Múltból a jelenbe... -6.fejezet

Sziasztok!

Kicsit sokára, de végre itt a friss. És remélem tetszik is majd nektek. Sajnálom a hosszú kimaradást és nincs rá mentségem. 

Viszont köszönöm azoknak, akik mindennek ellenére itt vannak és kitartanak mellettem. 

Puszi nektek: Rosalice.

Steven

(Kristen szemszöge)

Amint elértünk az étteremhez, kiszálltam és átadtam a kulcsot a parkoló fiúnak, aki egy kártyát nyomott a kezembe, aztán fogta a kocsit és eltűnt. Lizzy felé fordultam, aki az éttermet tüntette ki figyelmével. Jó ötlet volt idehozni őt. Mert, ahogy láttam nagyon lenyűgözte a hely. Jó érzés volt látni, milyen csodálattal figyeli ezt a helyet, ami nekem csak egy egyszerű épület.

-Tetszik?

- Soha életemben nem voltam még itt. Ez… azt hittem soha nem jutok el ilyen helyekre. Kislány koromban sokat álmodoztam róla, hogy egyszer én is emelt fővel léphetek be egy ilyen étterembe, de akkor még nem tudtam, hogy mekkorát fordul velem a világ egyetlen rossz döntésem miatt.

- Mi történt? –kérdeztem óvatosan, de ő csak megrázta a fejét.

- Ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember Kristen.

- Bocsáss meg. Nincs hozzá semmi közöm. Menjünk be inkább- eresztettem meg egy apró mosolyt felé, majd elindultam fel a lépcsőn az étterem bejáratához. Természetesen, mint mindenhol máshol, itt is ismerték a nevem. Tudták ki vagyok, így azonnal vezettek is az asztalunkhoz,miután lesegítették a kabátjainkat. Ennyit tesz, ha az embernek Stewart a családneve. Nem foglaltam asztalt, hiszen fogalmam nem volt róla, hogy én ma itt fogok vacsorázni, de mégis van szabad asztal a számomra, holott az egész hely tele van.

Helyet foglaltunk az asztalnál és már hozták is az étlapot, valamit rendeltünk egy-egy pohár narancslevet. Hiszen nem ihatok bort, mert ma még vezetek.

Amint eltűnt a pincér, megszólalt Liz telefonja.

-Bocsáss meg, fel kell vennem- bólintottam, majd elfordítottam a fejem, hogy ne a beszélgetésére figyeljek. Hiszen az egyáltalán nem tartozik rám. Körbenéztem a helységben, ahol tekintetem megállapodott egy ismerős arcon. Egy apró mosolyt eresztettem meg, mire ő is elmosolyodott, majd felállt az asztaltól, mondott valamit a nekem háttal ülő férfinak, mire az is megfordult, majd ketten együtt megindultak felém. Mikor az asztal közelébe értek, felálltam és mosolyogva nyújtottam nekik kezet, mire Steven mosolyogva lehet apró csókot a kézfejemre, majd a barátja is ekképp cselekedett.

- Kristen, régen találkoztunk.

- Elég régen Stev.

- Hadd mutassam be az egyik legjobb barátomat. Kristen, ő Taylor Lautner. Tay, ő itt Kristen Stewart. Az egyik legrégibb barátnőm.

- Az egyetlen barátnőd, aki valóban csak a barátod- vigyorogtam rá.

- Az a Kristen Stewart?- kérdezte Taylor.

- Igen, igen. De nem hagyhatnánk ezt? Ki nem állom az ilyet.

- Megtiszteltetés, hogy megismerhettelek.

- Oké, ez hátborzongató. Mint az ókorban. Már csak az hiányozna, ha magáznál. Egyszerűen csak Kristen vagyok. Egy új ismerősöd, esetleg új barátod. Rendben?

- Rendben.

- És ki a barátnőd Kris?

Hátranéztem Lizzy-re, aki feszengve ült az asztalnál, de mikor észrevette, hogy róla van szó, rám kapta tekintetét é sajnálkozva nézett rám. Csak tudnám, miért sajnál. Felé intettem, mire felállt és mellém sétált.

- Srácok, ő Elizabeth Pattinson. Lizzy, ők Steven Strait, egy nagyon régi és jó barátom, valamint Taylor Lautner.

- Igazán örülök a találkozásnak- ahogy azt megszoktam Stev-től, Liz felé nyújtotta a kezét és akárcsak nekem, neki is csókot lehet a kezére, majd Tay is. Liz pedig zavarba jött ettől. Nem is kicsit.

