Múltból a jelenbe... -3.fejezet

(Kris szemszöge)

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Tegnap suli után megbeszéltük Lizzy-vel és Nikki-vel, hogy ma együtt megyünk suliba. Csak hogy mindenkinek világos legyen, hogy Lizzy hozzánk tartozik. Remélem, Meredith nem megy túl messzire és nem lesz szükség arra, hogy kitálaljak a szüleiről. Ugyanis őket nem akarom büntetni, de ha Meredith nem áll le, kénytelen leszek komolyan megfontolni, hogy megvonom a segítségemet tőlük. Lizzy sokat szenvedett az életben és Meredith sem bánik vele kesztyűs kézzel. De majd én vigyázok rá. Lizzy kedves és nagylelkű lány, kicsit sem hasonlít a testvérére.

Lesiettem a nappaliba, de nem volt ott senki. Átmentem az étkezőbe, ahol ott volt Ash és Nikki.

-Sziasztok-adtam mind a kettejüknek egy-egy puszit.

- Jó reggelt Bella.

- Többiek? –kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz. Persze dadus azonnal mellettem termett, mint általában. Hozta a reggelimet és egy puszit is hozzá.

- Apa korán bement a céghez és azt kérte suli után menj be te is. Anya pedig az árvaházban van.

- Okés. Nikki, jó korán keltél. Megvárhattál volna otthon is. Tudod, hogy érted megyünk.

- Tudom, de a nővérem felajánlotta, hogy elhoz hozzátok, mert erre van dolga. Én pedig elfogadtam. Így veletek reggelizem.

- Örülök neki- mosolyogtam rá.

- Miről beszéltél tegnap Robbal?

- Mikor?-kérdeztem, utána pedig nagyot kortyoltam a kávémból és enni kezdtem.

- Jaj Kris, miután kiosztottad Meredith-et. Oda akartunk menni hozzád, de túlságosan el voltál foglalva Robbal.

- Tessék?

- Olyan közel voltatok egymáshoz és izzott köztetek a levegő. Ne is tagadd, mert a saját szememmel láttam- villantotta felé ezer wattos mosolyát Ash, majd folytatta az evést.

- Az imádatod tárgya megint seggfejként viselkedett. Max. csak annyit láthattál, hogy majd felrobbanok az idegtől. Semmi többet, mert nem történt több.

- Mit mondott már megint? –sóhajtott fel Nikki.

- Burkoltan közölte, hogy egy ribanc vagyok, aki az ő ágyában még nem volt.

- Hogy lehet egy ennyire cuki pasi ennyire tapló- nyafogott Nikki.

- Befejezhetjük a Rob témát? Legalább reggelre. Nem szeretném kihányni a reggelimet. Oké?

- Ismerd el, hogy helyes pasi- vigyorgott tovább Ash.

- Úgy látom a reggelinek vége- felálltam az asztaltól és visszasiettem a szobámba. Felkaptam a telómat és megkerestem benne Lizzy nevét. Utána már hívtam is. A második csörgésre fel is vették a telefont, de nem az a személy, akire számítottam.

- Jó reggelt király kisasszony. Hogy aludt az éjjel?- szólt bele a telefonba Rob mézes mázos hangon, mire majdnem elröhögtem magam. De csak majdnem.

- Ha tudtam volna, hogy te veszed fel, akkor megkérek valakit, hogy telefonáljon.

- Ez fájt. Ennyire nem akarsz velem társalogni.

- Egyáltalán nem vagy vicces Rob. Megkérlek, hívd a telefonhoz a testvéredet, mert nem érek rá a hülyeségeidre.

- Most miért csinálod ezt cica…- majd elhallgatott. Női hangot hallottam a háttérben, majd valaki a nevemet suttogta, mire Lizzy erőteljes kiabálását lehetett újfent hallani.

- Robert Pattinson, add ide a telefont, mert nagyon megjárod. Rád uszítom a kis bánya rémet és nem szabadulsz meg tőle soha. Hallod, add a telefont.

Kuncogni kezdtem, majd morgolódást hallottam, végül Lizzy elégedett hangon szólt bele a telefonba, immáron valóban velem beszélt.

-Bocs Kris, ez a marha pont a szobámban volt, mikor hívtál. És jó szokásához híven most is önként vette fel. - Nincsen semmi baj. Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem elkészültél-e már? Nikki itt van nálunk, együtt indulunk érted.

