Megérkezett a 9.fejezet!

A halál béké, könnyű. Az élet nehezebb.

(Nessie szemszöge)

Idegesített mi van apával. Fogalmam sincs miért rohant el olyan gyorsan, de nagyon remélem nem csinált semmi őrültséget. Végül is kinézem belőle. De nem. Nem tehetett semmit. A többiek csak megállítanák, ha valami hülyeséget csinálna.

- Szia. Nem zavarok- lépett be a szobámba Adriana.

- Nem. Gyere csak.

- Hoztam neked valamit- mosolygott, majd előhúzott a háta mögül egy tasak vért.

- Oh…- nem tudtam mit mondhatnék neki. A torkom égett és legszívesebben rávetettem volna magam, de nem tehettem. Türtőztetnem kell magam.

- Muszáj azt bekötni? –kérdeztem elkínzott arccal, de ő csak mosolygott és közelebb jött.

- Ezt nem azért hoztam. Hanem hogy megidd.

- Hogy? Tessék? –kérdezte kikerekedett szemmel. –Nem, izé… fújj.

- Renesmee, nyugodj meg. Tudom, hogy félig vámpír vagy. Azt is tudom, hogy a családod vámpírokból áll. De nem szólok senkinek. Megígérem. Már beszéltem Carlisle-val és az apáddal is. Ne aggódj. Nem akarok semmi rosszat.

- De mégis hon…?

- Ezt nem árulhatom el. Legyen elég annyi, hogy tudom és segíteni akarok. Megvizsgáltattam magam Carlisle-val, hogy alkalmas lehetek-e donornak. Az eredmények hamarosan megérkeznek.

- Miért? Miért akarsz segíteni.

- El sem tudod képzelni, mennyire szeretném elmondani neked az igazat. De nem tehetem. Ez az egyetlen feltétele annak, hogy segíthetek rajtad- suttogta. Az tekintete szomorúságot tükrözött és ettől én is elszomorodtam. Nem tudom, miért érzem én is ezt, de nem akarom, hogy szomorú legyen. Sokkal szebb, amikor vidám és mosolyog.

- Na, mi lesz? Ideadod azt a vért, vagy megvárod, amíg kitépem a kezedből? –kérdeztem mosolyogva. Felemelte a fejét és ő is elmosolyodott, majd a kezembe adta a tasakot. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy embervért igyak, de nem válogathatok. Ahhoz túl gyenge vagyok, hogy vadásszak.

- Tudom, nem szívesen iszod meg, de ettől erősebb leszel. Túlságosan legyengültél. Rengeteget voltál ágyban.

- Köszönöm- suttogtam és mohón inni kezdtem. Hamar kiürült a tasak és úgy éreztem tele vagyok. Még mindig nem éreztem magam valami erősnek, de legalább már egyedül tudtam felülni és mozogni. –Nagyon jól esett. Köszönöm.

- Nincs mit. Csak szólj, ha valamire szükséged van. Ma éjjel én leszek bent. Majd egy párszor benézek hozzád- mosolygott, majd elvette a tasakot és magamra hagyott.

Nagyot sóhajtva dőltem vissza a párnára. Vajon miért érzem azt, ha ez a nő a közelemben, hogy ismerem őt. Ismerem és nagyon megkedveltem. Már most egy nap után, pedig nem tudok róla semmit. A nevén kívül mást nem tudok róla. Újra kopogtak és egy szabad után belépett a szobába Rosalie.

-Na, végre. Mi történt? Miért rohant el apa? És hol vannak a többiek?

- A többiek vadászni mentek. Edward azért rohant el, mert kiderült, hogy Adriana tud a titkunkról és elmondta Carlisle-nak. Edward pedig kiakadt és tudni akarta mégis honnan tud mindent rólunk, de nem szedett ki semmit belőle.

- Ennyi? És Alice miért rohant el?

- Mert látta, hogy Edward nem éppen kedvesen követeli a válaszait, és azt is látta, hogy Adriana felajánlja a veséjét neked.

- Oh…

- Meg sem lepődsz ezen?

