engem nem érdekel az életed csakis az a hatalom, amely a kezedben van.

- Majd beszélek vele.

- Nem igen lesz rá alkalmad. Ugyanis jön a doki- vigyorgott Jake és leszállt az ágyról, majd az ablakhoz sétált.

Halk kopogtatás hallatszott, majd be is léptek az nővérek és az ápolók nagyapa mögött.

- Örömmel látom, hogy ébren vagytok mind a ketten. Hogy érzitek magatokat?

- Köszi a kérdést, én tökéletesen vagyok- szólalt meg Jacob vigyorogva.

- Örülök. De most a betegektől kérdeztem- mosolyodott el Carlisle is és rám nézett.

- Megvagyok. Még.

- Én is- szólalt meg anyu.

- Akkor, indulhatunk? –kérdezte.

- Persze- vágtuk rá egyszerre, amin jót mosolyogtunk.

- Jake…

- Itt foglak várni.

De válaszolni már nem volt időm. Ugyanis az ápolók kitoltak minket a szobából, végig a folyosón, egyenesen egy másik szobába. Vagy műtőbe? Talán. Én már azt sem tudtam hol vagyok. Ezek a napok annyira összefolytak nekem. Mióta idekerültem, nem tudok szinte semmit. Csoda, hogy még bírom a bezártságot. Mondjuk, ezen lehet, nem kellene csodálkoznom, hiszen folyton gyenge vagyok, ahhoz sincs erőm, hogy felkeljek ebből a nyomorult ágyból. Meg aztán az a rengeteg altató és fájdalomcsillapító, amit belém nyomnak…

-Ne félj, minden rendben lesz- szólalt meg mellettem Adriana. Ránéztem és elmosolyodtam.

- Nem félek. Nem, mert te mellettem vagy. Köszönöm neked. Ha nem álltál volna mellettem, most nem lennék itt.

- Erre most ne gondolj. Csakis a gyógyulásra. Oké? Bármi történjen is, tudnod kell, hogy szeretlek és nem csak azért csináltam, mert ide küldtek.

- Tudom.

Kinyújtotta felém a kezét, amit megfogtam és erőtlenül megszorítottam. Ismerős volt az érzés, ami átjárta szívemet. Éreztem az anyai szeretetet, ami belőle áradt.

-Köszönöm, hogy velem vagy és voltál… Anya- suttogtam és a szemébe néztem.

- De mégis mióta…? –kérdezte homlokráncolva, de nem hagytam neki, hogy befejezze a kérdést, mert az orvosok már közeledtek és nem sok időnk maradt.

- Már egy ideje. De ez nem fontos. A lényeg, hogy tudom és szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek. És köszönöm, hogy mindig mellettem vagy amikor szükségem van rád. Szeretlek- suttogtam.

- Én is téged. Mindig melletted leszek. Kislányom- suttogta ő is és mind a ketten a könnyeinkkel küszködtünk. Aztán kénytelenek voltunk elengedni egymás kezét, mert az orvosok megérkeztek. Az arcomra helyeztek valami maszkot, aztán már nem emlékszem semmire. Nem volt más, csak a sötétség és én…

(Edward szemszöge)

Még mindig alig tudom elhinni, hogy Adriana valójában Bella. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre. Hogyan lehettem ennyire vak? Így belegondolva tényleg tök egyszerű és világos az egész, de míg olyan sötétben voltam, mint a testvéreim, addig én sem láttam az orromnál tovább? Hogyan hihettem azt, hogy Bellán kívül képes vagyok még valakit ennyire szeretni? Hiszen ő életem/létem szerelme.

-Nem hiszem el, hogy azon a nőn múlik, hogy Renesmee élhessen. Minden porcikám irtózik ettől a gondolattól. Ott van bent Nessie-vel. Ki tudja…

- Elég Rosalie. Nem akarom hallani. És szeretnélek megkérni rá, hogy ne szidd előttem Adrianát, még gondolatban sem- morogtam rá. –Fogalmad sincs ki ő. Pedig ha tudnád.

- Mit? Mit kellene tudnom?

- Majd idővel megtudod. Majd ha a lányom felépült. Addig nem mondhatok semmit. Viszont arra kérlek, hogy bármit is gondolsz Adriana-ról, azt tartsd meg magadnak.

