1.fejezet

Sziasztok!

Megjött az első fejezet. Remélem tetszeni fog. A véleményeket pedig várom.  

 Jó olvasást: Rosalice.

(Edward szemszöge)

Elveszítettem. Meghalt az egyetlen személy, akit én valaha is szerettem. Az én Bellám már soha nem lesz itt velünk. Már egy teljes éve elhagyta az élők világát. Tudtam, hogy rossz döntés. De ő akaratoskodott. Bár azért nem bántam meg a döntését teljesen. Ha ő nem harcol a lányunkért, akkor most nem lenne itt velem az én drága Renesmee-m. Imádom őt. Bella halála óta ő az életem. A temetés után fogtam fel, hogy valóban elvesztettem őt. Örökre. El kell fogadnom, hogy elment és itt hagyott minket. De előtte gondoskodott róla, hogy ne maradjunk teljesen nélküle. Hiszen itt hagyta nekünk Renesmee-t. A lehető legszebb ajándékot kaptam illetve kaptuk Bellától. És ezért soha nem lehetek elég hálás neki.

Egyedül a lányom miatt van élet ebben a családban. Ő tartja a lelket mindenkiben. Miatta képes mindenki mosolyogni. Legalább ő itt van nekünk, ha már az édesanyját elvesztettük. Mindig képes mosolyt csalni az arcunkra még akkor is, ha éppen bánatosak vagyunk. Mindenkit a ujja köré csavart már az első pillanatban. Soha nem gondoltam volna, hogy én szeretni tudom őt azok után, hogy meghalt a szerelmem azért, hogy ő élhessen. Szörnyen viselkedtem Renesmee-vel, miután elveszítettük Bellát. Még csak látni sem akartam. De a nővérem és a húgom észhez térítettek. Felfogtam, hogy Bellának mennyire fontos lenne, hogy a lányunk szeretetben nőjön fel és nem helyeselné azt, amit tettem. Hiszen látni sem akartam Renesmee-t. Őt okoltam a saját hibáimért, pedig ő igazán nem tehet semmiről. De én hülye fejjel nem láttam a fától az erdőt és mindenért a lányomat okoltam. És a mai napig nem tudok megbocsátani magamnak, hogy akkor így viselkedtem. De megbántam. Iszonyatosan megbántam és megvetem magam érte. Hiszen ezt a csöppséget nem lehet nem szeretni. Ő aztán végképp nem tehet semmiről.

-Papa, papa- szaladt felém Renesmee.

- Édesem- nevetve vetette magát kinyújtott karjaim közé.

- Papa, megtanítod nekem a mama altatóját? –kérdezte, én pedig kikerekedett szemmel néztem rá. Honnan tudja, hogy írtam egy altatót az anyjának?

- Honnan tudsz te a dalról édesem? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- A mami mindig azt dúdolta nekem és szeretném megtanulni.

- És miért pont azt szeretnéd?

- Mert az a kedvencem. Kérlek, papa. A kedvemért- nézett rám kiskutya szemekkel. Lefogadom, hogy Alice tanított meg neki, hogyan kell hízelegni.

-Rendben van. Gyere- fogtam meg a kezét és a zongorához vezettem. Leültettem magam mellé, majd szépen megmutattam neki egyesével minden hangot. Nagyon okos kislány, és ahogy láttam, hamar megjegyezte.

- Most pedig játszd el.

- Ahogy óhajtja kisasszony- mosolyogtam rá, majd játszani kezdtem a dalt. Utoljára akkor játszottam, mikor Bella még életben volt. Azóta a zongorát nem is használtam. Viszont ahogy leütöttem az első billentyűt, megrohamoztak az emlékek.

Az első találkozásunk a biológia órán, a Port Angelesi este, az első együtt töltött napunk a rétünkön. Aztán James, a szakításunk, a Volturi, az újszülöttek és Victoria. És végül az esküvőnk. A nászutunk Esme szigetén, és az itthon töltött napok, a temetés. Charlie és Renée fájdalomtól eltorzult arca és szenvedései. Én okoztam a halálát. Egyedül én vagyok a hibás. Miattam nem lehet a lányom az édesanyjával.

-Nem a te hibád testvérem- fogta meg a vállam Jasper. –Ne hibáztasd magad. A múlton már nem tudsz változtatni.

