2.fejezet

(Bella szemszöge)

Mindenki kész idegroncs volt. Ezt én tettem? Miattam ilyen mindenki? Talán hiba volt elmondanunk nekik, hogy itt vagyok. De muszáj volt. Én már csak három napig leszek itt, hogy vigyázhassak rájuk és segíthessek nekik, de a legfontosabb a lányom. Át kell adnom neki mindent. Mindent, amit tudok, hogy aztán helyesen cselekedjen.

-Itt van a mami. Visszajött- kiáltott fel lányom a hátam mögül.

- Bella, itt vagy? –kérdezte Jasper. Gondolom elmondta a többieknek, hogy hallott engem. De várjunk csak. Mit is mondott Meredith? Hogy mindenki hallani fog ebben a három napban? Igen. Ezt mondta. Gyerünk Bella. Itt az idő, hogy egy év elteltével újra beszélhess velük. Úgy igazán és ne csak úgy, mintha egy falhoz beszélnél.

- Mami, mondj valamit- nézett rám könyörgő szemmel Renesmee.

- Rendben van- mosolyogtam rá és felemeltem. Körbenéztem és ekkor vettem észre, hogy mindenkinek nyitva maradt a szája a csodálkozástól, kivéve Jaspert.

- Hova tűntél? –kérdezte Jasper. Ő volt az egyetlen a lányomon kívül, aki kommunikáló állapotban volt.

- Ébresztő mindenki- kiáltottam, mire felébredtek. Emmett le is esett a fotel karjáról, amin jót nevettünk. –Nem kell ismételned. Hallanak engem. Mindannyian- mondtam Jaspernek, mert már éppen tolmácsolt volna.

- Viszont nem látlak. És eléggé fura, hogy Nessie a levegőben lebeg.

- Pedig látni még most nem fogtok. Egyelőre érezni sem. A lányom az egyetlen, aki lát, hall és érez is egyszerre engem. Csak vele tudok fizikai kontaktust felvenni. Majd elmagyarázom miért.

- Bella? Tényleg te vagy az? –ébredt fel a kábulatból Edward.

- Igen. Én vagyok. Kérlek, nyisd ki a lelked. A szemeddel nem láthatsz, de a lelkeddel igen. Ne kételkedj. Hallod a hangom. Bár nem látsz, nem érzed az illatom, tudod, hogy én vagyok. A lelked mélyén érzed. Csak hinned kell.

- Sajnálom Bella. Annyira sajnálom. Elkéstem. Nem tudtalak megmenteni. Pedig bíztál bennem, de én cserbenhagytalak.

- Nem. Ilyen eszedbe se jusson. Nem hagytál cserben. Én akartam. Akartam ezt a kislányt még akkor is, ha tudtam, mekkora árat kell fizetnem érte. 

- Azért is bocsánatot kell kérnem. Hiszen őt okoltam a halálodért.

- Edward. Nézz a lányunkra. Nézz rá. Olyan, amilyennek megálmodtam. És bár rosszul esett látnom, hogy nem érdekel a lányod és elutasítod, meg tudtalak érteni. Valószínűleg a helyedben ugyan így reagáltam volna. De megbántad és az óta is szereted. Tudom, hogy az életedet adnád érte és helyettem is szeretted. Nem lehetek neked elég hálás azért, amiért ennyire szereted. És ne félj. Nem okoztál nekem csalódást. Az elejétől fogva láttalak benneteket. Itt voltam veletek és mindent láttam illetve hallottam.

- Mindent? –nyelt egy nagyot Emmett.

- Jaj- nevettem fel. –Ne aggódj. Nem voltam kíváncsi a csodás éjszakáitokra Rosalie-val. A lányommal töltöttem minden időmet, de azért mindenkit szemmel tartottam.

- Itt voltál végig?

- Igen. És Renesmee-n kívül más nem látott. Miatta küldtek vissza. Az volt a feladatom, hogy rá vigyázzak.

- És miért nem árultátok el hamarabb, hogy itt vagy? –kérdezte Alice.

- Mert nem hittetek volna Renesmee-nek. Bár sokszor én is szerettem volna, ha megértetek, mert akkor el tudtam volna mondani, ha nem tetszik valami. De így? Kénytelen voltam beletörődni abba, hogy a lányomat úgy becézitek, mint a tengeri szörnyet. Egyáltalán nem tetszik a Nessie- grimaszoltam- mire a karomban tartott kislány nevetni kezdett.

- Mami, nagyon vicces vagy.

- Tudom életem. Üljünk le, mert valami nagyon fontosat kell elmondanom- mindenki helyet foglalt én pedig a lányommal leültem Edward mellé. Majd beszélni kezdtem. –Azért hallhattok engem, mert nemsokára el kell mennem. Örökre. Nem jöhetek vissza soha többet. Az előbb éppenséggel felhívtak és kiadták a parancsot. Elmondták mit kell tennem és erre van három napom. Utána el kell mennem végleg.

- Nem, nem és nem. Nem engedem, hogy elmenj- szorított magához kislányom.

- Ha engedsz, ha nem, nekem mennem kell. Nem én döntöttem. Ennek így kell lennie- de nem mondhatom el neki, hogy ettől lesz erős. Ezt nem közölhetem vele. Nehogy valamit elrontsak a jövőjében ezzel az információval. Csak annyit mondok, amennyit lehet és szükséges. –Én már meghaltam. Azért küldtek ide, hogy vigyázzak rád. Renesmee ereje hamarosan nőni fog. De nem használhatja rosszra. Ha megteszi, annak következményei lesznek. Ezt az erőt sokan akarják majd megszerezni és meg kell védenetek őt. Minden áron- mondtam a család felé fordulva. Bár ők nem láthatnak, attól én még látom őket. És tudom, hogy a jó útra terelik majd a lányom. Belőle nem lehet gonosz. Nem. 

- Úgy lesz lányom. Úgy lesz- mondta Carilsle.

- Köszönöm. Nos van három napunk. A lányomnak átadok mindent, amit nekem odafönt tanítottak. Mindent, amire szüksége lesz. Viszont meg kell tanítanotok harcolni. Rád bízom a kiképzését Jasper. De Edward nem lehet ott.

- Miért?- háborodott föl az említett.

- Mert nem lennél képes végig nézni, ahogy Jasper tanítja a lányod harcolni. Képtelen lennél egyhelyben állni és nézni, ahogy a földre szorítja. Vagy, hogy úgy néz rá, úgy elemzi a kicsi lányodat, mint az ellenséget. De neki ez a dolga. Megölni nem fogja, de Renesmee nem hagyatkozhat majd folyton a képességeire. Egy napon lesz nála erősebb. Kinek a képessége végezni tud majd a lányunkkal. Ezt pedig nem hagyhatjuk. Az erejével kapcsolatban én tanítom. Minden tudást átadok neki és mikor ezek jelentkeznek, nem lesz velük probléma. Viszont edzésben kell lennie.

- Értem- bólintott Jasper. –Mindent, amit tudok át fogok adni neki. Mikor kezdjük a gyakorlást?

- Amint eléri a végleges korát. Most 13 évesnek néz ki. Még egy fél év vagy egy év és kezdődhet. Amint megmutatkozik az ereje, nem lesz nyugtotok. Támadni fognak, de ti nem adhatjátok fel. Renesmee meg fog védeni benneteket.

- Mit akarnak majd Renesmee-től? –kérdezte csöndesen Esme.

- A hatalmát. De mivel azt nem vehetik el tőle, így megpróbálják majd maguk mellé állítani őt. A föntiek mindenben segítenek majd, de nyíltan nem avatkozhatnak közbe.

- És kik azok, akik…

- Gonoszak. Még én sem tudom kik. Azt nem árulták el. De veszélyesek. Annyira rossz, hogy nem lehetek itt. Hogy nem segíthetek nektek. De azt mondták, én ezzel segíthetek. Még csak azt sem tudom, mi lesz velem, miután itt végeztem-hajtottam a fejem a lányom vállára ő pedig elkezdte simogatni az arcom.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Carlisle.

- Még nem döntötték el vagy csak nem akarták velem közölni. Nem tudom. De itt az ideje lefeküdni angyalom- álltam fel a lányommal együtt. –Holnaptól indul a három nap és hosszú lesz. Nekem elhihetitek- mondtam és felvittem a lányom. Miután lefürdött, már pizsamában szaladt oda hozzám, egyenesen a karjaimba.

- Mesélsz nekem valamit? –kérdezte.

- Nem vagy te már a meséhez egy kicsit idős? 

- Nem. Dehogy is- bújt be az ágyba. Lefeküdtem mellé és belekezdtem egy saját történetbe.

- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány. De nem akármilyen kislány volt ő. Hatalma volt a világ felett. Méghozzá óriási. Sajnos a mamáját elvesztette, de ott volt neki a családja. A nagyszülők, a nagynénik és nagybácsik és természetesen a papája. Mindenki nagyon vigyázott rá, még a mamája is föntről a mennyből. Mert a kislányt folyton üldözték a gonoszok. Azok, akik meg akarták szerezni a kislány erejét. Hatalmas háború dúlt ezért az erőért, de mivel a kislány jó volt, megmentette a szeretteit és véget vetett a háborúnak. A harc után mindenki tisztelte és szerette. Soha senki nem mert többet ellene fordulni. A mamája pedig nagyon büszke volt rá. Mert látta fentről. Látta minden lépését és segítette, ahogy csak tudta. A kislány, aki időközben felnőtt, megtalálta a szerelmet és végül boldogan élt a családjával és a szeretteivel. Itt a vége, fuss el véle- suttogtam a végét, mert már elaludt. Adtam egy puszit a homlokára, majd kimentem a szobából. Úgy döntöttem mindenkivel egyesével beszélek. A lányom most úgyis alszik, úgyhogy nem fog hiányolni. És sajnos hozzá kell szoknia a hiányomhoz. Meredith szerint csak így lehet igazán erős. De nagyon fáj így látnom őt. Szenvedni fog. Tudom. Ismerem már annyira, hogy tudjam, össze fog omlani. De ezzel majd három nap múlva foglalkozom. Most beszélnem kell Rosalie-val. Így mivel kopogni nem tudok hangosan szóltam, mielőtt beléptem a szobába. 

- Emmett, Rosalie, bemehetek? –kérdeztem.

- Persze. Gyere csak Bella- mondta Rosalie kedvesen.

- Köszi. Tudjátok, szokatlan, hogy nem tudok kopogni.

- Nekünk pedig az, hogy nem látunk- durcizott Emmett.

- Túl rövid ez a három nap, hogy mindent megtehessek, amit szeretnék. De úgy döntöttem mindenkivel beszélek és hozzátok jöttem először.

- Miről szeretnél beszélni?

- Mindenről. Először is szeretném megköszönni, hogy támogattál és segítettél a terhességem alatt. És szeretném, ha nagyon vigyáznátok a lányomra.

- Ezt kérned sem kell- mondta Rosalie, de szegény nem tudta merre nézzen.

- Itt vagyok az ajtó előtt. Beszélj nyugodtan az ajtónak- mosolyogtam. –Tudom, hogy nem könnyű ez az egész. És azt is, hogy mindig is gyermeket szerettél volna. Itt az alkalom. Szeretném, ha segítenétek Edwardnak felnevelni a lányunkat. Tanítsátok őt. Legyen olyan, mint ti. Épp olyan erős és szép, mint te Rosalie. És ne legyen nagyon komoly. Ebben számítok rád Emmett. Ígérjétek meg nekem, hogy gondoskodtok róla- kértem őket.

- Megígérjük.

- Köszönöm.

- És Bella- állított meg Rosalie, mielőtt kimentem volna.

- Igen?

- Köszönök mindent. Nem éppen így szerettem volna egy kisgyermeket. Nem a te életed árán, de nagy öröm számomra, hogy ő itt van. Eleinte valóban nem számított nekem az életed- hajtotta le a fejét –de egyre jobban megkedveltelek és fájt a halálod. Elismerem, nem kedveltelek túlzottan, de ez megváltozott.

- Köszönöm nektek. Most megyek. Még beszélek a többiekkel. Köszönöm- mondtam, majd elhagytam a szobát és megkerestem Esmet és Carlislet. Ők is a szobájukban voltak. Mindenkivel beszéltem Rosalie-val és Emmettel, Esme-vel és Carlisle-val és végül Alice-val és Jasperrel. Már csak egy valaki maradt ki. A lányom apja. Edward.

Egyenesen Edward szobájába mentem. Mivel kopogni nem tudok, ezért csak átmentem az ajtón. Tudtam, hogy egyedül van. Milyen jó lenne, ha kopognom kéne. Az azt jelentené, hogy élek és ember vagy vámpír vagyok. Edward a kanapén ült maga elé meredve.

- Van ami soha nem változik- mondtam, mire ijedtében felugrott én pedig felnevettem.

- Annyira rossz, hogy nem látlak, nem érezlek. Nem hallom mikor jössz, fogalmam nincs éppen hol vagy.

- Edward, gyere, üljünk le- nyújtottam ki a kezem, de hiába. Nem látott, így nem tudhatta, mit csinálok. –Tudod mit? Ülj le én pedig majd elmondom hol vagyok.

Edward leült a kanapéra én pedig az ölébe. Bár nem érzékelt, de nekem jó volt ott ülni. Éreztem, hogy biztonságban vagyok, még akkor is, ha nem tart sokáig ez az állapot.

- Jaj, olyan rossz, hogy nem tudlak megérinteni- láttam a szomorúságot a szemében.

- Itt ülök az öledben. Ne aggódj. Az utolsó pillanatban látni fogsz. Még egyszer utoljára, mielőtt elmennék- vigasztaltam.

- Valóban?

- Igen. Megengedték. Akkor utoljára még láthatsz olyannak, amilyen vagyok. Aztán szeretném, ha elfelejtenél.

- Nem foglak elfelejteni soha. Ezt ne is kérd tőlem.

- Akkor legalább próbálj meg továbblépni. Keress magadnak valakit, akit szerethetsz. Aki él és nem csak egy szellem- fintorogtam.

- De Bella. Nekem nem kell senki más rajtad kívül.

- Edward, nem helyes, hogy egyedül vagy. A lányunknak is szüksége lesz valakire, akivel úgy beszélhet majd, mint velem. Én el fogok menni. Nem maradhatok. Én már nem élek. Kérlek. A kedvemért próbálj meg tovább lépni. Nem azt kérem, hogy felejts el. Hanem, hogy szeress valaki mást. 

- Nem vagyok rá képes. Nem tudnék úgy szeretni senkit, mint téged.

- Még csak nem is ezt kértem. Hanem hogy szeress valakit. Még ha nem is akkora szerelemmel, mint engem. Kérlek. Majd én megtalálom neked a megfelelő személyt, csak annyit kérek, hogy ne hagyd elmenni. Jó? Megígérem, olyat keresek, aki méltó lesz arra, hogy a te feleséged és a lányunk anyja legyen.

- Bella…

- Nem. Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagyod ki a lehetőséget- kötöttem az ebet a karóhoz.

- Nem ígérek olyat, amit nem fogok betartani.

- Edward, ne csináld ezt.

- Nem Bella. Téged szeretlek és ha te nem lehetsz velem, akkor nem kell más. Téged úgy sem tud pótolni senki.

- Az istenit, lányok nem tudnátok segíteni? –kérdeztem és az égre néztem. –Csak egy kicsit. Meredith. Könyörgöm.

- Kihez beszélsz Bella?

- Odafönt van egy nő. Meredith. Ő küldött vissza. Ő egy angyal vagy ilyesmi. Legalábbis ezt mondta mikor legelőször felkerültem oda. És szeretném, ha belevernék abba a makacs fejedbe, hogy az lesz a legjobb, ha elengedsz. Mert ha nem teszed meg, én sem lelek békére soha. Ezt szeretnéd? Hogy szenvedjek a tudattól, hogy itt hagytalak benneteket miközben tudom mekkora fájdalmat okoztam. Valóban ezt akarod?

- Nem. Dehogy is. Soha nem akartam, hogy szenvedj. De érts meg. Képtelen vagyok elfelejteni téged. Mindenhol ott vagy. A fejemben, a szívemben. Mindenhol. Nincs olyan emlékem, amiben ne szerepelnél.

- Tudom Edward, de… - kezdtem volna, de ekkor fényleni kezdett a kezem. Felálltam és mikor a tükör elé sétáltam akkor vettem észre, hogy az egész testemet körülveszi ez a fény.

- Kapsz pár percet. Győzd meg, addig látni fog, aztán nem. Nem tudjuk sokáig tartani ezt az állapotot, úgyhogy siess- hallottam meg a fejemben Meredith hangját.

- Bella? –kérdezte Edward és rám nézett.

- Néhány percünk van csak- mondtam. –Nézz a szemembe. Nézz rám. Ígérd meg, hogy újrakezded az életed- mondtam egyenesen a szemébe nézve. Muszáj rávennem őt. Muszáj.

- Nem. Itt vagy, újra látlak és…

- Edward, pár percig láthatsz csak. Fogadd el, hogy meghaltam. Én már nem tartozom ide. Az én helyem fönt van. Te pedig keresni fogsz magadnak valakit, akivel boldog lehetsz, és aki pótolni tudja azt az űrt, amit én hagytam az életetekben. Kell egy anya a lányunknak. Ne foszd meg őt ettől a lehetőségtől.

- Én…

- Csinálj valamit, nem tudjuk tovább húzni az időt. Nem szabadna ezt tennünk. Baj lesz belőle, ha még több ideig lát- hallottam meg újra a hangot.

- Ígérd meg. Kérlek- néztem rá könyörgőn, mire beadta a derekát.

- Rendben. Megígérem- hajtotta le a fejét.

- Köszönöm- suttogtam és éreztem, hogy újra láthatatlan leszek. Legalábbis az ő számára.

- Várj, Bella. Várj, kérlek. Ne menj el- kiáltotta, amint eltűntem.

- Itt vagyok. Nem mentem sehová, csak újra olyan vagyok, amilyennek lennem kell- motyogtam szomorúan. Mert bármennyire is fáj, nekem már nem szabadna itt lennem. Majd megszakad a szívem, ha bele gondolok, hogy Edward valaki mást fog ölelni, csókolni, érinteni és másnak mondja majd, hogy szereti és nem nekem. De így a helyes. Én már nem élek. És soha többet nem lehetek velük. Soha.

1.fejezet

Sziasztok!

Megjött az első fejezet. Remélem tetszeni fog. A véleményeket pedig várom.  

