14.fejezet

( Edward szemszöge)


A te lányaid…a lányaid…a gyermekeid…- visszhangzottak a fejemben Bella szavai.

-Hogy mit mondtál?- kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.
- Anya… -suttogta egy erőtlen hang mellettem. Lenéztem és megláttam Renesmee-t. Ha igaz, amit Bella mondott, akkor ő és a testvére az én gyermekeim. A lányaim.
- Nessie- kiáltotta boldogan Bella. –Kislányom. Végre. Végre felébredtél. Jaj, istenem köszönöm. Köszönöm- ölelte át a lányt.
- Jól van anya. Elhiszem, hogy boldog vagy és én is örülök, hogy látlak, de nem kapok levegőt.
- Ne haragudj. Azonnal hívom az orvost- azzal nem törődve senkivel, kirohant a szobából.
- Ti mit kerestek itt? –kérdezte Nessie miután Bella kiment.
- Mi bejöttünk meglátogatni, de már megyünk is. –mondta Diana.
- Én nem megyek innen sehova. Egészen addig, amíg nem kapok válaszokat- néztem rá Dianára.
- De Bella hazudott neked. Ők nem a lányaid. Nem is hasonlítanak rád. A te lányod otthon van a házban és várja, hogy hárman elmenjünk vadászni.
- Szóval elmondta. Akkor már tudjátok- mondta Nessie és rám nézett, majd a tekintete a feleségemre siklott. –Az édesanyám nem hazudott. Edward az édesapánk, a vér szerinti apánk. Ezt bármikor bizonyítani tudom, persze csak ha egészséges vagyok. De ezek az átkozott csövek nem engednek mozogni- fintorgott Nessie és végszóra belépett a szobába apám és Bella.
Apa kiküldött minket, míg megvizsgálta Renesmee-t.

(Bella szemszöge)

"Még mindig szeretem. De a kapcsolatról magáról, ha rá gondolok, úgy érzem, valami nagy tűzvész pusztított, és csak nagy, egybefüggő, nem hegedő égési sérülések maradtak utána."