- Szóval már itt tartunk? Mégis mióta véded te azt a nőt?

- Rosalie, kérlek. Fejezd be. - Most éppen nem a te hisztid érdekel, hanem a lányom és a mellette fekvő személy. Mind a ketten az orvosoktól függnek. És én tudni akarom mi történik odabent. Úgyhogy megkérnélek, kicsit kontrolláld a gondolataidat, hogy másra is tudjak figyelni, ne csak rád.

- Hogy az a… - pufogott, de azért próbált csendben maradni gondolatban is.

Apám gondolatain keresztül figyeltem a műtétet. Iszonyatos érzés volt látni, hogy a lányom és a feleségem odabent vannak, és ki tudja mi fog történni. Carlisle gondolatai alapján minden rendben.

Ekkor megjelent a műtő ajtaja előtt Bella barátnője. Az a Mary, aki elvitte őt innen, mielőtt elárulta volna az igazat. Talán tőle többet is megtudhatok.

-Ön Mary, igaz? –kérdeztem és felé fordultam.

- Igen. Edward? –kérdezte, mintha nem lenne biztos benne. De láttam rajta, pontosan tudja ki vagyok.

- Igen. Beszélhetnénk?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne…

- Kérem. Csak pár szót. Kérem.

- Rendben- sóhajtott. –De lehetne, hogy tegezz?

- Persze. Akkor gyere. Négyszemközt szeretnék veled beszélni- mondtam, majd kinyújtottam a kezem, jelezve, hogy menjen előre. Én pedig utána mentem. Végül lementünk a kórház büféjébe és leültünk egy asztalhoz.

-Miről szeretnél beszélni?

- Adrianaról…

- Nem. Róla nem lehet.

Fel akart állni, de megfogtam a kezét.

- Kérlek.

- De nem fogok mondani semmit.

- Nem is kell. Elég, ha csak megerősíted.

- Mégis mit?

- Adriana Montez és Isabella Swan Cullen egy és ugyan az a személy?

Láttam az arcán a meglepődöttséget, majd az ijedtséget. Végül rendezte arcvonásait és értetlenül nézett rám.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- De. Pontosan tudod.

- Mégis ki mondta ezt neked? Adriana?

- Nem. A lányom. Összerakta a hiányzó darabokat. Ő az? Valóban ő lenne a feleségem?

- Most erre mit mondjak? –kérdezte nagy sóhajjal. Tekintetét másfelé fordította és nem nézett rám.

- Nem kell mondanod semmit. Már éppen eleget mondtál. Köszönöm neked.

- Aj… kellett nekem lejönnöm ide. Komolyan. Ebből hatalmas baj lesz. Édes istenem, bocsáss meg nekem. Kérlek- nézett az égre, majd felkapta a táskáját.

- Hatalmas bajba kevertél. Most visszamegyek és megvárom, míg a barátnőmet kihozzák. Utána… nem tudom… Most megyek.

Azzal elrohant. Én pedig bár sajnáltam és féltem, hogy komolyabb következményei lesznek annak, hogy én tudom ki is ő, boldog voltam. Mert így nem gyötört a bűntudat, hogy más nőt is szeretek a halott feleségemen kívül. Örültem, hogy valóban ő az és még ha csak rövid időre is, de mellettünk volt és támasz nyújtott a lányunknak és a családunknak. Míg én összeálltam egy nővel, aki a nyomába sem érhet. Utáltam magam, amiért igent mondtam Tanya-nak és most nem tudom lerázni magamról. Hiába kértem meg, hogy hagyja el a szobámat és hiába mondtam meg neki, hogy nem érzek iránta semmit. Egyik fülén be a másikon meg ki. Én ilyen nőt még nem láttam.

De nem akartam ezzel foglalkozni. Úgy döntöttem én is visszamegyek a többiekhez és várom a híreket.

