11.fejezet

(Edward szemszöge)

Carlisle-nál voltam bent, mikor meghallottuk a veszekedést. Azonnal a hangzavar felé indultunk, hogy megtudjuk, kinek vagy kiknek jutott eszükbe pont egy kórház folyosóján vitatkozni.

De mikor sikerült átküzdenünk magunkat a tömegen, eléggé meglepődtem. A vitatkozó pár a nővérem, Rosalie és Carlisle új rezidense volt. Adriana épp a kezét lendítette, hogy megüsse Rosaliet, és nem is nagyon foglalkozott vele, hogy baja eshet. Ahogy a keze találkozott nővérem arcával, Rosalie feje oldalra billent és Adriana keze hangos reccsenéssel adta tudtunkra, hogy eltört a keze. Ekkor értünk oda hozzájuk, de Adriana nem törődve velünk és a fájdalmával, szikrázó szemekkel magyarázott nővéremnek. Erre szokták azt mondani, hogy ha szemmel ölni lehetne, akkor Rosalie már halott lenne.

-Nem tudsz te rólam semmit. Fogalmad sincs, mit érzek az iránt a kislány iránt, aki betegen fekszik abban az ágyban. El sem tudod képzelni, mennyire fáj így látnom őt. Minden hatalmat odaadnék azért, hogy ő meggyógyulhasson, mert azzal ellentétben, amit te rólam gondolsz, egyáltalán nem érdekel a hatalmon. Azért vagyok itt, hogy őt megmentsem. Senki más nem érdekel, csakis ő. Soha nem tudnám bántani. Újra az életemet adnám érte, ha ezzel megmenthetném. Nincs az a hatalom, amiért feláldoznám a l…

- Adriana. Elég- kiáltotta egy lány a tömegből, majd mellénk szaladt. Átkarolta Adriana vállát, miközben ő még mindig a mellkasához szorította törött kezét.

- Sajnálom. Én nem akartam. Mary… én…- kezdett szabadkozni, de a Mary nevű lány félbeszakította…

-Ne, eleget mondtál már. Menjünk és keressünk egy orvost, aki rendbe rakja a kezedet és aztán hazamegyünk. Otthon majd beszélünk- mondta Mary. Próbáltam olvasni a gondolataiban, de ugyan úgy csődöt mondott, mint Adriana esetében. Nem hallottam semmit. Egy árva hangfoszlányt sem.

- Majd én ellátom a kezed- ajánlotta apa.

„Nem hiszem el, hogy Rosalie ennyire felelőtlen. Nem elég neki, hogy kiabál a folyosón, de még eltöri Adriana kezét is. Jó, nem feltétlenül az ő hibája volt, de nem lett volna szabad hagynia, hogy megüsse…”

Apám dühös volt a nővéremre és igazat kellett adnom neki. Rosalie elkerülhette volna ezt a balesetet. Elég lett volna, ha elhúzza a fejét és nem történik meg ez a baj. Viszont kíváncsi lennék, mitől lett ennyire ideges a nővérem, illetve Adriana.

-Köszönöm Carlisle- nézett apára Adriana, majd Mary felé fordult. –Ugye velem jössz?

- Persze-, mosolyodott el. –Még a végén valamit kikotyogsz, amit nem lenne szabad.

Adriana megforgatta a szemét, majd rám nézett, bólintott egyet és mind a hárman a vizsgálók felé mentek. Én ott maradtam a nővéremmel, meg a többi bámészkodó emberrel.

-Maguknak nincs jobb dolguk- rivallt rá az emberekre Rosalie, majd fújtatott egyet és elindult kifelé az épületből. Én pedig utána szaladtam. Nagyon feldúlt volt és tudni szerettem volna, mi történt.

- Rosalie, mi a baj? Mitől lettél ennyire ideges? –kérdeztem, ahogy kiértünk a parkolóba.