 Jó olvasást: Rosalice.

(Edward szemszöge)

Elveszítettem. Meghalt az egyetlen személy, akit én valaha is szerettem. Az én Bellám már soha nem lesz itt velünk. Már egy teljes éve elhagyta az élők világát. Tudtam, hogy rossz döntés. De ő akaratoskodott. Bár azért nem bántam meg a döntését teljesen. Ha ő nem harcol a lányunkért, akkor most nem lenne itt velem az én drága Renesmee-m. Imádom őt. Bella halála óta ő az életem. A temetés után fogtam fel, hogy valóban elvesztettem őt. Örökre. El kell fogadnom, hogy elment és itt hagyott minket. De előtte gondoskodott róla, hogy ne maradjunk teljesen nélküle. Hiszen itt hagyta nekünk Renesmee-t. A lehető legszebb ajándékot kaptam illetve kaptuk Bellától. És ezért soha nem lehetek elég hálás neki.

Egyedül a lányom miatt van élet ebben a családban. Ő tartja a lelket mindenkiben. Miatta képes mindenki mosolyogni. Legalább ő itt van nekünk, ha már az édesanyját elvesztettük. Mindig képes mosolyt csalni az arcunkra még akkor is, ha éppen bánatosak vagyunk. Mindenkit a ujja köré csavart már az első pillanatban. Soha nem gondoltam volna, hogy én szeretni tudom őt azok után, hogy meghalt a szerelmem azért, hogy ő élhessen. Szörnyen viselkedtem Renesmee-vel, miután elveszítettük Bellát. Még csak látni sem akartam. De a nővérem és a húgom észhez térítettek. Felfogtam, hogy Bellának mennyire fontos lenne, hogy a lányunk szeretetben nőjön fel és nem helyeselné azt, amit tettem. Hiszen látni sem akartam Renesmee-t. Őt okoltam a saját hibáimért, pedig ő igazán nem tehet semmiről. De én hülye fejjel nem láttam a fától az erdőt és mindenért a lányomat okoltam. És a mai napig nem tudok megbocsátani magamnak, hogy akkor így viselkedtem. De megbántam. Iszonyatosan megbántam és megvetem magam érte. Hiszen ezt a csöppséget nem lehet nem szeretni. Ő aztán végképp nem tehet semmiről.

-Papa, papa- szaladt felém Renesmee.

- Édesem- nevetve vetette magát kinyújtott karjaim közé.

- Papa, megtanítod nekem a mama altatóját? –kérdezte, én pedig kikerekedett szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy írtam egy altatót az anyjának?

- Honnan tudsz te a dalról édesem? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- A mami mindig azt dúdolta nekem és szeretném megtanulni.

- És miért pont azt szeretnéd?

- Mert az a kedvencem. Kérlek, papa. A kedvemért- nézett rám kiskutya szemekkel. Lefogadom, hogy Alice tanított meg neki, hogyan kell hízelegni.

-Rendben van. Gyere- fogtam meg a kezét és a zongorához vezettem. Leültettem magam mellé, majd szépen megmutattam neki egyesével minden hangot. Nagyon okos kislány, és ahogy láttam, hamar megjegyezte.

- Most pedig játszd el.

- Ahogy óhajtja kisasszony- mosolyogtam rá, majd játszani kezdtem a dalt. Utoljára akkor játszottam, mikor Bella még életben volt. Azóta a zongorát nem is használtam. Viszont ahogy leütöttem az első billentyűt, megrohamoztak az emlékek.

Az első találkozásunk a biológia órán, a Port Angelesi este, az első együtt töltött napunk a rétünkön. Aztán James, a szakításunk, a Volturi, az újszülöttek és Victoria. És végül az esküvőnk. A nászutunk Esme szigetén, és az itthon töltött napok, a temetés. Charlie és Renée fájdalomtól eltorzult arca és szenvedései. Én okoztam a halálát. Egyedül én vagyok a hibás. Miattam nem lehet a lányom az édesanyjával.

-Nem a te hibád testvérem- fogta meg a vállam Jasper. –Ne hibáztasd magad. A múlton már nem tudsz változtatni.

- Nem lehet szavakba foglalni azt a fájdalmat, amit érzek.

- Hagyd, hadd fájjon. Talán akkor jobb lesz. Egy idő után a fájdalmad is enyhülni fog.

- Igazad lehet. De nagyon fáj. Ráadásul igazságtalan voltam a lányommal szemben is.

- Ne hibáztasd magad. Érthető, hogy nem akartál róla tudomást venni, miután meghalt a feleséged. De mellette vagy. És helyre hoztad a hibát, amit elkövettél.

- Szerinted Bella megtudja nekem valaha bocsátani, hogy megtagadtam a lányomat?

- Soha nem haragudna rád- szólalt meg lányom, mire rákaptuk a tekintetünket. –Nem hibáztat azért, amiért nem voltál képes azonnal elfogadni engem. De itt vagy velem és a családoddal. Mindennél jobban szeretsz és nem hagytál el engem. Ezért nincs mit megbocsátania neked. Szeret téged és azt szeretné, ha boldog lennél. És ha… ezt nem fogom mondani- fordult az ajtó felé. –Nem akarom, hogy mással legyen. Te miért szeretnéd?

- Kicsim, kihez beszélsz? –kérdeztem és magamhoz húztam.

- Hát a mamával. Ő nem akarta, hogy megtudjátok, hogy itt van, de én látom őt.

- Tessék? –kérdeztem. Mi az, hogy a lányom látja az anyját? Hogyan lehetséges ez? És…

- Rensemee, az igazat mondd- kérte Jasper és maga felé fordította a lányom.

- Igazat mondok Jazz bácsi. A mami itt van. Azóta látom, hogy megszülettem. Mindig mellettem volt és sokat mesélt nekem. Tőle tudok mindent a múltatokról. Honnan tudnám, hogy a kedvenc színe az minden nap attól függött, milyen színű a szemed vagy, hogy nem szerette az hideg és nedves dolgokat? Te és a többiek soha nem beszéltetek róla. Komolyan, csodálkozok, hogy nem vettétek észre, hogy nem kérdezősködök az anyám felől. Megértem, hogy neked fáj az elvesztése, de úgy érzem, jogom van tudni róla, milyen volt az édesanyám. Mindent tőle tudok, mert te nem meséltél róla, csakis annyit, amennyit muszáj volt és a többiek sem mondtak semmit, nehogy megbántsanak téged. Nem mama, tudnia kell- nézett mögém.

- Renesmee, kislányom. Kérlek.

- Apa. Tudom, nem hiszel nekem, de…

- Hiszek neked drágám. Elhiszem, hogy látod a mamát.

- Nem. Nem hiszel nekem, csak szeretnéd, ha megnyugodnék. De most szeretnék egyedül lenni- mondta. Majd felszaladt a szobájába. Ekkor vettem észre, hogy mindenki a nappaliban áll és végighallgatták a lányom kifakadását.

- Apa, lehetséges, hogy látja Bellát?

- Nem tudom fiam. Talán. Lehet, hogy Bella nem tudott tőle elszakadni a halál után sem és még mindig velünk van és Renesmee látja. De nem biztos. Bár kétlem, hogy a kislány csak úgy kitalálná.

- Meséltetek neki az anyjáról? –kérdeztem a többiektől, de mindannyian megrázták a fejüket.

- A rád való tekintettel nem meséltünk neki semmit. De nem is kérdezősködött- mondta Rose.

- Talán jobb lenne, ha felmennék és megnézném, hogy van- álltam fel, de ekkor leesett az egyik váza az asztalról és hatalmas csörömpöléssel ért földet.

- Szerintem ez egy határozott nemet jelent, ha Bella valóban itt van közöttünk. Hagyd egy kicsit Nessie-t- fogta meg a vállam Alice.

- Szerinted tényleg tud vele beszélni?

- Lehet, hogy ez is egy képesség. Olyan, mint a jövőbelátás vagy a gondolatolvasás. Nem találna ki ilyeneket magától és az esze sem ment el- nézett rám Alice én pedig visszaültem a zongoraszékre. Lehetséges, hogy Bella tényleg itt van köztünk? És a lányom látja őt? Megmagyarázná az összes furcsaságot, ami mostanság történt. És a lányom nyugodtságát is. Hiába mondtuk el neki, hogy az édesanyja meghalt, ő azt mondta, hogy érzi őt. És tudja, hogy mellette van. Vajon már akkor is látta őt? És miért csak Renesmee látja? Mi miért nem?

(Bella szemszöge)

Nem gondoltam volna, hogy a lányom ennyire kiborul. Szegényt nagyon rosszul érintette, hogy az apja nem hisz neki. Mégis mit vártam? Hogy amint a lányom közli velük, hogy egy ideje itt vagyok, még ha csak szellemként is, de azonnal elfogadják a helyzetet? Nem. Ezt aztán végképp nem vártam. De hogy kételkedhetnek egy gyermek szavában?

- Talán jobb lenne, ha felmennék és megnézném, hogy van- állt fel Edward. Valamit csinálnom kell. Nem hagyhatom, hogy most felmenjen hozzá. Nekem kell beszélnek a lányunkkal. Már úgy se maradhatok sokáig.

Hirtelen ötlettől vezérelve meglöktem a vázát, az pedig hatalmas zajjal ért földet.

