2.fejezet

(Bella szemszöge)

Mindenki kész idegroncs volt. Ezt én tettem? Miattam ilyen mindenki? Talán hiba volt elmondanunk nekik, hogy itt vagyok. De muszáj volt. Én már csak három napig leszek itt, hogy vigyázhassak rájuk és segíthessek nekik, de a legfontosabb a lányom. Át kell adnom neki mindent. Mindent, amit tudok, hogy aztán helyesen cselekedjen.

-Itt van a mami. Visszajött- kiáltott fel lányom a hátam mögül.

- Bella, itt vagy? –kérdezte Jasper. Gondolom elmondta a többieknek, hogy hallott engem. De várjunk csak. Mit is mondott Meredith? Hogy mindenki hallani fog ebben a három napban? Igen. Ezt mondta. Gyerünk Bella. Itt az idő, hogy egy év elteltével újra beszélhess velük. Úgy igazán és ne csak úgy, mintha egy falhoz beszélnél.

- Mami, mondj valamit- nézett rám könyörgő szemmel Renesmee.

- Rendben van- mosolyogtam rá és felemeltem. Körbenéztem és ekkor vettem észre, hogy mindenkinek nyitva maradt a szája a csodálkozástól, kivéve Jaspert.

- Hova tűntél? –kérdezte Jasper. Ő volt az egyetlen a lányomon kívül, aki kommunikáló állapotban volt.

- Ébresztő mindenki- kiáltottam, mire felébredtek. Emmett le is esett a fotel karjáról, amin jót nevettünk. –Nem kell ismételned. Hallanak engem. Mindannyian- mondtam Jaspernek, mert már éppen tolmácsolt volna.

- Viszont nem látlak. És eléggé fura, hogy Nessie a levegőben lebeg.

- Pedig látni még most nem fogtok. Egyelőre érezni sem. A lányom az egyetlen, aki lát, hall és érez is egyszerre engem. Csak vele tudok fizikai kontaktust felvenni. Majd elmagyarázom miért.

- Bella? Tényleg te vagy az? –ébredt fel a kábulatból Edward.

- Igen. Én vagyok. Kérlek, nyisd ki a lelked. A szemeddel nem láthatsz, de a lelkeddel igen. Ne kételkedj. Hallod a hangom. Bár nem látsz, nem érzed az illatom, tudod, hogy én vagyok. A lelked mélyén érzed. Csak hinned kell.

- Sajnálom Bella. Annyira sajnálom. Elkéstem. Nem tudtalak megmenteni. Pedig bíztál bennem, de én cserbenhagytalak.

- Nem. Ilyen eszedbe se jusson. Nem hagytál cserben. Én akartam. Akartam ezt a kislányt még akkor is, ha tudtam, mekkora árat kell fizetnem érte. 

- Azért is bocsánatot kell kérnem. Hiszen őt okoltam a halálodért.

- Edward. Nézz a lányunkra. Nézz rá. Olyan, amilyennek megálmodtam. És bár rosszul esett látnom, hogy nem érdekel a lányod és elutasítod, meg tudtalak érteni. Valószínűleg a helyedben ugyan így reagáltam volna. De megbántad és az óta is szereted. Tudom, hogy az életedet adnád érte és helyettem is szeretted. Nem lehetek neked elég hálás azért, amiért ennyire szereted. És ne félj. Nem okoztál nekem csalódást. Az elejétől fogva láttalak benneteket. Itt voltam veletek és mindent láttam illetve hallottam.

- Mindent? –nyelt egy nagyot Emmett.

- Jaj- nevettem fel. –Ne aggódj. Nem voltam kíváncsi a csodás éjszakáitokra Rosalie-val. A lányommal töltöttem minden időmet, de azért mindenkit szemmel tartottam.

- Itt voltál végig?

- Igen. És Renesmee-n kívül más nem látott. Miatta küldtek vissza. Az volt a feladatom, hogy rá vigyázzak.

- És miért nem árultátok el hamarabb, hogy itt vagy? –kérdezte Alice.

- Mert nem hittetek volna Renesmee-nek. Bár sokszor én is szerettem volna, ha megértetek, mert akkor el tudtam volna mondani, ha nem tetszik valami. De így? Kénytelen voltam beletörődni abba, hogy a lányomat úgy becézitek, mint a tengeri szörnyet. Egyáltalán nem tetszik a Nessie- grimaszoltam- mire a karomban tartott kislány nevetni kezdett.

- Mami, nagyon vicces vagy.

