10.fejezet

(Nessie szemszöge)

A szobámban ültem, az ágyamon és magam elé meredtem. Mint valami zombi. Én külső szemlélőként látta magam. Egy élettelen zombira hasonlítottam. A szemem alatt lila karikák, a bőröm még a szokásosnál is fehérebb, a szemem üveges. Mint mikor látomása van Alice-nak. Rosalie és apa mellettem voltak. Apa a karomat szorongatta és ráhajtotta a fejét. Rosalie mellettem ült és próbált valami reakciót kicsalni belőlem, de nem úgy tűnt, hogy bármire is figyelnék. Mind a ketten könnyek nélkül zokogtak és várták a csodát. Hallottam, ahogy apa azt kéri anyától, hogy adjon vissza nekik, hogy nem akarnak elveszíteni. De mind hiába volt. Én továbbra sem mozdultam.

-Vajon meddig lesz még ilyen állapotban, mielőtt…?- kérdezte erőtlenül Rosalie.

- Nem tudom. De most még legalább itt van. Még életben van.

- Ez nem élet Edward. Egész álló nap itt ül. Nem eszik, nem iszik és még vadászni sem jár. Meg sem szólal, mióta a műtét nem sikerült. Ráadásul Adriana is meghalt.

Szóval a műtét sikertelen lesz és elveszem Adriana életét is. Nem. Ez nem lehet. Nem engedhetem, hogy miattam meghaljon egy ilyen ártatlan és tiszta lelkű ember, mint Adriana. Nem fogom elvenni tőle az életét csak azért, mert nekem szükségem van egy vesére. Én így is, úgy is meghalok. És ha már ennek kell történnie, akkor nem fogom megfosztani Adrianát az életétől. Nem lehetek ilyen önző. Nem, nem, nem….

-Nessie, Renesmee ébredj fel- rázogatott valaki, mire kinyitottam a szemem és szembe találtam magam Rosalie-val. –Jól vagy? –kérdezte, de nem volt erőm válaszolni. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Még mindig az álmomban hallottak jártak a fejemben. –Miért nem válaszol? Mi történhetett vele? –kérdezte hisztérikus nénikém és elfordította rólam a tekintetét.

- Nem tudom. Hiszen nem volt rohama, a gépek sem jeleznek semmilyen eltérést. Csak rosszat álmodott- értetlenkedett Adriana és azonnal átvette Rosalie helyét, majd a gépeken kezdett valamit nyomkodni. Mikor rájött, hogy nem történt semmi, felém fordult. – Renesmee, szólalj meg. Kérlek. Ne csináld ezt. Mondd el, mi a baj. Hallod? Megijesztesz- nézett rám kétségbeesetten. Belenéztem a szemébe, ami tele volt melegséggel és gyengédséggel. Aggodalom és félelem tükröződött tekintetébe és képtelen voltam ellen állni kérlelő szavainak. Mintha eddig sötétségben ültem volna, de megjelent ő, a kezét nyújtotta és kivezetett a sötétből. Pontosan így éreztem magam. Úgy éreztem muszáj megszólalnom.

-Jól vagyok- suttogtam és ekkor mind a ketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

- Mi történt? Miért nem válaszoltál? –kérdezte Rosalie és ekkor végre elszakítottam a tekintetem Adrianáról és nénikémre néztem.

- Fogalmam sincs. Egyszerűen nem ment. De lehet, hogy nem is akartam- hajtottam le a fejem.

- Mit álmodtál? –váltott témát Adriana.

- Nem… én nem…- nem akartam neki elmondani. Nem volt hozzá erőm. Képtelen vagyok azt mondani neki, hogy az áldozata hiábavaló lesz, mert nem segít rajtam a műtét. Hogy ő is meghal és idővel én is. De muszáj lesz, ha meg akarom menteni az életét. El kell nekik mondanom, hogy még véletlenül se engedjék, hogy sor kerüljön a műtétre. Nem akarom az ő életét is elvenni, ahogy anyuét. Arra képtelen lennék.

- Nem sikerül a műtét. És te is meg fogsz halni- suttogtam és eleredtek a könnyeim.

- Ezt honnan veszed? –kérdezte, de mintha nem is rám figyelt volna.

- Láttam. Láttam saját magam és a családom, amint azért szenvednek, mert nem sikerült a műtét és te is meghaltál.

- Az csak egy álom volt. Nem egy látomás- fújta ki megkönnyebbülten a levegőt és kissé elmosolyodott.

- Hogy vagy képes mosolyogni, mikor az életedről van szó? –kérdeztem felháborodva. Hát valóban ennyire nem érdekelné a saját élete?