- Szerintem ez egy határozott nemet jelent, ha Bella valóban itt van közöttünk. Hagyd egy kicsit Nessie-t- állította meg Alice a testvérét én pedig felmentem a lányom szobájába. Itt az ideje mindent elmondanom neki. Mondjuk, fogalmam sincs hogyan verhettem le a vázát, mikor szellem vagyok. Na, mindegy. Erre később úgyis kapok választ. Legalábbis remélem.

- Renesmee- érintettem meg a vállát, mire rám emelte könnyes tekintetét. –Gyere ide édesem- nyújtottam ki a kezem. Éreztem őt. Néhány hónapja sikerül őt megérintenem és ő is érez engem. Bár nem mondták, hogy ez lehetséges, de boldoggá tesz. Nagyon boldog vagyok, mikor hozzám ér és úgy érzem arra a kis időre, hogy valóban élek, nem csak szellem vagyok. De aztán rá kell jönnöm, hogy mindez csak szép álom.

- Apu nem hisz nekem- sírta.

- Édesem, nyugodj meg. Hinni fog. Majd én segítek neked. Mindannyian hinni fognak. De értsd meg őket. Nem látnak engem és kételkednek. De ne aggódj. Minden rendbe jön.

- Hogyan?

- Még nem tudom. De most nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni, méghozzá nagyon komolyan- fogtam kezembe az arcát. Muszáj mindent elmondanom neki, hogy aztán boldogulhasson.

Megtörölte a szemét és érdeklődve nézett rám.

-Hatalmas erő van a birtokodban. Nem csak annyit tudsz, amennyit most. Te vagy a legerősebb. És erre fel kell készülnöd. Engem azért küldtek ide, hogy segíthessek neked. Az volt a dolgom, hogy figyeljem a fejlődésed és óvjalak. Hatalmat kaptam, hogy megvédjelek, de senki más nem láthatott csak te. Egy évet kaptam. És ez hamarosan letelik. Gondoskodnom kellett róla, hogy a jó oldalon maradj. Sokan lesznek az életed során, akik bántani akarnak vagy maguk mellé állítani, de mindig jusson eszedbe, amit most mondok. Te vagy maga a megtestesült jóság. Nem használhatod az erőd rosszra. Ha megteszed, nagyon rosszul járhatsz. Bár kétlem, hogy a családod hagyná, hogy bármi rosszat elkövess. Én mindig vigyázni fogok rád, de már csak fentről. Vissza kell mennem édesem. Nem maradhatok itt tovább. Ezért kértem, hogy mondd azt a papának, hogy keressen magának valaki mást. Egy mamát, aki vigyázhat rád itt lent is.

- Mami, ne menj el.  Kérlek. Nekem nem kell más- a könnyei már patakokban hulltak. Annyira megsajnáltam, de én sem tehetek semmit. Én csak egy porszem vagyok. Nem én döntök. Így is tovább maradtam, mint lehetett volna.

- Édesem, nézz rám. Mindig veled leszek. Örökké. Amíg gondolsz rám, addig én veled leszek.

- Mami én… - kezdte, de ekkor megjelent a Cullen család és aggódva figyelték Renesmee-t. Edward azonnal mellé suhant és átölelte őt. Azonban a lányom csak engem nézett. Le sem vette rólam a szemét. Mintha attól félne, bármelyik pillanatban eltűnhetek. És mennyire igaza van. Bármikor visszahívhatnak. Akármelyik percben. Csak remélni tudom, hogy előtte szólnak és elbúcsúzhatok rendesen a lányomtól.

- Renesmee, lányom. Mi a baj? –kérdezte aggódva Edward és maga felé fordította a kislány fejét.

- Anya el akar menni.

- Nem akarok elmenni édesem, de muszáj. Kérlek, érts meg.

- Hogy érted ezt?- kérdezte mohón Edward.

- Azt mondja, muszáj mennie. El fog hagyni. Örökre elmegy és én sem láthatom őt.

A szívem szakadt meg, mikor újra sírni kezdett. Miért nem csinálnak valamit. Nyugtassák már meg.

- Jasper, mi a fenéért vagy itt, ha nem használod a képességed- keltem ki magamból és ekkor történt valami. Jasper felém kapta a fejét és értetlenül nézett, majd megszólalt.

- Bella? Bella, te vagy az? –kérdezte és beljebb lépett a szobába.

- Mi? Hallod őt? Te is? – kérdezték a többiek, de ő elhallgattatta őket. Szóval ő is ért engem? Egy próbát megér.

- Jasper. Én vagyok az. Bella- sétáltam elé és a fülébe suttogtam.

- Ezt nem hiszem el. Bella. Itt van. Renesmee nem csak képzelődött. Tényleg itt van.

- Jól van. Ha kicsodálkoztad magad, akkor nyugtasd meg a lányom. Ne altasd el, csak nyugtasd meg.

- Rendben- mondta, majd koncentrálni kezdett. Pár perc múlva a lányom már csak szipogott.

- Jazz, Jazz- rángatta a vállát Alice. –Minden rendben?

- Igen. Itt van. Hallom őt. Ez hogy lehetséges? –kérdezte. A többiek értetlenül néztek, de én tudtam, hogy tőlem várja a választ.

- Nem tudom. Talán túl erősen koncentráltam rád. És…- folytattam volna, de ekkor hirtelen eltűnt a szoba és egy fehér helyiségben találtam magam. Hát ezt nem hiszem el. Miért pont most, mikor végre nem csak a lányom hall.

- Azért drága Bellám- sétált elém egy fehér ruhás nő. Felismertem. Ő volt itt, mikor legelőször idekerültem. Ő adott nekem utasításokat és küldött vissza a földre. Na, akkor újra felkerültem ide. Szuper- –Mert vissza kell jönnöd.

- Tudom. Meredith. Pontosan tudom, de kell még egy kis idő.

- Nem most azonnal. Kapsz még három napot. Három nap elég lesz, hogy elbúcsúzz. Tanítsd meg a lányod mindenre, amit te tudsz. Mindenre, amit tanítottam neked, amíg itt voltál. Ahogy most visszakerülsz, mindenki hallani fog. Nem látnak majd. Arra ezután is csak a lányod lesz képes. De hallani fognak és a legutolsó pillanatban majd látnak és éreznek. Azt a percet használd ki, mert utána vissza kell jönnöd. Ez a sorsod. Magára kell hagynod a lányod, hogy ő legyen a legjobb. A fájdalom, melyet az elvesztésed okoz neki, az fogja mindennél és mindenkinél erősebbé tenni őt.

- Miért kell ennyit szenvednie?

- Mert ha meglenne mindene, akkor egy komolyabb kísértésnél nem habozna a rosszat választani. De az a fájdalom, amit egy anya elvesztése okoz, megerősíti majd és emlékezni fog, mit mondtál neki és végül helyesen fog dönteni.

- Rendben van. És mi lesz velem?

- Azt majd megbeszéljük. Most menj vissza. És ne feledd. Add át neki, amit tanultál. Mindent- mondta, majd távolodni kezdett én pedig visszazuhantam a földre. Jó, nem szó szerint zuhantam, de újra a Cullen villában voltam. Ahol hatalmas volt a káosz.

Új történet Prológus

Sziasztok!

És itt a következő történetem prológusa. Remélem tetszeni fog. Ha nem, azt is nyugodtan írjátok meg, mert akkor kitalálok valami mást.

Prológus:

(Bella szemszöge)

Meghaltam? Nagyon valószínű. Már nincs fájdalom, nincs kétségbeesés. Nincs semmi. Csak az üresség. De ha én meghaltam, mi van a többiekkel? Edwarddal, a lányommal, a családommal és a falka? Most, hogy meghaltam, biztos bántani akarják majd őket. Főleg a lányomat. Nem. Az nem lehet. Valahogy vissza kell jutnom. Vissza kell mennem, hogy megmenthessem őket. Mindenkit, de legfőképpen a lányomat. De hogyan juthatnék vissza, ha meghaltam. Még csak azt sem tudom, hol vagyok. Ez lenne a menny? Minden olyan fehér és világos körülöttem. Nincs itt senki. Senki aki segíteni tudna nekem. Teljesen egyedül vagyok.

-Nem vagy egyedül.

- Ki vagy te és hol vagyok?

- Meredith vagyok. Egy angyal.

- Akkor a mennyben vagyok?

- Nem- nevetett fel. –Még nem. Elintézni valód van lent a földön. Azért vagy itt, hogy megtanulj mindent, amit egy napon tovább kell adnod a gyermekednek. Csak az után térhetsz vissza ide, hogy örök nyugalomra lelj.

- Világos. De miért és mit kell megtanulnom?

- Mindent megtudsz a maga idejében- mosolygott kedvesen.

Akkor visszajuthatok a földre. Vissza a családomhoz. Láthatom a lányomat, a férjemet, a legjobb barátomat, a családomat és a barátaimat. Nem volt igaza Jacobnak. Igenis látni fogom a lányomat felnőni. Vigyázni fogok rá és megóvom mindentől.

Mikor ezt elhatároztam, még nem tudtam, hogyan kerülök majd vissza a családomhoz. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire közel leszek hozzájuk, de mégis a lehető legtávolabb.

Kérlek benneteket, írjátok meg a véleményeteket. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik-e ez az ötlet vagy találja ki esetleg valami mást? Kiteszek egy szavazást is, ha nem szeretnétek komit írni.