- Én is.

- Nos, akkor mi megyünk is. Valamikor jó lenne összefutni Kris, nem gondolod?

- De persze. Tudod, hol találsz Stev.

- Még egy ár napig itt vagyunk a városban. Feltétlenül megkereslek. Joe Greene igaz?

- Pontosan.

- Meg kell ígérned, hogy Párizsban te is meglátogatsz majd, ha arra jársz.

- Feltétlenül. Várni foglak- mosolyogtam r, majd búcsúzásképp átöleltem. Olyan rég találkoztunk már. És jó volt újra beszélni vele. Remélem, tényleg felkeres, mielőtt hazamegy. Hiányzik a társasága.

Miután elköszöntünk, a srácok visszamentek az asztalukhoz, mi pedig leültünk a helyünkre. Liz azonnal felkapta az étlapot és eltüntette előlem az arcát. Nem akartam rákérdezni, de nem is kellett, mert néhány perc múlva kinyögte mi bántja a lelkét.

- Nem nekem való ez a hely.

- Miért ne lenne?

- Nem vagyok idevaló Kris.

- Ne beszélj hülyeséget.

- Nézz csak körbe Kristen, aztán nézz rám –úgy tettem, ahogy kérte, de semmi mást nem láttam csak a szokásos társaságot és utána Lizzy-t és a tekintetét, ami szomorú volt. - Mindenki alkalmiban, csinosan én meg kopott farmer és póló. Te egyáltalán nem vetted észre, hogyan néztek rám, mikor bejöttünk? Próbáltam nem foglalkozni vele, de nem megy olyan könnyen. Miért nem szégyellsz engem? Még a barátaidnak is bemutattál, pedig csak egy senki vagyok.

- Komolyan az az érzésem, hogy ki akarsz hozni a sodromból- nagyon csúnyán néztem rá. –Miért nem érted már meg végre, hogy engem nem érdekel milyen vagy, hogy kik a szüleid, hogy van-e pénzed. És nem szokásom szégyellni a barátaimat. Tényleg ennyire rossz embernek tartasz?

- Nem, dehogy is. Csak… gondolj egy kicsit bele. A nagy Kristen Stewart, az egész város és az iskola királynője egy magamfajta szegénnyel egy társaságban. Ez annyira hihetetlen.

- Szegény? Meglehet. Hozzám képest. A köreimhez képest. De sokkal gazdagabb vagy, mint ebben a teremben bárki más. Nem a pénz az igazi érték Lizzy. Hanem az, ami a szívedben lakozik. Lehet, hogy nem tudod, de anyám sem volt gazdag. Egy egyszerű titkárnő volt, mikor megismerte apámat. Anyám sosem engedte, hogy lenézzek másokat. Mindig arra tanított, hogy tiszteljem az embereket, legyen az gazdag vagy szegény. Talán éppen ez az oka, hogy nagyon kevés ember van a világon, akit megvetek. Még az utcán koldulókat sem nézném le soha. Soha. Mindenki lehet az égben, de mindenki visszapattanhat a földre. Ugyan onnan jöttünk mindannyian. Csak ezt kevesen fogadják el. Most pedig ne foglalkozz a többi emberrel. Mi ketten azért vagyunk itt, mert én ezt akartam. Nem követünk el semmi rosszat azzal, ha itt vacsorázunk. Épp annyi jogod van itt lenni, mint nekem, Stev-nek Taylornak vagy bárki másnak. Nem fognak kidobni téged innen.

- De, csak azért nem mert veled vagyok itt. Ha egyedül lennék, be sem engedtek volna.  Olyan más vagy, mint a hozzád hasonlók Kris. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a barátod lehetek. Vagy, hogy egyáltalán megismerhetlek. Ez annyira hihetetlen. Rob mindig azt mondta, hogy te sem vagy más, mint a többi elkéneztetett gazdag király kisasszony, akit senki más nem érdekel csak saját maga. De tévedett. Te mindig is másabb leszel, mint a többiek. Mert neked van lelked. Tiszteletre méltó vagy Kristen. Az anyukád biztosan nagyon büszke lenne rád.

- Majd idővel rájössz, hogy milyen vagyok valójában Liz. A barátaim adnak erőt az élethez. És nem tudom ezt sehogy sem meghálálni nektek.

- Nem kell meghálálni sehogy. Erre vannak a barátok. Minden azért teszünk, hogy segíthessünk, de nem várunk cserébe semmit.

- Nos, ha barátok vagyunk, akkor akár holnap velünk is tarthatnál- mosolyogtam rá.

