6.fejezet

„Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek.”

(Nessie szemszöge)

-Apu…

- Nessie… Nagyon sajnálom. Nem gondoltam bele a te érzéseidbe. Hibát követtem el. Megbántottalak téged és Rosaliet is. Nincs mentségem arra, amiket mondtam, de…

- Kérlek, hadd mondjam végig- tapasztottam kezem a szájára, ezzel elhallgattatva őt. Majd mosolyogva folytattam. –Fájt látnom, hogy egy másik nővel vagy. Anyu megkért, hogy ne álljak a boldogságod útjába, de nem tudom megtartani ezt az ígéretet. Nekem nem kell más rajta kívül. Ha ő nem lehet itt, akkor senki ne legyen. Legalábbis én így vagyok vele. De ha neked az a… nő kell, akkor nem állok az utadba. Viszont… - emeltem fel a kezem.

- Ooo… Ez rosszul kezdődik- mosolygott apa, miután leengedtem a kezem a szájáról.

- Csak annyit kérek, hogy vedd figyelembe az érzéseimet. Én képtelen vagyok úgy nézni egy nőre, mint az anyámra. Nekem nincs anyám. Volt egy, de meghalt. Viszont van egy úgymond második anyám. Rosalie. Mióta az eszemet tudom, ő mellettem volt. Olyan számomra, mint egy anya, de mégsem. Anyám csak egy volt és nem is lesz több, de Rose az idők során olyanná vált számomra, mint egy pótanya. Tudom, komplikált az egész, de képtelen vagyok érthetően elmagyarázni. A lényeg, hogy Rosalien kívül nem kell nekem senki. Ő sem akarta soha átvenni anyám helyét, akkor egy vadidegennek még csak meg se forduljon a fejében.

- Értelek. És megnyugtatlak, hogy nem akarok semmit Tanyától. Se most, se soha.

- Soha ne mondd, hogy soha. De előre szólok, hogy nem csípem, és ha kötekedik, akkor kikészítem. Nem fogom bántani, de garantálom, hogy a haját tépve fog visszaszaladni a családjához- nevettem.

- Rendben. Nessie- nézett rám komolyan. –Tudom, hogy nem vagyok mindig jó hozzád. Sőt. Sokszor megbántalak, pedig hidd el, nem szándékosan. Te lennél az utolsó ember a földön, akit bántani akarnék. De szeretlek. Nincs nálad fontosabb személy az életemben. Nem akarlak elveszíteni egy hülyeség miatt.

- Én sem téged apa- pityeregtem és az ölelésébe bújtam. Mint kisgyermekkoromban. Én sem vagyok mindig jó, ezért nem ítélhetem el őt. Meg kell próbálnom megérteni az érzéseit és akkor talán egyszer képes leszek elfogadni mellette valakit. De nem Tanyát.

- Gyere, menjünk le- emelte fel a fejem. –Persze csak ha nem vagy fáradt.

- Én? Fáradt? Most szórakozol? –ásítottam. Na, ez jókor jött. Apa megcsóválta a fejét, elmosolyodott és kézen fogva mentünk le a nappaliba, ahol lent volt mindenki. Rosalie amint meglátott, elmosolyodott és kibújva Emmett karjai közül elénk szaladt és megölelt. Nem olyan volt az ölelése, mint anyának, de mégis megnyugtató. Azt mondják, egy ölelés sokszor többet jelent bármilyen szónál. És ez ránk, a mi családunkra különösen igaz. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen család tagja lehetek, mint a Cullen család. Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a csodát, de mégis itt vagyok. És tudom, gonosz húzás tőlem, hogy meg akarom fosztani attól a lehetőségtől Tanyát, hogy a családunk tagja legyen, de nem bírom a csajt. Annyira tapadós és nem tudja mit jelent a NEM. Ez pedig felettébb idegesítő számomra. És ha törik, ha szakad, de mennie kell. Azt is tudom ki fog ebben segíteni nekem- mosolyogtam. Elengedtem Rosaliet, majd a kanapéhoz mentem. Egyenesen Tanya elé álltam és angyali mosollyal az arcomon szóltam hozzá.

-Megengednéd, hogy a nagybátyám mellé üljek? –kérdeztem. Láttam, ahogy kissé ideges lesz. Ha ezen az apróságon felhúzza magát, akkor nem adok neki két hetet és valóban haját tépve fog Alaszkáig szaladni.

- Persze- mosolyt erőltetett az arcára, majd felállt én pedig apára néztem. –Apu, gyere ide- hívtam magamhoz. Leültettem és az ölébe ültem, hogy még véletlenül se lehessen Tanya mellett. Rosalie mosolyogva figyelt, majd visszasétált Emmett mellé. Jasper felém fordította tekintetét és egy hatalmas arcrepesztő vigyorral nézett rám. Azt hiszem még hálás is, amiért elüldöztem mellőle Tanyát. Az a boszorkány pedig leült Esme és Carlisle mellé és elég rondán nézett rám, erre én csak elvigyorodtam, majd elfordítottam a tekintetem. Majd pont tőle fogok megijedni. Haha. Nevetnem kell. Találkoztam már nála sokkal veszélyesebb ellenfelekkel is.