Puszi nektek: Rosalice

30.fejezet

                                                    (Edward szemszöge)

TÁMADÁS- kiáltotta és megindultak felénk.

Azt hittem végünk. Ennyi újszülött ellen nincs esélyünk. De nem így lett. Visszapattantak. Mint a gumilabdák a földről.

Diana látszólag nem volt meglepve. Tudta mire számítson. Tudott Bella képességeiről, talán épp ezért hozott létre ennyi újszülöttet.

-Hamarosan úgyis elfáradsz, és aztán meghalsz- gondolta Diana. Szóval ezt várja? Hogy Bella elbukjon.

- Bella, ne fáraszd ki magad. Pont ezt akarja- suttogtam szerelmemnek.

- Tudom- mondta, majd a lányokra nézett. –Kezdhetjük.

A lányok bólintottak és ebben a pillanatban megkezdődött a valódi harc.

Bella egy csoport vámpírt égetett el elevenen. Hatalmas tűzoszlop emelkedett Diana és az előttünk álló vámpírok köré. A hátunk mögött álló vámpírok úgy álltak ott vakon, mint a rongybabák. A harmadik csoport, pedig, akik még szabadon voltak, próbálták áttörni a pajzsot eredménytelenül. Végül őket is utolérte a vakság és minden újszülött, aki a tűzön kívül volt, vakon állt szétszóródva.

-Szedjétek szét őket- kiáltotta Bella. –Emmett, azokat, aki a tűzön kívül vannak. Siess. Addig megpróbálom tartani.

- Gyerünk már- kiáltotta Liz és látszott, nagyon koncentrál valamire.

 - Menjetek mindannyian. Addig mi itt leszünk Bella mellett. Csak gyorsan- mondta Nessie is és szerelmem mellé állt.

Végül sikerült felébrednem a kábulatból és a testvéreim segítségére siettem. Széttéptük az összes vámpírt és elégettük őket. Majd visszaálltunk Bella mellé. Ránéztem Dianára és most láttam rajta a félelmet. A félelmet, melyet már az első pillanattól kezdve éreznie kellett volna. Bella a lányainkra nézett, akik bólintottak.

-Most pedig amint tudtok, támadjatok- mondta úgy, hogy csak mi értsük. Dianáék ne halljanak semmit. –Senkit ne hagyjatok életben.

Mindenki bólintott és ebben a pillanatban Bella eloltotta a tüzet. Ahogy a tűz elaludt, az eddig egy helyben álló vámpírok rohanni kezdtek. Minden vámpírt, aki az utamba került, téptem szét. De a fő célpontom Diana volt. Egyedül vele akartam végezni. De az erdőbe indult. Én pedig nem törődve a többiekkel utána mentem. Nem menekülhet el megint. Nem hagyhatom. Amíg ő életben van, addig nem lehetek boldog a családommal.

De elveszítettem őt. Úgy tűnik 40 év alatt semmit nem tudtam meg róla. Elképesztően gyors volt. Még nálam is gyorsabb. Elvesztettem az illatát is.

-Ezt nem hiszem el- dühöngtem. Hogy lehetek ekkora balfék?

- Csak nem őt keresed? –hallottam meg Bella hangját mögülem. Megfordultam és ott állt a családom Dianával, akit Bella és Emmett fogott le.

- Hogy találtad meg?

- Úgy, hogy szemmel tartották- mosolygott Nessiere.

- Szóval- lökte el magától Bella Dianát, aki a földre esett. –Miért is akarod a lányaim halálát?

- Dögölj meg a kölykeiddel együtt- állt fel Diana.

- Rossz válasz- pofozta fel szerelmem a feleségemet.

Diana felállt és vámpírsebességgel Liz mögé szaladt és elkapta a torkát. Mindenki azonnal mozdult, kivéve Bella és Nessie. De még Liz sem volt megrémülve.

-Engedjetek el vagy megölöm.

Bella hangosan felnevetett és Nessiere nézett. Ő bólintott és Dianára nézett. Ő pedig már kínok közt rogyott a földre. Sikoltozott, vergődött. Mi a jó ég folyik itt? Mi ez az egész?

-Elég lesz- mosolygott Bella. –Nem vagy olyan helyzetben, hogy fenyegetőzz. A kis csapatod mindegyike hamuként végezte. Még a lányod apja is. Már csak te vagy.

- Hogyan? Hisz ő nem… csak gondolatolvasó. Nem képes erre- lihegte Diana.

- Hogyan is? Ja, igen. Ő nem a lányom. Tudod, én megvédem a családomat bármi áron.

- Mi???- hördült fel egy emberként az egész család.

- Majd később- legyintett Bella és újra Dianát tüntette ki figyelmével. –Utolsó kívánság?

- Remélem, örökké emlékezni fogsz arra, hogy tönkre tetted az életem. És várni foglak a pokolban- köpte a szavakat.

- Majd talán egyszer- mosolygott Bella és felemelte a kezét. Diana pedig lángolni kezdett. Sikított, szenvedett. Elevenen égette el Bella.

- Nem gondoltam volna, hogy képes vagy erre- mondtam ridegen.

- Miért? Mert megöltem? –vonta fel a szemöldökét. –Ő is megtette volna habozás nélkül és te magad is azért jöttél utána, hogy elkapd.

- Hol vannak a lányok? És kik ezek?- kérdeztem a szemébe nézve és rámutattam a két mellette álló személyre, akik a lányaim arcát viselték.

- Ők volturi tagok. A lányok pedig volterrában vannak. Vagyis reggel még ott voltak. De talán menjünk haza. Mindent el fogok magyarázni- mondta a szemembe nézve. Fájt így látnom őt. Harag és gyűlölet volt a szemében, de ott volt mellette a szerelem, a megbánás, a félelem és a hiány is.

Szó nélkül futottunk haza. Mindenki a nappaliban foglalt helyet és vártuk Bella magyarázatát. Valami jó kifogás kell, hogy ne haragudjak rá, amiért becsaptak mindenkit.

(Bella szemszöge)

-Hallgatunk- mondta Carlisle és felém intett. Itt az ideje mindent elmagyarázni. Remélem megértik, hogy mindent a lányaim érdekében tettem.

Nem mertem Edwardra nézni. Nem tudnám elviselni, ha undorral vagy megvetéssel nézne rám. Így is rohadtul érzem magam, de meg kellett tennem. Ha én nem ölöm meg, lehet holnap ő végzett volna velem vagy a lányaimmal. Esetleg bármelyik családtaggal. Nem értem, miért nem lehet elfogadni az érveimet.

Mély levegőt vettem, majd belekezdtem a mondandómba.

-Miután megtudtam Diana mit tett Nessie-vel és figyelembe vettem, mit akart velem tenni, tudtam, hogy újabb támadásra készül. De a lányokat semmi képpen nem hagyhattam, hogy itt maradjanak. Nem bírtam nézni Nessie szenvedését. Teljesen kifordult magából és Liz sem tudott mit tenni érte.

- És úgy gondoltad, ha eltávolítod a családjától, akkor jobb lesz neki? –kérdezte dühösen Edward. Mire ránéztem és én is kezdtem mérges lenni. Elhiszem, hogy ideges, de nem kellene így beszélnie velem.

- Na ide figyelj Edward Cullen. Nem eldobtam magamtól a lányaimat, hanem megvédtem őket. Életem legnehezebb döntése volt, hogy elküldjem őket innen. De nem tehettem mást. Lehet, hogy most már halott lenne valamelyik lányod vagy a családod valamelyik tagja. Az jobb lenne?

- Nem- suttogta.

- Na látod. De most folytatom. Szóval aznap, mikor elmentünk egy „anya- lányai” napra, akkor kivittem őket a reptérre. Aro és néhány testőr eljöttek értük és itt hagyták Jane-t és Lucy-t. Lucy képessége egyébként hasonlít Alec-ért, de ő csak a látást tudja elvenni. Az egyik volturi tag segítségével megváltoztatták a külsejüket és így sikerült őket kicserélni. A lányok nem akartak elmenni, de…

- De anya elmagyarázta a dolgokat és megértettük, hogy így lesz a legjobb mindenkinek- lépett be a nappaliba Nessie, mögötte Liz, Aro és Alec.

A szám is tátva maradt a csodálkozástól.

-Szóval azt akarja ezzel mondani a nővérem, hogy ne anyát okoljátok, mert ő csak a legjobbakat akarta mindenkinek.

- De akkor sem kellett volna elvinnie titeket innen. Ugyan úgy meg tudtunk volna védeni mindkettőtöket.

- Ez nem igaz. Hála a volturinál töltött napoknak, már sikerült túltennem magam a Diana miatti szenvedéseimen és újra önmagam vagyok. Amúgy meg ha nincs itt Jane és Lucy, akkor veszítettünk volna. Úgyhogy köszönettel tartozol nekik, de legfőképpen anyának- mondta Nessie és odajött hozzám a testvérével együtt.

- Sajnálom Bella…- kezdte volna Edward, de félbeszakítottam.

- Nincs mit megbocsátanom neked. Én is így reagáltam volna a helyedben.

- Azt hiszem nektek van elég megbeszélni valótok- szólalt meg Aro. –Remélem egyszer majd találkozhatunk bonyodalmak nélkül is. Carlisle, barátom. Örömmel látnánk téged és a családodat Volterrában.

- Mindenképpen Aro- válaszolt Carlisle Esme-t ölelve.