- Nem. Éppen előtted ment el és elmondott mindent. Sőt. Hozott nekem vért is.

 - Értem.

- Te miért nem mentél a többiekkel vadászni?

- Szerettem volna itt maradni veled.

- Pedig erre igazán semmi szükség. Most kicsit jobban érzem magam és Adriana is megígérte, hogy este benéz hozzám. Ma ő lesz ügyeletben.

- Annál inkább maradok. Beszélnem kell vele. Én is tudni szeretnék pár dolgot és reménykedem benne, hogy nekem elárulja az igazat.

- Sok sikert hozzá. Szerintem nem fogja- ásítottam.

- Egy próbát megér. De aludj. Pihenésre van szükséged- suttogta és a hajam kezdte simogatni, minek hatására rövidesen el is aludtam.

(Rosalie szemszöge)

Nem tudom, mit akarhat ez a nő. Renesmee-t már az ujja köré csavarta. Úgy beszél róla, mint valami megmentőről. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság mivel sikerült belopnia magát a szívébe. Mert az nem tudom elhinni, hogy minden hátsó szándék nélkül segíteni akar Renesmee-nek. Nincs olyan ember a földön, aki segítene egy ismeretlennek. Még akkor sem, ha megkedvelte. Itt valami nincs rendben, de én ki fogom deríteni. Rá fogok jönni, ki ez a nő és mit akar a családunktól.

Tekintetem Renesmee-re vándorolt. Békésen alszik és álmában mosolyog. Régen láttam már így. Mikor ennyire békés és nyugodt, olyan, mint egy gondtalan gyermek. Annyira hasonlít Bellára. Melegszívű, kedves és jólelkű lány lett belőle. Bella is pontosan ezt akarta. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha most itt lenne, minden követ megmozgatna a lányáért és képes lenne a lehetetlenre is. De nem lehet itt. Pedig Nessie- nek jót tenne a jelenléte.

-Oh… Bella. Milyen jó lenne, ha most itt lehetnél köztünk. És vigyázhatnál a lányodra. Tudom, most is azt teszed, de szeretnélek megkérni rá, hogy hagyd itt nekünk. Segíts, hogy megmenthessék őt. Neki élnie kell. Muszáj. Ha ő is elmegy, a családunk végleg összeomlik és mindenki belepusztulna a fájdalomba. Téged elvesztettünk, de akkor velünk volt Nessie. Egy darab belőled. De ha ő elmegy, mi marad nekünk? Nem lesz semmi, ami vigaszt nyújtana a számunkra. Kérlek, segíts, hogy itt maradhasson közöttünk- kértem és tekintetem a plafonra szegeztem.

Annyira szeretném, ha segíthetnék Renesmeen. De nem tehetem. Pedig az életemet adnám érte. Isten a tanúm rá, hogy imádom őt és nem hagynám, hogy baja essen. Viszont most lehet, hogy kénytelen leszek végignézni, ahogy itt hagy minket és követi az édesanyját.

- Meg fog gyógyulni- hallottam meg egy kellemes hangot és ezzel egy időben a vállamra simult egy kéz. Felnéztem a nőre, aki minden bizonnyal végig hallgatta könyörgésemet és valami földöntúli nyugalom szállt meg.

Adriana állt a hátam mögött és halványan rám mosolygott.

-Mitől vagy ebben annyira biztos?

- Érzem. Érzem, hogy minden rendben lesz. Neki élnie kell. És ezt odafönt is tudják. Hatalmas hibát kell helyrehozniuk.

- Nem értelek. Mi vagy te? Vagy inkább ki? –kérdeztem és felálltam a székről, hogy a szemébe nézhessek.

- A „ki” kérdésre csak annyit mondhatok, hogy a nevem Adriana Montez. De ezt te nem hiszed el. És ennek én örülök. A „mi” kérdésre pedig nem adhatok pontos meghatározást. De én sem vagyok teljesen ember. Természetfeletti lény vagyok, akárcsak ti. Én sem élek a szó szoros értelmében, de mégis itt vagyok. Ugyan olyan sebezhetően, mint egy ember- mosolygott.