- Nekem nincsen életem. Nem vagyok ember. Én már rég halott vagyok. Azért küldtek, hogy megmentsem az életed és ez sikerülni is fog. Ha meghalok műtét közben, akkor az felsőbbrendű utasítás lesz. De nem félek a haláltól. Számomra az már nem ismeretlen- mosolygott tovább. Egyáltalán nem értettem semmit. Mi az, hogy már rég halott? Ez meg hogy a fenébe lehetséges? Hiszen itt van előttem.

- Hogy érted ezt? –kérdezte Rosalie is.

- Emlékezz… Nem mondhatok sokat- figyelmeztette. –Én egyszer már meghaltam. És nem olyan rossz, mint azt ti gondoljátok. Sokan azért félnek a haláltól, mert ismeretlen számukra. Fogalmuk sincs, hová kerülnek vagy mi vár rájuk. De nem rossz. Én már csak tudom- mondta az emlékeibe meredve. Próbáltam előszedni a gondolatolvasást. Látni akartam, amit ő. Tudni akartam mindent. Hiszen ha minden igaz, én is úgy végzem. Holtan.

- Ne próbálkozz. Úgysem láthatod. Nem szabad tudnod róla. Veszélyes dolog lenne. Elégedj meg annyival, hogy egy nagyobb hatalomnak szüksége van rád. Hiszen ők adták neked a hatalmat és ezt nem mindenki tudná úgy irányítani, ahogyan te. Szükségük van rád és nem fogják hagyni, hogy meghalj. Csak a képzeleted vetítette ki álmodban a félelmeidet. Te nem halhatsz meg. Legalábbis nem most. Még nem. Nem jött el a te időd- suttogta rám nézve.

- Ha én nem is, de veled mi lesz?

- A legrosszabb, hogy újra meghalok- mosolyodott el, de ez a mosoly nem volt őszinte. Úgy éreztem nem mond igazat. Nem ez a legrosszabb, ami történhet vele.

- Biztos?

- Igen- fordított nekem hátat. –Most mennem kell. Carlisle már végzett a vizsgálatokkal. Hamarosan megtudjuk alkalmas vagyok-e donornak. Ha igen, akkor holnap vagy holnap után sor kerül a műtétre.

- Nem. Én nem akarom a műtétet- kiáltottam határozottan. Ő már az ajtóban állt, de visszafordult és dühös tekintetét látva azonnal megbántam előbbi mondatomat.

- Mindenképpen lesz műtét. Mondtam már, hogy ne engem félts. Most csak a te gyógyulásodra összpontosíts. Te vagy a fontos, nem én, értsd már meg- kelt ki magából ő is. – Fogd már föl, hogy ha te meghalsz, mindennek vége. Mindennek, amiért valaha küzdöttünk. Mindenkinek az áldozata hiábavaló lenne. A tiéd, a családodé, a fölötted állóké és… az édesanyádé. Mindent tönkre tehetsz. Most rajtad áll vagy bukik minden. Egyedül azon, képes vagy-e tovább harcolni vagy gyáva nyúlként megfutamodsz. Bella nem akarta, hogy ilyen legyél. Soha nem akarta, hogy a lánya gyenge legyen. Nem azért áldozta föl az életét és a családját, hogy te 20 év elteltével feladd, mert elfáradtál. Egyáltalán nem hasonlítasz ahhoz az erős harcoshoz, aki voltál. Eddig úgy cselekedtél, hogy Bella büszke legyen rád és az is volt. De most legszívesebben elbújna bánatában. Pontosan tudja mennyire nehéz most neked és átérzi a fájdalmad, de nem akarná, hogy ilyen legyél. Egy gyenge és szánalmas beteg félvér- lépett elém és komoran nézett rám. Végig a szemembe nézett és úgy mondta. Rosalie felmordult.

- Ne merd sértegetni. Nem engedem.

De Adriana nem foglalkozott vele, továbbra is a szemembe nézve folytatta.

-Édesanyád most is azzal foglalkozik, hogy az életedet megmentse, és te egyszerűen feladnád? Hát ennyit jelent neked az ő áldozata? Képes lennél eldobni azt, amiért az életét adta? Azért halt meg, hogy élhess és megmenthesd a világot.

- Ne mondd ezt- visítottam. A könnyeim patakokban hulltak. –Nem akarom hallani.

Láttam rajta, hogy nem akar bántani és mennyire nehezére esik ezeket mondani, de mégis ezt teszi. Láttam a szemén, hogy mérhetetlen fájdalommal jár kimondania ezeket a szavakat. De mégsem akartam őt hallani. Féltem. Féltem attól, hogy igaza van és féltem attól, hogy szembesülnöm kell az igazsággal. Nem akartam hallani, mert tudtam, hogy igaza van.