-Bella, mondd meg az igazat! Igaz az, amit odabent mondtál? Tényleg az én lányaim? –fogta meg a karomat Edward.
- Mit akarsz hallani? Mondjam azt, hogy nem Edward csak vicceltem. Hát nem. Amit bent mondtam az igaz. Elizabeth és Renesmee a te lányaid. Még is mit gondoltál? Én igazat mondtam, mikor azt állítottam, hogy szeretlek. Szerelemből lettem a tiéd és rajtad kívül egyetlen férfivel sem voltam. Miért, mire gondoltál mikor megtudtad, hogy az én lányaim? Arra, hogy megcsaltalak? Hogy rajtad kívül más férfivel is voltam? Hát akkor nagyon tévedsz, mert nem.
- Nem, ez nem vagyis hogyan és…- kezdett dadogni.
- De Edward. Nézz csak rá Nessie-re. Nézd meg jól az arcát vagy gondolj vissza milyen volt mikor idejöttetek. Hogyan viselkedett veletek, kire hasonlítanak mind a ketten. Nézd meg jól és utána mondd, hogy nem a te lányaid. Azon az éjszakán, mikor a tiéd lettem. Mielőtt elhagytál még jól kihasználtál és eldobtál, mint egy rongyot. Én mégis megtartottam a lányokat és ahelyett, hogy miattad bánkódtam volna, felneveltem őket.
- Miért, miért nem szóltál? Miért nem kerestél meg és mondtad el?
- És mégis hol kerestelek volna vagy mit mondtam volna. Elhagytál, mert nem szerettél. Kihasználtad az irántad érzett szerelmemet és közben jól szórakoztál. Nem akartam, hogy azt érezd, kötelességed mellettem maradnod csak azért, mert én vagyok a gyermekeid anyja. Soha nem kényszerítettelek volna erre.
- Én nem…- szakított volna félbe, de én tovább folytattam.
- De most nehogy úgy érezd, hogy akármilyen kötelességed van a lányok vagy éppen én felém. A világért sem akartam felborítani a kis családi békét. Idáig is jól megvoltunk nélkületek. Jacob remek apa számukra. Viszont azt tudnod kell, hogy a lányaim mindig is tudták, kik vagytok. Soha nem titkoltam előttük az igazságot. Jacob…
- Jacob, Jacob, Jacob…Mindig ő. Miért hajtogatod folyton az ő nevét? Hát nem érted mennyire rossz nekem, hogy most megtudom, van két lányom, de csak biológiailag, mert gyűlölnek engem. Rossz, mert Jacob ott volt mellettük minden fontos eseménynél és a saját lányaim úgy néznek rá, mint az édesapjukra. Miért teszed ezt Bella? Miért engedted, hogy elfoglalja egy átkozott farkas a helyemet a lányaim szívében? Miket mondtál a nekik, amitől ennyire gyűlölik az egész családomat?- csak úgy dőltek belőle a szavak. Láttam rajta, hogy nem is gondolja át a szavait csak úgy jönnek ki a száján. Ránéztem Dianára és az arcán gúnyos mosoly ült. Most biztos élvezi, hogy Edward ennyire mérges rám.
- Na itt álljon meg a menet Edward Cullen. –kezdtem, de ekkor kilépett az ajtón Carlisle.
- Renesmee jól van. Pár nap múlva hazamehet, mivel félvér lévén gyorsabban gyógyul, mint egy átlagember, de gyertek be. Amint hallom rengeteg megbeszélni valónk van. –mondta és bementünk a szobába. Nessie az ágyon ült és mosolygott rám. Leültem mellé az ágyra, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Körül néztem és láttam, hogy azok a csövek és gépek, amik az előbb még rá voltak kötve, most jó messzire vannak tőlünk.
- Talán hívjátok ide a többieket, én is szólok a testvéremnek és utána megbeszélhetünk mindent.
Bólintottak és Carlisle már hívta is a családját. Én is elővettem a telefonomat és hívtam Nathalie-t.
-Testvérről jut eszembe. Merre van az én idegesítő kis húgom. Ugye jól van? Nem akartam, hogy baja essen, csak elvesztettem az uralmamat az autó felett. Mondjátok, hogy nincs semmi baja- nézett rám könyörgőn Ness.
- Jól van. Már rég felépült. De nagyon aggódott miattad. Úgy kellett Nath-tal meggyőznünk, hogy menjen el vadászni. Nemsokára itt lesznek.
Fél óra csend után megérkezett mindenki. Ezalatt úgy értem, hogy minden Cullen, Nathalie, Liz és Jake. Körbeölelgették Nessie-t, majd mindenki kényelmesen elhelyezkedett és kezdődhet a mesedélután.
-Mint tudjátok Elizabeth és Renesmee az én lányaim. –most főként Cullenének beszéltem, mivel rajtuk kívül mindenki tud mindent.
- De azt még nem, hogy ki a lányok apja. Bár Jacob sajátjaként nevelte fel őket, nem az édesapjuk. Edward a lányaim vérszerinti apja. Liz és Nessie Edward lányai. Miután elmentetek, egyre rosszabbul lettem mind fizikailag mind lelkileg. Nem kell elmesélnem, mi hogy volt, mivel nálatok is van egy félvér. Viszont Edward mindenfélét a fejemhez vágott kint a folyósón és tiszta vizet szeretnék önteni a pohárba. A lányaim mindig is tudták, hogy Jacob Black nem az édesapjuk és tudták, ti kik vagytok. A család minden egyes tagjáról elmeséltem nekik mindent, amit én tudtam. Soha nem titkoltam előttük az apjuk nevét, nem tiltottam meg nekik, hogy megkeressenek benneteket és még csak azt sem akartam, hogy gyűlöljenek.
- De mégis gyűlölik az egész családot- szólt közbe Diana.
- Nem azért gyűlölünk, mert anya ezt akarta, hanem azért amit vele tettetek. Mert olyat nem teszünk egy családtaggal, amit ti csináltatok. –vágott vissza Nessie.
- Attól, hogy én megvetlek benneteket, soha nem akartam, hogy a lányaim is így érezzenek. De úgy lettek nevelve, hogy a család az első és mint látjátok már felnőttek és nem szabhatom meg mit érezzenek.
- Ha tudtátok, hogy én vagyok az apátok, miért viselkedtetek így velünk? Miért véditek a farkasokat miért vagytok ennyire ellenségesek velem/velünk?- tette fel a kérdést Edward.
- Hát nem világos? Azért, mert mióta megszülettünk az óta a falkával élünk. Kiskorunk óta Jacob, Nath és anya nevelt bennünket. Jacob ott volt mindig, mikor szükségünk volt egy apára és tőle megkaptuk azt a szeretetet, amit csak egy apa tud megadni a lányainak. Amit tőled soha nem kapunk meg. Ő tanított meg minket mindenre, ha szomorúak voltunk, mellettünk volt, ha veszekedtünk kibékített. Jelen volt az életünk minden egyes pillanatában és soha értitek, egyetlen egyszer sem éreztette velünk azt, hogy ő esetleg kevésbé szeret minket azért, mert vámpírok vagyunk vagy, mert egy cullen az apánk.