- Annyira hasonlítasz…

- Bellára? –kérdezte még mindig mosolyogva és Nessie mellé sétált.

- Igen. Ismered őt?

- Persze. Nagyon jól- mosolygott. –Tudok róla mindent pont, mint rólatok. Renesmee édesanyja, Edward felesége és a Cullen család lelke, ahogy ti fogalmaztatok.

- Azt mondod természetfeletti lény vagy, nem bánod, hogy nem hiszem el, hogy a neved Adriana és mindent tudsz rólunk. Ki vagy te? És mit akarsz?

- Rose. Mondom, hogy a „ki” kérdésre nem adhatok választ. A lelked mélyén pontosan tudod, ki vagyok, akárcsak a többiek. De nem akarjátok még magatoknak sem bevallani. Azért küldtek, hogy megmentsem Renesmee életét, és ha elmondom, ki vagyok, vissza kell mennem anélkül, hogy segítenék. Kérlek, próbálj meg bízni bennem. Már nem leszek itt sokáig és kell valaki, aki vigyáz rá. Te erre tökéletesen megfelelsz. Eddig is vigyáztál rá és ezután is mellette leszel. Többet tettél érte, mint é… Bella.

- Nem. Én vigyáztam rá, de Bella az életét adta érte.

Mégis hogy mondhatja azt, hogy többet tettem a kislányért, mint a saját anyja. Esküszöm, ez a nő nem normális.

-Nem úgy értem. Nézz rá- kérte. –Szép, erős, okos, és ami a legfontosabb… jó. Nem lett gonosz azért, mert elvesztette az anyját, pedig ez is benne volt a pakliban. Ő a jó példaképe. Az egyetlen olyan személy ezen a földön, aki semmi gonoszságot nem tett. A legtisztább lélek.

- Ez igaz. Büszke vagyok rá.

- Bella is az. Hidd el.

- Ki vagy te? Annyira ismerős vagy. Mintha már láttalak volna, de mégsem ismerlek fel. Mintha valami egyszerű és kézenfekvő dolgot nem vennék észre.

Csöndesen felnevetett.

-Érzed és tudod ki vagyok. Rá fogsz jönni. Okos vagy. Nyugodj meg. Nem fogok ártani a családodnak. Nem azért jöttem és sosem tudnék olyat tenni, ami ártana nektek. Csakis azért vagyok itt, mert szüksége van rám Renesmee-nek.

- Köszönöm. Bár nem jutottam sokkal előrébb valahogy mégis nyugodtnak érzem magam.

- Én tartozom köszönettel. Méghozzá nem is sejted mennyi minden miatt. De most nem ezért jöttem.

- Hátakkor?

- Megígértem Nessie-nek, hogy este ránézek. Ma este én vagyok ügyeletben és a holnapi műszakomat is elcseréltem. Csak este leszek bent.

- És Carlisle?

- Itt van valahol a kórházban. Az egyik betegénél. Pedig nem kellene bent lennie. Ő délelőtt ügyel.

- Carlisle már ilyen. Ő… - kezdtem volna, de ekkor Nessie mocorogni kezdett és szép lassan kinyitotta a szemét. Mikor észrevett, ránk mosolygott, majd hirtelen felnyögött és eltorzult az arca.

- Jól vagy? –kérdeztem és elkaptam a kezét.

- Igen. Persze csak…

- Mondd el, mit érzel. Ha hazudsz, akkor nem tudok enyhíteni a fájdalmadon-, hajol hozzá közelebb Adriana.

- Rendben- sóhajtott, majd újra felnyögött. –Fáj a vesém.

- Mit érzel? Szúr vagy esetleg…

- Görcsöl- nyögte még fájdalmasabban, az én kezem pedig automatikusan megindult veséje felé. De Adriana félrelökte a kezem. Én fel sem fogtam mit csinál, de a tű már Nessie kezében volt. Beadta neki az injekciót és Nessie fájdalomtól eltorzult arca szép lassan kisimult.