-Nem akarom, hogy szenvedj, de tudnod kell. Rengeteg minden múlik rajtad- vette lágyabbra a hangját. –Neked élned kell. És nem azzal foglalkoznod, hogy mi lesz velem- fogta meg a kezem. –Az én életem semmit nem ér. Mondom, hogy már egyszer meghaltam. Így is úgy is itt kell hagynom ezt a világot. Csak azért vagyok itt, mert te beteg vagy. Ha ez nem történik meg, én soha nem jöttem volna vissza a földre. Kérlek, értsd már meg. Én nem maradhatok itt. Az én helyem máshol van. Bármennyire is szeretnék itt maradni. Nem tehetem. Én már soha többet nem fogok a földön élni. De nem akarok úgy elmenni, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy te élhess. Bella sem örülne neki.

- De én… én megkedveltelek és nem akarom, hogy elmenj. Azt meg pláne, hogy miattam. Tudom, hogy anya sem akarná, hogy egy ilyen jólelkű és kedves ember elveszítse az életét miattam

- Nem tehetsz ellene semmit. Ha tényleg megkedveltél, akkor belemész a műtétbe és megengeded, hogy segítsek. Ne legyen hasztalan, hogy visszatértem. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem tudtam neked segíteni. Kérlek. Ne félts engem. Most csak a te gyógyulásod a fontos. Az a lényeg, hogy te életben maradj. Én már nem számítok.

- Én ezt nem…

- Nem fogadok el nemleges választ. Veszélyben az életed és ahhoz, hogy meg tudd védeni magad, fel kell épülnöd. Erősnek kell lenned. Keménynek és kegyetlennek. Sok minden múlik rajtad, főleg a családod sorsa. Ha magad miatt nem is, de legalább miattuk és az édesanyád miatt harcolnod kell. Hidd el, Bella mérhetetlenül büszke rád és minden pillanatban téged figyelt, pedig tudta jól, hogy baja lehet belőle. Soha egy percre sem hagyott magadra. Téged figyelt és büszke volt rád. Szeret téged még akkor is, ha ezt nem mondhatja el. Fogalmad sincs mennyit szenvedett a hiányodtól. De megértette, hogy neki nem idelent van a helye. Máshol nagyobb szükség volt rá. Most itt az ideje, hogy te is azt tedd, ami a dolgod. Végig kell járnod a számodra kirendelt utat.

- Te ismered őt?

- Igen. Jobban, mint azt bárki is sejtené. Ismerem az érzéseit, tudom a titkait. Mindenről tudok, ami vele kapcsolatos.

- És hogy van?

- Boldog, bár nem teljesen. Hiszen nem lehet melletted, de megtalálta a lelki békéjét. Pontosan olyan vagy, mint ő. Te vagy a legtisztább lélek a földön. Mérhetetlenül büszke, hogy te vagy a lánya. És bármit megtenne azért, hogy melletted lehessen- simogatta meg az arcom, de közben eleredtek a könnyei. Renesmee, nem adhatod fel. Harcolnod kell. Gondolj arra, hogy Bella is ezt tette. Harcolt azért, hogy a világra hozhasson. Ne legyen hiábavaló az áldozata. Fogadd el a segítségemet. Ha csak ennyit tehetek érted, ne utasítsd vissza. Nagyon kérlek.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem és azt is, hogy itt vagy bár nem értem a feléd irányuló érzéseimet. De megnyugtat a tudat, hogy mellettem vagy. Különleges nyugalmat és békét sugárzol. És igazad van, még ha nem is akarom bevallani. De nem gondolhatok csak magamra. Tovább kell folytatnom a harcot.

- Ezt akartam hallani- mosolygott Adriana, majd minden szó nélkül kiment a szobából. Nénikém pedig egy „mindjárt jövök” elmormolása után szintén magamra hagyott. Hajjaj, ebből még bajok lesznek. Édes istenem, ne hagyd, hogy Rose valami őrültséget tegyen. Ne engedd, hogy Adrianának baja essen.

(Rosalie szemszöge)

Nem akartam Renesmee előtt kiosztani azt a nőt, de nem fogom hagyni senkinek, hogy így beszéljen Nessie-vel. Eleget szenvedett már ebben az életben és nem fogom hagyni, hogy még egyszer fájdalmat okozzanak neki. Adriana túl messzire ment. Nem volt szép tőle, hogy ilyeneket vágott a kislány fejéhez. Után indultam és a folyosón utol is értem. Elkaptam a karját és magam felé fordítottam.

-Mégis mit képzelsz te magadról? Nem beszélhetsz így vele. Nem tehet arról, hogy beteg. Nincs jogod ilyeneket a fejéhez vágni. Nem is ismered. Fogalmad nincs róla, hogy milyen. Ahhoz meg végképp nem volt jogod, hogy Bellát is belekeverd ebbe az egészbe. Nem értem miért kellett neki hazudni az anyjáról? –kérdeztem dühösen. Kirántotta a kezét a szorításomból és egyenesen a szemembe nézett.