Még beszélgettünk egy kicsit, de én nem igazán emlékszem semmire, mert idő közben elaludhattam. Ezt abból következtettem ki, hogy mikor reggel felébredtem, akkor már a szobámban voltam, az ágyamban. Ahogy kinéztem az ablakon, az ég borult volt és szakadt az eső. Ez remek. Ennél jobban már nem is kezdődhet ez a nap- gondoltam magamban és akkor még nem tudtam, hogy mekkorát tévedtem.

Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Nem tudom megmondani pontosan miért, de fáradtnak éreztem magam. Szerettem volna visszafeküdni az ágyba és tovább aludni, de végül úgy döntöttem ideje felkelni. Így kikászálódtam az ágyból és bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, magamra kaptam egy farmernadrágot, egy szürke garbót, aminek az elején egy tigris volt. Hozzá egy fekete csizmát. A hajam összefogtam és miután végeztem, lementem a nappaliba. Odalent nem volt senki. Esme volt a konyhában és éppen reggelit készített nekem, így gondoltam megnézem segíthetek-e neki.

-Jó reggelt- léptem be a konyhába.

- Örülök, hogy végre ébren vagy. Már azt hittem fel sem akarsz kelni annyira mélyen aludtál –közölte mosolyogva és egy adag palacsintát tett az asztalra. Mellé mindenféle töltelék. Köztudott, hogy a palacsinta a kedvencem, és ha az elém kerül, annyit eszem, amennyi belém fér. És ez most sem volt másként. Leültem az asztalhoz és tömtem magamba a palacsintát. Esme pedig a tűzhely előtt állt és sütötte a többit.

- Amúgy, hol vannak a többiek? –kérdeztem két falat közt.

-  Carlisle a kórházban, Rosalie és Alice vásárolnak és elrángatták magukkal a férjeiket is. Edward és Tanya pedig vadászni mentek- sorolta el. Mikor az utolsó pároshoz ért, a számban lévő falat lecsúszott a torkomon és köhögni kezdtem. Azt hittem megfulladok. Mi az, hogy az apám azzal a nővel vadászik? Hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejembe, de olyan erősen, hogy azt hittem felsikoltok fájdalmamban. De nem lehet. Nem rémiszthetem meg Esme-t.

- Elment az étvágyam- szóltam, mikor már nem fuldokoltam és lassan feltápászkodtam a székről. –Sajnálom, de én most inkább felmennék. Nem érzem jól magam. Kicsit fáj a fejem- mondtam és az emelet felé indultam. Nem kell neki tudni, hogy mennyire is fáj pontosan. Csak egyedül akartam lenni. Egyedül, hogy nyugodtan szenvedhessek a nélkül, hogy bárki is látna. Úgyis el fog múlni. Csak idő kérdése mikor.

- Valami baj van? Szóljak Carlislenak, hogy jöjjön haza és vizsgáljon meg? –kérdezte aggodalmasan. Jól kivehető volt a tekintetéből, hogy aggódik miattam. Pedig igazán nincs miért.

- Nem, köszönöm. Csak fáradt vagyok- erőltettem egy mosolyt az arcomra, de a fejem egyre jobban hasogatott. Már szinte elviselhetetlen volt.

- Nem normális, hogy még ennyi idő után is fáradt vagy- nézett rám komolyan, majd a kezébe vette a telefonját és tárcsázni kezdett. Gyorsan elhadarta Carlislenak, hogy mi van, aztán letette a telefont és mellém futott. Egyik kezét a derekamra tette a másikkal pedig a karom fogta. –Gyere, felkísérlek a szobádba. Carlisle hamarosan hazaér és megvizsgál.

- Nem értem mire ez a nagy felhajtás. Amúgy meg hogy értetted, hogy Nem normális, hogy még ennyi idő után is fáradt vagy? –idéztem pár perce elhangzott szavait. –És miért hívtad azonnal Carlislet?

- Több mint egy hetet aludtál. Már komolyan kezdtünk érted aggódni. Mindenki melletted volt, de ma elküldtem őket itthonról- mosolygott erőtlenül. Még mindig ott volt a féltés a szemében és az aggodalom. –Gyere, menjünk fel a szobádba.

Nekem egyáltalán nem tűnt egy hétnek. Olyan mintha csak pár órát aludtam volna. Fáradt vagyok testileg és szellemileg is. De nem mutathatom ezt a többieknek.