Mondta Nessie és közben megfogta Jake kezét.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy nem lehettem mellettetek és kimaradtam az életetekből. El sem tudjátok képzelni, mennyire rossz nekem, hogy tudom ti is a lányaim vagytok és mégsem tekintetek annak.
- Hát én is sajnálom. De ezen nem lehet változtatni. Mellesleg nem kell nekem egy idegesítő kis fruska féltestvér, akivel osztoznom kellene a szereteteden, persze Lizzyn kívül.
- Ne sértegesd a lányomat- morgott rá Diana Nessire.
- Te pedig fogd vissza magad, mert ha nem én megöllek. Azt mond a lányom, amit csak akar, nem szabhatod meg neki, viszont te jobb, ha messzire elkerülsz, és meg sem mukkansz, vagy nem állok jót magamért. Húzd meg magad. Nem tudom, mennyit tudsz rólam, de már nem az a visszahúzódó félős kislány vagyok, mint régen. Most pedig vagy csöndben maradsz, vagy ki lehet menni- mutattam az ajtó felé.
Diana nem szólt egy szót sem csak megfogta a lánya kezét és közelebb húzódott Edwardhoz.
-De miért hazudtatok, mikor Belláról kérdeztünk?- tette fel a következő kérdést Alice.
- Mert elég szenvedést okoztatok neki. Nem akartuk, hogy találkozzatok, de ez elkerülhetetlen volt a baleset miatt. És ha már az igazságnál tartunk én az ő helyében biztos nem árultam volna el, hogy ki a lányok igazi apja. Nem érdemlitek meg, hogy ez a két lány…
- Nath, kérlek. Most már elég. –szakítottam félbe nővéremet. –Nektek pedig csak annyit mondok, amennyit Edwardnak. A lányok már tudják. Ha akarnak, megismerhetnek benneteket én nem állok az útjukba. Viszont ha bántani meritek őket, érzelmek ide vagy oda én fogok végezni veletek. Számomra semmi sem fontosabb a lányoknál és nem akarom, hogy szenvedjenek. Remélem megértettetek- mindannyian bólintottak.
- Most pedig Nessienek pihenésre van szüksége, úgyhogy ha megbocsátotok szeretném, ha magunkra hagynátok.
- De Bella, én még szeretnék veled beszélni- akadékoskodott Alice.
- Most ne…- kezdtem volna a kifogásokat keresni, de Nath közbeszólt.
- Menj csak, mi itt maradunk.
- Kösz szépen- néztem rá gúnyosan, egy puszit adtam a lányaim homlokára és elindultam kifelé. Kimentem a kórházból egyenesen az erdőbe és ott egy kidőlt farönkre leültem. Ekkor vettem észre, hogy majdnem az összes cullen ott van, kivéve Carlisle. Gondolom, ő most dolgozik, és nem akarja ott hagyni a betegeit.
- Mit akartok még tudni?
- Először is szeretnénk bocsánatot kérni, amiért szó nélkül elmentünk. Csak ez az idióta bátyám…- kezdett mentegetőzni Alice.
- Nem érdekelnek a magyarázatok. Nem vagyok kíváncsi az indokaitokra sem a kifogásokra. Túl vagyok azon az időszakon, és mint látjátok nem haltam bele. Itt állok, és tökéletesen boldog vagyok.
- El sem hiszem, hogy itt állsz előttem és rá kell jönnöm, hogy nem is ismerlek. Hova tűnt az én vidám, bolondos csetlő botló hugicám?- kérdezte Emmett tőle szokatlan komolysággal.
- Meghalt. Az a Bella belehalt a sok szenvedésbe, miután világra jöttek a lányok- válaszoltam érzelemmentes hangon.
- Nem, az nem lehet. Ne mondj ilyet kicsim- nézett rám szeretetteljesen Esme. A szívem majd megszakadt, de nem engedhetem őket újra közel magamhoz.
- De. Már nem ugyanaz a naiv kislány vagyok, akit egykoron megismertetek. Rengeteg szenvedést okoztatok nekem és ezt nem lehet elfelejteni. Bár egy, jobban mondva két valakiért hálás vagyok neked Edward Cullen. Ha a születésnapom előtt nem döntesz úgy, hogy mielőtt elmentek, szórakozol egy kicsit, akkor most nem lenne két lányom. Csakis ő értük sikerült újra talpra állnom és megváltoznom. Mert felőled meg is hallhattam volna. Igaz mikor elhagytál elmondtad, hogy soha nem szerettél. Nem is tudom mit vártam tőled- fejeztem be.
- Igazad van. Te nem lehetsz ugyan az a Bella, aki valamikor a barátnőm volt. Ő sosem beszélt volna így. Komolyan nem tudom, mit higgyek. A régi Bella soha nem mondta volna ezeket nekünk. Bár jobb, hogy tudjuk, mit gondolsz. És csak hogy tudd, szeretném vissza kapni a barátnőmet, úgyhogy hozd őt ide vissza - jött előrébb Alice.
Na, nálam itt telt be az a bizonyos pohár. Mi az, hogy még neki áll feljebb és itt parancsolgat nekem?
-Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem vagyok ugyanaz, aki régen voltam. Nem te fogod megmondani nekem, mit tegyek vagy mit ne. Érdekes, 40évvel ezelőtt téged sem nagyon érdekelt én mit szerettem volna. Most engem is hidegen hagy a te akaratod. És ne nevezz a barátnődnek, mert nem vagyok az. Ennek a barátságnak pedig te vetettél véget. Ha annyira a barátnőm voltál, mint állítottad, akkor legalább elköszönhettél volna. Edward legalább elém állt és megmondta az igazat, de te fogtad magad és egy szó nélkül elmentél a többiekkel együtt. Úgyhogy ne papolj itt nekem. És még annyit, hogy a régi Bella soha nem fog visszatérni. Soha, mert nem engedem neki és csak azért, hogy ne essen megint ugyanabba a hibába.
- Szóval csak egy hiba voltam/voltunk a számodra?- kérdezte Edward csöndesen.
-Először nem, de aztán rájöttem, hogy igen. Hiba volt a közeletekben lennem, hiba volt, hogy közel kerültem hozzátok. Nagyon jól tudod, hogy én mindig is szerettelek téged és a családodat is. Megbíztam bennetek, nem voltak előítéleteim, mikor megtudtam mik vagytok és még akkor sem haragudtam, mikor Jasper megtámadott és ti elhagytatok. Én nem haragudtam. Soha még a mai napig nincs bennem harag, de nem akarom, hogy újra az életem része legyetek.
- Ez sajnos elkerülhetetlen lesz, mert most hogy tudom az igazat nem fogom elhagyni a lányokat. És ha ez nem tetszik, akkor sajnálom- nézett a szemembe Edward.
- Nem bánom, ha a lányok közelében vagy, de ne merd őket megbántani. Viszont adok egy tanácsot. Ne erőltesd a dolgot és hagyd, hogy ők döntsenek. Én soha nem szabtam meg nekik mit tegyenek és gondolom észrevetted már, hogy Nessie mindig azt teszi, amit ő szeretne. Most pedig visszamegyek a lányomhoz- azzal otthagytam őket és visszamentem a kórházba.

