(Kristen szemszöge)
Még mindig nem tudom vajon miért
érdekelte Robot az érzelmi állapotom. És miért éppen Kellan-t kérte meg, hogy
segítsen neki. Miért nem jött oda és kérdezte meg, ha annyira tudni akarja. Bár
való igaz, hogy nem mondtam volna el neki és az is ezer százalék, hogy
elküldtem volna melegebb éghajlatra, de akkor is. Utálom, amikor valaki nem tud
odaállni az ember elé, hogy megtudja, amit akar.
A nap teljesen összefolyt előttem. Már
csak arra lettem figyelmes, hogy kicsöngettek az utolsó óráról is. Sóhajtva
pakoltam össze a cuccaimat és kaptam fel a táskám, majd Lizzy felé fordultam,
aki a testvérével beszélgetett.
-Bocsi, ha megzavartalak, de mehetünk-
kérdeztem, miközben mindenki engem figyelt.
- Kris, ne fáradj. Hazamegyek a
lányokkal vagy Robbal, ha programod van.
- Azt hittem reggel megbeszéltük- húztam
fel a szemöldököm. –A házatok pont útba esik. Ha reggel elhoztalak, haza is
viszlek.
Mondjuk nem az adott szavam volt most a
probléma. Egyszerűen nem akartam egyedül menni. Ha van mellettem valaki, akinek
érdekes a mondani valója, akkor legalább nem kattog egyfolytában az agyam. De
így, ha egyedül megyek az irodáig, akkor meg fogok bolondulni. Viszont Ash és
Nikki túlságosan jól ismernek ahhoz, hogy tudják, nem vagyok jól. Lizzy pedig
nem ismer eléggé, hogy bármit is észrevegyen.
- Menj csak Kristennel. Majd otthon
találkozunk- mosolygott rá a nővérére, majd homlokon puszilta. Bárcsak ilyen
normális lenne velem is. Egyből másabb lenne minden, ha nem bunkózna velem
minden egyes pillanatban. Én is máshogy állnék hozzá, de így nem tudom elhinni,
hogy tényleg érdekli, mi van velem. –Kris- szólított meg és én visszafordultam
felé. Vártam, hogy valami idióta hülyeséggel jön, de most csalódnom kellett. –Vigyázz a nővéremre.
- Épségben hazaviszem- eresztettem meg
egy mosolyt felé, majd Lizzy-vel az oldalamon kisétáltam a parkolóba. Még
láttam, ahogy Pedro elhajt Nikki-vel és Ashley-vel, aztán bedobtuk a cuccainkat
hátra, beültünk előre és én is indítottam, majd szép lassan kigurultunk a
parkolóból. –Nagyon sietsz haza?
- Mit találtál ki? –kérdezte mosolyogva,
amitől nekem is jobb kedvem lett. Jól tettem, hogy Lizzyt választottam. Ő
biztosan nem fog faggatni.
- Előbb válaszolj. Nagyon haragudnának
otthon, ha később mennél haza?
- Nem hiszem. Elvégre nagykorú vagyok,
és azt csinálok, amit akarok.
- És lenne kedved elkísérni engem? De úgy
készülj, hogy még én sem tudom meddig maradunk.
- Akkor majd hazaszólok, hogy ne
legyenek idegesek, de felőlem mehetünk.
- Oké, akkor utána elmegyünk kajálni is.
Persze csak ha szeretnél.
- Rendben.
- Akkor ezt megbeszéltük- ezután
csendben tettük meg az utat a vállalatig. Ott a kocsival megálltam a bejárat
előtt, ahol azonnal meg is jelent a fiatal parkoló srác, amint leállítottam a
kocsit. A kezébe ejtettem a kulcsot, ő pedig hatalmas mosollyal az arcán
üdvözölt.
- Jó újra látni önt Ms. Stewart.
- Én is örülök. És annak is, hogy
ennyire szorgalmas. Csak így tovább.
- Köszönöm Ms. Stewart.