- Nézd, Rosalie. Nem hazudtam neki Bellával kapcsolatban. Ismertem őt, jobban, mint azt te gondolnád. Minden tudok róla. A titkait, az érzéseit, mindent.

- Ez akkor sem jogosít fel, hogy így beszélj a lányával. Ő csak egy gyerek. De látom, neked ez nem jelent semmit.

- Azt tehetek, amit csak akarok- felelt indulatosan. - Nem tilthatsz meg nekem semmit. És nem hazudtam neki. De fel kellett nyitnom a szemét. El sem tudod képzelni mekkora bajban van a világ. Te nem érzékelsz belőle semmit, mert úgy vannak vele, hogy Renesmee haldoklik, és most nem foglalkoznak vele. De amint megtudják, hogy életben marad, meg fogják támadni. Meg akarják majd ölni. Minden eddiginél hatalmasabb túlerővel kell majd szembenéznie és csak azután kerül sor a végső összecsapásra. Fogalmad sincs, miként kellene őt most kezelned.

- Anyja helyett anyja voltam. Jobban tudom, mi kell neki, mint te.

- Vigyáztál rá és Bella ezért mérhetetlenül hálás. De most fogalmad sincs, mit tegyél. Kétségbe vagy esve, várod a csodát és közben engem kritizálsz, bár nem tudhatod, mit miért teszek. De egy valamit tudnod kell. Renesmee-nek egy erős kézre van most szüksége, ami megkeményíti a lelkét.

-Eleget szenvedett már. Nem fogom hagyni, hogy még többet szenvedjen.

- Pedig ezt fogod tenni. Karba tett kézzel nézed végig, ahogy könyörtelen és kegyetlen lesz ez a lány. Hidd el, nekem sincs ínyemre ez az egész, és ha tehetném, örömmel átvállalnám minden terhét. Viszont nem tehetem meg. Ő a kiválasztott és ennél többet nem tudok neki segíteni. De ha azt akarom, hogy életben maradjon, akkor ez a helyes út. Meg kell keményítenünk a lelkét, mert nem zuhanhat össze minden egyes apró akadálynál- sziszegte. Már mindenki minket nézett, de engem most egy csöppet sem érdekelt.

- Helyes… ch… Neked ő semmit nem jelent. Téged csak a hatalom érdekel, ami a kezében van. Egyedül csak ezért segítesz. Nem azért, hogy ez a lány meggyógyuljon. Neked semmit nem ér az élete. Csak a hatalmat félted.

Adriana szeme szikrákat szórt, majd meglendítette a kezét és lekevert egy akkora pofont, hogy még vámpír létemre is fájt. Komolyan mondom, hogy fájt. Hallottam, ahogy reccsen a keze. Nyílván eltört. Ezt bizonyította az is, hogy fájdalmában felordított és a melléhez szorította törött kezét. Ekkor megjelent mellettünk Edward és Carlisle, de Adriana mintha észre sem vette volna őket, rendezte arckifejezését és folytatta mondandóját.

-Nem tudsz te rólam semmit. Fogalmad sincs, mit érzek az iránt a kislány iránt, aki betegen fekszik abban az ágyban. El sem tudod képzelni, mennyire fáj így látnom őt. Minden hatalmat odaadnék azért, hogy ő meggyógyulhasson, mert azzal ellentétben, amit te rólam gondolsz, egyáltalán nem érdekel a hatalmon. Azért vagyok itt, hogy őt megmentsem. Senki más nem érdekel, csakis ő. Soha nem tudnám bántani. Újra az életemet adnám érte, ha ezzel megmenthetném. Nincs az a hatalom, amiért feláldoznám a l…

- Adriana. Elég- kiáltotta egy lány a tömegből, majd mellénk szaladt. Átkarolta Adriana vállát, miközben ő még mindig a mellkasához szorította törött kezét.

- Sajnálom. Én nem akartam. Mary… én…- kezdett szabadkozni, de a Mary nevű lány félbeszakította…




Sziasztok!


Sajnálattal látom, hogy az előző fejezet nemigazán tetszett nektek. Egyetlen komi. Összesen ennyit kaptam az előző fejezethez és ez nagyon elszomorított. Nem tudom mi lehet ennek az oka. Nem tetszett? Akkor azt írjátok, hogy nem jó és változtassak rajta. De ez most elszomorított. 
De attól függetlenül hoztam a következő fejezetet és reménykedem benne, hogy ez jobban tetszik majd, mint az előző. 
Puszi nektek Rosalice