- Az a drágalátos Adriana olyanokat vágott a lányod fejéhez, amihez neki semmi joga- pufogott, majd megmutatott egy jelenetet, ami minden bizonnyal néhány perce történhetett.

- Nem. Én nem akarom a műtétet –kiáltotta lányom.

- Mindenképpen lesz műtét. Mondtam már, hogy ne engem félts. Most csak a te gyógyulásodra összpontosíts. Te vagy a fontos, nem én, értsd már meg. Fogd már föl, hogy ha te meghalsz, mindennek vége. Mindennek, amiért valaha küzdöttünk. Mindenkinek az áldozata hiábavaló lenne. A tiéd, a családodé, a fölötted állóké és… az édesanyádé. Mindent tönkre tehetsz. Most rajtad áll vagy bukik minden. Egyedül azon, képes vagy-e tovább harcolni vagy gyáva nyúlként megfutamodsz. Bella nem akarta, hogy ilyen legyél. Soha nem akarta, hogy a lánya gyenge legyen. Nem azért áldozta föl az életét és a családját, hogy te 20 év elteltével feladd, mert elfáradtál. Egyáltalán nem hasonlítasz ahhoz az erős harcoshoz, aki voltál. Eddig úgy cselekedtél, hogy Bella büszke legyen rád és az is volt. De most legszívesebben elbújna bánatában. Pontosan tudja mennyire nehéz most neked és átérzi a fájdalmad, de nem akarná, hogy ilyen legyél. Egy gyenge és szánalmas beteg félvér.

-Ne merd sértegetni. Nem engedem- morgott föl Rosalie.

-Édesanyád most is azzal foglalkozik, hogy az életedet megmentse, és te egyszerűen feladnád? Hát ennyit jelent neked az ő áldozata? Képes lennél eldobni azt, amiért az életét adta? Azért halt meg, hogy élhess és megmenthesd a világot.

Aztán egy másik részletet mutatott.

-Hidd el, Bella mérhetetlenül büszke rád és minden pillanatban téged figyelt, pedig tudta jól, hogy baja lehet belőle. Soha egy percre sem hagyott magadra. Téged figyelt és büszke volt rád. Szeret téged még akkor is, ha ezt nem mondhatja el. Fogalmad sincs mennyit szenvedett a hiányodtól. De megértette, hogy neki nem idelent van a helye. Máshol nagyobb szükség volt rá. Most itt az ideje, hogy te is azt tedd, ami a dolgod. Végig kell járnod a számodra kirendelt utat.

- Te ismered őt?

- Igen. Jobban, mint azt bárki is sejtené. Ismerem az érzéseit, tudom a titkait. Mindenről tudok, ami vele kapcsolatos.

- És hogy van?

- Boldog, bár nem teljesen. Hiszen nem lehet melletted, de megtalálta a lelki békéjét. Pontosan olyan vagy, mint ő. Te vagy a legtisztább lélek a földön. Mérhetetlenül büszke, hogy te vagy a lánya. És bármit megtenne azért, hogy melletted lehessen. Renesmee, nem adhatod fel. Harcolnod kell. Gondolj arra, hogy Bella is ezt tette. Harcolt azért, hogy a világra hozhasson. Ne legyen hiábavaló az áldozata. Fogadd el a segítségemet. Ha csak ennyit tehetek érted, ne utasítsd vissza. Nagyon kérlek.

-És miért ütött meg? –kérdeztem, miután véget ért az emlék.

- Mert megmondtam neki a véleményem. Őt egyedül csak a hatalom érdekli, amit elveszíthet, ha a lányod meghal. És ez nem tetszett neki. Tudja jól, hogy mi vagyok, mégis képes volt megütni. És most ne nevess ki, de komolyan mondom, hogy fájt. Olyan pofont kaptam, ami vámpír létemre is fájt. Mintha egy vámpír ütött volna meg. A többit pedig hallottad.

- Ez nem vicces Rosalie.

- Edward, nem viccelek. Ezt a lehető legkomolyabban mondom. Olyan erővel ütött, hogy még most is sajog az arcom.