- Nem is zavarnánk tovább. Csak szeretném visszakérni a két testőrömet. És Bella- szólított meg. Rá néztem és büszkeség csillant a szemében. - Igazán büszke vagyok rád. Félre tudtad tenni az érzelmeidet ebben az ügyben és a józan eszedre hallgattál. Ez az, amit nem tudunk megtanítani senkinek. De benned meg van. Örülök, hogy a barátomnak illetve a lányomnak mondhatlak.

- Köszönöm Aro- felálltam és hozzá sétáltam, majd megöleltem. –Köszönök mindent. Mindent. Szeretlek… apa- suttogtam.

- Ugyan. Hamarosan látjuk egymást- mondta és miután elköszönt mindenkitől kifelé vette az irányt.

- Jane, Lucy- szólítottam meg a két lányt, akik még mindig úgy néztek ki mint a lányaim. –Köszönöm a segítséget. Tartozom nektek. És Aro, ha bármiben a segítségedre lehetek vagy lehetünk csak szólj.

Bólintott, majd mind a négyen elhagyták a házat.

-De jó, hogy újra itt vagytok- öleltem át a lányokat. Ők pedig úgy bújtak hozzám, mint a kisgyerekek.

- Na jó. Összezavarodtam- mondta Stefan és mindenki rá nézett. –Azt akarjátok mondani, hogy végig Volterrában voltatok?

- Igen. Miért?- értetlenkedett Nessie.

- Mert így már világos a viselkedésetek. Akár hányszor közeledni próbáltam hozzád, ellöktél magadtól. Azt hittem már nem is akarsz látni- suttogta, mire nevetnem kellett. Nessie bűntudatosan odament szerelméhez és megcsókolta. A nővére példáját követve Liz is megcsókolta szerelmét. Ekkor két kezet éreztem meg a derekamon és az orromba kúszott szerelmem csodás napfény illata.

- Szeretlek- suttogtam és a mellkasának dőltem.

- Én is téged.

1 hónappal később…

-Gyerünk- kiáltotta Alice.

Ma van az esküvő napja. A lányaim férjhez mennek. Rettenetesen boldog vagyok. Mindenki boldog. A családunk teljes és el sem tudom mondani, mennyire jó érzés újra felhőtlenül boldognak lenni. Nem kell aggódnom, hogy valami baja esik a lányoknak vagy hogy egy őrült nőszemély mikor rontja el a boldogságunkat.

-Gyönyörűek vagytok lányok- mondtam és megfogtam a kezüket. - El sem hiszem, hogy felnőttek a lányaim. Két gyönyörű nő lett belőletek.

- Jaj, anya- érzékenyültek el.

- Nem szabad sírni. Még tönkre teszitek a remek művemet- parancsolta Alice, amin jót nevettünk.

- Igazad van. Nos, lányok. Itt az idő. Felkészültetek? –kérdeztem izgatottan.

Egymásra néztek és egyszerre közölték.

-Nem.

Jót mosolyogtam rajtuk. Meglátszik, hogy ikrek.

-Edward, bejöhetsz- mondtam szerelmemnek, aki az ajtó túl oldalán várta, hogy a lányait az oltár elé kísérhesse. –Ideje lemennem. Odalent várunk benneteket- pusziltam meg őket, majd elhagytam a szobát.

Kimentem a vendégekhez és elfoglaltam a helyem a többiek körében. A két fiú már az oltár előtt várta a lányokat. Rosalie játszani kezdett. Pachelbel Kánonját. Edward és a lányok megjelentek a lépcső tetején, onnan pedig egyenesen az oltárhoz vette őket. Ott átadta a lányokat és leült mellém.

A szertartás gyönyörű volt. Ekkor fogtam fel igazán, hogy a lányaim már nem olyan kicsik. Felnőtt nők lettek és nem foghatom örökké a kezüket.

-Gratulálunk- mondta Edward a ceremónia végén.

- Köszönjük.

- Legyetek nagyon boldogok- mondtam és megöleltem őket.

- Azt hiszem drágám, ide kéne engednünk a többi vendéget. Ne sajátítsuk ki őket- mosolygott Edward és arrébb húzott. Minden a lehető legjobban ment. A lányaim mostantól férjes asszonyok.

A szertartás és a fogadás is gyönyörű volt. Alice aztán kitett magáért. Táncoltam mindenkivel. A két vejemmel is és a lelkükre kötöttem, hogy vigyázzanak a lányaimra. Bár nem kellett volna, mert tudom erre kérnem sem kell őket.

-Nos, érezzétek jól magatokat- mondtam, mikor búcsúzóul megöleltem őket. Gyorsan szaladt az idő és ideje volt indulniuk a géphez.

- Köszönök mindent anya. Szeretlek- mondta Liz.

Még megölelgettem mind a négyőjüket, aztán elbúcsúztak a többiektől és útnak indultak. Csak néztem a távolodó autókat. Mérhetetlenül boldog vagyok. És ezt semmi nem ronthatja el. A vendégek mind visszamentek a házba és beszélgettek vagy éppen táncoltak még.

Végig néztem a családunkon. A farkasok hazatértek. Jake és Nathalie maradtak csak itt. Ők egymást ölelve nézték a távolodó autókat. Mindig is olyanok voltak a lányoknak, mint a második szülők. Soha nem hagyták volna, hogy bármi bajuk essen. És ha velem történt volna valami, tudom, hogy ők mindenben segítettek volna nekik.

Aztán ott volt még Alice és Jasper, meg Emmett és Rosalie. Alice az én mindig pörgős és életvidám barátnőm. Végül sikerült megbocsátanom neki. De hát ki tudna haragudni egy energiabomba vámpírra, aki olyan boci szemeket mereszt rád, hogy azonnal beadod a derekad. Rosalie a kemény és családszerető nővérem, akivel az elején tűz és víz voltunk. De miután visszajöttek olyan lett a kapcsolatunk, mint az igazi testvéreké. Jasper a komoly és védelmező bátyj és nagybácsi. Soha nem hibáztattam azért, amit tett. Csak elgyengült és erről ő nem tehetett. Na és Emmett. Komolynak nem épp nevezhető, humorzsák. A Cullen család lelke. Nem lehet unatkozni, ha ő is a közelben van, de tud komoly is lenni, ha a helyzet megköveteli. Ő az én nagy és erős bátyám, akiről emberkoromban álmodtam.

Esme és Carlisle. Ők az én második szüleim. Renée-t és Charie-t soha nem fogom elfelejteni, de ők már nincsenek velem. Viszont Esme olyan számomra, mint Renée, Carlisle pedig akár Charlie. Nem tudom mivel érdemeltem ki őket, de örülök, hogy számíthatok rájuk és itt vannak nekem.

A lányaim. Ők is megtalálták végre a boldogságot. Két olyan személy mellett, akiknél jobbat nem is kívánhatnék a lányaimnak. Szeretik őket, bíznak bennünk és az életüket is feláldoznák, ha erre lenne szükség. Még sosem láttam ennyire boldognak őket. A 40 év alatt nem láttam ilyen felszabadultnak és boldognak azt a két személyt, akik az életet jelentették számomra. Stefan és Damon már a családunk tagjai és ez így is marad örökké.

Na és itt van mellettem életem szerelme. Edward Cullen. Sokáig éltem nélküle és küzdöttem az iránta érzett szerelmem ellen, de végül az erősebbnek bizonyult az akaratomnál. Már nem tudnék lemondani róla és nem is akarok. Ő az életem és az egyetlen szerelmem. A lányaim után ő a legfontosabb számomra. Szeretem őt úgy, mint még eddig soha. Emberként nem érthettem és vámpírként sem fogtam fel miért tette, amit tett. De mára már sikerült megértenem őt. Azt hiszem én is ezt tettem volna a helyében. Elmentem volna, ha ezzel egy normális életet adhattam volna neki. És nem hibáztatom miatta, amiért elment. Sokáig haragudtam rá, de kellett ez az idő, hogy rájöjjek, a szerelmünk mindennél erősebb a világon. Olyan erős, hogy senki nem választhat szét minket. Sem egy nő, sem egy gyerek, sem az idő. Senki és semmi nem állhat közénk.

Az életünk újra normálissá válik és minden rendben lesz. Érzem, hogy innentől már csak jó dolgok következnek az életünkben. Megszenvedtünk azért, hogy itt lehessünk ma és láthassuk a családunkat végre egészben. Mindenki itt van. Végre együtt a Cullen család. Örökké.

 Sziasztok!

Hát elérkeztünk az utolsó fejezethez. Remélem tetszett a történet. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki olvasta részről részre olvasta az összes fejezetet. Akik komiztak, nekik nagyon szépen köszönöm. Hálás vagyok érte. Köszönöm nektek. 
Puszi:Rosalice 
 

29.fejezet

(Nathalie szemszöge)

Belépett Bella a házba és mögötte ott volt a két lány. Renesmee és Elizabeth. De én ezt nem értem. Úgy volt, hogy ők elutaznak. Éppen ezért voltam ideges. Erre beállítanak, mintha mi sem történt volna. Miért mondta Bella, hogy elutaztak a lányok, ha most itt vannak. Hiszen a saját két szememmel látom. Ez nekem furcsa. Itt valami nagyon nincs rendben. De én ki fogom deríteni mi az.

-Megjöttünk- mondta Bella a többiekre nézve. –Mi az? Valami baj van?