- Tudom életem. Üljünk le, mert valami nagyon fontosat kell elmondanom- mindenki helyet foglalt én pedig a lányommal leültem Edward mellé. Majd beszélni kezdtem. –Azért hallhattok engem, mert nemsokára el kell mennem. Örökre. Nem jöhetek vissza soha többet. Az előbb éppenséggel felhívtak és kiadták a parancsot. Elmondták mit kell tennem és erre van három napom. Utána el kell mennem végleg.

- Nem, nem és nem. Nem engedem, hogy elmenj- szorított magához kislányom.

- Ha engedsz, ha nem, nekem mennem kell. Nem én döntöttem. Ennek így kell lennie- de nem mondhatom el neki, hogy ettől lesz erős. Ezt nem közölhetem vele. Nehogy valamit elrontsak a jövőjében ezzel az információval. Csak annyit mondok, amennyit lehet és szükséges. –Én már meghaltam. Azért küldtek ide, hogy vigyázzak rád. Renesmee ereje hamarosan nőni fog. De nem használhatja rosszra. Ha megteszi, annak következményei lesznek. Ezt az erőt sokan akarják majd megszerezni és meg kell védenetek őt. Minden áron- mondtam a család felé fordulva. Bár ők nem láthatnak, attól én még látom őket. És tudom, hogy a jó útra terelik majd a lányom. Belőle nem lehet gonosz. Nem. 

- Úgy lesz lányom. Úgy lesz- mondta Carilsle.

- Köszönöm. Nos van három napunk. A lányomnak átadok mindent, amit nekem odafönt tanítottak. Mindent, amire szüksége lesz. Viszont meg kell tanítanotok harcolni. Rád bízom a kiképzését Jasper. De Edward nem lehet ott.

- Miért?- háborodott föl az említett.

- Mert nem lennél képes végig nézni, ahogy Jasper tanítja a lányod harcolni. Képtelen lennél egyhelyben állni és nézni, ahogy a földre szorítja. Vagy, hogy úgy néz rá, úgy elemzi a kicsi lányodat, mint az ellenséget. De neki ez a dolga. Megölni nem fogja, de Renesmee nem hagyatkozhat majd folyton a képességeire. Egy napon lesz nála erősebb. Kinek a képessége végezni tud majd a lányunkkal. Ezt pedig nem hagyhatjuk. Az erejével kapcsolatban én tanítom. Minden tudást átadok neki és mikor ezek jelentkeznek, nem lesz velük probléma. Viszont edzésben kell lennie.

- Értem- bólintott Jasper. –Mindent, amit tudok át fogok adni neki. Mikor kezdjük a gyakorlást?

- Amint eléri a végleges korát. Most 13 évesnek néz ki. Még egy fél év vagy egy év és kezdődhet. Amint megmutatkozik az ereje, nem lesz nyugtotok. Támadni fognak, de ti nem adhatjátok fel. Renesmee meg fog védeni benneteket.

- Mit akarnak majd Renesmee-től? –kérdezte csöndesen Esme.

- A hatalmát. De mivel azt nem vehetik el tőle, így megpróbálják majd maguk mellé állítani őt. A föntiek mindenben segítenek majd, de nyíltan nem avatkozhatnak közbe.

- És kik azok, akik…

- Gonoszak. Még én sem tudom kik. Azt nem árulták el. De veszélyesek. Annyira rossz, hogy nem lehetek itt. Hogy nem segíthetek nektek. De azt mondták, én ezzel segíthetek. Még csak azt sem tudom, mi lesz velem, miután itt végeztem-hajtottam a fejem a lányom vállára ő pedig elkezdte simogatni az arcom.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Carlisle.

- Még nem döntötték el vagy csak nem akarták velem közölni. Nem tudom. De itt az ideje lefeküdni angyalom- álltam fel a lányommal együtt. –Holnaptól indul a három nap és hosszú lesz. Nekem elhihetitek- mondtam és felvittem a lányom. Miután lefürdött, már pizsamában szaladt oda hozzám, egyenesen a karjaimba.

- Mesélsz nekem valamit? –kérdezte.

- Nem vagy te már a meséhez egy kicsit idős? 

- Nem. Dehogy is- bújt be az ágyba. Lefeküdtem mellé és belekezdtem egy saját történetbe.

- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány. De nem akármilyen kislány volt ő. Hatalma volt a világ felett. Méghozzá óriási. Sajnos a mamáját elvesztette, de ott volt neki a családja. A nagyszülők, a nagynénik és nagybácsik és természetesen a papája. Mindenki nagyon vigyázott rá, még a mamája is föntről a mennyből. Mert a kislányt folyton üldözték a gonoszok. Azok, akik meg akarták szerezni a kislány erejét. Hatalmas háború dúlt ezért az erőért, de mivel a kislány jó volt, megmentette a szeretteit és véget vetett a háborúnak. A harc után mindenki tisztelte és szerette. Soha senki nem mert többet ellene fordulni. A mamája pedig nagyon büszke volt rá. Mert látta fentről. Látta minden lépését és segítette, ahogy csak tudta. A kislány, aki időközben felnőtt, megtalálta a szerelmet és végül boldogan élt a családjával és a szeretteivel. Itt a vége, fuss el véle- suttogtam a végét, mert már elaludt. Adtam egy puszit a homlokára, majd kimentem a szobából. Úgy döntöttem mindenkivel egyesével beszélek. A lányom most úgyis alszik, úgyhogy nem fog hiányolni. És sajnos hozzá kell szoknia a hiányomhoz. Meredith szerint csak így lehet igazán erős. De nagyon fáj így látnom őt. Szenvedni fog. Tudom. Ismerem már annyira, hogy tudjam, össze fog omlani. De ezzel majd három nap múlva foglalkozom. Most beszélnem kell Rosalie-val. Így mivel kopogni nem tudok hangosan szóltam, mielőtt beléptem a szobába. 

- Emmett, Rosalie, bemehetek? –kérdeztem.

- Persze. Gyere csak Bella- mondta Rosalie kedvesen.

- Köszi. Tudjátok, szokatlan, hogy nem tudok kopogni.

- Nekünk pedig az, hogy nem látunk- durcizott Emmett.

- Túl rövid ez a három nap, hogy mindent megtehessek, amit szeretnék. De úgy döntöttem mindenkivel beszélek és hozzátok jöttem először.

- Miről szeretnél beszélni?

- Mindenről. Először is szeretném megköszönni, hogy támogattál és segítettél a terhességem alatt. És szeretném, ha nagyon vigyáznátok a lányomra.

- Ezt kérned sem kell- mondta Rosalie, de szegény nem tudta merre nézzen.

- Itt vagyok az ajtó előtt. Beszélj nyugodtan az ajtónak- mosolyogtam. –Tudom, hogy nem könnyű ez az egész. És azt is, hogy mindig is gyermeket szerettél volna. Itt az alkalom. Szeretném, ha segítenétek Edwardnak felnevelni a lányunkat. Tanítsátok őt. Legyen olyan, mint ti. Épp olyan erős és szép, mint te Rosalie. És ne legyen nagyon komoly. Ebben számítok rád Emmett. Ígérjétek meg nekem, hogy gondoskodtok róla- kértem őket.

- Megígérjük.

- Köszönöm.

- És Bella- állított meg Rosalie, mielőtt kimentem volna.

- Igen?

- Köszönök mindent. Nem éppen így szerettem volna egy kisgyermeket. Nem a te életed árán, de nagy öröm számomra, hogy ő itt van. Eleinte valóban nem számított nekem az életed- hajtotta le a fejét –de egyre jobban megkedveltelek és fájt a halálod. Elismerem, nem kedveltelek túlzottan, de ez megváltozott.

- Köszönöm nektek. Most megyek. Még beszélek a többiekkel. Köszönöm- mondtam, majd elhagytam a szobát és megkerestem Esmet és Carlislet. Ők is a szobájukban voltak. Mindenkivel beszéltem Rosalie-val és Emmettel, Esme-vel és Carlisle-val és végül Alice-val és Jasperrel. Már csak egy valaki maradt ki. A lányom apja. Edward.

Egyenesen Edward szobájába mentem. Mivel kopogni nem tudok, ezért csak átmentem az ajtón. Tudtam, hogy egyedül van. Milyen jó lenne, ha kopognom kéne. Az azt jelentené, hogy élek és ember vagy vámpír vagyok. Edward a kanapén ült maga elé meredve.

- Van ami soha nem változik- mondtam, mire ijedtében felugrott én pedig felnevettem.

- Annyira rossz, hogy nem látlak, nem érezlek. Nem hallom mikor jössz, fogalmam nincs éppen hol vagy.

- Edward, gyere, üljünk le- nyújtottam ki a kezem, de hiába. Nem látott, így nem tudhatta, mit csinálok. –Tudod mit? Ülj le én pedig majd elmondom hol vagyok.

Edward leült a kanapéra én pedig az ölébe. Bár nem érzékelt, de nekem jó volt ott ülni. Éreztem, hogy biztonságban vagyok, még akkor is, ha nem tart sokáig ez az állapot.

- Jaj, olyan rossz, hogy nem tudlak megérinteni- láttam a szomorúságot a szemében.

- Itt ülök az öledben. Ne aggódj. Az utolsó pillanatban látni fogsz. Még egyszer utoljára, mielőtt elmennék- vigasztaltam.

- Valóban?

- Igen. Megengedték. Akkor utoljára még láthatsz olyannak, amilyen vagyok. Aztán szeretném, ha elfelejtenél.