- Gyere Lizzy- még rámosolyogtam a
srácra, majd karon ragadtam Lizzy-t és már mentünk is be az épületbe, ami
hatalmas volt. A recepciónál nem álltam meg. Miért is tettem volna? Tisztában
voltam vele, hogy merre kell mennem vagy, hogy hol találom meg Joe-t. Persze
ahogy lenni szokott, mindenki köszönt, mosolygott, néhányan meg is állítottak
út közben vagy a liftben, így elég sokáig tartott, míg elértünk Joe irodájához.
De nem bántam. Szerettem itt lenni. Hiszen kislányként is sokat jártam be
apával.
A titkárnő a helyén ült én pedig
mosolyogva mentem oda hozzá.
-Amanda, Joe az irodájában van?
- Természetesen Ms. Stewart. Óhajtja,
hogy bejelentsem?
- Kérem, szóljon neki, hogy megérkeztem-
majd Lizzy felé fordultam.
- Ki az a Joe?- mielőtt bármit
mondhattam volna, ő megelőzött.
- Ashley apukája. Most ő irányítja a
cégeimet apám vég akarata szerint. És azért jöttünk, mert szeretne velem
beszélni. Nem baj, ha idekint kell várnod?
- Értem. Dehogy baj. Majd olvasok egy-két
esetleg három újságot, míg vissza nem jössz- mosolygott rám, majd lehuppant az
egyik székre és kezébe kapott egy újságot.
- Ms. Stewart az apja… pardon, a
nevelőapja már várja.
- Ne szabadkozzon Amanda. Joe valamilyen
szinten az édesapám, úgyhogy nem haragszom, ha véletlenül így nevezi őt.
- Köszönöm.
- Most bemegyek az irodába, addig kérem,
foglalkozzon a barátnőmmel- majd Lizzy felé fordultam. –Hamarosan jövök, csak
beszélnem kell vele.
- Rendben. Itt várlak.
- Köszönöm Amanda- majd az ajtó felé
lépkedtem és kopogás nélkül léptem be az irodába, ahol Joe a papírokba volt
merülve. –Szia- köszöntem neki, majd megkerültem az asztalt és adtam neki egy
puszit. –Miért szeretted volna, hogy bejöjjek? Otthon is tudtunk volna
beszélgetni.
- Kérlek Kris, foglalj helyet. Olyan
dologról szeretnék most veled beszélni, amiről otthon nem lehet. Legalábbis nem
ilyen hivatalosan.
- Ez nagyon komolynak hangzik. Mondd-
ültem le vele szemben. –Talán valami baj van?
- Kristen, tudod, hogy nagyon szívesen
segítek neked bármiben, legyen az üzleti ügy vagy magánéleti probléma.
- Igen, de bevallom, nem értem mit
szeretnél ezzel mondani.
- Szeretném, ha te, mint a cég elnöke,
elfogadnád a felmondásomat –nyújtott felém egy papírt, melyen valóban a
felmondása állt.
- Nem- pattantam fel a helyemről. –Nem
fogadom el, mert nem értem miért tennéd ezt. Miért akarsz felmondani?
- Kristen, kérlek, nyugodj meg. Had
magyarázzam el.
- Kíváncsian várom a magyarázatod-
dobtam az asztalra a papírt és csípőre vágtam a kezem. Ilyen nincs. Miért pont
most jön ezzel?
- Már elég idős vagy ahhoz, hogy
elfoglald a helyed a cégnél. A helyet, mely mindig is a tiéd volt. Amit én csak
addig birtokoltam, amíg meg nem értél a feladatra, hogy vezesd a céget. És ez
az idő eljött Kristen. Nekem pedig ideje félre állnom.
- Nem, nem kell félreállnod.
- De kell. Kristen, nem azért teszem,
mert nem akarok neked segíteni vagy más okokból, hanem mert te sokkal
alkalmasabb vagy erre a feladatra. Fiatal vagy, ambiciózus, csinos és
határozott. Minden meg van benned, ami egy cég vezetéséhez szükséges.
- Miért? Miért pont most? Miért nem ér
rá később?
