4.fejezet

Sziasztok!

Ahogy látom az előző fejezet nem igazán nyerte el a tetszéseteket, tekintve a komik számát. De remélem ez jobban fog tetszeni. Várom a visszajelzéseket, legyen az jó vagy rossz.

Kicsit ugrunk az időben. Gondolom, nem szeretnétek fejezeteken keresztül azt olvasni, ki mennyire szenved. És ígérem, hamarosan megtudjátok, mi lett Bellával.

Puszi: Rosalice.

(Renesmee szemszöge)

"Egy nagy lány vagyok, ebben a nagy világban, De ez nem nagy dolog, ha már nem vagy velem. De érzem, hogy be kell vallanom, Nagyon hiányzol, Nagyon hiányzol...!"

Rettenetesen nehéz elviselni ezt a hatalmas fájdalmat. Egy édesanya elvesztésénél semmi sem lehet fájdalmasabb. Én már csak tudom. Annyian próbáltak már megölni ebben a húsz évben. És egyik sem okozott akkora fájdalmat, mint az anyám elvesztése. Mert egy szülőt soha nem pótolhatsz. Itt van nekem a családom, de mégis úgy érzem, hiányzik valami vagy valaki a tökéletes boldogsághoz. Rosalie, Alice és Esme nagyon aranyosak és próbálnak mindent megtenni, hogy ne érezzem a hiányát, de még ők sem tudják eltüntetni belőlem azt az űrt, amit a lelkemben hagyott. Ebből a fájdalomból merítek erőt a harcokhoz. Ez a fájdalom emlékeztet arra, hogy jónak kell maradnom. Hogy nem állhatok a rosszak mellé. Mert akkor anyám halála hiábavaló lett volna. Ő elment, azért, hogy én élhessek. Az életét adta értem és ezt nem felejthetem el. Megkért, hogy maradjak jó. Hozzak helyes döntéseket és én azt akarom, hogy büszke legyen rám. Tudom, hogy már nem lesz mellettem, de reménykedem benne, hogy lát és büszkén mondja azt: Ő az én lányom.

Sokszor éreztem azt, hogy máshol kéne lennem, hogy gonosz vagyok és nem érdemlem meg ezt a sok szeretetet, ami körül vesz. Megöltem az édesanyámat és miattam szenved mindenki. De ilyenkor a családom mindig meggyőz az ellenkezőjéről. És eszembe jut anyám is. Soha nem hibáztatott semmiért főleg nem az ő haláláért. Azt mondják, ez csak az én fejemben létezik. Csak bebeszélem magamnak, hogy anyámat én öltem meg. Én pedig nem kezdek el vitatkozni velük. Tudom, hogy nincs igazuk, de jobb ilyenkor, ha csak bólogatok és igazat adok nekik. Jaj, anya. Mennyivel könnyebb lenne, ha itt lennél mellettem.

-Renesmee, Renesmee, merre vagy? –hallottam meg Rosalie hangját. Ő olyan számomra, mint a második anyám. Mindig számíthattam rá. A hanghoz nemsokára arc is társult és megláttam a felém közeledő Rosalie-t.

- Itt vagyok- ugrottam le a fáról és egyenesen előtte értem földet.

- Hála istennek. Végre megtaláltalak- ölelt magához.

- Hé-hé. Nyugi. Jól vagyok. De mi a baj? Miért ijedtél meg ennyire?

- Csak Alice nem látott és mivel ma jön a Denali klán, azt hittem…

- Á… Már értem. Láttam őket. Ő is jön. Igazam van? –kérdeztem Rose-t. Pontosan tudja, kire gondolok. Aprót bólintott, bennem pedig feltámadt a düh. A család egyik tagjával sincs semmi bajom, de őt nem kedvelem. Nem, mert akár hányszor meglátogatnak bennünket, mindig megpróbál rámászni apámra. És érzem, hogy már nem kell sok és sikerül a terve. –Mikor érkeznek? –kérdeztem és próbáltam elfojtani a dühömet. Nagy nehezen, de sikerült.