- Ez egy eléggé erős fájdalomcsillapító- magyarázta nekem és Nessi-nek is. –Általában hat óra múlva szűnik meg a hatása, de nálad ezt nem lehet tudni. Nem ez a fájdalomcsillapító van előírva neked, de majd ezen javítok. Úgy látom a másik nem igazán segített- nézett az infúzió felé.

- Egy órája volt bent egy nővér és akkor nyomkodott bele valamit- motyogtam.

- Igen. Az lett volna a fájdalomcsillapító, amitől elméletileg reggelig nem lehetnének fájdalmai.

- Értem- bólintottam.

- Ha újra fájdalmai lennének, megtalálsz az orvosiban- nézett rám komolyan. – De óránként visszajövök, hogy tudjam milyen az állapota.

- Köszönöm Adriana. Nem tudom mit csináltam volna, ha nem vagy itt. Mekkora fájdalmai lehettek? –kérdeztem.

- Hahó- szólt közbe Nessie álmos hangján. –Én is itt vagyok. Nálam jobban senki nem tudja, mennyire fáj.

- Őszintén nem tudom. A normális halandóknál ezek a fájdalmak csak jóval később jelentkeznek. De Renesmee esetében ez a folyamat felgyorsult. Sokkal gyorsabban romlik az állapota, mint normál esetben.

- És a dialízis? Az nem segíthet?

- Nem. Renesmeen ez nem segítene. Sajnálom.

- Ez azt jelenti, hogy…

- Minél előbb donort kell találnunk. Carlisle már vizsgálja a mintákat, amiket tőlem vett és már körbetelefonált. Nem tudjuk, hogyan fog változni az állapota. Ebben a pillanatban rohamosan romlik. Percről percre rosszabb. De kitalálunk valamit. Ezért vagyok itt… emlékszel? –kérdezte és megfogta a kezem.

- Igen- suttogtam. Adriana elköszönt Nessie-től és elhagyta a szobát, én pedig lerogytam a székre. Nem tudom elhinni, hogy tényleg elveszíthetem. Elveszíthetem az egyetlen személyt, akit a lányomnak tekintek. És nekem végig kell néznem úgy, hogy nem tehetek ellene semmit. Pedig mennyire szeretném, ha most az egyszer ember lehetnék. Azért, hogy megmenthessem az életét. Ha lehetne, örömmel cserélnék vele helyet, hogy én szenvedjek és ne ő. De nem tehetem meg. Nincs semmilyen megoldás arra, hogy még ha nem is megszüntetni, de legalább enyhíteni tudjam a fájdalmát.

- Ne aggódj. Ha kifutunk az időből, én akkor is boldog leszek- suttogta Nessie és megszorította a kezem. Én felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

- Hogy mondhatod ezt? Senki nem lehet boldog, ha te nem leszel velünk. És te sem leszel az.

- De… az leszek.

- Nem…

- Hallgass végig, kérlek- suttogta. –Az leszek, mert tudom, hogy titeket nem fenyeget többé semmilyen veszély. Legalábbis általam nem. Ha én meghalok, titeket békén fognak hagyni. És itt a dolog jó oldala számomra- mosolyodott el, de a szemei lecsukódtak. – Én anyával lehetek. Újra láthatom őt, megölelhetem, és többet nem kell elválnunk.

- De Bella sem akarná, hogy elmenj. Azért halt meg, hogy te élhess. Csakis azért, hogy neked életet adjon. Akkor ezt ne dob el magadtól csak azért, mert egy kicsit beteg vagy- keltem ki magamból. Tudom, nem volt szép tőlem, hogy belekevertem Bellát, de ha ez kell ahhoz, hogy észhez térítsem Nessie-t, akkor megérte.

- Egy kicsit? –nevetett fel csendesen, de a nevetése köhögésbe fulladt. –Rose. Hol jártál te, mikor Adriana és nagyapa közölték velünk, hogy donor kell, vagy végem?