- Nem lehet szavakba foglalni azt a fájdalmat, amit érzek.

- Hagyd, hadd fájjon. Talán akkor jobb lesz. Egy idő után a fájdalmad is enyhülni fog.

- Igazad lehet. De nagyon fáj. Ráadásul igazságtalan voltam a lányommal szemben is.

- Ne hibáztasd magad. Érthető, hogy nem akartál róla tudomást venni, miután meghalt a feleséged. De mellette vagy. És helyre hoztad a hibát, amit elkövettél.

- Szerinted Bella megtudja nekem valaha bocsátani, hogy megtagadtam a lányomat?

- Soha nem haragudna rád- szólalt meg lányom, mire rákaptuk a tekintetünket. –Nem hibáztat azért, amiért nem voltál képes azonnal elfogadni engem. De itt vagy velem és a családoddal. Mindennél jobban szeretsz és nem hagytál el engem. Ezért nincs mit megbocsátania neked. Szeret téged és azt szeretné, ha boldog lennél. És ha… ezt nem fogom mondani- fordult az ajtó felé. –Nem akarom, hogy mással legyen. Te miért szeretnéd?

- Kicsim, kihez beszélsz? –kérdeztem és magamhoz húztam.

- Hát a mamával. Ő nem akarta, hogy megtudjátok, hogy itt van, de én látom őt.

- Tessék? –kérdeztem. Mi az, hogy a lányom látja az anyját? Hogyan lehetséges ez? És…

- Rensemee, az igazat mondd- kérte Jasper és maga felé fordította a lányom.

- Igazat mondok Jazz bácsi. A mami itt van. Azóta látom, hogy megszülettem. Mindig mellettem volt és sokat mesélt nekem. Tőle tudok mindent a múltatokról. Honnan tudnám, hogy a kedvenc színe az minden nap attól függött, milyen színű a szemed vagy, hogy nem szerette az hideg és nedves dolgokat? Te és a többiek soha nem beszéltetek róla. Komolyan, csodálkozok, hogy nem vettétek észre, hogy nem kérdezősködök az anyám felől. Megértem, hogy neked fáj az elvesztése, de úgy érzem, jogom van tudni róla, milyen volt az édesanyám. Mindent tőle tudok, mert te nem meséltél róla, csakis annyit, amennyit muszáj volt és a többiek sem mondtak semmit, nehogy megbántsanak téged. Nem mama, tudnia kell- nézett mögém.

- Renesmee, kislányom. Kérlek.

- Apa. Tudom, nem hiszel nekem, de…

- Hiszek neked drágám. Elhiszem, hogy látod a mamát.

- Nem. Nem hiszel nekem, csak szeretnéd, ha megnyugodnék. De most szeretnék egyedül lenni- mondta. Majd felszaladt a szobájába. Ekkor vettem észre, hogy mindenki a nappaliban áll és végighallgatták a lányom kifakadását.

- Apa, lehetséges, hogy látja Bellát?

- Nem tudom fiam. Talán. Lehet, hogy Bella nem tudott tőle elszakadni a halál után sem és még mindig velünk van és Renesmee látja. De nem biztos. Bár kétlem, hogy a kislány csak úgy kitalálná.

- Meséltetek neki az anyjáról? –kérdeztem a többiektől, de mindannyian megrázták a fejüket.

- A rád való tekintettel nem meséltünk neki semmit. De nem is kérdezősködött- mondta Rose.

- Talán jobb lenne, ha felmennék és megnézném, hogy van- álltam fel, de ekkor leesett az egyik váza az asztalról és hatalmas csörömpöléssel ért földet.

- Szerintem ez egy határozott nemet jelent, ha Bella valóban itt van közöttünk. Hagyd egy kicsit Nessie-t- fogta meg a vállam Alice.

- Szerinted tényleg tud vele beszélni?

- Lehet, hogy ez is egy képesség. Olyan, mint a jövőbelátás vagy a gondolatolvasás. Nem találna ki ilyeneket magától és az esze sem ment el- nézett rám Alice én pedig visszaültem a zongoraszékre. Lehetséges, hogy Bella tényleg itt van köztünk? És a lányom látja őt? Megmagyarázná az összes furcsaságot, ami mostanság történt. És a lányom nyugodtságát is. Hiába mondtuk el neki, hogy az édesanyja meghalt, ő azt mondta, hogy érzi őt. És tudja, hogy mellette van. Vajon már akkor is látta őt? És miért csak Renesmee látja? Mi miért nem?