- Carmen hívott, hogy egy órán belül ideérnek. Ez volt egy fél órája. Azóta téged keresünk. Féltem, hogy elveszítenéd a fejed és végeznél Tanya-val- hajtotta le a fejét.

- Nem fogok olyat ölni, aki nem ártott nekem. Még őt sem ölném meg. Csak azért, mert az apámra akar mászni. Azt elintézem máshogy. De megígértem a mamának, hogy nem használom rosszra az erőmet. Az ártatlanok gyilkolása pedig annak számít- mondtam és egyenesen a szemébe néztem.

- Bella büszke lenne rád. Legalább annyira, mint én. Remélem, látja, hogy mennyi jót teszel és hogy te magad mennyire jó vagy.  

- Menjünk haza. Köszöntsük illendően a vendégeinket- mosolyogtam rá szomorúan és kézen fogva második anyámat kezdtem el hazafelé futni. Ahogy hazaértünk, mindenkit a nappaliban találtunk, de a vendégeink még nem érkeztek meg. Esme amint meglátott, azonnal magához ölelt. Esme-ben az a jó, hogy akár hányszor meglát bármilyen rövid időt is töltöttünk külön, mindig úgy köszönt, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. És ez most sem volt másképp. Úgy ölelt magához, mintha az élete múlna rajta. Én pedig boldogan bújtam ölelésébe. Színtiszta szeretet áradt belőle. Ő az én nagymamám. A világ legjobb, legkedvesebb, legőszintébb nagymamája.

- Szeretlek nagyi- suttogtam és végre a dühöm is szertefoszlott, amit Tanya érkezésének híre váltott ki belőlem.

- Én is téged drágám.

- Jaj, Nessie- kapott el Alice is. –Ne csináld ezt. Tudod, hogy nem látlak, ha nem engeded. És nem tudtam merre vagy.

- Jól van. Úgy csináljátok, mintha évekre tűntem volna el. Pedig csak pár órára mentem el. Vadásznom kellett. Már régen voltam.

- Lányom- szólított meg apa. Azzal a hangsúllyal, amit csak akkor használ, ha komoly dologról akar velem beszélni.

- Igen? –sétáltam elé. Fogadni mernék, hogy a drága Tanya-ról lesz szó.

- Szeretném, ha tisztelettudó lennél. Nem akarom, hogy valami olyat tegyél, ami nem helyes. És ezzel Tanya-ra gondolok- nézett rám nagyon komolyan.

Na, mit mondtam? Így legyen ötösöm a lottón. És még a jövőbelátást sem kellett használnom. Annyira kiszámítható. Már nem tud újat mutatni nekem. Ismerem őt, mint a tenyeremet és ezt részben anyának köszönhetem. Rengeteg olyan dolgokat mesélt, amit csak ő tudott apáról és ő általa most már én is.

-Miért ne lenne helyes, ha egy kicsit megfagyasztanám vagy elküldeném a világ másik felére? Esetleg…

- Renesmee.

- Jól van. Értettem. A barátnődet békén hagyom- grimaszoltam. Sajnos Tanya szépen lassan elérte, amit akart. Én és Alice már tudjuk, hogy ez a látogatás Tanya részéről nem csak pár napig fog tartani. Ő itt fog maradni. De azt még nem tudom meddig. Pedig én próbáltam őt elüldözni. Már rögtön az első pillanatban, mikor meglátogattak minket. Carmen, Kate és Eleazar nagyon rendesek. Jól kijövök velük, de Tanya-t utálom. És Irina sem a szívem csücske, mióta a képembe vágta, hogy az anyám okozta a szerelme halálát. Az előtt ment el anya végleg. Az után jöttek hozzánk először, hogy megkaptam az erőmet és elértem a végleges koromat.

Denali klán

Egy autó fékezett le a ház előtt és kiszállt belőle öt vámpír. A szívük nem vert, így egyből tudtam, hogy nem emberek. A nagyi ment ajtót nyitni, ahol egy halk „Szerbusz Esme” után csak annyit láttam, hogy valaki az apám nyakába veti magát és a torkáig lenyomja a nyelvét.