- Itt voltam. De nem érdekel. Anyád harcolt érted. Szembe szállt az egész családdal. Sőt, még apáddal is, pedig mindennél jobban szerette őt. Mindenkivel szembe fordult azért, hogy te élhess. Aztán a halálból is visszajött érted. Visszajött, hogy láthasson téged felnőni és mindent megtett azért, hogy megvédhessen. Eddig úgy cselekedtél, hogy büszke legyen rád. Hát most se add fel. Mutasd meg mindenkinek, hogy képes vagy legyőzni ezt a betegséget is. Te Bella lánya vagy. Vér a véréből. Nem adhatod fel ilyen egyszerűen. Küzdj az életedért. Harcolj azért, hogy mindenki boldog legyen. Ne add fel.

Csak úgy dőltek belőlem a szavak. Most az egyszer nem érdekelt, hogy megbántom. Szeretem őt és pont ezért kell észhez térítenem. Tudom jól, hogy saját magát hibáztatja az anyja haláláért, de per pillanat nem jutott jobb az eszembe, mint Bella. Ha miattunk nem is, de miatta harcolnia kell az életéért. Az anyja emléke miatt tovább kell élnie.

Renesmee szeméből folytak a könnyek és úgy éreztem túl kemény voltam hozzá. Már éppen bocsánatot akartam kérni, de rájöttem, hogy nem lenne a leghelyesebb dolog. Ha már megbántottam, legalább legyen értelme. Talán ez majd ráébreszti, hogy ha élni akar, azzal elősegítheti a gyógyulását. Én eddig nem hittem ebben, de most már kezdem érteni. Ha nem akar élni, akkor hiába való minden fáradozásunk.

-Bocsáss meg nekem- sírta és kinyújtotta felém a karját. Én magamhoz öleltem és nyugtatni kezdtem őt. –Nem gondoltam bele rendesen. Csak sokkal egyszerűbbnek tűnt.

- Nem egyszerűbbnek kell lennie, hanem jobbnak. És nekünk az a jobb, ha te velünk vagy. Nem számít, mennyien jönnek értünk, nem számít, hányan akarnak megölni. Mindennel szembe szállunk, érted. De ha te nem vagy, akkor az egész nem ér semmit.

- Megígérem, hogy harcolni fogok. De ez nem lesz elég.

- Egyenlőre elég- toltam el magamtól. –A többit pedig megoldjuk. Ha mind együtt vagyunk, senkinek nem eshet bántódása.

- Köszönöm Rose- borult újra a nyakamba.

Ezt akartam hallani. Hogy harcolni fog és nem adja fel. Csak ennyit akartam. Most már biztos vagyok benne, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy felépüljön. Mert ő valóban erős. Erősebb, mint bárki más és ezt nem fizikailag értem. A lelke erős. A lelke, melyet megedzett a sok szomorúság és bánat kezdve attól a perctől, hogy elvesztette az édesanyját.

Kicsivel hamarabb… Nessie betegsége előtt…

(Bella szemszöge)

20 év rettenetesen hosszú egy ember életében. Sok minden történik velük ennyi idő alatt, de én már nem vagyok ember. Semmi nem olyan, mint régen, mikor ember voltam. De nem bántam meg. Hiszen életet adtam a lányomnak és láthattam felnőni. Megérte még akkor is, ha ők nem láthattak. De a mai napig fáj, hogy el kellett hagynom őket. Pedig annyira szerettem volna ott maradni, velük. De nem lehetett. Helyette itt maradtam, fent az angyalok között és én is az lettem. Így legalább láthattam őket, még akkor is, ha csak messziről. De figyelemmel kísérhettem az életüket. Egy részem mindig is velük maradt. Figyeltem őket, minden lépésüket, minden tettüket.

És most azt kell látnom, hogy a lányom haldoklik. Haldoklik és nekem tétlenül végig kell néznem, ahogy elhagyja a családját. Úgy, ahogy egykor nekem is kellett.

Tisztán emlékszem annak a napnak minden egyes percére.