- Nem, dehogy is- állt fel Edward és Bella elé szaladt. –Csak azt hittük elmentetek.

- Ezt most nem értem. Hiszen el is mentünk- adta az ártatlant testvérem. De engem nem fog átverni. A többiek lehet, hogy bedőlnek ennek, de én nem. Elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam most igen is hazudik. És ezek az idióták nem veszik észre.

- Úgy gondoltuk, hogy elviszed innen a lányokat és elhagytok bennünket- mondta Rosalie Bellára nézve.

- De hisz mondtam, hogy sietünk.

- Igen, de megijesztettetek minket. A lányok úgy köszöntek el mintha búcsúznának. Aztán jött Jacob és azt mondta, hogy képes lennél elvinni őket, ha valami veszély fenyegeti őket és…

- Elég- fogta be Bella Edward száját. –Hallgass el. Itt vagyok. Látod. Nem mentem sehova. Amúgy meg szerinted idehívnám Jacobot és a testvéremet, ha nem jövök vissza? –kérdezte ártatlanul és felém nézett. Tekintete kérlelő volt ugyanakkor bűntudat is volt benne. - Szóval megköszönnél, ha többet nem kételkednél bennem.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha felmegyünk- mondta Liz. Nessie pedig bólintott.

- Persze. Nyugodtan. Ha valami van, itt leszek. Nem megyek sehova.

- Oké- mondták és már el is tűntek. Ez nagyon furcsa. Még csak nem is köszöntek. És nem csak nekem, de még Jacobnak sem vagy az apjuknak vagy bármelyik Cullennek. Nem jó. Bella, mégis mit műveltél? Mi folyik itt?

-Beszélhetnénk? –kérdeztem ezzel félbeszakítva az édes párocskát.

- Most éppen nem érek rá, majd kicsit ké…

- Most- fogtam meg a karját és kifelé húztam. –Pár perc max fél óra és jövünk. Muszáj négy szem közt beszélnem a testvéremmel.

- Állj már meg- sziszegte Bella. - Ez már fáj. Nem hallod?

- Akkor gyere utánam- és futni kezdtem. Meg sem álltam a Swan házig. Ott bementem a nappaliba és leültem a kanapéra. –Itt már nem hall minket senki. Most pedig szépen közlöd velem, hogy mit csináltál a lányokkal. Engem nem tudsz átverni nem úgy, mint a Cullen családot. Liz és Nessie soha nem viselkednének így. Még csak nem is köszöntek. És azt mondtad a telefonba, hogy elutaztak. Mi a jó ég folyik itt. Mindent tudni akarok elejétől a végéig. Különben…

- Hát jó. De nem mondhatod el senkinek. Meg kell ígérned. Csak így lehetnek biztonságban a lányok.

- Megígérem, de mondd már- sürgettem.

- Nessi és Liz elutaztak. Akik most a Cullen házban vannak, nem a lányaim. Hanem…

(Edward szemszöge)

Már megint nem értek semmit. Nathalie elrángatta Bellát beszélgetés címszó alatt. De mi lehet olyan fontos, amiről mi nem tudhatunk.

-Felmegyek, megnézem a lányokat- mondtam a többieknek és már az emeleten voltam. Nessie szobájában voltak mind a ketten.

- Szerintem ez nem fog sikerülni. Túl sokan vannak és mindenre rá fognak jönni. Nem tudom, hogy gondolta ezt az egészet.

- Ne beszélj már hülyeségeket. Hiszen mondta, hogy nem lesz könnyű, de segíteni fog és átvol tartja őket. Mi meg megígértük, hogy segítünk. Ez a feladatunk.

- Miről beszéltek lányok? –léptem be a szobába. Nagyon furcsán viselkednek.

- Edward- kiáltotta Nessie. –Vagyis apa. Mit keresel itt?

- Csak feljöttem megnézni hogy vagytok és megkérdezni nincs-e szükségetek valamire. De mi folyik itt? Mi nem fog sikerülni? Ki fog segíteni és miben? Azonnal magyarázzátok meg. Mit titkoltok?

- Semmit. Hol van Bell… anya? –kérdezte Liz.

- Nathalie elrángatta magával.

- Elment? –kiáltott fel Liz.

- Igen. De miért zavar ez benneteket annyira? Tudjátok, hogy Nath milyen. Jobban ismeritek mint mi.

- Ne… nem zavar. Persze. Jól ismerjük. Biztos csak beszélgetnek. Végül is testvérek. Rájuk fér néha egy kis magány.

- Jól vagytok? Nagyon furán viselkedtek.

- Furán? Ezt hogy érted? –kérdezte Nessie és előkapott egy magazint.

- Nem fontos. Szóljatok, ha kell valami. Lent leszek a többiekkel együtt.

- Oké- mondták egyszerre, majd mind a ketten belefeledkeztek az előttük lévő magazinba.

Összeráncoltam a homlokom. Itt valami nincs rendben. Próbáltam rájönni mi olyan furcsa rajtuk, de nem ment. Nem vettem észre semmit, ami megváltozott volna rajtuk.

-Oh, mégis lenne itt valami- mondta Liz, mielőtt kimentem volna a szobából.

- Igen? És mi lenne az?

- Ha megérkezett anya, kérlek, szólj neki. Muszáj beszélnem vele.

- O-k-é- húztam szét ezt a három betűt és becsuktam az ajtót. És visszamentem a nappaliba. Leültem melák bátyám mellé és néztem ki a fejemből.

Ha most megkínoznának, akkor sem tudnám mi olyan furcsa a lányokban. Mintha nem is ők lennének. Pedig nyílván ők azok. Nincs még két olyan félvér a világon, mint a lányaim. Muszáj rájönnöm mi nem stimmel velük. Utána kell járnom. Mikor elmentek, normálisan viselkedtek. Pont, mint máskor. Igaz akkor is furcsák voltak, de más értelemben, mint most. Most pedig mintha kifordultak volna önmagukból.

-Jacob- szólítottam meg az egyetlen személyt, aki talán tud segíteni nekem.

- Mondd.

- Beszélnél a lányokkal?

- Miért? –kérdezte megdöbbenve.

- Tudni akarom, mi folyik itt. A lányok úgy viselkednek, mintha nem is ismernének. De nem csak engem, hanem a többieket sem. Mikor megjöttek nem köszöntek senkinek, hanem egyenesen a szobájukba mentek és azóta ki se dugták az orrukat onnan.

- És miért engem kérsz meg rá? Eddig azt hajtogattad, hogy te vagy az apjuk. Most viselkedj is úgy. Ha folyton másra hárítod a feladataidat, akkor hogyan várod el, hogy a lányok valóban apjukként tekintsenek rád? – kérdezte.

- Igazad lehet. De nem hiszem, hogy velem őszintén beszélnének. Hallottam a beszélgetésüket odafent, de mikor rákérdeztem nem akartak válaszolni. Ezért gondoltam arra, hogy talán te tudsz velük beszélni- mondtam kétségbeesve.

- Megpróbálhatom, de talán Bellát kellett volna megkérned rá.

- Igen tudom. És nem értem miért, de csakis vele akarnak beszélni. Valahogy most csak őt akarják a közelükben tudni.

- Nem tudom, mi bajuk lehet, de megpróbálhatok beszélni velük- állt fel nagyot sóhajtva, majd megindult az emelet felé.

- Köszönöm- suttogtam. De mielőtt Jacob felmehetett volna megjelentek Belláék.

- Sziasztok. Miről maradtunk le? –kérdezte Bella mosolyogva.

- Nem sokról. Csak Edward megkért, hogy beszéljek a lányokkal. Furának tartja a viselkedésüket- válaszolt Jacob.

- Ne… Szerelmem, szerintem maradjunk idelent- szaladt Nathalie a férjéhez és visszahúzta a kanapéhoz. –Majd Bella beszél velük.

- Én is ezt javasoltam Edwardnak. Hogy kérjen meg téged- nézett Bellára. Szerelmem elgondolkodva nézett rám, majd elém sétált.

- Te jobban tennéd, ha nem zaklatnád a lányokat. Most ne. Liz koncentrál, hátha meglátja, mikor támad Diana. Nessie pedig tudod milyen. Folyton mellette van és vigyáz rá- mondta mindezt úgy, hogy végig a testvérét nézte. Még egy pillanatra sem nézett rám. Nekem ez akkor sem tetszik. Mondhat bárki bármit. Itt valami akkor is készülődik.

- Megyek, megnézem a lányokat. Te szépen itt maradsz és nem hallgatózol- mondta és lábujjhegyre állva egy apró puszit nyomott a számra. Aztán már el is tűnt. Nathalie felé fordultam és kérdőn néztem rá.

- Te tudsz valamit és nem akarod elmondani- mondtam neki és közelebb mentem hozzá.

- Nem… nem tudok semmit- de láttam rajta, hogy hazudik. Méghozzá pont olyan rosszul, mint Bella.

- Hé-hé, Edward. Ő az én feleségem, nem Bella. Majd én kiszedem belőle, amit tud- állított meg Jacob és felesége felé fordult. –Szóval, mit is tudsz édesem?

- Semmit.

- Nagyon rosszul hazudsz. Pont, mint a testvéred- mosolygott Jacob. –De mondd el, mit tudsz. Tudnunk kell róla, ha minket is érint. Mit beszéltetek Bellával?

