8.fejezet

(Carlisle szemszöge)

-Miről szeretnél velem beszélni? –kérdezte Adriana-tól, miután beértünk az irodámba.

- Kérem Dr. Cullen, ne ijedjen meg- figyelmeztetett, majd mély levegőt vett és folytatta. - Tudom, hogy mik maguk. - Még levegőt is elfelejtettem venni. Mégis honnan tudná, mik vagyunk?

- Nem értem, miről beszélsz- álltam fel a székemből és kibámultam az ablakon. Nem szeretek hazudni, de itt az életünkről van szó. Vajon honnan tudja?

- Kérem, ne csináljon úgy, mintha nem tudná. Nagyon jól tudom, hogy maguk vámpírok. Ne kérdezze honnan, mert azt nem mondhatom meg, de tudom.

- És mégis mit akarsz? Mit mondjak, vagy mit csináljak? –kérdeztem és szembefordultam vele. Nehezemre esett nyugodtnak maradni. Hiszen ez azt jelenti, hogy a lehető leghamarabb el kell tűnnünk innen.

- Semmit. Nem kell mondania semmit. Éppen ellenkezőleg. Én szeretnék segíteni magának- suttogta.

- Mégis hogyan és miben? –úgy éreztem magam, mint egy idióta. Fogalmam nem volt, miről beszél.

- Én az unokájáról beszélek. Renesmee-ről. Tudom, hogy maguktól nem kaphat vesét. És szeretném, ha megvizsgálna engem.

- De…

- Kérem. Legalább végezze el a szükséges vizsgálatokat. Ígérem, nem szólok senkinek. Tőlem nem tudja meg egy árva lélek sem, hogy nem emberek. Csak végezze el a vizsgálatokat.

- Rendben van. Bár nem hiszem, hogy megfelelő donor lenne. Kicsi az esélye, hogy megfelelő lenne unokám számára. Renesmee egy félvér és…

- Tudom, tudom. Mindent nagyon jól tudok. Csak essünk túl rajta. Oké. Aztán majd mondhatja, amit szeretne.

Kicsit meglepett. Pár napja van itt és még soha nem hallottam így beszélni. Mindig nyugodt és kiegyensúlyozott volt. De most mintha aggódott volna. Ideges volt és félt. Kinyitottam előtte az ajtót és átmentünk a vizsgálóba. Minden szükséges vizsgálatot elvégeztem és a mintákat elküldtem a laborba.

-Köszönöm- suttogta Adriana és visszavette a fehér köpenyét.

- Én tartozom köszönettel. De kérlek, mondd el, honnan tudod? –kérdeztem kíváncsian, miközben a folyosón sétáltunk. Figyeltem az arckifejezését és mikor feltettem a kérdést, óvatos és ugyanakkor szomorú lett.

- Sajnos nem tehetem. Így szólt a megállapodás. Nem mondhatok semmit csak így maradhatok itt. Tudom, ezt most nem érti, de kérem, bízzon bennem. Nem akarok rosszat sem magának sem a családjának. Megtartom a titkukat, amíg itt vagyok és utána sem fogom elmondani senkinek- halványan elmosolyodott, majd megint komor lett. –Csak segíteni szeretnék.

- Bár rettentően kíváncsi vagyok- vallottam be. –Nem foglak faggatni. Ha nem mondhatod el, akkor nem kell. Én nem kötelezhetlek rá. De azért lenne itt még valami, amire szeretném, ha válaszolnál.

Az arca újra óvatos lett, de bólintott. –A kérdéstől függ válaszolhatok-e rá.

-Arra lennék kíváncsi, honnan tudod, hogy Renesmee az unokám? Itt mindenki úgy tudja, hogy a nevelt lányom. És ha jól emlékszem, már pedig lehetetlen, hogy ne emlékeznék, nem mondtam, hogy ő az unokám.

- Ez igazán egyszerű. Az igazság az, hogy mindent tudok a családjáról. Ne féljen, nem rossz szándék vezet. Nem küldött senki magamtól jöttem. Én akartam itt lenni- mosolygott. –Amúgy meg látszik. Látszik, hogy Edward az apja. Úgy néz rá, mint egy kislányra. Félti és a széltől is óvná. Majd felemészti a tehetetlenség és szörnyen aggódik. Akár csak Rosalie. Mindenki majd beleőrül abba, hogy nem tehetnek semmit érte. Látszik az egész családon.