-Köszönöm, hogy a családotok része lehettem. Örökké szeretni foglak benneteket- mondtam, majd a fény felé sétáltam. Már akkor sem akartam elhagyni őket, de tudtam, nem tehetek mást. Annyira hívogató és békés volt. Mielőtt beléptem volna, még egyszer rápillantottam a családomra majd besétáltam a fénybe. Visszakerültem a fehér szobába, és nem lepett meg, hogy Meredith ott várt rám. Mellette két fehér ruhás alak állt, de az arcukat nem láttam.

- Örülök, hogy itt vagy Bella.

- Én is, bár jobb szerettem volna lent maradni.

- Elhiszem.

- Most mi lesz velem? –kérdeztem.

- Nos… Itt maradsz fent. Többet nem mehetsz az emberek közé, most már ez lesz az otthonod. Szeretnénk, ha közénk tartoznál.

- Azt akarjátok, hogy én… én is angyal legyek? –kérdeztem döbbenten.

- Pontosan- mosolygott az egyik fehér ruhás alak és levette a fejéről a csuklyát. –A nevem Mary.

Kb. velem egy idős lehetett, a haja vöröses barna és a háta közepéig ért. Arca ragyogott és a mosoly lemoshatatlan volt az arcáról.  

- És mi lesz, ha nem akarok közétek tartozni? –kérdeztem és elfordítottam tekintetem a Mary nevű lányról.

- Ha nem akarsz közénk tartozni, akkor is idefent maradsz a többi lélekkel. Ha csatlakozol hozzánk, figyelemmel kísérheted a földön élő halandókat, köztük a családodat is.

- Szóval láthatom őket?

- Igen. Nos… Hogyan döntesz?- kérdezte Meredith.

- Szeretnék közétek tartozni.

- Rendben- mosolygott, majd megfogta a mellette álló két alak kezét és lehunyta a szemét. Mindössze pár pillanatig tartott az egész, aztán kinyitotta a szemét még mindig mosolygott. –Kész. Mostantól te is angyal vagy. Mary, kérlek, vezesd körbe és mutasd meg neki, mi lesz a dolga- kérte és miután Mary mellém lépett, ők már el is tűntek.

- Gyere –fogta meg a karom és egy hatalmas ajtó felé húzott. Az ajtó előtt elengedte a karom és az egyik kezét az ajtóra tette. Egy pillanatig erősen koncentrál, majd kinyílt az ajtó és onnan még nagyobb fehérség szűrődött ki…

-Ne szomorkodj drága Bella- érintette meg a vállam Meredith, mire kissé megijedtem, ugyanakkor újra elöntött a méreg, mikor eszembe jutott, min is gondolkoztam, mielőtt eszembe jutott volna a múlt.

- Ne szomorkodjak? Tényleg? Akkor mégis mit csináljak? A lányom haldoklik, és én nem lehetek mellette. Innen kell néznem, ahogy elhagyja a családját. Nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha itt lenne, de a családjának nagyobb szüksége van rá. Összeomlanak, ha őt is elveszítik. Mégis mit akartok még tőle? –kérdeztem és szinte már kiabáltam. –Mindent megtett, amit kértetek tőle. Vagy talán ez a hála érte?

- Bella, kérlek, elég. Nyugodj meg.

- Hogyan? Mikor a lányom haldoklik. Mit akartok ezzel?

- Most már tényleg elég- kiáltotta és megremegett tőle a szoba. A hangja pengeként hasított végig a csendes helységben, mely csak az én hangomtól zengett. Ám Meredith hangja belém fojtotta a szót. –Nem akartuk, hogy ez történjen- most már halkabban beszélt. –Kicsúszott a kezünkből az irányítás.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy a démonok kihasználták a helyzetet és ők idézték elő ezt a betegséget. Így a lányod nem tud ellenük harcolni és mi kevesek vagyunk hozzájuk. Egyre többet járnak fel a felszínre és ártatlanokkal végeznek, hogy még több lelket gyűjtsenek. Kísértik őket és addig, amíg ők maguk le nem mondanak az életükről. Mi pedig nem tudunk ez ellen tenni. Próbáljuk visszatartani őket, de szörnyű a helyzet. A lányodat nem fogják megtámadni, mert úgy gondolják meg fog halni. Csak annyit tehetünk, hogy őt megmentjük. De ez nem megy ilyen egyszerűen. Le kell küldenünk valakit.