Grimaszolva fordultam a második anyámhoz, aki szorosan ölelt magához. Fájt apát látnom egy nővel, aki nem az anyám. Mégis csendben, magamban szenvedtem. Hiányzott anya.

Apa végre leszedte magáról azt a nőt, mellém sétált és megfogta a kezem.

-Szeretném bemutatni a lányomat. Ő itt Renesmee Carlie Cullen.

- Hogy? A lányodat?- értetlenkedett a szőke.

- Igen Tanya. Ő a lányom. Az enyém és Belláé.

- Őszinte részvétem a feleséged miatt- mondta a barna hajú nő apának, majd felém fordult. –Nagyon sajnálom, ami Bellával történt. Bár csak egyszer találkoztam vele, tudom nagyszerű ember volt. Amúgy Carmen vagyok.

- Köszönöm. Én Renesmee vagyok- felé nyújtottam a kezem és mikor hozzám ért, átjárt az őszinteség. Éreztem, hogy őszinte hozzám és kedves. Ez nem csak egy műsor volt. Valóban sajnálja anyám halálát.

- Carmen férje vagyok, Eleazar- mosolygott rám a férfi.

- Én pedig Kate. Örülök, hogy megismerhetlek. Alice már rengeteget mesélt rólad- ölelt át egy másik szőke hajú lány, aki nagyon is hasonlított Alice-ra.

- Irina- szólította meg Carmen a számomra még ismeretlen lánynak. –Gyere, ismerkedj meg Renesmee-vel.

- Nem, nem megy- nyögte ki nagy nehezen. –Az anyja miatt halt meg Laurent. Nem vagyok képes most jó pofizni a lányával.

- Nem is kell. A barátod meg akarta ölni az anyámat és a farkasok éppen időben értek oda. Szóval, ha nem tetszik valami, akkor nem kötelező itt lenni. El is mehetsz. Senki nem tart vissza- mondtam egyenesen a szemébe. –Nem sértegethetsz a saját otthonomban. Az anyámat meg ne vedd a szádra…

- Mert? Különben mi lesz?

- Nem állok jót magamért. Az anyám szent és sérthetetlen. Te pedig nem látod a fától az erdőt. Laurent csak egy egyszerű nomád volt, aki mindent megtett Victoriának.

- Nem igaz. Olyan akart lenni, mint mi. Az anyád miatt halt meg- sziszegte és ekkor átjárta a testemet a düh és elszabadult az erőm.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kicsúszott a kezem közül az irányítás. Irina az óta nem jött hozzánk. De úgy látszik most meggondolta magát. Az biztos, hogy nem fogok jó pofizni vele és Tanya-val sem. De jó kislány leszek. És nem teszek semmit. De az biztos, hogy Tanya nem fogja élvezni az itt töltött időt. Ebben biztos lehet.

-Itt vannak- suttogtam, mikor megállt egy autó a ház előtt. Előre félek, mi lesz még itt. Mindenki felállt, így én is kénytelen voltam. Esme és Carlisle mentek ajtót nyitni, a többiek a kanapé előtt álltak én pedig a lépcsőig hátráltam. Ott megtámaszkodtam és vártam, hogy belépjenek. Bár örülnék neki, ha fognák magukat és visszafordulnának Tanya-val és Irinával az élen. Na jó. Ideje elővennem a bájos mosolyomat. Gyerünk Renesmee, menni fog. Csak mosolyogj, köszönj, és már mehetsz is el. Igen. Ez lesz a legjobb. Ha a lehető leghamarabb elhúzok innen egy kicsit.

Mindenki köszönt mindenkinek. Én maradtam ki egyedül. Carmen és Eleazar, mint általában, most is nagyon kedvesek voltak. Kate úgy üdvözölt, mintha a legjobb barátnők lennénk. Megállt mellettem, míg a másik kettő elém sétált.

-Örülök, hogy ennyi idő után újra találkozunk- mosolygott Tanya.

- Én már kevésbé. De ha már itt vagy teljesen mindegy.

- Renesmee- szólt rám apa.