- Hova?

- Ash-el és Nikki-vel minden szombaton vásárolni járunk. Lenne kedved csatlakozni hozzánk?

- Hát…

- Mondj igen, légyszi. Neked nem kerül semmibe. Hidd el. Semmit nem kell tenned csak reggel felkelned és felöltöznöd, aztán megvárod, míg érted megyünk. Nos?

- Rendben- mosolygott rám, majd megjelent a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. És csak remélni tudtam, hogy Liz holnapig nem lát át rajtam. Mert holnap megveszek neki mindent, amire szüksége van. Ha ilyen kellemetlenül érzi magát mellettem, akkor megpróbálok tenni valamit azért, hogy jobban érezze magát. Végül is mire való a pénz, ha nem arra, hogy segítsek azokon, akik megérdemlik?

- Lizzy, fontos dolgot kellene kérdeznem tőled- tértem rá egy komolyabb témára. Megvártam vele a vacsora végét, de nagyon foglalkoztatott, amit a kocsiban mondott.

- Megijesztesz-tette le a villát, miután befejezte a vacsorát.

- Nem akarlak megijeszteni, ne aggódj nincs semmi baj. Csak szeretném tudni hogyan értetted, amit a kocsiban mondtál?

- Mégis mire gondolsz? –adta az értetlent, de tudtam, hogy pontosan tudja mire gondolok. Mégis kimondtam hangosan.

- „Nem te vagy az egyetlen Kristen, aki elveszített valakit, aki fontos volt neki”- ismételtem meg a mondatot szóról szóra, amit utoljára mondott mielőtt beléptünk az étterembe.

- Erről nem akarok beszélni Kristen. Sem veled sem senki mással- szorította össze a fogait, úgy préselte ki a szavakat magából.

- Miért nem.

- Pontosan azért, amiért te sem akarsz a szüleidről beszélni. A múltadról. Azt hiszed, senki nem érthet meg téged, pedig ha kicsit kinyitnád a szemed láthatnád, hogy nem te vagy az egyetlen aki annyit szenvedett a múltban. Aláírom, hogy az én szenvedésem a saját hibámból volt, és ami veled történt annak nem te vagy az oka, de amikor egyfolytában arról beszélsz, hogy senki nem ért meg, nagyon felidegesítesz. Hiszen én tudom. Én is elvesztettem valakit. És én sem akartam elengedni a múltat pont, ahogy te sem. Szenvedtem, mert azt hittem ez a sorsom. Hogy ezzel mindenkinek jobb lesz. De nem így volt. Csak magamat tettem tönkre. Sokan segítettek, hogy talpra álljak, pedig azt hittem mind gyűlölnek. Magamat büntettem a múlt miatt, azért mert meghalt egy számomra fontos ember, és ahogy te én is úgy éreztem, hogy ha elengedem a múltam, akkor elárulom őt. De ma már tudom, hogy hülyeség volt ettől félnem. Mert attól, hogy nem szenvedsz minden nap a múlt miatt az nem azt jelenti, hogy már nem szereted az elvesztett embert.

- Ki volt az, aki ilyen mély nyomot hagyott benned?- fogtam meg a kezét az asztalon, de ő elhúzta, majd lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Azt hittem nem akar majd válaszolni, de szerencsére nem így lett.

- A szerelmem. Az egyetlen szerelmem. És bár nem volt jó hozzám én mindig is szerettem őt. Drog függőt csinált belőlem, majdnem megölt, én még sem tudok rá haragudni most sem. Mert tudom, hogy ha én nem akartam volna, akkor nem kerülök ilyen helyzetbe és őt is kirángathattam volna abból a bűnös életből. De én gyenge voltam és a felelőtlenségem miatt elvesztettem örökre. Részeg voltam és be voltam lőve, úgy ültem kocsiba. Ő vezetett, de én is ott ültem mellette. Megállíthattam volna, mégsem tettem. És mint az lenni szokott balesetet okoztunk. Ő meghalt abban a pillanatban, ahogy ütköztünk a másik autóval. Nem emlékszem rá mi történt, csak halványan, de anyáék elmondták, hogy úgy vágtak ki a kocsiból, mert máshogy nem tudtak kiszabadítani. Az arcom teljesen összeroncsolódott, meg kellett műteni, de akkor engem ez nem érdekelt, csakis az adagom. Megműtöttek és az arcom olyan lett, mint az előtt. Miután felépültem, elvonóra küldtek és most itt vagyok.

