Múltból a jelenbe...-4.fejezet

Sziasztok!

Nos, mint látjátok, most sikerült befejeznem a történetet és már hoztam is nektek. Nem szeretném sokáig húzni, úgy írom, ahogy időm engedi és remélem a hosszabb szünetek miatt nem fogtok elpártolni tőlem. Igyekszem minél hamarabb befejezni a frisseket és sajnálom, ha nem sikerül mindig időben. Ezért elnézést kérek, de nem tudok többet tenni, mint próbálkozok a legtöbb időt tölteni az írással. Előre is bocsánat, ha hosszabb időre eltűnök, bár nem szándékozom. Ha mégis így alakul, szólni fogok előre. 
Most pedig jó olvasást a frisshez.
Puszi: Rosalice.

(Robert szemszöge)

Nem tudom mi ütött belém. Olyan vagyok, mint egy 15 éves kis tinédzser, aki nem tudja, hogyan viselkedjen a lánnyal, aki tetszik neki. Ha Kristen a közelemben van olyan, mintha egy kis tapasztalatlan srác lennék, akinek még soha nem volt barátnője. Pedig már meg sem tudom számolni mennyien voltak. De egyik sem hatott rám úgy, mint Kristen. Egyetlen pillantásával képes az őrületbe kergetni. Majd szétvet az ideg, mikor mással látom. Az őrületbe kerget. Bármivel is próbálkozom, rám sem figyel. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy észrevegyen. Bármit teszek, vagy lenéz, vagy ellenséges. Vagy szimplán keresztül néz rajtam. Egyszerűen képtelen vagyok vele úgy viselkedni, mint a többiekkel. Egy normális mondatot nem tudok kimondani a közelében.

-Rob, igyekezz már. A barátaid várnak- hallottam meg anyám hangját lentről.

- Megyek már- kiabáltam le, majd felkaptam a táskámat, a telefonomat és elindultam lefelé a nappaliba, ahol a többek már lent vártak. Csakhogy sokkal többen voltak lent, mint azt vártam. Kellan, Jackson és Cameron a kanapén ültek, síri csendben. Az ablak felé pillantottak és kénytelen voltam én is oda nézni, de akit ott láttam, attól a szavam is elállt.

- Sziasztok- néztem rájuk, majd a srácokhoz léptem. –Bocs csak kerestem valamit.

- Ugyan. Rá se ránts- legyintett Kellan, de le sem vette a szemét Ashley-ről.

- Lizzy, készen vagy? Mehetünk? –kérdezte Ashley, miközben Kristen hátát simogatta, aki az ablakon pillantott kifelé. Nem olyan volt, mint amilyen lenni szokott. Most olyan csendes és szomorkás volt. Én pedig annyira szerettem volna tudni mi a baja.

- Persze- válaszolt nővérem és közben elköszönt anyától.  

- Nem velünk jössz Liz? –kérdezte Jackson kissé bánatosan. Jack mindig is gyengéden érzett Lizzy iránt, de a nővérem sosem tekintett rá férfiként. Talán mert  fiatalabb nála vagy, mert akkoriban az a szemét volt a mindene, aki belevitte a drogok világába.

- Nem. Ma a lányokkal megyek- vigyorodott el. 

- Na, akkor mehetnénk is- terelte a többieket Ash és magával húzta a szótlan Kristen-t is. Ahogy elhaladtak mellettem, láttam, ahogy az arcán végigfolyik egy apró könnycsepp, aztán kiléptek a házból.

- Gyertek máskor is. Szívesen látunk titeket- szólt még utánuk anya, majd becsukta az ajtót. –Igazáv kedves lányok. Örülök, hogy Lizzy végre rendes emberekkel barátkozik.

- Igen, én is.

-Rob, haver, mehetünk? –kérdezte Cam és felpattant a helyéről.

- Aha- fogtam a táskámat, elköszöntem anyámtól és miután elhagytam a házat, bepattantam Kellan kocsijába az anyós ülésre.

- Mi ütött beléd, hogy most nem te akarsz vezetni?-pattant be mellém, aztán a többiek is beültek és már indított is.

- Egyszerűen most nincs hozzá kedvem.

- Jól van, azért le ne harapd a fejem.

- Bocs haver- kértem elnézést a viselkedésem miatt. Őszintén nem tudom miért viselkedtem így vele. Azt sem tudom, mi van velem. –Nem tudjátok miért volt olyan szótlan Kristen?

- Szóval miatta vagy ilyen- állapította meg Cam. –Már megint Kristen.