(Bella szemszöge)

Nem gondoltam volna, hogy a lányom ennyire kiborul. Szegényt nagyon rosszul érintette, hogy az apja nem hisz neki. Mégis mit vártam? Hogy amint a lányom közli velük, hogy egy ideje itt vagyok, még ha csak szellemként is, de azonnal elfogadják a helyzetet? Nem. Ezt aztán végképp nem vártam. De hogy kételkedhetnek egy gyermek szavában?

- Talán jobb lenne, ha felmennék és megnézném, hogy van- állt fel Edward. Valamit csinálnom kell. Nem hagyhatom, hogy most felmenjen hozzá. Nekem kell beszélnek a lányunkkal. Már úgy se maradhatok sokáig.

Hirtelen ötlettől vezérelve meglöktem a vázát, az pedig hatalmas zajjal ért földet.

- Szerintem ez egy határozott nemet jelent, ha Bella valóban itt van közöttünk. Hagyd egy kicsit Nessie-t- állította meg Alice a testvérét én pedig felmentem a lányom szobájába. Itt az ideje mindent elmondanom neki. Mondjuk, fogalmam sincs hogyan verhettem le a vázát, mikor szellem vagyok. Na, mindegy. Erre később úgyis kapok választ. Legalábbis remélem.

- Renesmee- érintettem meg a vállát, mire rám emelte könnyes tekintetét. –Gyere ide édesem- nyújtottam ki a kezem. Éreztem őt. Néhány hónapja sikerül őt megérintenem és ő is érez engem. Bár nem mondták, hogy ez lehetséges, de boldoggá tesz. Nagyon boldog vagyok, mikor hozzám ér és úgy érzem arra a kis időre, hogy valóban élek, nem csak szellem vagyok. De aztán rá kell jönnöm, hogy mindez csak szép álom.

- Apu nem hisz nekem- sírta.

- Édesem, nyugodj meg. Hinni fog. Majd én segítek neked. Mindannyian hinni fognak. De értsd meg őket. Nem látnak engem és kételkednek. De ne aggódj. Minden rendbe jön.

- Hogyan?

- Még nem tudom. De most nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni, méghozzá nagyon komolyan- fogtam kezembe az arcát. Muszáj mindent elmondanom neki, hogy aztán boldogulhasson.

Megtörölte a szemét és érdeklődve nézett rám.

-Hatalmas erő van a birtokodban. Nem csak annyit tudsz, amennyit most. Te vagy a legerősebb. És erre fel kell készülnöd. Engem azért küldtek ide, hogy segíthessek neked. Az volt a dolgom, hogy figyeljem a fejlődésed és óvjalak. Hatalmat kaptam, hogy megvédjelek, de senki más nem láthatott csak te. Egy évet kaptam. És ez hamarosan letelik. Gondoskodnom kellett róla, hogy a jó oldalon maradj. Sokan lesznek az életed során, akik bántani akarnak vagy maguk mellé állítani, de mindig jusson eszedbe, amit most mondok. Te vagy maga a megtestesült jóság. Nem használhatod az erőd rosszra. Ha megteszed, nagyon rosszul járhatsz. Bár kétlem, hogy a családod hagyná, hogy bármi rosszat elkövess. Én mindig vigyázni fogok rád, de már csak fentről. Vissza kell mennem édesem. Nem maradhatok itt tovább. Ezért kértem, hogy mondd azt a papának, hogy keressen magának valaki mást. Egy mamát, aki vigyázhat rád itt lent is.

- Mami, ne menj el.  Kérlek. Nekem nem kell más- a könnyei már patakokban hulltak. Annyira megsajnáltam, de én sem tehetek semmit. Én csak egy porszem vagyok. Nem én döntök. Így is tovább maradtam, mint lehetett volna.

- Édesem, nézz rám. Mindig veled leszek. Örökké. Amíg gondolsz rám, addig én veled leszek.

