12.fejezet

(Edward szemszöge)

Egész este alig vártam a reggelt, de főleg azt, hogy találkozhassam Adriana-val. De csalódnom kellett. Hiába vártam, nem jött. Pedig úgy gondoltam, ha csak egy percre is, de benéz a lányomhoz. Lehet, hogy Rosalie-nak igaza van, és tényleg nem érdekli a lányom egészségi állapota?

-Jó reggelt- lépett be apa a szobába és mögötte ott jött Adriana lehajtott fejjel.

- Sziasztok- köszöntünk egyszerre lányommal. Eddig észre sem vettem, hogy ébren van. Hát hová tettem a fejem?

- Nos, elkészültek az eredmények. Adriana alkalmas donornak. A műtétre már holnap sor kerül- magyarázta apa és közben Nessie mellé sétált. –Hogy érzed magad?

- Fáradtnak érzem magam, pedig most ébredtem fel. És nem valami fényesen.

- Fájdalmaid vannak?

- Ja.

- Adok egy fájdalomcsillapítót. Holnap pedig ha felébredsz, jobban leszel. Ígérem.

- Nagyon remélem, mert ez iszonyat rossz. Mindenhol csövek és gépek- rázkódott meg. –Látjátok? Még a hideg is kiráz tőlük.

Adriana elnevette magát és leült Nessie mellé. Az ágya szélére.

-Mégis csak jó hogy rábeszéltelek a műtétre, igaz?

- Még mindig nem tartom jó ötletnek, de igazad van- sóhajtotta. –Nagyon sokan vannak, akik számítanak rám. És anya sem szeretné, ha félbe hagynám, amit elkezdtem.

- Pontosan- fogta meg a kezét és egy puszit adott a homlokára. –Most megyek, de később még benézek.

- Biztos?

- Naná.

- Köszönöm.

- Carlisle, Edward, majd még találkozunk- motyogta és kiment anélkül, hogy rám nézett volna. Nem is gondolkoztam, csak fogtam magam és utána mentem. Éppen belépett volna apám irodájába, mikor utolértem. Elkaptam a karját és magam felé fordítottam.

-Ez nálatok valami családi hagyomány? A nővéred is így kapott el tegnap. Viszont megköszönném, ha nem akarnátok kirántani a kezem a helyéről- húzta ki a kezem a szorításából. –De nagyon remélem, hogy téged nem kell felpofoznom.

- Hogy van a kezed?

- Megvan- emelte fel a kezét, amin már nem volt gipsz. –Egyéb kérdés?

- Igen. Mit tettem, ami miatt ennyire távolságtartó vagy velem? Megbántottalak valamivel?

- Nem, csak… Edward, kérlek, értsd meg, hogy amint ennek vége, nekem el kell mennem. Én nem tartozom ide. Az én helyem máshol van. És sokkal egyszerűbb lesz elmennem, ha nem bonyolódom bele a családod életébe. Nektek legalábbis könnyebb lesz. Ezért jobb, ha elkerüllek téged és a családod.

- De nekem nem. Nem tudom, nem értem saját magam, de nem akarlak elengedni. Én…

- Edward, elég. Otthon vár a barátnőd, menj haza és legyél vele. A lányodra majd én vigyázok. Legalábbis addig, amíg itt van, és amíg szüksége van rám. Utána úgy is ti fogtok rá vigyázni- szomorodtam el. Fájt a tudat, hogy újra el kell hagynom őket. De világos utasítást kaptam. Nem foglalkozhatok mással, csak a lányommal. És ezt kell tennem.

- Miért nem maradsz itt? A lányom is megkedvelt téged és a többiek is.

- Aha, azt vettem észre. Azért kellett tegnap Rosalie-t felpofoznom.

- Ő csak a lányomat védte, mert olyan számára, mint ha a saját vére lenne. Meg lehet őt is érteni. Neki nem lehet sajátja és Nessie révén kicsit átélhette milyen szülőnek lenni.