- Akkor nem tudjátok?
- Fogalmam sincs. Az biztos, hogy be sem akart jönni a házba. Aztán a lányok rávették. Miután belépett éppen csak köszönt aztán szomorúan az ablak elé lépett és szinte ránk sem nézett. De anyukádra sem. Olyan volt, mintha ott sem lenne. Ashley viszont nagyon furcsán viselkedett. Egy percre sem engedte el és folyamatosan suttogott naki és simogatta. Ez a Kristen nem olyan volt, mint amilyen az iskolában lenni szokott.

- Valami itt nincs rendben- ráztam meg a fejem, majd kibámultam az ablakon és kizártam a fejemből a többieket. Az iskolához érve Kristen autója a parkolóban állt, de senki nem állt mellette. Biztosan bementek. Mind a négyen köszöntünk a csapat többi tagjának és együtt indultunk be órára, amin újra látom Kristen a lányokat és a testvéremet.

Ahogy beléptünk a terembe, mindenki vidáman beszélgetett. Egy valakit kivéve. Rengetegen vették körbe, nagyon sokan voltak mellette, de ő olyan volt, mintha ott sem lett volna.

Odasétáltam a padomhoz, a srácok mind körénk telepedtek és beszélgetni kezdtünk. Vagyis ők beszélgettek, én pedig inkább a tőlünk nem messze lévő lány csapatot tüntettem ki figyelmemmel. Köztük is inkább egy személyt néztem folyamatosan. Kristent. Néha-néha rámosolygott a többiekre, bólogatott, egy-két szót is mondogatott a többieknek, de ezen kívül semmi. Mintha teljesen üres lett volna a tekintete. Annyira szerettem volna kideríteni mi van vele.

-Rob- bokszolt a vállamba Kellan én pedig ránéztem. Addigra már senki más nem volt mellettem csakis ő.

- Mi van?

- Mi történt veled haver? Olyan elgondolkodó fejet vágtál. Hol járnak a gondolataid?

- Én…- nem tudtam mit mondhatnék. Csak a lányok felé pillantottam, aztán vissza a barátomra.

- Már megint Kristen-re gondolsz, igaz?

- Ne kezd ezt Kell, kérlek.

- Rob, én csak feltettem egy kérdést. Válaszolj.

- Igen, igen, igen. Éjjel nappal rá gondolok, minden percben itt van a fejemben, és ha nem láthatom minden nap, abba beleőrülök. Szükségem van arra, hogy mosolyogni lássam, hogy ha csak egy-két szót is, de beszélhessek vele. Még ha utál is. Most pedig majd meg veszek, hogy megtudjam mi a baja. Sírt, mikor tőlünk eljöttek és azóta is rossz passzban van. Én pedig nem tudom mitől és azt sem hogyan segíthetnék neki. Hiszen ki nem állhat. Azt sem engedné, hogy hozzáérjek, nem hogy megvigasztaljam.

- Te aztán rendesen belezúgtál.

- Nem tudom igazad van-e, de abban biztos vagyok, hogy ha nem lesz az enyém, abba belepusztulok.

- Öregem, nem vagy semmi. Mindenkit megkaphatsz, akit csak akarsz, de neked pont az az egy lány kell, aki soha nem fogja beadni a derekát.

- Tudom…

- Most az egyszer segítek neked, hogy lásd, mennyire rendes vagyok- azzal elindult a lányok felé. A kis csoportnál megállt, mire minden lány felé fordult, majd Kristenhez kezdett beszélni. Ő nem-et intett a fejével, mire Kellan elmosolyodott és elkapja Ashley karját és elkezdte maga után húzni a lányt. Mondjuk nem kellett nagyon húznia, mert Ashley boldogan ment utána. Miután elhagyták a termet nem telt el 2-3 perc és már csörgött is a telefonom. Sms-em jött… Kellan-tól.

„Gyere ki a folyosóra, megérkezett a mikulás. J”

Megráztam a fejem, majd a zsebembe dugtam a telefont és szép lassan kisétáltam a folyosóra. A végén meg is láttam melák barátomat, amint a szekrény ajtajának támaszkodik és elzárja a menekülési utat Ashley elől. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy Kellan nem szereti „fogva” tartani a barátnőit és a lehetséges jelölteket sem, de mégis megteszi miattam.

-Te bunkó, idióta majom…

-Csak nem megzavartam valamit? –kérdeztem, mikor odaértem hozzájuk. Kellan csúnyán nézett rám, míg Ashley abbahagyta a szitkozódást.

