14.fejezet

(Edward szemszöge)

- Na, mi történt? –kérdeztem és vártam a válaszát. Fáradtan felsóhajtott, majd levette a maszkot és a szemembe nézett. Mély levegőt vett, aztán…

-Adriana állapotát sikerült stabilizálnunk, de megfigyelés alatt kell tartanunk.

- Köszönöm apa- tettem a kezem a vállára. Nem akarom újra elveszíteni őt. Beszélnem kell Mary-vel. Hátha ő többet tud, mint mi. De hol lehet? Hogyan találhatnám meg? A gondolatait nem hallom. Akár csak a Belláét. –Láthatnám őt?

- Igen, amint átviszik a szobájába, láthatod.

- Ugyan abba, amelyikben a lányom is lesz? Amiben a műtét előtt voltak?

- Nem. Az 513-as szoba lesz az övé. Renesmee pedig az eddigi szobájában marad.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Most mennem kell. Még el kell látnom a többi beteget.

- Rendben. Majd még beszélünk- és már el is tűnt. Én pedig ott maradtam a családommal és a gondolataimmal. Mind a lányom szobájába indultunk, mivel őt már átvitték. Igaz, még aludt mikor bementünk hozzá, de látszott rajta, hogy már sokkal jobban van. Már nem volt annyira sápadt és ajkain aprócska mosoly játszott.

- Már nem tűnik olyan gyengének- suttogta Esme és Nessie mellé sétált.

- Valóban. Már sokkal jobb színben van- értettem egyet vele és megsimogattam lányom arcát.

- Ő felsóhajtott, majd egy szót suttogott. „Anya”

- Látod? Ő nem felejti el az édesanyját. Nem úgy, ahogy te tetted Bellával.

- Fejezd be Rosalie- szóltam rá, mielőtt újra kezdte volna Bella ócsárlását. Komolyan, miért kell neki olyan ellenségesnek lennie? De mindig Bella a célpontja. Még akkor is, ha most nem tudja valójában kiről is beszél.

- Jól van- grimaszolt. –Meg sem szólalok.

- Helyesen teszed. Szóljatok, ha felébredt a lányom. Nekem beszélnem kell Adriana barátnőjével.

- Rendben fiam, menj csak- engedett utamra Esme miután biztosított róla, hogy amint felébred Nessie, azonnal szólni fog.

Így elindultam, hogy megkeressem Mary-t. Muszáj beszélnem vele. Tudom, hogy hatalmas bajba keverhetem őt is és Bellát is, de tudnom kell, mi fog történni. 

Végigjártam az egész kórházat, de nem találtam sehol. Már éppen feladtam volna, a keresést, mikor eszembe jutott, hogy hol nem kerestem. Az egyetlen hely, ahol nem jártam, az Bella szobája volt. Talán ott lesz, de ha ott sem, akkor már nincs a kórházban és fogalmam sincs, hol találhatnám meg. Végül Bella szobája felé vettem az irányt. Ha nincs is ott Mary, legalább láthatom a feleségem. Ahogy a szoba elé értem, beszédre lettem figyelmes. Megálltam az ajtó előtt és hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog, de a szükség nagy úr.

- Jaj, Bella. Meredith szörnyen dühös. Tudom, hogy beszéltél vele, de engem egyenesen letolt. Hogy juthatott eszedbe, hogy elmondd a lányodnak. Még akkor is, ha már tudott róla. Jaj, édesem. Te vagy a legjobb barátnőm, de most magadra kell, hogy hagyjalak. Nem értek egyet azzal, amit a föntiek készülnek veled tenni, és amit talán már meg is tettek, de én nem szállhatok szembe velük. Kérlek, bocsáss meg, amiért magadra hagylak. Én sem értem őket, de a parancs az parancs. Számomra is. Remélem, egyszer emlékezni fogsz rám. És arra az időre, amit együtt töltöttünk. A sok beszélgetésre. Mindig vigyázni fogok rád odafentről a többiekkel együtt. Remélem, boldog leszel. És bocsáss meg nekem, amiért úgy megyek el, hogy te nem vagy ébren. Ne haragudj rám… húgocskám.

Ekkor jött el az idő, hogy megtudjam, mi folyik itt.

- Edward- nézett rám ijedten Mary, ahogy észrevette, hogy beléptem a szobába.

- Most pedig mondj el mindent.

- Nem tehetem.

- Mi az, hogy nem tetszik, amit vele tesznek? Mi történik vele? Mi lesz a feleségemmel? –kérdeztem egyre idegesebben.

- E…

- Mondd el.

- Így is bajban vagyok. De azt hiszem ez a legkevesebb, amit megtehetek érte és a boldogságáért. Bella nem fog emlékezni semmire, csakis arra, hogy ő angyal és az a dolga, hogy vigyázzon rátok. Ez a büntetése, amiért megerősítette a lányodat a hitében a műtét előtt. Minden képen lent maradt volna, de most emlékek nélkül. Csak arra emlékszik, amit a föntiek engednek neki. Vigyázz rá Edward és ne engedd, hogy bármi baja essen- ez volt az utolsó mondata, majd hatalmas fehér villanással eltűnt. Én pedig nem hittem a fülemnek. Ezek csak játszanak az emberrel. Visszaadják nekem, nekünk úgy, hogy nem emlékszik semmire, csak a feladatára.