- De ez hogy lehetséges?

- Nem ember, Edward. Nem tudom micsoda, de nem ember. És félek, hogy ártani akar a kislánynak.

- Majd én beszélek vele. Te menj haza. Ma este én maradok a lányommal. Annyi időre megyek csak el, hogy beszéljek ezzel a nővel. Tudnom kell, mit akar. Valóban csak a lányom érdekli vagy a hatalom.

- Mondom, hogy…

- Rosalie, kérlek. Menj haza és nyugodj meg. Én kiszedem belőle az igazat.

- Sok sikert hozzá- pufogott, majd beült a kocsijába és elhajtott. Én pedig visszamentem a kórházba. Egyenesen a lányom szobájába mentem és reméltem, hogy bent lesz nála Adriana is. És igazam lett. Éppen a lányom ágya szélén ült és könnyes szemmel nézte őt.

Na most vagy nagyon jó színésznő, vagy igazat mondd és csak a lányom érdekli.

Mikor észrevette, hogy bent vagyok, felállt az ágyról és letörölte a könnyeit.

-Már itt sem vagyok. Csak elköszönni jöttem, de elaludt. Nem szerettem volna úgy elmenni, hogy nem néztem be hozzá.

- Adriana, meg kell magyaráznod, mi történt a folyosón- fogtam meg a kezét, mielőtt kiment volna a szobából.

- Bár tehetném, de nem lehet. Azzal az életét kockáztatnám. Így sem tudom, mi lesz a büntetésem, amiért majdnem elárultam az igazat.

- Annyira hasonlítasz rá.

- Bellára? –kérdezte mosolyogva.

- Tényleg ismered?

- Az nem kifejezés- nevetett fel. - Csodálkozom, hogy még nem raktátok össze. De talán az lenne a legjobb, ha soha nem is jönnétek rá. Úgy is el kell mennem. Minek okoznék még több galibát. Nem akarok belekavarni a kapcsolatodba. Tanya nem díjazná.

- Mi köze ennek az egésznek Tanya és a köztem lévő kapcsolathoz.

- Sok. De hagyjuk ezt. Te azt akarod tudni, miért beszéltem úgy a lányoddal, ahogy. Rosalie biztos megmutatta.

Bólintottam és folytatta.

- Nem karta a műtétet, mert azt álmodta, hogy nem sikerül majd és én meghalok. Én hiába mondtam neki, hogy nem számít az én életem, de nem akarta elhinni. Ezért kénytelen voltam felnyitni a szemét.

- Miért? Annyira fontos számodra a hatalom? –kérdeztem és a lányomra néztem, aki békésen aludt.

- Ne kezd te is- nyögött fel. –Mondtam már, hogy a hatalom számomra nem jelent semmit. Ha ő nincs- nézett a lányomra - akkor az egész nem ér semmit. Nyisd ki a szemed és látni fogod, amit nem mondhatok el. Ha ő elhagyja ezt a világot, én akkor is mellette leszek. Nem számít, mit tesz, ő akkor sem érdemli meg a halált. Neki élnie kell akkor is, ha nekem távol kell lennem tőle.

- B… Adriana, mennünk kell- nyitott be Mary.

- Igen, persze. Mehetünk. Bocsáss meg, de nekem most mennem kell. Holnap találkozunk…- majd Mary-re nézett és hozzátette. -… vagy nem. Még nem tudom.

- Mi vagy te? –fogtam meg a kezét.

- Nem ember. Ezért fájt Rosalie-nak az a pofon.

- Máskor jól gondold meg, mit csinálsz. Sokkal nagyobb bajod is történhetett volna.

- Annál nagyobb, hogy eltört a kezem? –kérdezte és felemelte a gipszes kezét. –Gyorsan gyógyul. Legalábbis remélem.

- Gyere vissza holnap- kértem felelőtlenül. Fogalmam nincs, miért kértem ezt tőle.