- Edward, engem nem kell meggyőznöd semmiről. Többet tudok, mint te, ne aggódj. Én nem értek félre semmit. De te igen. Úgyhogy elmondom újra. Én a műtét után eltűnök innen és soha többet nem fogsz látni. Úgyhogy folytasd az életedet úgy, mintha itt sem lennék. Kérlek.

- Nem tehetem- léptem hozzá közelebb. –Mert úgy érzem melletted a helyem. Állandóan te jársz a fejemben, egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Elcsavartad a fejem, pedig alig találkoztunk. Úgy érzem, téged küldött Bella. Azért, hogy újra boldog legyen a családunk.

Egészen az utolsó két mondatig lecsukva tartotta szemeit, de mikor elhagyták a számat azok a mondatok, felpattant a szeme és meglepődve ugyanakkor szomorúan nézett rám.

-Nem. Bella nem küldött senkit. Főleg nem engem. Nem én vagyok az a személy, aki boldoggá teheti a családodat. Csak szenvedni fogtok. Hallgass rám és menj a barátnődhöz. Ő ott maradhat veletek. Talán ő az a személy, akit mindig is kerestél- fordította el a tekintetét és a padlót tüntette ki figyelmével. Az álla alá nyúlva emeltem fel a fejét, hogy újra a szemembe nézzen.

- Ha küldött, ha nem, én akkor is így érzek. Mindenki megkedvelt, amiért segítesz a lányomon. Nélküled lehet, hogy…

 - Rosalie-n nem látszik. De ne aggódj. Nem haragszom rá. Ő csak a lányodat félti. De nem fogjátok elveszteni. Még nagyon sokáig mellettetek lesz. Szerencsés vagy, hogy nap, mint nap a közelében lehetsz. Hogy elmondhatod neki, mennyire szereted- mondta, miközben végig a szemembe nézett és apró könnycseppek hullottak le az arcán. Ujjammal letöröltem a kicsorduló könnycseppeket, majd szép lassan közelítettem számmal az övéhez. Ahogy elértem ajkait, határtalan megnyugvást éreztem. Abban a pillanatban, mikor ajkunk összeért úgy éreztem végre hazaértem. Nagyon régen éreztem már így egy nő iránt és ez megrémített. De nem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogy itt van a karjaim közt ez a gyönyörű angyal és nem hagyhatom, hogy elmenjen. Soha többet nem fogom elengedni.

Ám túlságosan hamar véget ért a csókunk. Adriana hirtelen ellökött magától és mielőtt bármit is mondhattam volna, belépett az irodába és magára zárta az ajtót. Hallottam a zár kattanását és hogy a háta egy halk puffanással hozzáér az ajtóhoz, majd lecsúszik a földre. Végül zokogni kezd.

Mi rosszat tettem? Nem kellett volna megcsókolnom? Vajon mindent elrontottam ezzel? Nem lett volna szabad csak úgy lerohannom.

-Adriana… kérlek, nyisd ki az ajtót. Beszéljük meg- döntöttem a homlokom az ajtónak.

- Nincs mit megbeszélnünk Edward. Kérlek, most menj haza vagy menj be a lányodhoz. Nekem teljesen mindegy, csak hagyj magamra. Kérlek.

- De…

- Csak menj el. Könyörgöm neked.

Fáj hallanom ezt az elgyötört hangot. Mintha ezzel a csókkal ezernyi sebet téptem volna fel benne. Szörnyen éreztem magam. Én tettem ezt vele. Én miattam sír most. Én vagyok érte a felelős.

-Sajnálom- suttogtam az ajtónak, majd elindultam a lányom szobájába.

- Mi történt? –kérdezte lányom, ahogy beléptem a szobájába. –Miért kellett utána rohannod?

- Én… Ajj lányom, én nem értem saját magam.

- Ez veled sokszor előfordul. De ezért vagyunk melletted. Hogy mi megértsünk és segítsünk, hogy te is megértsd magad- mosolygott, majd megfogta a kezem. –Mit csináltál már megint? Mitől zuhantál meg ennyire?  