- Komolyan, mit akartok elérni ezzel? –kérdeztem szinte kiabálva. –Mit tettünk, ami miatt ezt érdemeljük?

- Miért kiabálsz fiam? És kihez beszélsz? –rontott be a szobába Carlisle kissé idegesen.

- Carlisle- döbbentem meg. Honnan a fenéből került ő ide? És miért nem hallottam, hogy közeledik?

- Válaszolsz a kérdésemre Edward?

- Mary-val. Adriana barátnőjével vitatkoztam, de eltűnt.

- Hogy érted, hogy eltűnt?

- Úgy, ahogy mondom. Az egyik percben még itt állt előttem, a másikban pedig nagy fehér fény vakított el és utána már nem volt sehol. De előtte közölte velem, hogy a fentiek szórakoznak Bellával és velünk.

- Bellával? –kérdezte döbbenten.

- Igen. Adriana és Bella egy és ugyan az a személy. Az én feleségem fekszik ezen az ágyon. A lányom édesanyja. Újra az édesanyja mentette meg az életét. És Rosalie minden adandó alkalmat megragad, hogy bánthassa őt.

- Renesmee tudja már? Vagy a többiek?

- Igen. Nessie tudja. Ő jött rá először és úgy mondta el nekem. De a többiek nem tudják. És fogalmam sincs elmondhatjuk-e nekik vagy sem. Azt mondta Mary, hogy ez a büntetése. Hogy minden képen lent hagyták volna nekünk Bellát, de most emlékek nélkül. Vagyis nem teljesen. A feladatára emlékezni fog, de semmi másra. Én nem értem, mit követtünk el, ami miatt ennyit kell szenvednünk. Újra itt van és most nem emlékszik ránk. Mit tettem apa? –kérdeztem és összetörtem. A szorongás, ami az elmúlt napokban felgyülemlett bennem, most jött ki rajtam. Aztán ott van Tanya is… Édes istenem, Tanya. Minél hamarabb el kell őt tüntetnem otthonról. Nem akarom, hogy ott maradjon. Nem akarom, hogy közém és Bella közé álljon. Nem tudom, még mi történik, vagy mit akarnak a föntiek, de én akkor is Bella mellett maradok. Szeretem őt és nem fogom engedni, hogy bárki bántsa.

-Fiam, és mi lesz Ta…

-Edward, Renesmee felébredt. És téged, illetve Adianat keresi. Nagyon zaklatott. Csak azt hajtogatja, hogy látni akarja. Gyere gyorsan- hallottam meg Alice ideges gondolatait.

- Gyere velem, Renesmee felébredt- fogtam meg apám kezét és egyenesen a lányom szobájába mentünk.

Tényleg nagyon zaklatott volt szegény. És bárki került a közelébe, mindenkitől azt követelte, hogy mondják el, hol van Adriana.

-  Apa… apa, végre itt vagy. Senki nem akar válaszolni. Mondd meg, hol van. Hogy van ő? –kérdezte zaklatottan, mire mellé léptem és megfogtam a kezét. Rosalie őrjöngött és féltékeny volt, hogy Renesmee-t nem nyugtatja meg az ő jelenléte. Hogy neki Adriana fontosabb, mint arra bárki is számított.

- Ne aggódj. Átvitték egy másik szobába. Megfigyelés alatt tartják, de jól van. Még nem ébredt fel. Most voltam bent nála. Ne aggódj. Meg fog gyógyulni.

- Tényleg? Életben van? –kérdezte sokkal nyugodtabban.

- Igen. De…

- De? Mi az a de?

- Kérlek, hagyjatok magunkra- kértem a családomat, de senki nem mozdult. –Csak szeretnék neki mondani valamit négy szemközt. Nemsokára visszajöhettek, de most olyan dologról van szó, amit ti nem tudtok- néztem Carlisle-ra, nyomatékosítva a szavaimat. Jelentőségteljesen néztem rá és neki egyből beugrott, hogy miről lehet szó. De azért gondolatban még rákérdezett.

- Bella?

Aprót bólintottam, mire azonnal kiterelte a többieket.

- Menjünk, hagyjuk őket magukra, had beszéljenek nyugodtan. Edward biztosan meg tudja nyugtatni. Végül is ő az apja.

Carlisle szavai hallatán mindenki megindult kifelé, én pedig megvártam, míg hallótávolságon kívülre kerülnek és leültem a lányom mellé. Ő aggódva pillantott rám.

- Mi történt anyával?