- Mire akarsz kijutni? –kérdeztem értetlenkedve. Még mindig mérges voltam, de már nem az angyalokra. Hiszen nem ők tehetnek erről.

- Arra, hogy vissza kell menned. Nem küldhetünk mást, mert kizárólag te vagy az egyetlen, aki segíteni tud nekik. Te vagy Renesmee édesanyja és egyedül te vagy képes megnyugtatni őket. A lányodnak fel kell épülnie, hogy folytathassa valódi útját.

- Szóval azt akarod, hogy menjek vissza, aztán újra hagyjam el őket?

- Igen. Sajnálom, de ez a legtöbb, amit tehetünk.

- Hazudsz- suttogtam. –Tudod, hogy megérzem, és te most hazudsz.

- Muszáj, értsd meg. Nem mondhatom el az igazat. Még mi sem tudjuk mi lesz. Nem tudjuk, mit hoz a jövő- suttogta.

- Mikor kellene mennem? –kérdeztem egy sóhaj kíséretében. Hiszen ennél többet nem tudhatok és bárhogy is próbálkozok, nem is fogok többet megtudni.

- Mary hamarosan ideér és rögtön mehettek.

- Tessék?

- Nem gondolhatod, hogy egyedül leengedünk, mikor annyi démon mászkál a földön- hitetlenkedett, majd komolyan nézett rám és folytatta. –Viszont nem mondhatod el a családodnak, hogy te vagy az. Nem tudhatják, hogy te vagy Isabella Swan Cullen. Ez a feltétele annak, hogy újra köztük lehess és megmenthesd a lányod életét. Különben a nélkül fogunk visszahozni, hogy segíteni tudnál. És akkor Renesmee maghal. Az ő életével játszol, úgyhogy vigyázz, kinek mit mondasz.

- Fenyegetsz?

- Nem. Csupán lefektetem a játékszabályokat.

- Én nem játszom a lányom életével. Szükségetek van rá a harchoz. Nélküle mindennek vége.

- Renesmee erős és valóban szükségünk van rá, de ha megszeged a szabályokat, mi sem tehetünk semmit. Illetve én sem. Ez felsőbb utasítás. Hidd el, nem esik jól, hogy ezt kell mondanom, de a lányod érdekében hallgatnod kell.

- Értem- hajtottam le a fejem. Ilyen nincs. Folyton van valami, ami az utamba áll. De legalább egy kis időt újra mellettük tölthetek, még ha nem is sokat.

- Itt vagyok- hallottam meg Mary vidám hangját és azonnal mellettem termett.

- Ideje indulnotok. Oh… és még egy dolog. Visszajönni magatoktól nem tudtok, csak ha mi hívunk, de kommunikálni tudunk, akár gondolatban is.

- Világos- bólogatott mellettem barátnőm, majd rám nézett. –Jó buli lesz- mosolygott. Majd kiugrott a bőréből örömében, hogy annyi év után újra a földre mehet.

- Akkor…- szólalt meg Meredih és a fehér csuklyás alakok közé lépett - Érdekes. Még sosem láttam az arcukat, de Mary azt mondja, még ő sem. –és lecsukva a szemét kezdett valamit motyogni.

- Csukd be a szemed- suttogta Mary és úgy tettem, ahogy kérte. Nem kérdeztem semmit. Mikor legközelebb kinyitottam a szeme, a fehér szoba már nem volt sehol. Egy erdő közepén álltunk. Minden zöld volt. Fújt a szél, az ég beborult, de az eső még nem esett.

Szóval itt vagyok. Újra a családom közelében. Újra közel hozzájuk, mégis távol. Újra, mint 20 évvel ezelőtt.

Sziasztok!

Remélem elnyerte a teszéseteket. Éppen most készültem el vele és ahogy ígértem, már hoztam is. Köszönöm, hogy türelmesen vártatok. 
Puszi mindenkinek: Rosalice