- Persze, készen vagyok. De nem muszáj értem jönnötök. Majd megyek ezzel a tökfejjel.

- Dehogy is. Mindjárt megnézem a többieket és indulunk is. De várj meg, oké?

-Oké- letettem a telefont, felkaptam a táskám és visszamentem a többiekhez. A lányok már be is fejezték a reggelit és útra készen álltak az ajtó előtt. –Pont most beszéltem Lizzy-vel és már vár minket.

- Akkor mehetünk- Ashley majd kicsattant az örömtől. –Rob is velünk jön?

- Nem- kiáltottam rá, majd kitrappoltam az udvarra, ahol az autó már a ház előtt állt.

- Nyugi Kris, ne húzd fel magad- ütögette meg a vállam Nikki. –Tudod milyen Ash. Hiszen nálad senki nem ismeri jobban.

- De miért csinálja ezt velem? –ráztam a fejem. –Miért kínoz?

- Mert nem tudja pontosan, mit érzel Kris. Miért nem mondod meg neki? Sőt, miért nem vallod be magadnak is, hogy többet érzel Robert iránt, mint azt hiszed.

- Mégis mit? Szerinted hogyan érzek iránta? Komolyan Nikki, miért kínzol te is?

-  Oké. Akkor azt mondd meg nekem, miért utálod őt annyira, hogy hallani sem akarsz róla? Mit tett ellened?

- Nem elég, hogy állandóan utánam jár?
- Nem Kris. Ez nem elég indok arra, hogy utáld. Szerintem azért érzel így, mert tetszik neked, sőt, mélyebben érzel iránta, mint azt bemered vallani magadnak és így akarod leplezni. Félsz az érzéseidtől, ezért akarod eltaszítani magadtól, mert tudod jól milyen. Félsz, hogy összetörné a szívedet.

- Neked elment az eszed.

- Meglehet, de kétlem- azzal fogta magát és kilépett az ajtón. Utána mentem és megkerülve az autót beültem a volán mögé. Az én autóm és ma én vezetek.

- Bocs az előbbiért Kris- szólalt meg Ash 10 perc elteltével, miközben a Pattinson ház felé tartottunk. –Tudom, hogy nem szereted ezt a témát. És…

- Felejtsük el, oké? –a hangom kicsit paprikásabb lett, mint azt szerettem volna.

- De nem akarom, hogy haragudj rám. Légyszíves. Testvérek vagyunk, és nem szeretem, ha feszültség van köztünk.

- Én sem, de ne beszélj hülyeségeket- szóltam hozzá gyengédebben és megszorítottam az ölében nyugvó kezét, majd vissza a kormányra és újra az útra figyeltem.

- Ígérem, ezen túl hanyagolom a témát.

- Azt megköszönném. Elhiszem, hogy tetszik neked, de nem szeretném minden reggelemet azzal kezdeni, hogy téged hallgatlak mennyire helyes, bunkó stb… Ha akarsz tőle valamit, csak nyugodtan… de egyet kérek. Ne nekem áradozz róla…- nem akarom tudni, mit csinálnak ők ketten. Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi.

Majd szétrobbanok így is, mikor szóba hozza… de vajon miért? Még én sem tudom, miért viselkedem vele úgy, ahogy. Jó, az biztos, hogy nem tetszik a viselkedése, de ahogy Nikki mondta ez nem elég indok az utálatra. De akkor miért? Miért vagyok ilyen vele?

- Kris, tovább hajtottál- ébresztett fel a gondolataimból Nikki, mire azonnal a fékbe tapostam.

- Hol jár az eszed Kristen?

- Jól van, na- visszatolattam a házhoz. Robert autója a ház előtt állt és ezen kívül egy másik nagyon ismerős autót pillantottam meg a ház mellett. Rob egyik haverjáé lehet. Szóval még itthon van és rajta kívül a csapat társai is bent vannak a házban. Azt hiszem én a kocsiban várok.

- Gyere, menjünk be- szálltak ki a lányok, de nekem nem akarózott.

- Menjtek… én megvárlak titeket itt.

- Ahogy szeretnéd- aztán elindultak az ajtó felé. Én addig kívülről vettem szemügyre a házat. Egy egyszerű családi ház volt, bár kívülről igazán barátságosnak tűnt.