- Megcsókoltam…- suttogtam.

- Tessék?

- Jól hallottad. Megcsókoltam.

- Miért?

- Én sem tudom. A közelében jól érzem magam. Nem érzem azt az ürességet, amit édesanyád hagyott maga után. Úgy érzem mintha mindig is ismertem volna, és gondolkozás nélkül rábíznám az életem. Nem mondom, hogy szerelmes vagyok belé, de vonzódom hozzá és szükségem van a közelségére.

- Én is ugyan így érzem, persze az utolsó rész kivéve. Én nem vonzódom hozzá, de én sem érzem azt a hiányérzetet, mint mielőtt megismertem. Ha megérint, mindig eszembe jut anya. A hangja megnyugtat, és ha a közelemben van, nem félek semmitől.

- És annyira hasonlít rá…

- Nem raktad még össze? Komolyan, vámpírok vagytok, de se te se Rose nem jött még rá. Ő az apa. Adriana és az édesanyám egy és ugyanaz a személy.

- Mi? –kérdeztem összezavarodva.

- Gondolj csak bele és rá fogsz jönni te is, hogy igazam van- mosolygott.

- És miből jutottál erre a következtetésre?

- Hallgatok az érzéseimre. És ha ez nem lenne elég, akkor ott van az a rengeteg információ, amit mondott. A tény, hogy nem fél a halltól, mert egyszer már meghalt. Hogy nem emberi lény, legalábbis nem teljesen. Nem gondolkoztál még el rajta, hogy honnan tud mindent anyáról? Nem létezik, hogy minden érzéséről tudjon egy másik ember. Az aggodalom a szemében, mikor rám néz, vagy a szerelem, mellyel rád pillant. Én sem vagyok vak, apa. Látom, amit látok és ezek szerint jóval többet, mint ti. És vajon miért akar minden áron megmenteni engem? Miért szenved velem együtt, ha fáj valamim? Miért akarná az életét kockáztatni értem, ha nem lennék fontos neki? Még akkor is, ha ez lenne a dolga, nem lenne kötelessége vigyázni rám. De ő itt van még akkor is, ha nem kellene. Meg én hallom néha, mikor az ágyam mellett ül és sír. A gyengédség, ami belőle árad felém, az csak az anyai szeretet lehet.

- És mi van, ha tévedsz? –kérdeztem, de most, hogy megosztotta velem ezeket, végre értelmet nyert minden. Minden érzésem, mely felé irányul.

- Nem tévedem. És ezért mondja mindig, hogy nem maradhat itt. Mert ő már meghalt. Ezért mondogatja, hogy nem itt a helye. Mert őt csak ide küldték. Nem dönthet arról, hol szeretne lenni.

Elgondolkoztam Nessie szavain. És valóban volt értelmük. Az előbb is akkor kezdett el sírni, mikor Nessieről volt szó és arról, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy mellette lehetünk. De ha ő Bella, akkor miért taszít el magától? Miért nem hagyja, hogy arra a kis időre boldogok legyünk, amíg itt van?

-Min gondolkozol?

- Csak rajta… és hogy miért lök el magától mindenkit?

- Én is ezt tenném a helyében. Sokkal könnyebb lesz úgy elmennie, ha nem tudjuk ki ő, és ha nem szeretjük meg még jobban.

- Mégis mikor raktad te össze ezeket a darabokat?

- Már régóta ezen járt az agyam. Már az első pillanattól kezdve tudnom kellett volna, de nem láttam a fától az erdőt. Pár napja gyanítom ezt, de tegnap mikor közöltem vele, hogy nem akarom a műtétet és ő kiborult, akkor már biztos voltam benne. Most pedig, hogy te is elmondtad az érzéseidet, még biztosabb vagyok benne.

- Tennünk kell valamit. Valamit, hogy itt maradjon.