- Jól van. Nem szóltam egy szót sem- mondtam, majd Irina felé fordultam. –Rég láttalak.

- Én is- mondta és ennyi volt a köszönésünk a másik felé.

- Ne haragudjatok, de elmennék. Van egy kis elintéznivalóm.

- Hová mész? –kérdezte apa és elém állt.

- Dolgom van. Majd jövök. Carmen, Eleazar, sajnálom, hogy el kell mennem. De majd még beszélünk- néztem rájuk.

- Ness- szólított meg Alice. Felé néztem, ő pedig felém dobta a kocsi kulcsát.

- Kösz- néztem rá hálásan és kifelé indultam, de Kate elém állt.

- Mehetek veled? –kérdezte kiskutya szemekkel.

- Gyere- sóhajtottam. –Csak menjünk már innen.

- Rendben. Majd jövünk- kiáltotta, de én már a garázsban voltam. Bepattantam Alice Porsche- jébe és már indítottam is. Megvártam, míg Kate beszáll és padlógázzal hajtottam ki a garázsból. Nem volt konkrét úti célom. Csak annyit tudtam, hogy minél messzebb akarok lenni a háztól. Nem akartam otthon lenni. Nem akarom végighallgatni, hogy a családom tagjai megengedik, hogy az a nő beköltözzön a házunkba. Mert ez lesz. Most még csak a házunkba, aztán az apám ágyába. Nem akarom én ezt. De nem hagyhatom el őket. Azzal csak az életüket kockáztatnám. Ha megtudják, hogy nem vagyok a családommal, könnyen megeshet, hogy velük akarnak megfenyegetni. Erre pedig nem akarok lehetőséget adni senkinek.

- Renesmee, mi a baj? –kérdezte Kate ezzel kirángatva a gondolataimból.

- Nincs semmi.

- És? Hova megyünk?

- Nem tudom. Csak kiszellőztetem a fejem.

- Na, akkor csak van valami gond. Én akkor szoktam elszökni otthonról, ha valami bánt.

- Kate, kérlek. Én csak nem akarok otthon lenni. Ennyi az egész.

- Tanya és Irina miatt. Igaz?

- Igen. Irina még annyira nem is zavar. De Tanya…

- Tudom. És most még…

- Mondd ki. Tudom. Oda akar költözni. Ő akar lenni az új anyukám. De abból nem eszik.

- Mit akarsz tenni? Tudod, hogy szeretlek, de Tanya a nővérem és…

- Nem fogom bántani, ha erre gondolsz. Csak kicsit megleckéztetem. Na aggódj, nem esik bántódása. De nem fogja élvezni a nálunk töltött időt. Az biztos.

- Csak annyit kérek tőled, hogy ne bántsd. Tegyél vele, amit akarsz, idegesítsd annyit, amennyit csak akarod, de fizikailag ne bántsd. Ennyit kérek tőled.

- Megígérem- mosolyogtam rá.

- Na, akkor mi lenne, ha visszamennénk. Mert elég messze kerültünk Forkstól.

- Nekem jobb ötletem van. Menjünk el vásárolni. Mit szólsz hozzá? –kérdeztem mosolyogva.

- Nagyszerű.

- Akkor irány Seattle- mondtam és tövig nyomtam a gázpedált.

(Edward szemszöge)

-Mégis mit művelsz? –sziszegtem Alice arcába, mire Jasper azonnal mellettünk termett és távolabb tolt a feleségétől.

- Vegyél vissza- morgott rám, miközben Alice-t a háta mögé tolta.

- Nem, amíg nem válaszol.

- Éppen segítettem a lányodnak- lépett ki Jasper mögül. –Mivel meg kell tárgyalnunk valami fontosat és szerettem volna elkerülni egy tragédiát.

- Miféle tragédiát.

- Egy vagy esetleg két személy halálát és azt sem akartam, hogy az unokahúgom egy örökkévalóságon át szenvedjen az önmarcangolástól.

- Mi a fenéről beszélsz?