A bejárati ajtó kinyílt, majd a lányok felém fordultak és kalimpálni kezdtek. Mélyet sóhajtottam és leállítottam a motort, kicsatoltam az övet és lassan kiszálltam a kocsiból. Magamra öltöttem a leg elbűvölőbb mosolyomat és megpróbáltam nem idegrohamot kapni, míg az ajtóhoz értem.

-Jó napot asszonyom- köszöntem az ajtóban álló nőnek, aki nagyjából egy idős lehet Ashley mamájával.

- Neked is Kristen. Kérlek, tegezz nyugodtan. Claire vagyok, Liz anyukája. Gyertek beljebb- tárta ki előttünk az ajtót és mi beléptünk a házba. Mint azt kintről megállapítottam, ez egy igazi családi ház. Nem úgy, mint azok a villák, amiket a szüleim vásároltak és ahol a nyaraimat tölteni szoktam. Ez a ház melegséget árasztott és egyből látszott rajta, hogy egy nagy boldog család lakik benne. Hirtelen minden haragom és izgalmam elmúlt, amit az ébredésem óta éreztem és helyét átvette a szomorúság. Vajon nekünk is ilyen házunk lenne, ha a szüleim még élnének? Vagy ugyan olyan üres lenne mint a legtöbb gazdag ház?

Persze a Greene ház is otthonos volt, főleg, hogy ott nőttem fel, az lett az otthonom, de bármennyire is akartam, nem találtam benne azt a békét, mint ebben a házban.

- Lányok- szaladt le a lépcsőn Lizzy.

- Kértek inni valamit? Reggeliztetek már? –kérdezte Claire, miközben a nappaliba terelt minket, ahol Kellan és Cameron és Jackson már ott ültek a kanapén. Muris volt a három nagydarab srácot egy kis kanapén szorongani.
Kicsit jobban körbenéztem a helységben. A kanapék narancssárga színben pompázott, ahogy a sötétítő függönyök is. Csodálatosan összeillett a sötétítő a hófehér függyönyökkel. A kis asztalka középen sötétbarna volt, ahogy a többi bútor is. A falak világos krém színűek voltak, a mennyezet pedig fehér. A lámpák pedig megintcsak nagyon tetszettek. Olyanok voltak, akár a futónövények. Kacskaringós. Rendesen hasonlított egy virághoz. Nagyon tetszett. És hogy még szebb és otthonosabb legyen, az ablakok előtt virágok voltak. Claire-nak nagyon jó ízlése van. Mert ezt nem rendezhette be más, csakis ő maga. 

- Sziasztok- köszöntek a srácok és mivel így illik, mi is visszaköszöntünk.

- Sziasztok. Köszönjük Claire, de már reggeliztünk- válaszoltam.

- Igen. De egy pohár vizet elfogadok- húzta az időt Nikki.

- Máris hozom- indult el gondolom a konyha felé, de előtte még elkiáltotta magát. –Rob, igyekezz már. A barátaid várnak.

- Megyek már- jött a bársonyos hang és én jobbnak láttam kilépni a nappali közepéről. Az ablak felé sétáltam és a kinti tájat tüntettem ki figyelmemmel.

- Mi a baj Kris? –lépett mellém Ash.

- Nincsen semmi- hangom a mondat végére elcsuklott. Igen, gyakran előfordul, hogy az érzéseim átveszik az irányítást a testem felett és ilyenkor nem tudok parancsolni magamnak.

- Jézusom, te mindjárt sírsz- kapta kezét a szája elé és úgy fordult, hogy háttal álljak a többieknek, de vele szemben legyek. –Mi történt? Ugye nem a reggeli miatt van?

- Nem. Mindjárt helyre jövök- mély levegőt vettem és sokat pislogtam, hogy eltüntessem a szememből a könnyeket, mielőtt kicsordulnának. –Csak… csak ez a ház…

- Igen. Ez csodálatos… -Ash teljesen félreértett. Azt hitte a ház szépsége miatt kezdek sírni, de nem így van. Ilyen miatt képtelen lennék sírni. Engem az hatott meg, hogy mennyi szeretet és törődés árad a falak közül. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Claire, akinek idegen vagyunk, mégis megosztaná velünk, amije van. És hogy nem zavarja, hogy ennyien vagyunk ebben a kicsi… a miénkhez képest kicsi nappaliban.