- Ne aggódj nagyi. Nincs semmi bajom. Nem vagyok gyenge, csak kicsit fáradt és fáj a fejem –mondtam, holott nagyon is gyenge voltam. Legalábbis annak éreztem magam. Ilyen nincs.

- Nem baj. Én akkor is felkísérlek, és nem hagylak magadra, amíg nagyapád haza nem jön- magyarázott és az emelet felé kezdett tolni. Mélyet sóhajtottam és azt tettem, amit mondott. Ahogy felértünk a szobámba azonnal az ágyba parancsolt és azt sem engedte, hogy felkeljek. Kb. egy fél órán belül megérkezett mindenki és azonnal a szobámba siettek. Apa és Rosalie azonnal hozzám rohantak és egyből azt kérdezték mi a baj és a szokásos aggódás. Hiába mondtam, hogy jól vagyok, nem hittek nekem és ahelyett, hogy a hasogató fájdalom enyhült volna, tovább erősödött.

Végül Carlisle mindenkit kiparancsolt a szobából, hogy megvizsgáljon. Hiába hajtogattam neki, hogy erre semmi szükség, ő nem tágított.

-Anyád is mindig azt hajtogatta, hogy jól van, még akkor is, ha egyáltalán nem volt igaz- mosolygott nagyapa.

- Tudom. Mesélte. Viszont én komolyan mondom. Nincsen semmi baj- próbáltam őt meggyőzni.

- Mit éreztél pontosan?

- Csak annyit, hogy nagyon fáradt vagyok. Mikor felébredtem, már akkor vissza akartam feküdni. Aztán… - Talán mégis el kéne mondanom neki az igazat? Mondjuk veszteni nem vesztek vele semmit. És talán meg tudja szüntetni ezt az elviselhetetlen fájdalmat. Viszont ha nem, akkor valaki mindig lesz mellettem. Akarom én ezt? Nem. Nem igazán. Bár őket akár mikor le tudom rázni. Szóval… -… aztán lementem a konyhába és iszonyatosan elkezdett fájni a fejem. Pedig nem csináltam semmit.

- Értem. Akkor fáj a fejed és gyengének érzed magad. Van még valami? –kérdezte.

- Nem. Azt hiszem ennyi. De nem tudnál adni valamit, amitől elmúlik ez az iszonyat? –kérdeztem bosszankodva, mire egy mosoly suhant át az arcán.

- De. Adok neked egy kis fájdalom csillapítót, aztán egész nap pihenned kell. Viszont holnap be kellene jönnöd a kórházba, hogy elvégezhessek pár vizsgálatot.

- Jaj, ne. Nem akarok. Nem lehetne, hogy egyszerűen csak adj egy fájdalom csillapítót, aztán felejtsük el az egészet- néztem rá kérlelőn, de úgy tűnik, az orvosra nem tudok hatni.

- Nem. Most az egyszer nem fogod ezt megúszni. Muszáj.

- Rendben- adtam meg magam. Ha nincs más választásom, egy fél napot kibírok bent a kórházban.

- Most pedig pihenj- adta ki az utasítást, miután bevettem a fájdalomcsillapítót. Adott egy puszit a homlokomra, aztán kiment a szobából. Tényleg fáradt voltam és jót tett egy kis pihenés. Vagyis csak jól esett volna, ha magamra hagynak egy kis időre. De amint Carlisle kitette a lábát, azonnal be is jöttek a többiek.

-Jól érzed magad? - rohan mellém Rosalie, apa pedig a másik oldalamon foglalt helyet.

- Persze. Nagyapa csak túlreagálta a dolgot. Csak pihennem kell.

- Biztos? –kérdezte Alice az ágyam előtt állva. Mellette a ott állt a nagyi, mögötte pedig Emmett és Jasper. Tanya pedig apám mögött álldogált persze a keze a vállát simogatta. Uh… ettől elkap a hányinger. Jaj, menjen már ki innen, mielőtt rosszabbul leszek.

- Megtennétek, hogy magamra hagytok? Nagyapa szigorú pihenést rendelt el egész napra.

- Persze. Akkor, mindenki kifelé. Hagyjuk, hadd pihenjen Nessie- adta ki az utasítást pöttöm nagynéném.

- Hozzak neked valamit édesem? –kérdezte Esme.

- Nem. Nem vagyok éhes. Köszönöm- mondtam ő pedig a többiek után ment. Rose még mellettem ült, apa pedig állt, mögötte Tanyával. Na, jó. Itt valami nem stimmel. Miért van ez folyton az apám körül?

-Talán el kellene neki mondanunk- suttogta Tanya önelégült vigyorral a képén.

- Nem ez a legalkalmasabb idő rá. Nem érzi jól magát- suttogta vissza apa és feltűnően kerülte a tekintetem.