- Mert belefáradtam Kristen. Mindig a
legjobb tudásom szerint vezettem a cégeidet, ahogy az apád tanította. Mindig
úgy cselekedtem, ahogy tőle tanultam. Viszont most úgy érzem elég volt. Elfáradtam
és pihenésre van szükségem. A feleségemmel akarok foglalkozni és a lányaimmal. Veletek. De ha bármi problémád van, segíteni fogok neked.
Mindig támogatlak, ahogy eddig is.
- Köszönöm Joe. De én akkor sem érzem
magam elég erősnek ahhoz, hogy mindent átvegyek tőled.
- Pedig elég erős vagy. Én már csak
tudom. Higgy nekem és kérlek, írd alá- nyújtott felém egy tollat és a papír is
újra elém került.
- Rendben van- vettem a kezembe a
tollat. -Elfogadom a felmondásodat egyetlen feltétellel.
- Mi lenne az?
- Ha elfogadsz tőlem egy ajándékot.
- Miféle ajándékot?
- Szeretném, ha elfogadnátok
Michelle-val azt a nyaralót, amit te terveztél anyáéknak. Azt a nyaralót, ahol
a két család nagyon sokat nyaralt együtt.
- Nem Kris, nem fogadhatom el.
- Pedig ha nem teszed, én sem fogadom el
a felmondásodat.
- De az a ház sokat jelentett a mamádnak
Kristen. Jules nagyon szerette.
- Én pedig nagyon hálás vagyok nektek
mindenért, amit értem tettetek. És ez a legkevesebb, amit értetek tehetek azon
kívül, hogy egész életeteken át gondoskodni fogok rólatok.
- Kristen, nekem elég az, ha Ashley
eléri az álmait, és ha látom, hogy te is túlléptél a múlton.
- Joe- mellé sétáltam és átöleltem a
vállát. –Örökké hálás leszek, amiért te és Michelle befogadtatok és azért is,
amiért annyira jók voltatok hozzám. Hiszen saját lányotokként neveltetek fel,
sosem tettetek kivételt köztem és Ashley között. Pedig igazán érthető lett
volna. Én mégsem éreztem soha kívülállónak magam. Ez pedig mindennél többet
jelent nekem.
- Nagyon tiszteltem az édesapádat
Kristen. A mamád volt a feleségem legjobb barátnője. És a kislányom is nagyon
szeretett téged. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem segítünk rajtad. Hiszen
még kislány voltál.
- Én pedig örökké hálás leszek neked
Joe. Neked és Michelle-nek is. Nagyon nehéz számomra, hogy most itt akarsz
hagyni mindent- mutattam körbe –mindent, ami miattad van még talpon. De ha így
döntöttél elfogadom. Cserébe pedig annyit kérek, hogy fogadd el azt a nyaralót.
Pontosan tudom mi a tervetek Michelle-val. Tudom, hogy el akartok költözni és
azt is, hogy addig nem mentek, míg be nem fejezzük a sulit. De azzal is
tisztában vagyok, hogy nyugis helyet kerestek. És az a környék tökéletes lenne
számotokra. Kérlek, ne bánts meg azzal, hogy nem fogadod el. Így sem tudom,
hogyan hálálhatnék meg mindent. Hiszen a ti segítségetekkel lettem az, aki most
vagyok.
- Rendben Kristen- ölelt meg. –Elfogadom
az ajándékodat és köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem, hogy te itt vagy.
Melletted Ashley sem volt egyedül soha. És már csak a kislányom boldogsága
miatt is hálával tartozom.
- Oké, elég. Mindketten hálásak vagyunk
mindenért és ez a sok hála már az agyamra megy- töröltem meg a szemeimet,
melyekből időközben kicsordult egy-egy könnycsepp. -Inkább arról beszéljünk,
hogy hajlandó vagy-e még itt maradni addig, amíg belerázódom mindenbe?
Segítesz, míg mindent meg nem értek ezzel a vállalattal és az üzlettel
kapcsolatban?