(Edward szemszöge)

Ezt nem tudom elhinni. Van két felnőtt lányom és én csak most tudtam meg. De hogy lehettem olyan idióta, hogy eddig még csak nem is gondoltam rá, hogy talán az én lányaim?
Két hónapon keresztül majd minden nap bejártam Nessie-hez és nem sejtettem semmit. Még akkor sem, mikor megtudtam, hogy Bella lányai. Komolyan én tiszta hülye vagyok. És amit az erdőben mondott. Mit értem el azzal, hogy elhagytam őt? Nagy semmit. Pont azért mentem el, hogy neki nyugodt és boldog élete legyen, erre én magam vettem el tőle ezt a lehetőséget. Ugyan úgy tönkre tettem az életét, mint a Dianáét. Most pedig minden a lehető legrosszabban alakult.
-Edward, beszélhetnénk?- kérdezte Rosalie ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Persze- álltam fel.
- Menjünk el sétálni- ajánlotta, majd miután bólintottam, elköszönt Emmettől és megindult az ajtó felé. Meg sem állt, míg kellő távolságba nem kerültünk a háztól.
- Nézd Edward. Bár nem vagyok gondolatolvasó és nem is érzem az érzelmeidet, de a nővéred vagyok és látom rajtad, hogy bánkódsz.
- Igen, de nem tudsz segíteni. Senki sem tud, ezen egyedül kell túl lennem.
- De nem megy- vágott közbe. –Mi lenne, ha beszélgetnénk egy kicsit. Talán az segíteni fog.
Leültünk egy kőre és vártam. Magam sem tudom, mire, de vártam. Rose mellettem csendben ült és türelmesen várta, hogy beszélni kezdjek.

U.I: Sziasztok!
Nagyon nagyon szépen köszönöm mindenkinek a komikat. El sem tudom mennyire hálás vagyok nektek ezért. Remélem ez a fejezet is legalább annyira elnyerte a tetszéseteket.
Puszi:Rosalice