- Na, jó. Hadd halljam. Ki vele. Mit akartok elmondani nekem?- kérdezte egy nagy sóhaj kíséretében és apára néztem.

- Edward és én együtt vagyunk- sikkantotta Tanya és megcsókolta apát. Na, nekem se kellett több. Felugrottam az ágyból és egyenesen a fürdőbe rohantam. Eddig is rosszul voltam, de ez aztán betett nekem. A WC fölé hajoltam és kiadtam magamból mindent, amit eddig ettem.

Halványan érzékeltem, ahogy valaki összefogja a hajam, hogy ne lógjon az arcomba és ráparancsol a többiekre, hogy maradjanak ott. Néhány perc múlva végre már jobban voltam és képes voltam felállni. Odasétáltam a mosdókagylóhoz, fogat mostam és visszasétáltam a szobába. Rosalie végig mellettem volt és egy percre sem hagyott magamra.

-Nessie…- kezdte apa.

- Ne most. Menjetek, hagyjatok magamra.

- De valakinek melletted kell maradnia. Ez nem állapot. Rosszul vagy. Látszik rajtad. Itt maradok veled- ült le mellém apa. De most egyáltalán nem akartam a közelségét. Minél messzebb akartam tudni magamtól ebben a percben. Most nem a legjobb ötlet, ha mellettem marad. Azok után, hogy összejött Tanyával…

- Nem. Nem akarom, hogy itt maradj. Menj inkább a barátnőddel és foglalkozzatok egymással. Csak hagyjátok el a szobámat- mondtam erőtlenül, majd nagynénémre néztem. Ő bólintott én pedig folytattam. –Majd Rose itt marad.

- De Nessie…

- Nem. Kérlek, menjetek. Megleszek és itt lesz Rose is, ha valami baj van.

- Edward. Nyugodj meg. Itt maradok. Ne aggódj- nyugtatta apát nagynéném. De engem most legkevésbé sem érdekelt az ő nyugalma. Valahogy most nem akartam, hogy a közelemben legyen.

- Hát jó- sóhajtott, majd ő is adott egy puszit a homlokomra és végre kimentek a szobámból.

Rosalie nekidőlt az ágyam háttámlájának én pedig az ölébe hajtottam a fejem. A hajam kezdte simogatni és én nyugodt voltam. Ő sem szólalt meg és én sem. Már nem idegesített és nem zavart semmi. Szép lassan elveszítettem a kapcsolatot a valósággal és az álmok mezejére léptem.

Álmomban egy réten voltam. Először csak egyedül. Sírtam, bár fogalmam nem volt róla, miért. Nagyon egyedül éreztem magam. Nem volt mellettem senki és ez bántott. Egyre jobban sírtam és az érzelmeimet megszenvedte a város is. Az eső szakadt én pedig a sárban és szakadó esőben egy szál köntösben ültem a fűben.

Aztán egyszer csak fehér fény gyúlt és egy alak lépkedett felém. Ismerős volt. Nagyon is. Az arcát nem láttam. De egyre közelebb jött hozzám, majd megfogta a kezem és felállított. Az arcára néztem és ott állt előttem az édesanyám. Fehér ruhában, szőke hajjal, csokibarna szemmel. Két tenyere közé fogta az arcom és a szemembe nézett.

-Nem adhatod fel. Meg fogsz gyógyulni. Erős vagy. Mindennél és mindenkinél erősebb. Mert te az én lányom vagy. Az egyetlen lányom. Küzd. Küzdj az életedért. Harcolj érte. Meglesz a jutalmad. Higgy nekem. Harcolj- mondta komolyan, majd magához ölelt. Meg sem szólaltam, csak magamhoz szorítottam. Aztán hirtelen hátrálni kezdett és olyan gyorsan eltűnt, amilyen gyorsan jött. Újra csak a sötétség volt. Újra elment és én nem tehettem ellene semmit. Én zokogni kezdtem és felüvöltöttem fájdalmamban.

-Anya… anya, gyere vissza. Ne menj el. ANYA- kiáltottam, de hiába. Már nem volt ott senki. Nem hallott engem senki. Újra egyedül voltam. A földre rogytam és csak írtam. –Ne hagyj egyedül. Segíts nekem.

-Nessie… Nessie ébredj fel. Nessie- rázogatott Rosalie. Kinyitottam a szemem és szembetaláltam magam egy aggódó szempárral. Ahogy megláttam és tudatosult bennem, hogy álmodtam, elkapott a sírás. Rosalie magához ölelt és megpróbált nyugtatni eredménytelenül.

Nem foglalkoztam semmivel és senkivel. Mindenki a szobában volt, de engem nem érdekelt. Csak az, hogy az anyám nincs itt és Rosalie az egyetlen, akire számíthatok. Ő a mentsváram. Anyám helyett anyám. Nekem pedig most egy anyára volt szükségem.