- Tanya, nem akarod elmondani a bátyámnak és az egész családnak, hogy miért is vagytok itt egészen pontosan? – kérdezte pöttöm húgom a nála egy fejjel magasabb szőkeség felé fordulva.

- Azért vagyunk itt, mert egy fontos kérdésem lenne az egész család felé. Szeretnék egy rövid időre hozzátok költözni. Lehetséges lenne?

- Ezt meg kell tárgyalnunk Tanya- szólalt meg Carlisle. –Mindenki a konyhába.

Mindannyian leültünk a helyünkre, és Carlisle már bele is kezdett.

-Szóval a kérdés, hogy Tanya maradhat-e vagy sem?

- És Nessie? –kérdezte Rose. –Neki nem számít a szavazata?

- Dehogy nem.

- Ne aggódjatok. Neki ugyan mindegy, hogy itt van-e vagy sem. Higgyétek el nekem- mosolygott Alice és átölelte Jaspert.

- Rendben. Akkor Esme?

- Szerintem maradhat. Igen.

- Jasper?

- Igen.

- Emmett?

- Nekem mindegy.

- Rosalie?

- Nem. Nessie nem kedveli, úgyhogy nem.

- Alice?

- Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk szórakozni. Felőlem maradhat- mosolygott.

- Edward?

- Igen.

- Nos, részemről is maradhat. Akkor egy nem, két mindegy és höt igen. Szóval Tanya itt marad- mondta ki a végső szót apám.

Visszamentünk a nappaliba, ahol ott volt a Denali klán. Apám közölte velük a döntésünket, Esme megmutatta a szobáját Tanya-nak, azután leültünk mindannyian a nappaliba beszélgetni. Már sötétedett, de a lányom még mindig nem ért vissza. Komolyan kezdtem aggódni miatta. Hiszen nem szokott csak úgy eltűnni. És félek, komoly baj lesz még abból, hogy Tanya itt van. Lehet, nem volt éppen a legjobb ötlet megengedni, hogy itt maradjon. De Alice nem szavazott volna igennel, ha valami gond lenne belőle.

-Megjöttünk- kiáltotta el magát Kate és megjelent a nappaliban egy halom táskával a kezében. Alig látszott ki a sok szatyor közül. Mögötte pedig ott jött a lányom. Hangtalanul. Egy szót sem szólt, csak felment az emeletre.

-Megnézem mi van vele- állt fel Rose. –Te maradj itt. Nem hiszem, hogy most pont rád lenne szüksége- nézett rám komolyan, majd elhagyta a nappalit.

- Azt hiszem mennünk kéne- szólalt meg Kate a többiekre nézve. –Nessie nincs olyan állapotban, hogy most beszélhessünk vele. Majd visszajövünk. Tanya-t úgy is meg kell látogatnunk.

- Miért rohansz ennyire? –kérdezte Carmen.

- Mert haza akarok menni. És Irina sem érzi jól magát Nessie-vel egy helyiségben. Menjünk, jó? –kérdezte kiskutya szemekkel. Carmen és Eleazar rábólintottak, Irinát pedig nem kellett győzködni. A Denali klán elköszönt mindenkitől és el is mentek. Ezután mindenki ment a saját dolgára. Én pedig azt vártam, hogy Rose végre lejöjjön és elmondja, mi van a lányommal. Jaj, Bella. Bárcsak itt lennél. Minden sokkal könnyebb lenne.

-Edward, ne hibáztasd magad Nessie viselkedése miatt. Nem tehetsz róla, hogy nem kedvel minket- lépett elém.

- Nem hibáztatom magam, csak féltem a lányom. Aggódom miatta. Nehéz neki és nem vagyok mindig mellette. Pedig ezt szeretné.

- De ő már nem kislány- tekerte a karjait a nyakam köré. –Nem lehetsz minden pillanatban mellette.

- De… Talán igazad van.

- Na látod. Nessie felnőtt és már nincs szüksége a védelmedre- mondta és egyre közelebb hajolt hozzám, míg ajkai el nem érték az enyémeket. 

-Mi a fene folyik itt? –hallottam meg a lányom hangját.