- Nem ígérem. Minden attól függ, hogyan alakulnak a dolgok. Én csak egy porszem vagyok ebben a hatalmas gépezetben. Nem én döntök. Sajnálom- mondta, majd elhagyta a szobát Mary-vel az oldalán.

Mi van velem? Teljesen összezavar, ha mellettem van. Nem tudom miért, de úgy érzem, ismerem és bízom benne. Minden szavát elhiszem. Ha azt mondaná, hogy az ég zöld, én kételkedés nélkül elhinném neki. Valami láthatatlan erő húz hozzá, ami ellen nem tudok tenni. Soha eddig senki iránt nem éreztem így. Kivéve egy embert.

-Anya… Adriana- sóhajtott lányom és átfordult a másik oldalára, már amennyire az infúzió engedte. Elmosolyodtam és az ágy melletti székhez sétáltam. Leültem mellé és megfogtam a kezét. De ekkor belekukkanthattam egy kicsit az álmába. Jó volt végre a gondolatait látni, ugyanakkor ez nagyon megijesztett. Ez azt jelenti, hogy egyre gyengébb. A pajzsa, amit az édesanyjától örökölt, még alvás közben is védi, de most nem. Elengedtem a kezét, mert nem akartam tolakodó lenni. Hiszen nem leshetem meg az álmait. Próbáltam a gondolatait kizárni és a sajátjaimmal foglalkozni. Végig gondoltam a ma történteket. Lejátszottam magamban a mondatokat, amiket Rosalie mutatott nekem, illetve amiket én magam hallottam. És szöget ütött egy a fejemben.

Újra az életemet adnám érte, ha ezzel megmenthetném. Nincs az a hatalom, amiért feláldoznám a l…

Mit jelent az, hogy újra az életét adná érte. Ismernénk őt? És hogyan akarta befejezni a mondatot? Ajj, miért kellett annak a Marynek félbeszakítania.

Érzem, hogy valami kézen fekvő dolgot nem veszek észre és ez bosszant. Muszáj rájönnöm. De ha a közelemben van, eszembe sem jut ilyenekre gondolni. Csak az érdekel, hogy mellettem van és tudom, hogy jól van. Mi ez az érzés? Nem akarom én ezt. Soha nem is akartam. Bella halála óta nem éreztem így senki iránt. És egészen eddig a pillanatig abban a hitben éltem, hogy nem is fogok mást szeretni. De most? Itt van Adriana. Annyira hasonlít rád. Ha mellettem van, megszáll a béke és a nyugalom. Sokkal könnyebb elviselnem Renesmee betegségét is. Úgy érzem, még ha akarna, sem tudna neki ártani.

Kérlek, Bella. Segíts nekem. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Azt mondja, ismer téged és ebben sem kételkedem. De segíts megértenem ezt az egészet. Mit akarsz ezzel?

Majd én megtalálom neked a megfelelő személyt, csak annyit kérek, hogy ne hagyd elmenni. Jó? Megígérem, olyat keresek, aki méltó lesz arra, hogy a te feleséged és a lányunk anyja legyen.

Pont ezeket a szavakat mondta nekem Bella, mikor 20 évvel ezelőtt elment. Hát ő lenne az? Az, kit te sodortál az utunkba? De akkor miért mondja Adriana folyton azt, hogy ő mindenképpen elmegy? Talán nekem kellene megállítanom? Az lenne a feladatom, hogy itt tartsam őt?

Bella, mit akartál ezzel mondani? Azt ígérted olya keresel, ki méltó lesz arra, hogy a feleségem és a lányom anyja legyen. Félreismertük volna? Ezt akarod mondani? Hogy bíznunk kell benne? Valóban olyan kedves és önzetlen lenne, mint amilyennek mutatja magát? Tényleg nem a hatalom érdekelné, hanem a lányom élete? Én nem értem ezt. Teljesen össze vagyok zavarodva.