- Örülök, hogy ilyen jó kedved van, de amíg ki nem értél, mindennek elmondtak és a lehető legmélyebbre átkoztak- fonta karba a kezeit mellkasa előtt Kellan, Ashley pedig távolabb húzódott tőlünk.

- Mit akartok? –kérdezte morcosan Ashley.

- Tudni szeretnénk mi baja Kristenek- tértem rá a lényegre.

- Nem értem miről beszéltek- adta a hülyét.

- Ashley, pont te ne tudnád? minden arcvonását ismered.

- Igen, ezzel minden idióta tisztában van. Főleg aki ismeri a történetünket, és mint azt tudjátok, szinte az egész város tudja, sőt majdhogynem az egész ország. Úgyhogy újat nem mondtatok. De azt még mindig nem tudom, miből gondoljátok, hogy valami baja van.

- Látszik rajta Ashley. Csak azt szeretném tudni, hogy mi történt vele? –váltottam szelídebb hangnemre. Ha tovább követelőzök, azzal nem érek el semmit.

- És mégis miért? Hogy kihasználd? Hogy megint beleköthess? Hogy burkoltan a tudtára add, hogy egy ribancnak gondolod? Vagy esetleg más szándékod van vele?

- Állj, állj, állj- szakította félbe Kellan, majd rám nézett. –te komolyan céloztál arra, hogy Kristen egy… egy…

- Nem...

- Pedig ő nem ezt mondta. És sokkal inkább neki hiszek, mint neked Rob. Kristennek nincs szüksége arra, hogy még te is bántsd őt. Bár nem tudom mivel érdemelte ki ezt a viselkedést, amit vele szemben tanúsítasz. Hiszen megvédte a testvéredet és szembeszállt a többiekkel. Nem érdekelte mennyien fordulnak ellene, csakis azzal foglalkozott, hogy a testvéredet ne bánthassák. És te képes voltál azt mondani, hogy egy ribanc. Mégis mit akarsz még tőle?

- Ashley, félreérted.

- Nem értem félre. Csak azt tudom, hogy Kristen mindig rosszkedvű, akár hányszor beszéltek vagy veszekedtek.

- Akkor a telefon miatt olyan mérges? Amit reggel mondtam neki? –kérdeztem, mire Ashley szemei nagyra nyíltak.

- Milyen telefonról beszélsz? És mit mondtál neki?
- Én…

- Robert Pattinon, azonnal tudni akarom, mi a fenéről beszélsz. Gyerünk.

- Rendben- emeltem fel a kezeimet védekezően. –Reggel mikor felhívta Lizzy-t, én vettem fel. És lehet, hogy nem tetszett neki a stílusom, ahogyan beszéltem vele.

- Az istenit- dobbantott a lábával.

- És én még azt hittem komolyan azért olyan búvalbélelt, mert megint a múlton rágódik. Erre kiderül, hogy ma is te mérgelted fel. Mit mondtál neki? Ki vele vagy megnyúzlak.

- Nem mondott semmit- jött az édes hang a hátam mögül, mire azonnal megfordultam.

- Te csak ne védd őt. Veled is számolni fogok, de ő az első. Halljam Rob.

- Ashley- érintette meg a karját Kristen és bánatosan nézett rá. –Tényleg nem mondott semmit. Tudod, hogy mindig elmondom, ha történik valami, de tényleg nem bántott meg. Sőt, még szórakoztató is volt- elmosolyodott, majd rám nézett. –Egyszer meg kell kérdeznem Lizzy-től ki az a bányarém, akit rád akart uszítani és aki miatt hajlandó voltál odaadni neki a telefont.

- Kris…- szólt rá mérgesen Ashley. –Mondd el, ha bánt valami, kérlek.

- Nincsen semmi bajom.

- Basszus Kris, ne játsz az idegeimmel. Reggel le tudtál rázni, de azóta egy értelmes gondolatod nem volt hozzánk. Mintha itt sem lennél. Tudni akarom, mi van veled?

- A múltam Ashley- nézett rá könnyes szemekkel. –A múltam van velem. Azt nem tudom elfelejteni, elengedni. És tudod, milyen vagyok- törölte meg a szemeit.

- Kris- próbált valamit összehozni Ash, de Kristen közbeszólt.

- Ne mondj semmit, csak fogd be és ölelj meg- kérte. Ahogy megölelték egymást Kristen pont rám nézett. Szemei bánatosak voltak és üresek. –Kérlek, menj be a többiekhez. És vigyázz Lizzy-re. Meredit furcsán méregeti.