- Akkor jobban kell játszanunk.

- Ne aggódjon emiatt. Mondom, hogy mindent tudok magukról. A lehető legkisebb részletig.

- Ez igazán őrjítő. Tudni, hogy van valaki, aki mindent tud rólunk és ez fordítva ne igaz. Hiszen mi nem tudunk semmit rólad.

- Pedig egyszerű. Ismertek csak nem tudjátok, ki vagyok. Mindent tudtok rólam ti is, de nem gondolnátok, hogy én vagyok.

- Nem értem- ráztam meg a fejem. Még a végén fejfájásom lesz tőle.

- Tudom- nevette el magát. –Türelem rózsát terem. Idővel mindenre fény derül vagy nem- suttogta a végét.

- Rendben. Nekem ez most akkor is sötét. De legyen, ahogy akarod.

- Köszönöm Carlisle- mosolygott rám hálásan, majd visszamentünk a többi beteghez. Nem értem ezt a lányt. Annyira ismerős, mégsem tudom ki ő. Meg aztán ott van a kinézete. Mintha az elvesztett lányomat látnám magam előtt. Annyira hasonlít Bellára. De nem lehet ő. Ő meghalt. Elment és ebbe bele kell nyugodnunk. Adriana nem lehet Bella. Nem láthatjuk benne őt. Pedig roppant egyszerű lenne. Kedves, aranyos és szeretetre méltó. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy Bella visszatért, hogy megmentse a lánya életét.

(Nessie szemszöge)

Miután nagyapa és Adriana elhagyták a szobát, mindenki aggódva fordult felém. Senki nem szólt egy szót sem. Pontosan tudták mit jelent ez a diagnózis. Mire donort kerítenek, lehet, hogy túl késő lesz. De nem bánom. Legalább anya mellett lehetek. Újra láthatom őt. És ez boldoggá tesz. Még akkor is, ha ezért fel kell adnom a családomat.

-Ne vágjatok már ilyen savanyú képet- szóltam rájuk. –Nekem ez volt megírva. 20 év és ennyi. Kész. Bele kell nyugodnom, hogy ennyi jutott nekem.

- Nem. Ez nem lehet. Nem foglak téged is elveszíteni- morgott apa. Tudom, hogy neki ez hatalmas trauma. Anya után elveszít engem is. De nem tehet ellene semmit.

- Nem te döntöd el apa- suttogtam. –Nézd a jó oldalát. Így legalább senki nem akar majd megölni benneteket. És nyugodtan együtt lehetsz Tanyával, anélkül, hogy én megkeseríteném az életeteket- mosolyogtam erőtlenül. Újra fáradtnak éreztem magam. Aludni akartam, de nem szerettem volna, ha elmennek. Azt akartam, hogy a lehető legtöbb időt tölthessem velük. Amíg még lehet.

- Nem számít, mennyien akarnak megtámadni. Az sem érdekel, ha Tanya elmegy. Ha ezzel megmenthetném az életed, páros lábbal rúgnám ki a házból. Nálad senki nem fontosabb a számomra. Te vagy a világom közepe. Az egyetlen személy, aki igazán fontos nekem. Már csak te maradtál nekem, ami édesanyádra emlékeztet. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Minden követ meg fogok mozgatni azért, hogy életben maradj. Megígérem- nézett mélyen a szemembe, majd hirtelen elhallgatott. Megsimogattam az arcát és rám emelte tekintetét.

-Mindjárt visszajövök. Beszélnem kell Carlisle-val és Adrianával.

- Miért? Apa…- kérdeztem, de elengedte a kezem és már ott sem volt.

- Mi ütött belé? –kérdezte Rosalie kissé dühösen.

- Utána megyek. Nem hiszem el, hogy ezt tette- suttogta Alice üveges tekintettel. –Talán van esély rá, hogy megmenekülj- nézett rám mosolyogva, majd ő is eltűnt.

- Na jó. Ezt már nem értem. Mennyetek utána. Nehogy valami hülyeséget csináljanak.

- Nem. Itt maradok melletted- fogta meg a kezem Rose.