- Nem lehet. Bármennyire is szeretném, nem tudok ellene tenni. Én sem akarom elengedni, de ehhez még nekem sincs erőm. Most pedig végképp nincs. Így, hogy egy ágyhoz vagyok kényszerülve, ráadásul annyira gyenge vagyok, hogy felállni sem tudok.

- Tudom. Sajnálom életem- adtam egy puszit a homlokára. –Eszembe sem jutott ilyet kérni tőled. De most, hogy tudom ő az…

- Úgy kell vele viselkedned, mint eddig. Mintha nem tudnál semmiről, különben ő fog szenvedni, ha el kell hagynia minket. Ezt akarod? Hogy neki is fájjon. Még jobban, mint eddig?

- Nem, dehogy is. Csak…

- Apa, kérlek. Meglátjuk, mi történik a műtét után. Addig még biztosan itt marad. Utána kitalálunk valamit. Addigra én is jobban leszek és nem fog ennyire fájni semmim- nyögte és feljebbült az ágyban.

- Hozzak neked valamit? Vagy kérjek egy fájdalomcsillapítót?

- Nem. Még nem. Nem szeretnék állandóan gyógyszerek hatása alatt lenni. Egy kicsit szeretnék anyával lenni. Te menj haza és rakd helyre Tanya-t. Átalakította a szobádat és mindenhol babarózsaszín holmik sorakoznak- rázkódott meg, aztán hirtelen felszisszent.

- Mi az? Mi fáj?

- Semmi, csak elfelejtettem, hogy nem tesznek jót a hirtelen mozdulatok. De visszatérve a barátnődre, szeretném, ha a szobád ugyan úgy nézne ki, ahogy én rendeztem be. Minden ugyan úgy legyen, különben szétrúgom a seggét.

- Megvárom, amíg valaki bejön hozzád, aztán majd hazamegyek.

- Nem kell. Ha jól sejtem, hamarosan jön egy nővér és újra telenyom gyógyszerrel. Megint csak aludni fogok.

- Biztos?

- Persze. Már elmúltam húsz is. Nem kell ennyit aggódnod miattam- mosolygott. –Tudok magamra vigyázni.

- Bármennyi idő telik el, te akkor is az én kislányom maradsz- fogtam meg a kezét. –Az egyetlen lányom.

- Igen, persze. A kicsi lányod.

- Nessie, valami baj van? –kérdeztem, mikor láttam, hogy kissé elszomorodik.

- Nem, nem, dehogy is. Nincsen semmi.

- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? Nem szeretném, ha titkolóznod kellene előttem. Amiben csak tudok, segítek neked. Csak bízz meg bennem.

- Tudom. Csak mostanában rengeteget gondolok Jacobra. Jó pár év eltelt, mióta nem láttam és már nagyon hiányzik. És…

- Szeretnéd, ha felhívnám, igaz? –kérdeztem nagy sóhajjal.

- De ha nem szeretnéd, akkor…

- Nem. Ha ezt akarod, egy telefonba nem fogok belehalni. Megígérem, mire holnap felébredsz az altatásból, már itt lesz.

- Köszönöm apa. Te vagy a világ legjobb papája.

- Nem. Nem vagyok jó, csak nagyon szeretlek. Most pihenj, én pedig felhívom Jacobot- adtam egy puszit a homlokára, majd az ajtó felé indultam.

- Apa.

- Igen? –fordultam vissza lányom felé.

- Ne szólj a többieknek arról, amiről beszéltünk. Kérlek. Elég ha egyenlőre mi ketten tudjuk az igazat. Oké?

- Rendben.

- Szeretlek.

- Én is téged. Pihenj.

Kezemet a kilincsre tettem, de mielőtt kinyithattam volna az ajtót, kinyílt magától. Vagyis nem teljesen magától, mert az ajtó túloldalán ott állt egy nagyon is ismerős alak.

-Azt hiszem édesem, hogy már nem is kell telefonálnom- nyitottam szélesebbre az ajtót, hogy Nessie is láthassa a vendégét.