- És te?
- Beszélek egy kicsit a fiúkkal, aztán megyek én is. Úgyis nemsokára elkezdődik az óra és be kell mennünk.

- Szólj, ha bármi baj van, oké? –neki mondta, de ránk nézett.

- Úgy lesz.

Ashey lassan elhagyta a folyosót és bement a terembe. Amint eltűnt az ajtó mögött Kristen felénk fordult.

- Te ne zaklasd még egyszer Ashley-t –nézett mérgesen Kellanra.

- Nem ő tehet róla- szóltam közbe, mielőtt leszedné barátom fejét.

- Nem érdekel. Ne Ashley-n keresztül akarj segíteni a barátodnak, mert rohadtul nem csípem az ilyet. Ha nem érdekel, akkor ne szédítsd.

- Jól van. Csak segíteni akartam. Bocsi- emelte fel a kezét védekezően, majd kettesben hagyott minket.

- Örülnék, ha nem sóznád rá a cimboráidat a testvéremre és a barátnőimre. Mit akartál Ashley-től?

- Semmit.

- Robert…

- Mikor kiléptél a házból láttam, hogy sírsz. És azóta is szomorkás vagy. Csak tudni szerettem volna mi a baj. Kell pedig felajánlotta a segítségét. Bár nem tudom miért éppen Ashleyt nézte ki magának.

- Mert a barátod körültekintő. Tudja, hogy Ash mindenkinél jobban ismer engem. Még egy dolog, amit nem értek. Miért érdekel, hogy bánt-e valami? Eddig mindig olyan buknó voltál velem. Most miért viselkedsz másként? Nincs több játékszered és azt hiszed, egy apró gesztussal majd a karjaidba omlok?

- Nem tudom, miért érdekel. És ne beszélj így velem. Nem azért kérdeztem mi bánt, hogy aztán a nyakamba borulj- ráztam meg a fejem. Még magamnak is nehezen ismertem be, hogy Kristen teljesen más, mint a többi lány. Hogy sokkal jobban érdekel, mint bármelyik eddigi barátnőm.

- Nem is tudom, miért gondoltam, hogy értelmes választ is tudsz adni- fogta magát és megfordult. El akart menni, de nem hagyhattam.

- Még nem válaszoltál- fordítottam magam felé óvatosan és nagyon is közel került hozzám. Leheletét a nyakamon éreztem, ajkai nagyon közel voltak az enyémekhez.

- Majd ha megmagyarázod, miért érdekel a lelki állapotom, talán megfontolom, hogy elmondjam-e neked. Addig viszont egy szót sem szólok.

- Nem tudok rá magyarázatot adni, mert én magam sem értem- szemeiben apró fény csillant, majd kiszakította magát karjaim közül. –Most te jössz.

- Nincs mit megmagyaráznom neked Rob. Az érzelmi állapotom nem tartozik senkire, csakis magamra. Nem vagy része az életemnek és ennek felettébb örülök. Csak az osztálytársam vagy. Így semmi közöd az életemhez. Menj és keress valaki mást, akivel szórakozhatsz és hagyj engem békén- azzal fogta magát és beslisszolt a terembe.

Kristen kemény volt, érzelemmentes. És komolyan fájtak a szavai, de teljesen igaza volt. Hiszen eddig bunkón bántam vele. Nem egyszer sértettem már meg. Most pedig nem tudja mire vélni az érdeklődésemet. Bár én sem tudom mi a baj velem, de Kristen lénye teljesen elkápráztat. Egyszerűen mindent tudni akarok róla. De be kell látnom, hogy hosszú munka lesz, ha azt akarom, hogy legalább egy kicsit is kedveljen engem. Márpedig én akarom. És el is fogom érni. Most már ott van a nővérem, aki a segítségemre lesz, akár akarja, akár nem. És el fogom nyerni Kristen barátságát és később őt magát is. Nem létezik, hogy ellent álljon nekem. Meg fogom őt nyerni, ha addig élek is.

Visszamentem a terembe, ahol a többiek mind el voltak foglalva egymással, de már mindenki a saját helyén ült, lévén, hogy becsengettek. Leültem a helyemre és Kellan egyből rám nézett az előttem lévő padból. Megráztam a fejem jelezvén, hogy most nem akarok róla beszélni és utána teljes figyelmemet az éppen belépő tanárnak szenteltem.