Addig-addig gondolkoztam, míg eljött a reggel. Ez újabb nap és egy újabb lehetőség, hogy beszélhessek Adrianával.

Kinyílt az ajtó és egy nem várt személlyel találtam szembe magam. Hogy kerül ide? Mégis ki szólt neki?

(Bella/Adriana szemszöge)

-Mi ütött beléd? Nem szoktál így kiborulni. Mindig nyugodt és kiegyensúlyozott voltál. Nagyon remélem, hogy ezért nem fognak megbüntetni minket. Lehet, h vissza kell mennünk anélkül, hogy segíthetnénk a lányodon- kiabált velem Mary.  

- Mary, elég. Így is elég rosszul érzem magam. Nincs szükségem arra, hogy még az orrom alá dörgöld- fakadtam ki. Tudom, hogy igaza van, de nincs szükségem arra, hogy még ő is emlékeztessen rá. Nem tudom hogyan borulhattam ennyire ki. Ha nincs Mary, már rég elszóltam volna magam. És már nem idelent lennék.

-Fejezzétek be mind a ketten- hallottuk meg Meredith dühös hangját. Ajjaj. Ez nem valami jó. Hatalmas bajban vagyok.

- Ne haragudj rá. Ő nem tehet róla. Én voltam felelőtlen, és ha Mary nincs…

- Bella, úgy viselkedtél, mint egy… egy… á, hagyjuk. Megmondtam, hogy nem tudhatják meg, hogy ki vagy. Erre te mást sem csinálsz, csak arra próbálod rávenni őket, hogy észrevegyék te vagy velük. Mostantól megtiltom, hogy bármilyen célzást vagy burkolt megjegyzést tegyél a valódi személyiségedre. Elfogadtad a feltételeinket, ezért lehetsz még odalent. De még egy ilyen és visszahozunk mindkettőtöket. Mostantól annyi a feladatod, hogy megmentsd a kislányt. Csakis vele foglalkozhatsz. Nem történhet meg még egyszer a mai incidens. És ennek elkerülése végett Mary holnaptól a kórházban fog dolgozni ápolónőként. Folyton melletted lesz, nehogy még egyszer elszóld magad. Így is többet mondtál nekik a kelleténél.

Mary- szólította meg barátnőmet. –Figyelj arra, hogy csak azt tegye, ami a feladata. Ha megszegné, súlyosabb következményei lehetnek. Nem csak a visszajöveteletekre célzok.

-Igenis Meredith.

-  Nem várhatod el tőlem, hogy szó nélkül tűrjem, hogy azt feltételezik róla, hogy csak a hatalom érdekel.

- De. Egy hang nélkül fogod tűrni. Amiket mondtál a lányodnak, azokból vonták le a következtetést. Senki nem kérte, hogy ezeket mondd. De mostantól egy szót sem szólhatsz neki. A műtétre kell összpontosítanod.

- Értettem- mondtam lehajtott fejjel. Igaza van. Valóban az én hibám. Ha nem mondom ki azokat a mondatokat, akkor most Rosalie és Edward nem feltételeznének rólam ilyesmit. Meredith világosan megmondta, hogy csak a lányommal foglalkozhatok. És mostantól ezt is fogom tenni. Nem kockáztathatom a lányom életét. Még akkor sem, ha szeretnék Edward és a családom közelében lenni. Nem tehetem. Edward összejött Tanya-val és együtt is maradnak. Nem éppen a legjobb választás, de ha Edwardnak ő kell, akkor én nem szólok bele. Nekem is könnyebb lesz elhagynom őket, ha nem kerülök érzelmileg közelebb hozzájuk. Igen. Ezt fogom tenni. Távol tartom magam tőlük, még ha ez fáj is. 

Sziasztok!

Ez lett volna a következő fejezet. Remélem ez is tetszett. Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez a komikat. Nagyon jól estek. Ha van valami hozzáfűzni valótok, nyugodtan írjátok le. 

Puszi mindenkinek: Rosalice