- Menjetek. Én amúgy is fáradt vagyok. Hozzátok vissza őket- szorítottam meg a kezét és biztatóan elmosolyodtam.

Rose nagyot sóhajtott, majd a többiekkel együtt elhagyta a szobát.

Haj, vajon mire mondhatta azt Alice, hogy Nem hiszem el, hogy ezt tette. Mit csinált már megint az apám? Olyan idegesítő, hogy nem tudok én magam utána menni. Ha nem lennél ehhez az ágyhoz parancsolva, már itt sem lennék. De annyira gyenge vagyok. Talán vérre lenne szükségem. Majd szólok nagyapának, hogy hozzon be nekem egy kicsit.

(Edward szemszöge)

Nem hiszem el, hogy tudja, mik vagyunk. Ilyen nincs. De miért nem hallottam én ezt a gondolataiban? Egyszerű. Mert a lányommal voltam elfoglalva nem pedig Carlisle rezidensével.

-Edward… Edward várj meg- kiáltott utánam Alice.

- Mi van már? –kérdeztem sziszegve. Dühös voltam. Mégpedig magamra. Miért nem hallottam, hogy tud rólunk. Így most el kell tűnnünk innen. Pedig Nessie-nek nyugalomra van szüksége. Egy költözés most nagyon kifárasztaná.

- Nem fogja elmondani senkinek a titkunkat- mondta és ezzel meglepett. Ezt hallottam apám gondolataiban is, de nem tudtam elhinni. Még most sem vagyok benne biztos, hogy nem árulja el senkinek, pedig Alice látta. –Csak segíteni akar a lányodnak. Ilyet még nem láttam. Nem is ismeri, de segíteni akar. Carlisle éppen most vesz tőle mintát. Csak azt sajnos nem látom megfelelő donor lesz-e. Mivel a jövője összekapcsolódik a lányodéval.

- De nekem beszélnem kell velük. Apával is és Adriana-val is. Tudni akarom, miért akar segíteni. Azt mondta Carlisle-nak, hogy mindent tud rólunk. És ez nem jó. Mi van, ha a volturi küldte kémkedni? Vagy Nessie valamelyik ellensége?

- Ezt nem tudhatod. Lehet, hogy csak a lányod egészsége érdekli.

- Igen, persze. És csak ezért tud rólunk annyi mindent.

- Edward, kérlek…

- Végre, hogy megvagytok- sóhajtott Esme. –Nessie nagyon ideges. Fél, hogy valami hülyeséget csinálsz.

- Miért hagytátok egyedül?

- Mert ő kérte. Elfáradt és jobb neki, ha most pihen- hajtotta le a fejét Rose. - Amúgy meg aggódott miattad. Olyan gyorsan kirohantál a szobából. Tényleg, mi is volt ennek az oka?

- Majd Alice elmondja. Nekem beszélnem kell…

- De ne merd sértegetni. Mert megfojtalak- sziszegte a kis pöttöm. Jót mosolyogtam rajta, majd sarkon fordultam és otthagytam a csalásomat. Carlisle irodájába mentem, mivel mind a ketten ott voltak.

-Hosszú volt ez a nap- sóhajtott apám.

- Igen. Rengeteg beteg volt- értett egyet vele Adriana. Az ajtó előtt megálltam és bekopogtam, majd beléptem az irodába. Adriana felém fordult és mikor a tekintetünk találkozott, újra elvesztem csodálatos tekintetében. Már a lányom szobájában is magával ragadott, de most valami elképesztő érés kerített hatalmába. Mintha eddig csak bolyongtam volna a világban, de most hazaértem. Bella óta nem éreztem így. Egyedül az ő tekintete volt képes ennyire magával ragadni. De ő elment.

Megráztam a fejem és apám felé fordultam.

-Mi járatban fiam? –kérdezte. –Talán Nessie állapota rosszabbodott?- ugrott fel a székéből és vele együtt mozdult Adriana is.

- Nem, nem. Igaz kicsit fáradt, de nem panaszkodott másra.

- Akkor?

- Azért jöttem, mert hallottam a beszélgetéseteket. És tudni szeretném, miért akarsz segíteni a lányomon? –fordítottam a fejem Adriana felé.

- Mert… mert… ajj, nem mondhatom el a valódi okot. Legyen annyi elég, hogy az életemet is odaadnám érte. Gondolkozás nélkül.