- Mami én… - kezdte, de ekkor megjelent a Cullen család és aggódva figyelték Renesmee-t. Edward azonnal mellé suhant és átölelte őt. Azonban a lányom csak engem nézett. Le sem vette rólam a szemét. Mintha attól félne, bármelyik pillanatban eltűnhetek. És mennyire igaza van. Bármikor visszahívhatnak. Akármelyik percben. Csak remélni tudom, hogy előtte szólnak és elbúcsúzhatok rendesen a lányomtól.

- Renesmee, lányom. Mi a baj? –kérdezte aggódva Edward és maga felé fordította a kislány fejét.

- Anya el akar menni.

- Nem akarok elmenni édesem, de muszáj. Kérlek, érts meg.

- Hogy érted ezt?- kérdezte mohón Edward.

- Azt mondja, muszáj mennie. El fog hagyni. Örökre elmegy és én sem láthatom őt.

A szívem szakadt meg, mikor újra sírni kezdett. Miért nem csinálnak valamit. Nyugtassák már meg.

- Jasper, mi a fenéért vagy itt, ha nem használod a képességed- keltem ki magamból és ekkor történt valami. Jasper felém kapta a fejét és értetlenül nézett, majd megszólalt.

- Bella? Bella, te vagy az? –kérdezte és beljebb lépett a szobába.

- Mi? Hallod őt? Te is? – kérdezték a többiek, de ő elhallgattatta őket. Szóval ő is ért engem? Egy próbát megér.

- Jasper. Én vagyok az. Bella- sétáltam elé és a fülébe suttogtam.

- Ezt nem hiszem el. Bella. Itt van. Renesmee nem csak képzelődött. Tényleg itt van.

- Jól van. Ha kicsodálkoztad magad, akkor nyugtasd meg a lányom. Ne altasd el, csak nyugtasd meg.

- Rendben- mondta, majd koncentrálni kezdett. Pár perc múlva a lányom már csak szipogott.

- Jazz, Jazz- rángatta a vállát Alice. –Minden rendben?

- Igen. Itt van. Hallom őt. Ez hogy lehetséges? –kérdezte. A többiek értetlenül néztek, de én tudtam, hogy tőlem várja a választ.

- Nem tudom. Talán túl erősen koncentráltam rád. És…- folytattam volna, de ekkor hirtelen eltűnt a szoba és egy fehér helyiségben találtam magam. Hát ezt nem hiszem el. Miért pont most, mikor végre nem csak a lányom hall.

- Azért drága Bellám- sétált elém egy fehér ruhás nő. Felismertem. Ő volt itt, mikor legelőször idekerültem. Ő adott nekem utasításokat és küldött vissza a földre. Na, akkor újra felkerültem ide. Szuper- –Mert vissza kell jönnöd.

- Tudom. Meredith. Pontosan tudom, de kell még egy kis idő.

- Nem most azonnal. Kapsz még három napot. Három nap elég lesz, hogy elbúcsúzz. Tanítsd meg a lányod mindenre, amit te tudsz. Mindenre, amit tanítottam neked, amíg itt voltál. Ahogy most visszakerülsz, mindenki hallani fog. Nem látnak majd. Arra ezután is csak a lányod lesz képes. De hallani fognak és a legutolsó pillanatban majd látnak és éreznek. Azt a percet használd ki, mert utána vissza kell jönnöd. Ez a sorsod. Magára kell hagynod a lányod, hogy ő legyen a legjobb. A fájdalom, melyet az elvesztésed okoz neki, az fogja mindennél és mindenkinél erősebbé tenni őt.

- Miért kell ennyit szenvednie?

- Mert ha meglenne mindene, akkor egy komolyabb kísértésnél nem habozna a rosszat választani. De az a fájdalom, amit egy anya elvesztése okoz, megerősíti majd és emlékezni fog, mit mondtál neki és végül helyesen fog dönteni.

- Rendben van. És mi lesz velem?

- Azt majd megbeszéljük. Most menj vissza. És ne feledd. Add át neki, amit tanultál. Mindent- mondta, majd távolodni kezdett én pedig visszazuhantam a földre. Jó, nem szó szerint zuhantam, de újra a Cullen villában voltam. Ahol hatalmas volt a káosz.