- Megszegte a szavát, mikor a műtét előtt megerősítette, hogy ő Bella. Ezért a föntiek büntetésként idelent hagyták, de…

- De hát ez nem büntetés. Ez azt jelenti, hogy velünk maradhat. Miért lenne ez büntetés. Ez inkább ajándék és…

- Lányom, az édesanyád nem emlékszik semmi másra, csakis arra, amit a föntiek az emlékeiben hagytak. A küldetését, hogy miért is van idelent, mellettünk. Egyelőre még nem tudom, hogy a Bella vagy az Adriana névre hallgat, de az biztos, hogy ránk nem emlékszik.

- Miért? Miért csinálják ezt velünk? És honnan tudod mind ezt? Ki mondta el neked?

- Bellának volt egy társa idelent. A legjobb barátnője és meghallottam, amint éppen elbúcsúzik tőle. Aztán mielőtt eltűnt volna, elárulta ezeket nekem. De többet én sem tudok. Nem tudom, meddig marad, vagy hogy emlékezni fog-e egyszer vagy egyáltalán miért döntöttek úgy, hogy itt maradhat.

- A többiek még nem tudják, igaz?

- Nem. Csak Carlisle. Hallotta, amint hangosan ordítozok és nincs mellettem senki. Kénytelen voltam elmondani neki, mi történt, mielőtt teljesen zakkantnak nézett volna.

- Jól tetted. De ne szóljunk még senkinek. Kérlek. Előbb derítsük ki, mi történt vele. Rendben? –kérdezte, miközben megfogta a kezem.

- Legyen, ahogy akarod. Egyébként hogy érzed magad? –kérdeztem és megsimítottam az arcát.

- Sokkal jobban, most, hogy tudom ő életben van. Gyenge vagyok még, de már nem vagyok rosszul. Megint megmentette az életemet. Újra.

- Igen, tudom. És mi nem fogjuk többet elengedni. Eleget szenvedett ő is és az egész családunk. Nem engedem el többet. Te, ő és én végre igazi család leszünk- mosolyogtam rá és megsimogattam a fejét.

- Igen. Igazad van. Egy család leszünk.

- Jól hallottam? –lépett be Tanya a szobába mindenféle kopogtatás vagy engedélykérés nélkül, hatalmas mosollyal az arcán. –Egy család leszünk?

Emlegetett szamár mindig megjelenik- gondoltam magamban és nagy levegőt vettem. Most vagy soha.

(Bella szemszöge)

Mi a jó ég történt velem? Hol vagyok? Mit keresek én egy kórházi szobában? És mik ezek a csövek és gépek?

Kinyújtottam a kezem és megnyomtam a nővérhívó gombot. Nem sokkal később megjelent egy orvos és mellette két nővér.

-Örülök, hogy felébredtél Adriana. Hogy érzed magad? –kérdezte az orvos.

Ahogy meghallottam a hangját, hirtelen minden beugrott. Az orvos nem más, mint Carlisle Cullen. Az én nevem Adriana Montez. Angyal vagyok, de itt a földön csak Carlisle rezidense. A Cullen családra, jobban mondva Renesmee Carlie Cullen-re kell vigyáznom és segítenem őt a végső harcban, mely rá vár. A kórházba azért kerültem, mert az egyik vesémet adtam, hogy tovább élhessen. Meredith és a többiek is elvárja tőlem, hogy vigyázzak rá. Most már emlékszem mindenre. Meredith, a föntiek, Mary és a küldetésem. Jobban mondva feladatom.

- Jól. Megvagyok.

- Tudod, miért vagy itt?

- Persze, most adtam vesét az u… az egyik örökbefogadott lányodnak.

- Igen. És ezért hálás vagyok.

-  Ő hogy van? Hogy viselte a műtétet?

- Jobban. Hamarosan egy szobába kerültök. Csak megvártuk, amíg felébredsz az altatásból. Ő is azonnal téged keresett, amint felébredt. Aggódott érted, de Edward megnyugtatta.

- Köszönöm- csak ennyit mondtam. Mi mást mondhatnék?

- Ugyan, nincs mit- mosolygott rám. Annyira kedves és jólelkű és nekem kell vigyáznom az egész családjára. Ha kell, az életem árán is.

Ahogy Carlisle mondta, nem sokkal, miután ő elhagyta a szobámat, két ápoló jött be, hogy áttoljanak egy másik szobába. De furcsa előérzetem támadt, mikor az ajtót kinyitva megláttam, ahogy egy nő nagyon is hevesen vitatkozik egy helyes pasival. Az ágyon pedig aggódva szemlélte a jelenetet egy 18 év körüli lány.

Ha az emlékeim nem csalnak, akkor az ágyon fekvő lány Renesmee, a férfi Edward, Renesmee édesapja és a nő, akivel vitázik, az az újdonsült barátnője Tanya Denali.

Na, megy ez nekem. Emlékszem én mindenre. De akkor is van egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem. Valami nagyon fontosat, amire emlékeznem kéne. De majd idővel kiderül, mi az, amit elfelejtettem. Csak ne olyanról legyen szó, ami valakinek az életébe kerül majd, amiért én elfelejtettem.

Ahogy betoltak a szobába, mind a hárman ránk néztek. Jobban mondva rám. Mintha nem hinnének a szemüknek.