Mindenki úgy állt a műtő előtt, mint mikor ott hagytuk őket. Kivéve persze Maryt. Ő az egyik széken ült és viszonylag nyugodt volt. Mikor meglátott, az ablakhoz sétált és kifelé bámult az ablakon. Ebből megértettem, hogy nem akar velem beszélni. Tényleg nagyon sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, de nekem így könnyebb. Mert így már biztos lehetek benne, hogy a lányomnak igaza volt. Tudom, ez önzőség a részemről, de már nem fordíthatom vissza. A múlton nem tudok változtatni.

Mary hirtelen felém fordult, a szeme tele volt félelemmel és alázattal. Majd elhaladt mellettem és odasúgta:

-Reménykedj, hogy nem szúrtunk el mindent.

Aztán fogta magát és elviharzott. Én pedig nem értettem az egészből semmit. Vajon mi történhetett? Most mit rontottam el már megint?

Már éppen azon voltam, hogy utána megyek, mikor kinyílt a műtő ajtaja és kilépett rajta apám.

-Na, hogy sikerült? –kérdezte Rosalie ezzel mindenkit megelőzve.

- Renesmee remekül van. A műtét jól sikerült. Már csak várnunk kell. Az életfunkciói bár még nem a legjobbak, de megfelelőek és erősebbek, mint eddig. Úgy néz, ki a szervezete nem löki ki az új vesét. Ha ez nem fog megtörténni, akkor megnyugodhatunk.

- És Adriana? –kérdeztem halkan. Rose szúrós szemekkel nézett rám és mindennek elhordott kezdve attól, hogy rossz apa vagyok és a lányom már nem is érdekel csakis az új barátnőm. Megbántott vele, mert igenis érdekel a lányom. De Carlisle már elmondta, hogy ő jól van. És egy kicsit megnyugodhatok.

- Ő is jól viselte. Nem lépett fel komplikáció. Hamarosan visszaviszik őket a szobájukba és akkor majd láthatjátok őket. Most…

- Doktor úr, doktor úr… - rontott ki az egyik nővér a műtőből és amint meglátta Carlislet, hadarni kezdett. –A hölgynek, aki a donor volt, leállt a szíve. Jöjjön gyorsan.

- Most mennem kell- mondta apa, majd visszarohant a műtőbe, hogy megmentse Bella életét. Vajon ez lenne a büntetésünk, amiért tudjuk az igazat?

- Remélem, meghal az a nőszemély. Most, hogy Renesmee élete nincs veszélyben, már nem érdekel, mi történik vele. Ő sem foglalkozna vele.

- Rose- szólt rá Esme.

- Ebből elég legyen- keltem ki magamból. - Nem tűröm, hogy sértegesd. Nem ő tehet róla, hogy téves következtetésre jutottál a szavai hallatán. Sokkal jobban szereti őt, mint te. Elképzelni sem tudod milyen érzés neki, hogy folyton csak támadod, mikor nem adott rá okot. Hová lett a kedves éned? Mert most pontosan olyan vagy, mint mikor megismertük Bellát. Ugyan az a kegyetlen és szívtelen nőszemély. Most sem érdekel senki más. Nem gondolsz arra, hogy Renesmee-nek milyen lesz, ha B… Adriana meghal. Belegondoltál már mit érez majd akkor? Vagy megint csak az önzőség vezet? Tudom, hogy szereted a lányom. És itt mindenki így van vele. De sose képzeltem volna, hogy te bárkinek is a halálát kívánnád. Nem ismerek rád. Hálát kellene érezned, amiért segít, erre te a halálát várod. Mégis hányszor szeretnéd még eltemetni őt?

- Miért? Hányszor temettem már el? Könnyű. Egyszer sem.

- Csak nem tudsz róla. De nagyot koppansz majd, ha a lányom elmondja az igazat. És félek, ha megtudja mit mondtál, csalódni fog benned. Hatalmasat. És nehéz lesz elfeledtetned vele azokat, amiket mondtál. Mert szereti azt a nőt, akinek az életét köszönheti. Teljes szívéből szereti. És ez kölcsönös. Nagyon remélem Nessie nem fog megutálni érte. Mert az csak neked lesz rossz.

- De…- kezdte volna, de ekkor kilépett az ajtón apa.

- Na, mi történt? –kérdeztem és vártam a válaszát. Fáradtan felsóhajtott, majd levette a maszkot és a szemembe nézett. Mély levegőt vett, aztán…