- Nem értelek. Még csak nem is ismered őt.

- De ismerem. Ismerem a családod, mindent tudok rólatok. Azt is, hogy Nessie a te lányod, azt, hogy Tanya a barátnőd, de csak azért, mert rábeszélt, hogy adj neki egy esélyt. Tudom, hogy nem is olyan régen összevesztél a lányoddal és Rosalie-val is. Mindent tudok rólatok. Még a legapróbb részleteket is.

- Mégis honnan? –kérdeztem és elkaptam a karját.

- Előbb utóbb meg fogod tudni. De nem fogok ártani nektek. Soha nem tettem és ezután sem fogom.

- Mondd el- sziszegtem és újra megszorítottam a karját.

- Edward, fiam elég- lépett mellénk Carlisle.

- Nem, ne aggódj Carlisle. Megértem, hogy így viselkedik. De akkor sem mondhatok ennél többet, különben a lányodon nem tud segíteni senki. Én alkalmas lehetek donornak, de ha elárulom, ki vagyok, és honnan tudok rólatok, el kell mennem anélkül, hogy segíteni tudnék. Ezt szeretnéd? Hogy a lányod elveszítse az utolsó lehetőségét csak azért, mert te kíváncsi vagy?

- Nem- engedtem el. –De nem bírom ezt a bizonytalanságot.

- Sosem tudtad elviselni, ha nem tudtál valamiről és ez nem változott. Nem változtál semmit Edward Cullen. De ne félj. Segítek Renesmee-n. És akármennyire is szeretném, nem fogom elárulni, ki vagyok. Magadtól is rá fogsz jönni és nagyon remélem, még időben- mosolyodott el. –Carlisle, viszek be egy kis vért Nessie-nek. Biztos jót tesz majd neki. Nagyon legyengült. Talán kicsit erőre kap tőle.

- Köszönöm, amit érte teszel.

- Nem azért teszem, hogy megköszönd. Csakis azért, hogy meggyógyuljon- suttogta apámra nézve, aztán az ajtóhoz sétált. Onnan még visszafordult és rám nézett.

- Minden rendbe fog jönni. Tudom, most még nem érted hogyan, de bízz bennem- mosolygott. Újra a szemébe néztem és éreztem, hogy igazat mond. Renesmee meg fog gyógyulni és ezért én is mindent megteszek. Még rám mosolygott, majd elhagyta az irodát. Carlisle a vállamra tette a kezét és megszorította azt.

- Van benne valami. Valami, ami megnyugtat. Olyan ismerős, de nem tudom honnan. Úgy néz ki, mint Bella, legalábbis hasonlít rá mind külsőleg, mind a természete, de kizárt, hogy ő lenne.

- Igen, én is így látom. Mégis van valami, ami azt súgja, nem az, akinek mondja magát.

- Majd megtudjuk. Nem tehetünk mást, mint várunk és bízunk benne. Tud rólunk mindent és ezzel a markában tart, bár kétlem, hogy ártani akarna nekünk. Annyira jószívű és kedves. Nem tudom elképzelni, hogy bántaná a lányod vagy bárki mást a családból.

- Talán igazad van. De szemmel fogom tartani.

- Ahogy jónak látod- mondta, majd visszaült a székébe.

Szóval apa és Alice is teljes mértékben megbíznak benne. Én is így érzem, de valami más is van mögötte. Félek bízni valakiben, akiről nem tudok semmit. Pedig ezt kell tennem. Megbíznom benne, még ha nem is tetszik. Igaza van apának. Ha ártani akarna, arra rájönnénk. Csupa ellentmondás az egész. Vonz magához, mint egy mágnes és nem tudok szabadulni tőle. De nem is akarok. Nem értem magam. Ez már nekem is bonyolult. Nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel. Kész idióta vagyok.

Sziasztok!

Csak szólni szeretnék, hogy a jövő héten nem leszek itthon, így nem is tudok új fejezetet írni. Szóval a jövőhéten nem lesz friss, csak két hét múlva. Köszönöm a megértéseteket. Ígérem, amint haza érek gőzerővel vetem bele magam az írásba és egy extra hosszú fejit kaptok. 

Puszi nektek: Rosalice