- Természetesen. A felmondásom nem most
azonnal érvényes. Csakis onnantól, hogy az új elnök elfoglalja a helyét. Amíg
ez nem történik meg, én itt vagyok. Viszont megígérted és nem vonhatod vissza.
Segítek, de csak addig, míg mindent átnézel. Utána tiéd a cég. A teljes
felelősség. Elfoglalhatod azt a pozíciót, amit apád mindig is neked
tartogatott.
- Köszönöm Joe- újra megöleltem, majd
elengedtem. –Most viszont mennem kell. Elizabeth odakint vár. Szeretném
körbevezetni a cégnél és szeretném, ha ő is itt dolgozna.
- Máris új alkalmazottak után nézel? Még
nem is ismered a régieket- viccelődött.
- Meglehet, hogy néhányan más pozícióba
kerülnek, de előbb had ismerjek meg mindent szépen lassan. Majd csak utána
rendezkedek.
- Rendben. Akkor otthon találkozunk.
- Vacsira hazaérsz, nem? –kérdeztem még
az ajtóból visszafordulva.
- Persze. De te is, igaz?
- Naná. Bár…
- Kristen- igen, nem szerette, ha
kimaradok éjszakára. Teljesen mindegy volt, kivel megyek el vagy hová, nem
szerette, ha későn érek haza. Állítása szerint mindig aggódott értem. És ha én
nem voltam otthon, akkor Ashley sem. Mindig együtt mentünk mindenhova. Ezzel
pedig csak még több oka volt az aggodalomra, hiszen ismerte a lányát.
- Nyugi, ha itt végeztünk, hazaviszem
Lizzy-t és utána én is megyek. Majd holnap nem leszünk otthon Ash-sel.
- Miért?
- Holnap szombat apuci… és mi van
szombaton? Pedig tudnod kéne. Ashley egy szombatot sem hagy ki- mosolyogtam rá.
- Bulizni mentek megint?
- Nagy a valószínűsége.
- De azért most városon belül maradtok,
nem?
- Még nem tudom. Majd a lányod eldönti.
Ő a nagy buliszervező. Én ugyan olyan tudatlan vagyok ilyenkor, mint te
–mosolyogtam rá, majd kiléptem az irodából. –Otthon találkozunk.
Becsuktam az ajtót és mosolyogva léptem
oda Lizzy-hez, aki Amandával beszélgetett.
- Már itt is vagy?
- Persze. Köszönöm Amanda. Viszlát
legközelebb- köszöntem el tőle, majd Lizzy-vel az oldalamon elindultam a lift
felé. Miután az ajtó bezárult mögöttünk felé fordultam. –Kíváncsi vagy a cégre,
vagy majd legközelebb is ráér, ha megmutatom?
- Jó lesz máskor. Lassan úgy is haza
kell mennem.
- Oké, akkor mehetünk- amint leértünk, a
kocsim már a lépcső előtt várt és a parkoló srác nyújtotta felém a kulcsot.
Kinyitotta nekünk az ajtót, majd miután bekötöttük magunkat, már indítottam is.
- És hogy ment?
- Remekül.
- Kristen, valami baj van? –kérdezte
Lizzy, mikor elindultunk.
- Miért lenne?
- Nem tudom. Egész nap olyan csendes
voltál. Olyan nyugodt. Most pedig sokkal… nem találok rá jó szót milyen vagy.
Kezdek aggódni miattad.
- Nincsen semmi baj- közben pedig
befordultam a kedvenc éttermem utcájába.
- Hová megyünk?
- Kezdek éhes lenni. Te nem?
- Csak akkor vagyok hajlandó veled
menni, ha elmondod mi a baj Kris. Lehet, hogy nem ismerlek, csak két napja, de
látom, hogy bánt valami. Kérlek mondd el, hátha tudok neked segíteni.
- Ez nem olyan dolog, amin bárki tudna
segíteni Lizzy. Ez bonyolult… még én magam sem értem pontosan. Nem tudom, akkor
te hogyan érthetnéd meg.