- Úgy sajnálom- suttogtam, de mintha meg sem hallotta volna. Folytatta tovább a mesélést, miközben a tekintete szomorú volt és néha egy-egy apró könnycsepp is végigfolyt az arcán.

- A mai napig megvannak a képek, amiket a baleset után csináltak. Minden egyes nap megnéztem. Úgy éreztem, hogy látnom kell őket, hogy még többet szenvedjek. Anyáék minden újságot elraktak, amiben megírták a balesetet. Mindent azért, hogy ha tiszta leszek, és újra kísértést éreznék, akkor előttem legyen, mihez vezethet. Minden nap előveszem őket. Minden nap elolvasom a cikkeket és a fiókban ott tartok egy képet az összeroncsolt arcomról és egy olyat, amin a barátommal együtt vagyunk. Tudod, mennyi fájdalmat okoznak nekem ezek az emlékek?

- Miért vannak a közeledben? Miért nem dobod ki őket?

- Nem értheted, hiszen sosem mentél keresztül azon, amin én. Drog függő voltam. Két éven keresztül, minden adandó alkalommal be voltam lőve. És az, hogy most itt vagyok, csakis annak köszönhető, hogy azok a képek, cikkek előttem vannak minden egyes nap. A családom nem lenne elég indok arra, hogy ne nyúljak újra hozzá. Hiszen komoly oka van annak, hogy egykor kipróbáltam és függő lettem. Kell, hogy lássam mit tett velem, velünk. A barátommal. Hogy hova vezethet, ha újra megtenném.

- Szörnyen sajnálom.

- De túlléptem rajta. Néhány hónapja teljesen elengedtem a múltat. A barátom képére fájdalom nélkül tudok nézni. Úgy tudok rá emlékezni, hogy nem akar minden egyes emlék képnél megállni a szívem. Nem felejtettem el őt és soha nem is fogom. Ő volt az első szerelmem és azt ki tudná elfelejteni? Senki. De elfogadtam, hogy nem kínozhatom magam örökké. Mert nem csak az én hibám volt. Hanem az övé is.

- De a kettő nem ugyan az Lizzy. Az én történetem nem olyan, mint a tiéd.

- Tudom. Hiszen te gyerek voltál. Nem te tehettél róla.

- Hagyjuk. Kivel beszéltél az előbb?

- Az anyámmal, aztán meg Robbal.

- Gondolom aggódnak, amiért nem vagy még otthon, igaz?

- Igen. Úgyhogy anyám ideküldte értem Rob-ot.

- Tessék?

- Igen. A bátyám éppen most lépett be az ajtón. Komolyan, mintha testőrre lenne szükségem- fújtatott, majd megtörölte a száját és felállt az asztaltól. –Miért nem ellenkeztél?

- Mert tudod jól, hogy anyával nem lehet- védte meg magát Rob, mikor odaért az asztalunkhoz.

- Jó estét- köszöntem neki, majd én is felálltam a helyemről. Persze a pincér azonnal megjelent.

- Hozhatok önöknek valamit?

- A számlát kérném.

Azonnal eltűnt, majd néhány perc múlva egy mappával tért vissza. Megnéztem az összeget, majd belehelyeztem a pénzt és a borravalót is, aztán hozták a kabátjainkat. Felvettem a sajátom és a veszekedő testvérpár felé fordultam.

-Nagyon sajnálom, hogy nem vittem haza időben. Mondd meg anyukádnak, hogy nem fordul elő többet. És mivel a bátyád itt van, azt hiszem rám már nincs szükséged. Holnap találkozunk Lizzy. 9-re legyél kész. Addigra mi is odaérünk.

- Kris… ne haragudj rám.

- Miért haragudnék?

- Annyi hülyeséget mondtam neked ma este. Bocsáss meg.

- Nem volt minden hülyeség. Csak bizonyos mondataid, de ne aggódj, nem haragszom- adtam neki egy puszit az arcára. –Aludj jól. És sajnálom, hogy gondot okoztam. Holnap bocsánatot kérek anyukádtól.

Aztán mielőtt bármit is mondhattak volna, egy „Jó éjt” után kisiettem az étteremből. A parkoló srác kezébe nyomtam a kártyámat és vártam az autómra. Nem tartott sokáig, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg meghozták és el nem indultam haza. Viszont nem tudtam kiverni a fejemből amit Lizzy mondott. Egyszerűen képtelen voltam kis semmiségként kezelni, mert a lelkem mélyén kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Tovább kellene lépnem… de olyan régóta élek együtt a múltammal, hogy nem megy. Egyszerűen nem akarom.