- Nem foglak elfelejteni soha. Ezt ne is kérd tőlem.

- Akkor legalább próbálj meg továbblépni. Keress magadnak valakit, akit szerethetsz. Aki él és nem csak egy szellem- fintorogtam.

- De Bella. Nekem nem kell senki más rajtad kívül.

- Edward, nem helyes, hogy egyedül vagy. A lányunknak is szüksége lesz valakire, akivel úgy beszélhet majd, mint velem. Én el fogok menni. Nem maradhatok. Én már nem élek. Kérlek. A kedvemért próbálj meg tovább lépni. Nem azt kérem, hogy felejts el. Hanem, hogy szeress valaki mást. 

- Nem vagyok rá képes. Nem tudnék úgy szeretni senkit, mint téged.

- Még csak nem is ezt kértem. Hanem hogy szeress valakit. Még ha nem is akkora szerelemmel, mint engem. Kérlek. Majd én megtalálom neked a megfelelő személyt, csak annyit kérek, hogy ne hagyd elmenni. Jó? Megígérem, olyat keresek, aki méltó lesz arra, hogy a te feleséged és a lányunk anyja legyen.

- Bella…

- Nem. Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagyod ki a lehetőséget- kötöttem az ebet a karóhoz.

- Nem ígérek olyat, amit nem fogok betartani.

- Edward, ne csináld ezt.

- Nem Bella. Téged szeretlek és ha te nem lehetsz velem, akkor nem kell más. Téged úgy sem tud pótolni senki.

- Az istenit, lányok nem tudnátok segíteni? –kérdeztem és az égre néztem. –Csak egy kicsit. Meredith. Könyörgöm.

- Kihez beszélsz Bella?

- Odafönt van egy nő. Meredith. Ő küldött vissza. Ő egy angyal vagy ilyesmi. Legalábbis ezt mondta mikor legelőször felkerültem oda. És szeretném, ha belevernék abba a makacs fejedbe, hogy az lesz a legjobb, ha elengedsz. Mert ha nem teszed meg, én sem lelek békére soha. Ezt szeretnéd? Hogy szenvedjek a tudattól, hogy itt hagytalak benneteket miközben tudom mekkora fájdalmat okoztam. Valóban ezt akarod?

- Nem. Dehogy is. Soha nem akartam, hogy szenvedj. De érts meg. Képtelen vagyok elfelejteni téged. Mindenhol ott vagy. A fejemben, a szívemben. Mindenhol. Nincs olyan emlékem, amiben ne szerepelnél.

- Tudom Edward, de… - kezdtem volna, de ekkor fényleni kezdett a kezem. Felálltam és mikor a tükör elé sétáltam akkor vettem észre, hogy az egész testemet körülveszi ez a fény.

- Kapsz pár percet. Győzd meg, addig látni fog, aztán nem. Nem tudjuk sokáig tartani ezt az állapotot, úgyhogy siess- hallottam meg a fejemben Meredith hangját.

- Bella? –kérdezte Edward és rám nézett.

- Néhány percünk van csak- mondtam. –Nézz a szemembe. Nézz rám. Ígérd meg, hogy újrakezded az életed- mondtam egyenesen a szemébe nézve. Muszáj rávennem őt. Muszáj.

- Nem. Itt vagy, újra látlak és…

- Edward, pár percig láthatsz csak. Fogadd el, hogy meghaltam. Én már nem tartozom ide. Az én helyem fönt van. Te pedig keresni fogsz magadnak valakit, akivel boldog lehetsz, és aki pótolni tudja azt az űrt, amit én hagytam az életetekben. Kell egy anya a lányunknak. Ne foszd meg őt ettől a lehetőségtől.

- Én…

- Csinálj valamit, nem tudjuk tovább húzni az időt. Nem szabadna ezt tennünk. Baj lesz belőle, ha még több ideig lát- hallottam meg újra a hangot.

- Ígérd meg. Kérlek- néztem rá könyörgőn, mire beadta a derekát.

- Rendben. Megígérem- hajtotta le a fejét.

- Köszönöm- suttogtam és éreztem, hogy újra láthatatlan leszek. Legalábbis az ő számára.

- Várj, Bella. Várj, kérlek. Ne menj el- kiáltotta, amint eltűntem.

- Itt vagyok. Nem mentem sehová, csak újra olyan vagyok, amilyennek lennem kell- motyogtam szomorúan. Mert bármennyire is fáj, nekem már nem szabadna itt lennem. Majd megszakad a szívem, ha bele gondolok, hogy Edward valaki mást fog ölelni, csókolni, érinteni és másnak mondja majd, hogy szereti és nem nekem. De így a helyes. Én már nem élek. És soha többet nem lehetek velük. Soha.