- Igen- mosolyogtam rá. Most már jobban éreztem magam. Kezdtem visszanyerni az önuralmam a testem felett.

- De te nem a ház miatt hatódtál meg… -pedig azt hittem nem vette észre. De mégiscsak ő az egyik legjobb barátnőm. Bolondság volt tőlem azt hinni, hogy félreértett, mikor úgy ismer, mint a saját tenyerét.

- Nem- ráztam meg a fejem.

- Akkor?

- Köszönöm szépen Claire- hallottam meg Nikki hangját.

- Majd máskor elmondom- reméltem addigra elfelejti és nem kell magyarázkodnom a viselkedésem miatt.

- Ugyan, nincs mit- Claire csatlakozott hozzánk és végszóra Rob is megjelent.

- Sziasztok- pillantott ránk, majd a haverjaihoz lépett. –Bocs csak kerestem valamit.

- Ugyan. Rá se ránts- legyintett Kellan.

- Lizzy, készen vagy? Mehetünk? –most hálás voltam Ash-nek, hogy nem ellenem dolgozik.

- Persze.

- Nem velünk jösz Liz? –kérdezte Jackson kissé bánatosan. Szóval neki tetszik Liz.

- Nem. Ma a lányokkal megyek- vigyorodott el.  

- Na, akkor mehetnénk is- terelte a többieket Ash.

- Gyertek máskor is. Szívesen látunk titeket- szólt még utánunk, majd becsukódott mögöttünk az ajtó. Ash felnyitotta a csomagtartót Lizzy-nek, aki bepakolta a cuccait, majd beszálltak a kocsiba és már indítottam is. Komolyan nem értem magam. Mindenem megvan és én mégis többre vágyom. Utálom magam azért, amilyen vagyok. Miért nem tudok normális lenni.

- Kris, baj van?

- Nem. Semmi.

- Látom rajtad- hajolt előre Nikki, de megráztam a fejem és a visszapillantóból rámosolyogtam.

- Jól vagyok… Csak elgondolkoztam. Ennyi- Ash furcsán nézett rám, de legalább egyikük sem firtatta a dolgot. Amiért most külön hálás voltam nekik.

A suli parkolójában beálltam a szokásos helyünkre és újra magamra kaptam a minden rendben álarcomat, hogy senki ne vegyen észre semmit. Még csak az hiányozna. A végén gyengének hinnének. És itt, ebben az épületben senki nem fogja azt az oldalamat látni soha. Nem adom meg senkinek azt az örömöt, hogy lássa a fájdalmam.

-Ash…

- Már beszéltem a sofőrrel reggel. Értem jön és hazavisszük a lányokat is. Te pedig be tudsz menni apához az irodába.

- Imádom, amikor tudod, mit akarok.

- Én már csak ilyen vagyok- vigyorgott.

- De Lizzyt majd én hazaviszem, ne kelljen Pedro-nak kerülnie. Nikkiék háza pont útba esik nektek, én pedig az irodába menet hazadobom Liz-t. Oké?

- Ahogy gondolod- vont vállat.

- Nem szükséges. Hazamehetek a srácokkal is- vetette fel Liz, mire csúnyán néztem rá.

- Velünk jöttél, mi is fogunk hazavinni. Még sok mindent nem tudsz róluk, de idővel majd megérted és megszokod- veregette meg a vállát Nikki. –Hidd el, nincs értelme vitatkozni. Ha eldöntötték, az úgy is lesz. Én már megtanultam ennyi év alatt.
- Rendben- adta meg magát és végre elindulhattunk befelé az épületbe. Kivételesen ma nem ácsorogtak a parkolóban a cicababák. Talán Meredith alkotott valamit. Ki tudja. De őszintén nem is érdekelt. Sokkal inkább lefoglaltak a gondolataim és az érzéseim. Meg akartam érteni miért éreztem úgy magam a Pattinson házban, ahogy. Át kellett gondolnom azt, amit Nikki indulás előtt mondott és szembe kellett néznem az érzéseimmel. Csak így nyugodhatok meg, csak így űzhetem el a szívemből és a fejemből a nyugtalanságot. 

Pattinson ház

Nappali