- Az istenit is- csattant fel. –Amit beszéltünk, az csak kettőnkre tartozik. Reméltem, megértitek abból, hogy elmentünk és nem előttetek ültünk le cseverészni. Mindent meg tudtok idejében. Legyen annyi elég, hogy minden rendben lesz, a lányokat pedig hagyjátok békén. Most nincsenek olyan állapotban, hogy a hülyeségeitekkel traktáljátok őket- kelt ki magából. Mindenki a nappaliban termett és furcsán néztek Nathalie-re a kirohanása miatt.

Megjelent a lépcső tetején Bella is a lányokkal a háta mögött.

-Mi a fene folyik itt? Mitől akadtál ki Nath?- kérdezte Bella és csatlakoztak hozzánk.

- Semmi. Csak ezek az idióták nem értik meg mit jelent a titok szó- pufogott.

- Szóval nem bíztok bennem- jegyezte meg szerelmem csak úgy magának.

- Nem erről van szó- mondtam és át akartam ölelni, de nem engedte.

- Akkor miért nem engem kérdezel? Muszáj a hátam mögött kibeszélned?

- Hiába kérdeznélek téged, nem mondanád el- háborodtam fel. Még neki áll feljebb. Hát ez remek.

- Idióta- nézett a szemembe. –Hát nem veszed észre, hogy mindent, amit teszek egyedül azért van, hogy megvédjelek benneteket? De úgy látszik feleslegesen. Mond csak. Szeretsz te még engem? Mert ha nem, nincs miről beszélnünk. Most rögtön elmegyek, ha ezt akarjátok. Nem kötelező a közelemben lenni.

- Nem ezt akartam mondani. Persze hogy szeretlek, de érzem, hogy titkolózol. És rossz, hogy nem bízol bennem- suttogtam.

- Bízom benned, csak óvatos vagyok. Egyedül ezért nem mondok senkinek semmit. Nem tudhatjuk, mit tervez Diana, azt sem hol van most mit csinál és milyen képességű vámpírokkal van körülvéve. Elég egy rossz döntés és mindannyian meghalhatunk. Kérlek, ezt értsd meg.

- Szóval ezért? Ezért nem mondasz semmit? A biztonságunk érdekében.

- Persze te lüke. Nem szívesen hazudok neked, de ha úgy vesszük, csak titkolózok. Viszont amint vége ennek az egésznek, minden olyan lesz, mint régen. Megígérem- mondta és szorosan magához ölelt. Magamhoz húztam és nm is akaródzott elengedni.

- Öö… Bocsesz, hogy megzavarjuk a meghitt pillanatot, de talán nem ártana gyakorolnunk. Ha Diana idejön, nem árt felkészülten várnunk- mondta Nessie, mire szerelmem kibontakozott az ölelésemből.

- Igazad van. Szóval, Jasper- szólította meg bátyámat Bella. –Te tudsz segíteni a felkészülésben és a lányok is. Itt az ideje, hogy komolyan vegyük Dianát. Már épp eleget ártott a családunknak. Ne haragudj Carlisle, de ezt már nem lehet szépen elsimítani.

- Akkor felőlem kezdhetjük- mondta Jasper és mindannyian az udvarra vonultunk.

- Jake, nem ártana, ha szólnál a falkának. Ha segíteni akartok, tudnotok kell, hogyan lehet a legkönnyebben megölni egy vámpírt.

Jacob megfogadva szerelmem tanácsát az erdőbe rohant, majd nem sokkal később farkas alakban tért vissza.

-Kezdjük. Emmett- szólt Jasper.

- Ne- állította meg melák bátyámat Liz. –Majd inkább én.

- Talán ez nem a legjobb ötlet- fogtam meg a kezét, de ő anyjára nézett. Én is követtem a tekintetét.

- Engedd. Tudja mit csinál- mondta szerelmem, amivel nálam újra kiverte a biztosítékot. Mi az, hogy hagyja a lányát egy kiképzett harcos ellen harcolni? Eddig a széltől is óvta.

- Nem bánom. Liz, mehet? –kérdezte bátyám és támadó állást vett fel. Lányom bólintott és elkezdték. Mind a ketten csak kerülgették egymást. Mintha előre tudnák a másik lépését, végül Jazz volt az, aki megunta ezt a macska egér játékot és támadásba lendült. Végig idegeskedtem ezt az egészet. Hiába tudtam, hogy Jasper nem értana a lányomnak, én mégis féltettem őt. De végül Jazz győzött.

- Hol tanultál meg így harcolni- kérdezte bátyám. –Nem semmi. Azt hittem veszíteni fogok.

Liz az anyjára nézett, aki bólintott.

-A Volturinál. Elég jó kiképzést kaptam- mosolygott. -De te sem vagy semmi. Kifejezetten jó vagy.

- Akkor álljatok párba- mondták mind a ketten. Párokba rendeződtünk és gyakorolni kezdtünk. A farkasok minden apró lépést figyeltek. Nézték, hogyan lehet a legkönnyebben elkapni egy vámpírt.

Napokkal később…

Másról sem szóltak az elmúlt napok, mint a gyakorlásról. Elképesztő, mennyi mindent kellett megtanulnunk. És ami a legfurcsább, hogy nem Jasper tanította nekünk a legtöbb újat, hanem a lányok.

Bella kérésének eleget téve, nem zargattam a lányokat. Nem kérdezősködtem, pedig furdalta az oldalam a kíváncsiság vajon mit titkolhatnak előttünk.

Nessie és Liz a gyakorláson kívül nem igen kereste a család társaságát. Csak Bellát vagy Nathalie-t engedték közel magukhoz. Volt, hogy órákra eltűntek, de nem kérdeztük meg hova. Viszont ami a legfurább, hogy nem is pihentek. Esténként elmentek vadászni vagy sétálgatni, de nem aludtak egy percet sem. Emellett enni sem ettek. Minden emberi szükségletet hanyagoltak.

-Készüljetek- suttogta Alice üveges tekintettel. –Diana úton van. Még ma támadnak.

- Hol lesznek, Alice? –kérdezte Jasper feleségét.

- Egy tisztáson. Forkstól néhány km-re sikerül megállítanunk őket.

- Akkor induljunk- mondta Nessie.

Mindenki összekapta magát és Alice után indultunk, hogy véget vessünk ennek az egésznek. Örökre befejezzük ezt a „harcot” és utána végre boldogan élhessünk.

Mikor a tisztásra értünk, rengeteg vámpírral álltunk szembe. Mind újszülött volt. Újonnan teremtett vámpírok, akiket a vérszomj és a bosszú hajt.

Diana ott állt a sereg élén mellette egy férfi. Gúnyosan mosolygott és előrébb lépett, de a sereg nem mozdult. És ekkor tudatosult bennem és a többiekben, hogy bekerítettek minket. Mivel a hátunk mögül több százan léptek még elő. Nem tudom, hogyan sikerült neki ennyi embert átváltoztatnia és még sem okozott felfordulást. Nem történt annyi gyilkosság, hogy vámpírokra lehessen következtetni. Ezt nem fogjuk megúszni. Bella az egyetlen közülünk, akinek támadásra alkalmas képessége van. Jó, itt van Alice és Liz. Ők látják a döntéseiket, de saját maguk védelmére alkalmas a képességük. Én is hallom, ha valaki engem akar megtámadni. De a többiek? Carlisle, Esme, Rosalie, Emmett vagy Nessie? Esetleg a farkasok? Nessie képessége csak érintés útján működik így használhatatlan. A farkasok pedig még sebezhetőbbek, mint mi. Mivel összekapcsolódik az elméjük.

-Látom te is életben vagy- mosolygott gúnyosan Diana és szerelmemre nézett.

- Igen. Tudod nem olyan könnyű, elbánni velem. De most újabb esélyt kapsz rá, hogy esetleg sikerülhessen a terved- Bella szavait hallgatva rémület fogott el. Ugye nem akarja felajánlani magát értünk cserébe?

- Így legalább egyszerre végezhetek mindannyiótokkal. Ha már Edward nem lehet az enyém, akkor a tiéd se legyen. Remélem élvezted ezt a kevéske időt a férjemmel, mert most meghalsz.

Bella hangosan felnevetett. Nem értem mi ennyire vicces. Be vagyunk kerítve ki tudja hány száz újszülöttel és ő ennyire vidám.

-El kell hogy szomorítsalak drágám. Én még nagyon sokáig boldog leszek. Te leszel az, akinek ma leáldozik a csillaga. Tudod, a múltkor nem voltam felkészülve és nem is voltam önmagam. A lányommal fenyegettél. Hogy tudtam volna ésszerűen gondolkodni? De most volt időm felkészülni. Ne aggódj.

-Elég ebből. Utolsó kívánság?

- Jaj, nem rémlik, hogy a múltkor is pont ezt kérdezted? Aztán most mégis itt vagyok. De tudod mit? Talán egy mégis lenne. Remélem, a pokolban fogsz égni az örökkévalóságig- mondta szerelmem és most valóban megijedtem tőle. Még soha nem láttam ilyennek. Soha nem féltem még tőle. De ennek is eljött az ideje. Biztos, hogy nem lennék az ellenségei helyében.

- Ez az utolsó szavad? –kérdezte gúnyosan Diana.

- Ez.

- Akkor esetben TÁMADÁS- kiáltotta és ekkor megindultak felénk.