- Csak próbáld meg Kris. Elmegyünk
vacsizni és megbeszélünk mindent. Tudod az ember sokszor már attól jobban érzi
magát, ha kiöntheti a lelkét valakinek. Engedd, hogy most én legyek az a
valaki. Segíteni szeretnék neked, ahogy tegnap te is tetted velem. Mi történt
reggel? Rob miatt van? A telefon miatt?
- Nem. Az nem volt olyan vészes.
- Akkor?
- Lizzy, az érzelmeim teljesen
felborultak mindössze két nap alatt. Soha, sehol nem érzetem magam annyira
otthon, mint nálatok. Mikor beléptem a házatokba csak úgy sütött a falakról,
hogy egy nagy boldog család lakik a házban. És a szívem fájni kezdett, mert
elgondolkoztam rajta, hogy ha a szüleim élnének akkor a mi otthonunk is olyan
lenne-e mint a tiétek, vagy jobban hasonlítana a többi gazdagéhoz? Üres és
lelketlen. De soha nem tudhatom meg, mert már nincsenek velem- sűrűbben
pislogtam, hogy a könnyeim nehogy kicsorduljanak a szememből. –Most pedig
Joe-val arról beszélgettünk, hogy át kell vennem a helyét a cégben, mert ő
elfáradt és nem akarja tovább vezetni a cégeket. És teljesen igaza van. Hiszen
az én örökségem, neki nincs semmi kötelezettsége. És ennek ellenére segített és
segíteni is fog nekem. Szóba kerültek a szüleim is. És egyszerűen elöntenek az
érzelmek, amiket képtelen vagyok uralni.
-Kristen…
- Egy selejt vagyok Lizzy. Érzelmileg a
nullán vagyok. Mintha valóban egy jégkirálynő lennék. Pont olyan, mint
amilyennek a bátyád beállít.
- Kristen, nem vagy érzéketlen. Nem vagy
jégkirálynő, bármit is mondanak az emberek. Egyszerűen képtelen vagy
feldolgozni a múltad. Pedig szükséged van rá. El kell engedned, hogy újra egész
lehess.
- Nem- ráztam meg a fejem. –Soha nem
fogom elengedni a múltam. Nincs senki, aki képes lenne rávenni erre. Nem fogom
elárulni a szüleimet azzal, hogy elfelejtem őket. Fejezzük is be inkább. Kár
volt belekezdenem.
- Nem, nem fejezzük be. Senki nem kérte,
hogy áruld el őket, senki nem akarta, hogy felejtsd el a szüleidet. Csak annyit
mondtam, hogy engedd el a múltad. Azzal, ha boldog vagy, nem árulsz el senkit.
Főleg nem a szüleid emlékét. Lehet úgy is emlékezni valakire, hogy ne fájjon.
Nekem elhiheted. Én tudom milyen nehéz elengedni a múltad, de azt is tudom
milyen jó, amikor már nem szorítja présbe a lelked az a rengeteg érzelem- a
szavak csak új dőltek belőle, miközben már ő is sírt. Letörölte a könnyeit és
elfordította a fejét, hogy a mellettünk elsuhanó utcát tüntesse ki figyelmével.
- Lizzy, ez… nem. Te nem értheted mi
zajlik bennem. Senki más nem tudhatja mit érzek, csakis én.
- Nem te vagy az egyetlen Kristen, aki
elveszített valakit, aki fontos volt neki- suttogta, de nem nézett rám. Nem
mertem rákérdezni, nem mertem szólni egy szót sem. Pedig nagyon is akartam.
Tudni akartam honnan veszi mindazt, amit nekem mondott. Érteni akartam ki miatt
érzett akkora fájdalmat, amekkora gyermekkorom óta bennem van és azt is tudni
akartam, hogy ő hogyan élte túl… hogy őt miért nem temette maga alá a rengeteg
fájdalom és szenvedés.
Sziasztok!
És ide is sikerült végre eljutnom. Itt vagyok, végeztem a frissel. És mint a másik blogomon, remélhetőleg itt is jövőhéten lesz friss.
Remélem nem okoztam csalódást nektek ezzel a fejezettel sem. Hamarosan jelentkezem. Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice
