Múltból a jelenbe...-11.fejezet

Sziasztok!

Kicsit nyögve nyelősen, de megint itt a friss. Remélem jó lett és tetszik, mert mindent megpróbáltam, hogy a tanulás mellett szakítsak egy kis időt az írásra. Most viszont arra kérlek titeket, hogy kicsit gondoljatok rám és drukkoljatok, mert szerdán vizsgázom. 

Köszönöm nektek és jó olvasást. Puszi: Rosalice

U.I: Amint tudom hozom a kövit. 

(Kristen szemszöge)

Semmi mást nem akartam csak minél hamarabb a szobámba menni ráadásul anélkül, hogy bárki mással találkoznék. Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy bárkivel is megtaláljam a közös hangot. Ez a tervem viszont csődöt mondott, amint beléptem a szobámba. Az ágyamon ott ült törökülésben Ashley lehajtott fejjel. Még az érkezésemre sem volt hajlandó levenni tekintetét a kispárnáról, amit az ölében szorongatott. Mintha azelőtt sosem látta volna.

-Liz hívott, hogy náluk vagy. Annyira aggódtam miattad. Azt sem tudtam hol vagy, vagy hogy mikor mentetek el. Csak annyit tudok, hogy kerestelek, nem voltál sehol és a telefonodat sem vetted fel, sem nekem, sem senki másnak. De még csak egy sms-t sem voltál hajlandó küldeni, hogy ne aggódjunk, csak egyedül akarsz lenni.

- Ashley…

- Eltávolodtunk egymástól Kris és ez nekem nagyon fáj- végre felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett, amiben fájdalom tükröződött. Ugyanakkor szemei alatt lilás karikák és egy kicsit pirosnak is tűnt a szeme. Tudtam, hogy sírt. Ismertem már annyira, hogy tudjam, tényleg aggódott miattam, nem csak megjátszotta magát. Tényleg féltett. - Mi a baj? Már nem bízol bennem? Ha így van azt is szeretném tudni. Légy hozzám őszinte, kérlek. Hiányzol, hiányoznak a beszélgetéseink.

- Ash, sajnálom, tényleg- leültem mellé és átöleltem a vállát. –Nem arról van szó, hogy nem bízom benned.

- De Liz-zel minden bonyodalom nélkül tudsz beszélni. Olyan, mintha kitúrt volna a helyemről, mintha ő lenne az egyetlen, akinek mindent elmondhatsz, pedig tudod jól, hogy ez nem igaz. És nagyon fáj, hogy velem nem osztod meg a problémáidat. Tudod, hogy nagyon szeretlek, hiszen a testvérem vagy. Érzem, hogy megváltozott valami köztünk és nem tudom megmondani micsoda, de egyre távolabb vagy tőlem és nem akarlak elveszíteni.

- Ashley, annyira sajnálom- suttogtam és bűntudatom támadt. A szavaiban volt egy kis igazság. Liz-zel sokkal többet beszélek mostanában, mint vele, aminek egyébként nem tudom az okát. De nem szándékosan. Eszem ágában nem volt elhanyagolni Ashley-t. De úgy látszik mégis megbántottam őt anélkül, hogy akartam volna. –Figyelj, nem az a baj, hogy nem bízom benned. Hanem, hogy még én magam sem tudom, mit érzek. Nem tudok mit mondani, mert nem vagyok tisztában saját magammal. És Liz-zel sem tudok beszélni erről. Tény, hogy sokat beszélgetünk, de főleg a múltról, nem a jelenről. Próbálom megismerni, megtudni milyen ember is ő valójában. Te pedig tudsz mindent a múltamról. Nincs mit mondanom, hiszen nálad jobban senki nem ismer. Senki.

- Eddig így volt.

- Ezután is így lesz Ash. Senki nem veheti át a helyed a szívemben. Te örökké a testvérem maradsz. És ezen egyetlen barátnő sem változtathat. Te voltál, aki kisegített a némaságból. Te voltál az első, akinek megnyíltam. Az egyetlen, akivel beszélni tudtam.  Ez pedig nem tűnik el nyomtalanul.

- Akkor most is tedd meg. Mondd el, mit érzel, mi bánt és megtaláljuk a megoldást. Ketten együtt mindent megoldunk. Csak nyílj meg nekem.

- Nem tudom Ash.

- Akkor kezdjük az elején. Kivel van baj?

- Magammal, Robbal, mindenkivel.

- Robbal? Mi történt? Miért utálod őt? Kell, hogy legyen valami más oka is az ellenszenvednek a nyilvánvaló okokon kívül. Az életstílusa, a felfogása nem elég ahhoz, hogy a gyomrod is felforduljon attól, ha már csak a nevét meghallod.

- Nem útálom és ez a baj- fakadtam ki és a kezembe temettem az arcomat. –Istenem, teljesen összezavar. Egyszer annyira bunkó, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben, másszor meg olyan aranyos, annyira kedves, hogy szinte elolvadok tőle. Sokszor azt sem tudom melyik a valódi énje. És tegnap… tegnap megcsókoltam.

- Tessék?

- Meg… megcsókoltam. Ne kérdezd miért, mert nem tudom.

- De mégis hol? Egész este együtt voltunk.

- Miután hazajöttünk és mindenki lefeküdt aludni, nem bírtam a gondolataimmal. Felkavart az egész este, a drogos ügy, az, hogyan lehet az, hogy Liz-t néhány nap alatt ennyire megkedveltük. Kibuktam és elmentem egy bárba, ahol elég sokat ittam. Balhéztam szegény pultos lánnyal, aki amúgy csak jót akart nekem és Rob pont ott volt a haverjaival. Annyira emlékszem, hogy miközben hánytam fogta a hajam, hiába akartam, hogy hagyjon magamra. Liz-ről kérdezgetett, meg arról, hogyan kerültem oda, hogy kivel jöttem meg miért ittam annyit. Gondoskodott rólam, aztán valahogy kikeveredtünk a kocsimhoz és ott… nem tudom miről beszélgettünk, de megcsókoltam. Ma reggel vagy kora délután tértem magamhoz és Rob mellettem volt. Semmire nem emlékeztem a tegnap estéből és én a legrosszabbra gondoltam. Kiakadtam és kikészítettem szegény Robot is. Liz nekem esett, hogy nem kellene így kiakadnom, hanem örülnöm kellene, hogy annak ellenére, hogy tudjuk milyen a testvére, nem használta ki a helyzetet, pedig igazán nem lett volna nehéz dolga. Aztán amíg összeszedtem magam, bezárt minket Rob szobájába és nem volt hajlandó kiengedni, amíg nem beszéljük meg a dolgokat. Elment vásárolni mi meg ott maradtunk ketten. Nem akartam beszélni vele, de a végén mégis sikerült összehoznunk valami barátság félét vagy legalábbis fegyverszünetet kötöttünk. Vagy legalábbis a végén már együtt néztünk valami filmet, amin én elaludtam.

Azt az apró tényt kihagytam, hogy Rob mellkasán ébredtem és nem mondtam el neki azt sem, mennyire tetszett a helyzet.

- Huuu- nyíltak nagyra Ash szemei. –És mit gondolsz most róla? Ezek után. Még mindig egy nagy seggfejnek tartod, aki minden csajt az ágyába cipel? Vagy… vagy változott a véleményed? Jaj Kris, ne kelljen harapófogóval kihúzni belőled mindent.

- Őszintén? –bólintott. - Nem tudom. Ez a baj. Ez az, amit nem tudok  kibeszéli magamból. Ami bizonytalanná tesz és amitől te úgy érzed, hogy titkolózom előtted. Pedig nem, csak egyszerűen én sem vagyok tisztában mindennl. Az biztos, hogy velem most olyan volt, mint amilyennek még soha nem láttam. Szerintem láthattam azt az oldalát, amit a családja ismer. És ez a Robert tetszik. Élvezem a közelségét. Kellemes a társasága, jó vele beszélgetni. Nem úgy, mint az idióta pöccsel, akinek a suliban mutatja magát. Mégis mit csináljak?

- Csak egyet mondhatok. Hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok. Sodródj az árral. Most az egyszer ne az eszeddel, hanem a szíveddel gondolkozz és meglátod, minden egyszerűbb lesz.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- De. Ennyire egyszerű. Egy utolsó kérdésem azért még lenne. Megbántad azt a csókot?

- Szerintem ez a legszörnyűbb az egészben, hogy nem. És amennyire emlékszem rá, nagyon is jó volt.

- Pedig ennél egyszerűbb dolog nincs is a világon. Nem tudom, mit agyalsz ennyit ezen a dolgon. Nem értem mi az, ami nem világos neked- állt fel az ágyról és kissé hátrébb húzódott, mosolya a szemét is elérte. Értetlen arckifejezésem láttán felnevetett és végül kibökte. –fülig belezúgtál Robert Pattinson-ba- aztán minden szó nélkül elhagyta a szobámat. Ott hagyott engem teljesen egyedül a gondolataimmal. Csak egy baj volt. Hogy nem akartam gondolkozni. Bár kétségkívül rám fért volna, de túlságosan féltem attól, amire rájönnék.

A nap hátralevő részét a szobámban töltöttem. Maria hozott fel nekem ebédet, de nem sok kedvem volt az evéshez. Annál sokkal fontosabbak voltak a gondolataim. Lehet, hogy Ashley-nek igaza van? Nem. Az lehetetlen. Nem szerethettem bele Rob-ba. Azt nem tagadhatom, hogy vonzódom hozzá, hiszen helyes, fiatal, igazi rossz fiú. Ki ne vonzódna hozzá, de hogy szerelmes lennék? Az teljességgel kizárt.

Este felé elkezdtem készülődni, hogy ne én legyek az utolsó, aki leér a nappaliba, hogy ne kelljen rám várniuk. Egy egyszerű krémszínű félvállas ruhát választottam, hozzáillő magassarkú cipővel. A hajamat kivasaltam, tettem fel egy kis szempillaspirált kicsit kihúztam a szemem, de nem akartam jobban kisminkelni magam. Úgy sem megyünk sehova. De mégiscsak vacsora vendégeket várunk. Ha nem így lenne, szerintem a szobámban vacsoráznék és tovább szenvednék a saját gondolataim miatt. Így legalább lesz mivel elterelnem a figyelmem és remélem eléggé elfáradok, hogy este csak beessek az ágyba és aludjak mindenféle gondolkozás nélkül.

Amint elkészültem lementem a nappaliba, ahol Joe már lent volt, de Michelle és Ashley még sehol nem voltak. Jellemző. Mindig ők az utolsó. Anya és lány. Nem is tudják, mennyire hasonlítanak egymásra.

-Nagyon megijesztettél minket Kristen. Mégis merre jártál? –kérdezte Joe mikor leültem mellé a kanapéra.

- Sajnálom. Az a helyzet, hogy… kiborultam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy az érzelmeim irányítsanak, de hirtelen minden nagyon soknak bizonyult. Egy közeli bárba mentem és… te tudod jól, hogy soha nem szoktam annyit inni, hogy ne tudjak magamról, de tegnap nem tudtam megállni. Minél többet ittam, annál erősebben törtek elől belőlem a gondolatok és az érzések anyáékról, az elmúlt napokról, mindenről.

- Kristen… te csak egy fiatal lány vagy. Természetes, hogy az érzelmeid irányítanak. De bármikor kérhetsz segítséget. Mindig meghallgatlak téged, még ha mást nem is tudok tenni. De nem jó mindent magadba fojtani. Nem vagy csodanő, aki mindennel elbír. Néha segítségre van szükséged és ezért vagyunk mi itt. A családod.

- Robert Liz testvére vitt haza hozzájuk, mert nem akartam olyan állapotban hazajönni. Aztán felhívta Lizzy-t, hogy ott vagyok náluk és ő hajnalban hazament innen, hogy mellettem lehessen- nyögtem ki.

- Nagyon sok felelősség van a válladon és most még én is terhellek. Bocsáss meg, hogy nem vettem észre hamarabb. Nem hagyhatlak még magadra- suttogta és egyik kezével átölelte a vállamat én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.

- Nem miattad van. Képes leszek rá. Érzem. Mióta a szüleim meghaltak, tudom, hogy az a sorsom, hogy én irányítsak mindent. Nem a te hibád. Csak… csak úgy érzem, még nem állok rá készen. Nem tudom egyik napról a másikra átvenni az irányítást. Az emberek nem ismernek, nem bíznak bennem, és ami a legrosszabb, hogy én sem bízom magamban. Mégis hogy vezethetném én azt a rengeteg embert.

- Tudnod kell Kristen, hogy az emberek mindig is hittek benned. Azok az emberek, akik szerették és tisztelték a szüleidet, neked is segíteni fognak. Nehéz lesz, de mind melletted állunk. Nem hagylak magadra téged Kris. A lányom vagy, éppen úgy, ahogyan Ashley. Még akkor is, ha te nem tekintesz teljes mértékben az apádnak, amit tudod jól, hogy soha nem vártam el. Minden lehetséges módon támogatlak téged, mert tudom, hogy mindenben a helyes döntést hozod majd. Az apád mondta mindig, hogy hinned kell abban, amit csinálsz. Csak így érheted el a céljaidat. Hallgass az ösztöneidre. Ő szívvel lélekkel irányította a cégeit, ezért volt sikeres. Mindenki tisztelte őt és az édesanyádat. Kristen, nem kell félned, csak add önmagad és nagyon gyorsan eléred, amit ők. Higgy magadban. Én tudom milyen vagy valójában. Szeretni fognak az emberek, legalábbis a többség.

- Apám helyett apám voltál Joe és igen is a szememben te mindig az apám maradsz. Jól esnek a szavaid, de lássuk be. Nem ismerek senkit a cégnél. Egyiknél sem. Tudod, hogy nagyon ritkán jártam be és akkor is csak látogatóban voltam. Sosem dolgoztam egy percet sem egyik vállalatnál sem.

- Szerinted én hogy éreztem magam, mikor hirtelen át kellett vennem apád helyét? Egy olyan emberét, akire felnéztem, aki számomra olyan volt, mint egy példakép? –rám mosolygott, de ez szomorú mosoly volt. Ismertem Joe érzéseit. Tudtam, hogy nagyra becsülte apámat és nagyon fájt neki az elvesztése. Mintha nem csak üzlettársak és barátok lettek volna, hanem testvérek is. Mint mi Ash-hel –Bárcsak ne kellett volna.

- De ő és anya jó döntést hoztak.

- Ránk bízták a legfontosabb kincsüket… téged. És ez azt bizonyítja, hogy valóban a barátaiknak tekintettek minket.

- Megérdemelted a bizalmukat Joe. Te a feleséged is. Nálatok jobb pótszülőket el sem tudok képzelni. Nektek hála nem kellett árvaházba mennem és soha… soha nem tudom majd meghálálni, amit értem tettetek.

- Nem is kell Kristen. Soha nem is kell. Azért volt, mert szeretünk. Nem várunk érte semmit. Bőven elég volt, hogy láttunk felnőni, hogy tudjuk, tisztességes és becsületes nő lett belőled.  

- Tudom- a mellkasára hajtottam a fejem és próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Joe pedig visszatért az előző témánkhoz.

- Már készül az irodád, vagyis az édesapád irodája. Hamarosan felújítjuk és megnyitjuk a számodra- erre felkaptam a fejem. Mióta apa meghalt, azt az irodát senki nem használta. Pedig az volt a legszebb mind közül. Kislányként szerettem onnan lenézni a városra. Olyan érzésem volt, mintha az egész város meghajolna a lábaim előtt. Emlékszem az iroda egyik oldala teljesen üvegből volt, ahonnan az egész várost látni lehetett. Lenyűgözött az a szépség minden alkalommal.

- De azért az üvegfal megmarad, igaz?

- Szeretnéd?

- Igen. Apura emlékeztet- felnéztem Joe smaragdzöld szemeibe és kérdés csillogott bennük, de nem kérdezett. Mindig megvárta, hogy én elmondjam, ha akarom. –Emlékszem, hogy amikor anya nagyritkán bevitt hozzá, mindig ott álltam előtte és néztem a várost. Apu leguggolt mellettem és azt mondta, hogy egy napon minden az enyém lesz. Hogy egy csomó embernek, akit onnan fentről látok én és a döntéseim jelenti majd a megélhetést. Ott guggolt mellettem és együtt figyeltük az embereket sokszor percekig. Olyan békés volt, olyan nyugodt.

- Hasonlítasz rá Kristen. Éppen olyan ambiciózus vagy, mint ő. Büszke lenne rád, hidd el.

- Szükségem lesz egy titkárnőre is, aki számon tart majd mindent, igaz?

- Minden bizonnyal- bólintott. –De ne aggódj, megkeressük neked a legjobbat, aki mindenben segít majd és ott leszek veled, hogy támogassalak.

- Szeretném, ha Liz is ott lenne velem. Az a tervem, hogy ha befejezi az iskolát, akkor magam mellé veszem. De ő még tanul. Asszisztens alig ha lehet még belőle.

- Végül is, ha van hozzá kedve, akkor délutánonként veled tarthat. Berakhatjuk gyakornoknak, ha szeretnéd. Bármit, ami segít neked beilleszkedni.

- Az nagyon jó lenne.

- Viszont van egy rossz hírem is. Ezentúl minden hivatalos eseményen részt kell venned velem és Michelle-val. Be kell lépned a társaságba. Nem elég, ha tudják, hogy a világon vagy. Részt kell venned a kötelező rendezvényeken, a konferenciákon, a megbeszéléseken, a részvényesek találkozóján, mindenen.

- Oh- nyögtem fel elkeseredetten. Ez az a része, amit nem akarok. Amit nem várok.  –Ez inkább a lányod asztala. Tudod, hogy én nem szeretem.

- De neked kell ott lenned, nem neki. Neked kell beszélned, vezetned az üléseket. Megismerned az ellenfeleidet. Ki kell ismerned az embereket Kristen.

- Tudom. És nem kell másik titkárnő. Amanda bőven elég és ha visszavonulsz, úgyis csak az én asszisztensem lesz. Nem akarok megválni tőle.

- Rendben- mosolygott. Tudta, hogy vége van a beszélgetésnek, legalábbis a komolyabb részének. Aztán meghallottuk a csengőt. Lucy- az egyik szobalány- ment ajtót nyitni, legalábbis ha jól láttam.  –még valami? –térített vissza Joe hangja a beszélgetésünkhöz.

- Holnap bemegyek és megnézem az iroda átalakítását. Ki akarom választani a színeket vagy a színt. Utána bútorokat kell vennem és…

Joe elnevette magát.

- Na ez az a Kristen, akit ismerek. Tudod, hogy ha mindent átveszel, ezek a dolgok az asszisztensedre fognak várni. Úgyhogy olyat kell választanod magad mellé, aki ismeri az ízlésed, aki képes döntéseket hozni ilyen kicsi dolgokban anélkül, hogy zavarna téged.

- Ezt megjegyzem- mosolyogtam rá és átöleltem. –Mindent megteszek, hogy büszkék legyetek rám.

- Én már most is az vagyok. És biztos, hogy a szüleid is azok lennének. Gyönyörű és okos fiatal hölgy lett belőled, aki az üzleti élet egyik leghalálosabb üzletasszonya lesz. Tudom, hogy nehéz lesz, de a végén mindened meglesz és ezt nem az anyagiakra értem.

- Tudom.

- Soha ne add fel, bármennyire is nehéz- suttogta. –Ezt soha ne felejtsd el. Soha- felálltunk ő pedig adott egy puszit a homlokomra és kicsit távolabb húzódott. Ekkor láttam meg Claire-t, Lizzy-t, Rob-ot és még egy ismeretlen férfit, akibe Claire belekarolt. Lucy éppen akkor kísérte be őket, mikor elengedtük egymást Joe-val. Végignéztem a Pattinson családon. Claire elegáns fekete fehér ruhát viselt, Lizziy egy fekete szürke félvállast, míg Richard és Rob öltönyt, ami meg kell jegyeznem piszkosul jól áltt Robnak. Mintha rá öntötték volna, de kénytelen voltam elszakítani róla a tekintetem, mielőtt bárkinek is feltűnt volna, mennyire bámulom. 

- Jó estét- köszöntek.

- Sziasztok, jó estét- mosolyogtam. És végszóra az utolsó pillanatban megérkezett Ashley és Michelle is.

- Mrs. és Mr. Pattinson- mosolygott rájuk Ash, amint leért a lépcsőn. Sugárzott belőle az élet, olyan volt, mint valami energiabomba. Egy szűk, testhez simuló fekete féloldalas ruhát viselt, aminek az egyik ujja hosszú volt és hálós. Egy fekete magassarkú volt a lábán, a haját pdig oldalra tűzte. Michelle szokás szerint egyszerű ám igazi üzletasszony stílusát hozta. Egyrészes fekete-fehér ruhát viselt, fekete cipővel, nyakában hosszú fekete nyaklánccal. Michelle udvariasan a vendégeinkre mosolygott és belekarolt Joe-ba, miközben köszöntötte a vendégeinket.

- Üdvözlök mindenkit az otthonunkban. Michelle vagyok, a férjem Joe. Gondolom a lányaink nem ismeretlenek. Ashley és Kristen.

- Elizabeth vagyok, ők a szüleim Richard és Claire, valamint a testvérem Robert.

- Igazán köszönjük a meghívást- nyújtott kezet Richard Joe-nak, aki mosolyogva fogadta a köszöntést.

- Foglaljatok helyet- intett a kanapé felé Joe. Mindenki elfoglalt egy-egy fotelt vagy széket, néhányan a kanapén ültünk és beszélgetni kezdtünk. Persze, főként a szülők ismerkedtek, nekünk nem kellett. Joe és Richard egyből megtalálták a közös hangot, mikor szóba jött az üzlet. Persze mint ahogy az lenni szokott, Joe egyből kikérdezte Richardot, mivel foglalkozik, hol dolgozik és már vezette is a bárhoz, hogy Whisky-t töltsön neki.

- Bocsássatok meg. Azonnal visszajövök- pattant fel a helyéről Michelle, mikor megszólalt az asztalon a mobilja. Felvette, majd kisietett a nappaliból.

- Anya a szívén viseli a munkáját. Biztos nagyon fontos lehet, ha ilyenkor hívják. Soha nem zavarják este- mentegetőzött Ash.

- Mivel foglalkozik az édesanyád? –kérdezte Claire.

- Árvaházakat igazgat. Nem is egyet, de egy van, aminek a sorsát a szívén hordja.

- A halála előtt az édesanyámmal közös árvaházat építettek. Anya szerette a gyerekeket, de nem lehetett több neki és nagyon sajnálta azokat, akik árván maradtak és elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ezek a gyerekek ne nélkülözzenek. És Michelle-val kitalálták ezt az ötletet. A megnyitó előtt azonban meghalt és Michelle úgy érezte tartozik neki annyival, hogy mindent megtesz, amit anyám szeretett volna.

- És most úgy néz ki többet nem tehetek- rázta meg a fejét Michelle csalódottan.

- Mi történt?

- Nincs több befektető, akik segítenének az árvaház bővítésében és nem fér el több gyermek nálunk. Túl sokan vannak. Nem tudtak felvenni egy gyermeket ma este, mert nincs elég hely.

- Mi az, hogy a befektetők nem segítenek?

- Tudod, hogy anyád és én majdnem mindent egyedül hoztunk létre. Kevés befektetőnk van. Talán egy alapítványi bálra lenne szükségünk, adományokra, nem tudom. Nem hagyhatjuk az utcán a többi ártatlan gyermeket, akiknek nincs családjuk.

Teljesen tanácstalannak tűnt. És láttam a szemében az elkeseredést.

- Beszélned kellene apával, nem? –kérdezte Ashley.

- Joe rengeteget segített már eddig is. Ezt egyedül kellene megoldanom.

- És a pénz, amit anyám hagyott? Az a számla, ami nyitott mindkettőtök részére?

- Az már régen nincsen Kristen. Rengeteg olyan dolog van, amit finanszírozni kell, és attól félek, hogy ennél több gyermeken nem tudunk segíteni. Taníttatjuk őket, etetjük, ruháztatjuk, fent tartjuk az épületet, az alkalmazottak… Nagyon sok minden van.

- Szervezd meg azt a bált és én hozok neked olyanokat, akik szívesen segítenek. Ne félj, kibővítjük az árvaházat. Ígérem- mosolyogtam rá és megsimogattam a hátát.

- Tudok segíteni valamiben? A szervezésben esetleg? –vonta magára a figyelmünket Claire.

- Nem tudom, mennyire érdekelnek téged ezek a dolgok, de megköszönném, ha segítenél. Igazán örülnék neki. Ráadásul jobban megismerhetnénk egymást, ha már a gyerekeink ennyire jóban lettek.

- Nagyon szívesen segítek. Tényleg, csak nyugodtan- és innentől kezdve ez volt a téma. Mivel nem akartam ebbe nagyon belefolyni, így felálltam és kimentem a konyhába, hogy megnézzem, hogy áll a vacsora.

- Lucy, sokára lesz kész a vacsora?

- Nem kisasszony, már elkészült. Szeretné, hogy tálaljunk?

- Természetesen- csengettek és Lucy tanácstalanul nézett rám. -Majd én szólok a többieknek, menj csak nyisd ki, utána tálaljatok.

- Rendben- és már sietett is az ajtóhoz én meg visszamentem a nappaliba.

- Remélem senkit nem zavarok a beszélgetésben, de a vacsora elkészült. Szerintem menjünk át az ebédlőbe- mosolyogtam rá a többiekre. De a tekintetem megakadt Robon. Ő csak megeresztett felém egy mosolyt és én majd elolvadtam. Felállt és felém nyújtotta a szabad karját. A másikat Liz foglalta le mosolyogva. Azonban mielőtt elértük volna az étkezőt, megpillantottam két nem várt személyt, akiknek ugyan nagyon örültem, de fogalmam nem volt, hogy kerültek oda.

-Jó estét mindenkinek!

Egy percbe sem telt, hogy felfogjam, tényleg itt vannak és már el is engedtem Robot és már Steven nyakába vetettem magam. 


Ruhák, amiket viseltek a vacsin:

Claire

Ash

Kris

Michelle

Liz

Múltból a jelenbe...- 10.fejezet

(Kristen szemszöge)

Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Nem lehetett igaz, amit az előbb hallottam. Valaki ébresszen fel ebből az álomból, mielőtt szégyenemben elsüllyedek.

-Robert- hangom csak árnyéka volna régi önmagának. Mintha nem is én mondtam volna ki a nevét.

- Kristen, én…

- Kérlek, kérlek, ne hazudj nekem. Mondd el az igazat- könyörögve néztem a szemébe és valami olyasmit vártam, hogy elneveti magát és azt mondja csak viccelt. De nem így tett.

- Nincs mit mondanom neked Kristen Stewart- azzal fogta magát és kivonult a szobából. De az ajtóból még visszanézett és a tekintete mindent elárult. Mintha nyitott könyv lenne előttem. Ebben a pillanatban láttam a lelkét és megijesztett, amit benne láttam.

- El ne merj menni Robert- szólt rá a testvérei is fenyegető hangon, de mintha csak a falnak beszélne. Rob ment egyenesen ki a szobából és vissza se nézett. Én az ágyra roskadtam. Nem is tudom miért dúlt fel ennyire ez az egész, de egyszerűen nem találtam most a helyem. A világ végéig szaladnék, hogy ne kelljen vele többet találkoznom. Képtelen lennék a szemébe nézni. –Kris…

- Hagyj most, kérlek. Úr isten- temettem a kezembe az arcomat. Nem tudtam mit gondoljak most magamról. És azt sem ők mit gondolnak rólam.

- Hallod Kris, semmi rosszat nem csináltál. Mitől akadtál ki ennyire? –ült le mellém Liz és megsimogatta a hátamat. Én viszont képtelen voltam ránézni.

- De.

- Nincs semmi rossz egy csókban- folytatta tovább a győzködésem.

- Nem láttad, hogyan nézett rám a testvéred az előbb?

- Csak azért, mert látja, mennyire megvisel ez téged. Szerintem most ő a legboldogabb a világon. Legalábbis az lenne, ha nem lennél ennyire elutasító vele. Komolyan úgy viselkedsz, mintha kirobbantottad volna a harmadik világháborút, pedig egyszerűen csak ittas állapotodban megcsókoltál egy helyes pasit, aki mellesleg oda meg vissza van érted. És még csak ki sem használta a helyzeted. Ezt igazán értékelhetnéd egy kicsit. Mert más a helyében nem igen zavartatta volna magát.

- Tudom, tudom, tudom…- törtem ki magamból és fel alá kezdtem járkálni a szobában. A szobában, ahol minden Roberté. –Csak… annyira szégyellem magam. Soha. Érted? Soha nem szoktam ilyesmit csinálni. Azt sem tudom egyáltalán miért kellett annyit innom. Az érzéseim teljesen átvették felettem az uralmat és ez tűnt a legjobb megoldásnak.

- Az, ha leiszod magad?

- Nem akartam leinni magam csak inni egy kicsit. Éppen csak annyit, hogy ne gondolkodjak. És egyszerűen… minél többet ittam annál rosszabbul éreztem magam. Utána ott volt a testvéred és… olyan gondoskodó volt és tényleg érdekelte mi van velem. Én pedig…

- Megcsókoltad. Csak azt nem értem miért szégyelled magad? Meg kellene ezt beszélned Robbal, mielőtt elítéled magad. Hiszen nem ő az ördög vagy hasonló. Ugyan olyan ember, mint te vagy én. Ő is hibázhat, de ettől még nem rossz ember. Úgy csinálod Kristen, mintha itt lenne a világ vége csak azért, mert megcsókoltad. És?

- Fogalmad sincs, mit érzek, hogy miért viselkedek így. Nincs jogod kioktatni engem.

- Egyáltalán nem akarlak kioktatni, csak elmondom, amit látok. Éppen ez az. Hogy te ostorozod magad, és én próbállak erre rávezetni. Kristen, kezdesz felidegesíteni. Szedd össze magad, és ha újra a régi vagy akkor majd beszélünk- nagyon mérgesen nézett rám, majd felpattant az ágyról és kisietett a szobából Még az ajtót is jó erősen becsapta maga mögött, hogy érezzem mennyire mérges most rám.

- A rohadt életbe igaza van- dühöngve indultam el a fürdőszobába, hogy megszárítsam a hajam. Most Liz is mérges rám, Rob meg olyan szemekkel nézett, hogy a szívem is belesajdult. Én tudom, miért érzem magam nyomorultul. De nem akarom, hogy ezt bárki más is megtudja. Nem akarom, hogy tudjanak róla, hogy mit érzek Rob iránt. Istenem, miért kellett annyit innom? Annyira szeretnék emlékezni a tegnap estére. Egyszer az életben iszom le magam és kiesik az egész este a fejemből. És pont az az este, amelyikre nagyon is szeretnék emlékezni. Miért van az, hogy amire nem akarok újra gondolni, az itt van a fejemben, és amire nagyon is emlékezni szeretnék az egyszerűen kitörlődött? Beszélnem kellene Robbal, de nem merek a szemébe nézni. Most biztos azt hiszi, hogy ezek után majd könnyen az ágyába cipelhet. De… de ha annyira akarta volna, akkor tegnap este nem utasít vissza. Legalábbis a saját bevallása szerint így tett. Nem hívta volna fel Lizzy-t, hogy jöjjön haza, mert totál részeg vagyok és nem nézett volna ilyen kétségbeesetten mielőtt elment. Mégis mire gondoljak most? Hm? Hogyan reagáljak mindenre? Annyira össze vagyok zavarodva.

Letettem a hajszárítót, megfésültem a hajam és visszabattyogtam a szobába, de az ágyon ott ült Rob. Lehajtott fejjel meredt maga elé, mintha észre sem vette volna a jelenlétem. De erre azonnal rácáfolt, amit elkezdett beszélni.

-Liz bezárta a szoba ajtaját és addig nem is fog kiengedni, amíg meg nem beszéljük a tegnap estét- lassan felemelte a fejét, de nem nézett rám. Az ajtót figyelte gondosan kikerülve a tekintetem.

- Mi? –hangom két oktávval feljebb csúszott és azonnal az ajtóhoz siettem, hogy megnézzem igazat mondott-e, de az ajtó zárva volt. –Liz- kiabáltam és ütöttem az ajtót. –Elizabeth Pattinson azonnal nyisd ki az ajtót. Nem hallod?

- Nem. Az ajtó zárva marad, amíg mindent meg nem beszéltek. Elegem van belőled és Robertből is. Olyan makacsok vagytok mind a ketten, hogy arra nincsenek szavak. Most leszaladok a boltba venni pár dolgot, amit anya kért tőlem. És ne is reménykedjetek, hogy bárki is kinyitná az ajtót, mert anyáék nincsenek itthon, már elmentek dolgozni. Kezdjetek el beszélgetni és akkor kiengedlek titeket, ha visszaértem. Na sziasztok.

- Ne Liz, Liz, Elizabeth- kiáltottam utána, de az ajtó csapódása jelezte számomra, hogy hiába kiabálok, már úgysem hallja. –A rohadt életbe.

- Feleslegesen dühöngsz. Mindig az van, amit ő akar- morogta Rob ésezuttal sem rám nézett, hanem az ablakot figyelte. –Ma vagyunk hivatalosak hozzátok vacsorára. Addig ki kell, hogy engedjen minket. Nem muszáj beszélgetnünk, ha nem akarod.

- Rob- tettem pár lépést felé, kissé bizonytalanul, majd vettem egy mély levegőt és leültem mellé. – Nem kellett volna így reagálnom az előbb. Teljesen úgy viselkedtem, mint egy szeszélyes kislány. Inkább meg kellene köszönnöm, hogy nem hagytál magamra tegnap este. Ki tudja mi lett volna velem, ha te nem vagy ott.

- Nincs mit, már mondtam. Csak azt tettem, amit mindenki más is megtett volna a helyemben- még mindig nem nézett rám.

- Kérlek, nézz rám- elindult felé a kezem, de félúton megállt és inkább visszahúztam. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne őt megérinteni. De látni akartam a szemét, tudni akartam mit gondol. –Kérlek Rob. Ne csináld ezt. Nem vagy ilyen. Soha nem viselkedsz ennyire alázatosan. Most miért?

- Ha ez sem tetszik neked, akkor mégis mit csináljak Kristen? Hm? Először kiakadtál, mikor felébredtél és egyből azt hitted történt köztünk valami csak azért, mert mellettem ébredtél. Utána kiakadsz egy csók miatt, amit amúgy te kezdtél. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neked, mert attól félek, megint kiakadsz és sírsz, vagy hisztériás rohamot kapsz, esetleg ordibálsz velem. És ezekre most tényleg nincs szükségem.

- Tényleg nagyon sajnálom, de… nem tudok mást mondani Rob csak azt, hogy sajnálom. Mindig visszautasítalak és most, mikor melletted ébredtem reggel nem tudtam mit gondoljak. Azt sem tudtam hogyan kerültem ide.

- Tényleg Kris, mégis mi lett volna, ha tényleg történt volna köztünk valami?

- Nem tudom.

- Miért undorodsz ennyire tőlem? Hogy még a gondolatát sem bírod elviselni, hogy esetleg történt köztünk valami? Miért akaszt ki egy egyszerű csók?

- Mert félek attól, hogy a játékszered leszek Rob. Senkinek nem engedem meg, hogy kihasználjon, és nagyon jól tudja mindenki, hogy te milyen vagy. Nem tőled undorodom, hanem attól félek, hogy játszol velem, hogy kihasználsz. Már így is kész érzelmi roncs vagyok. Így is egy selejt vagyok. Nem akarom úgy végezni, mint a többi lány. Félek, hogy csak egy szeszély vagyok, amit ha megkapsz utána már nem fog érdekelni.

- Nem tudhatod, mit akarok, mert még én sem vagyok benne biztos.

- Kérlek Rob érts meg. Szörnyen érzem magam, amiért megbántottalak. Hidd el, nem volt szándékos.

- Soha nem kérnék olyat tőled, amit ne adnál magadtól Kristen. Soha senkitől nem kértem semmit, amit ne önszántából adott volna. Eszméletlenül csinos vagy és tegnap este annyira aranyos voltál. Egyszerűen elvarázsoltál. Képtelen lettem volna rá, hogy kihasználjam a helyzetet. Vigyázni akartam rád, hogy más se bánthasson. Ezért hoztalak ide. És azért hívtam fel Lizt, hogy ne érezd magad olyan rosszul reggel, de látom hasztalan volt- felállt és az ablak mellé sétált. –Úgy látom, tehetek bármit, te elítélsz anélkül, hogy tudnád, milyen vagyok valójában.

- Pont ugyan azt csinálom, amit mindenki más is tesz velem. Amit te is teszel velem.

- És neked milyen érzés? - fordult felém.

- Én…

- Nem jó igaz? Én belátom, hogy tévesen ítéltelek meg, hogy nagyon megsértettelek, nem is egyszer, amiért bocsánatot kérek. Sokkal hamarabb rájöttem már, hogy nem olyan lány vagy, mint amilyennek gondolnak. Sok olyan megjegyzést tettem, ami nem igaz rád. Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egy napon bocsánatot kérek tőled mindenért, de eljött ez a nap. Félre ismertelek, tévesen ítéltelek meg, nagyon sajnálom.

- Rob, nem tudod, milyen vagyok, ahogy én sem ismerlek. Nincs értelme ennek a sok bocsánatkérésnek, mert nemsokára úgyis megint megbántjuk egymást.

- De van, mert szeretném, ha barátok lennénk. Szeretném, ha nem utálnál és nem lennél olyan rossz véleménnyel rólam. De ehhez az kell, hogy tiszta lappal kezdjünk mindent.

- Nem tudom, hogy lehetséges-e. Nem hiszem, hogy barátok lehetnénk- ráztam meg a fejem és felálltam az ágyról, majd átültem egy székre, hogy minél távolabb legyek tőle, de ő nem így gondolta, mert elém sétált és leguggolt, kezét a térdemre rakta.

- Miért?

- Mert nekem ez nem megy. Nem tudok, nem akarok közel engedni magamhoz senkit. Nagyon kevés ember van, aki a barátom, aki tényleg a barátom. Annyit tudok neked ígérni, hogy nem leszek olyan elutasító és rideg, mint eddig, de többet nem. Nem ígérek olyat, amit nem tudok teljesíteni Rob. Mint mondtam érzelmileg egy nulla vagyok, így nem adhatok senkinek semmit. Ezt meg kell értened.

- Nekem ez is elég- mosolyodott el. –Ami pedig a csókot illeti…

- Felejtsük el, oké? Mintha meg sem történt volna. És még egyszer köszönöm, hogy hazahoztál és nem hagytál magamra. Emellett az is köszönöm, hogy az éjszaka közepén iderángattad hozzám Lizt, hogy ne érezzem magam annyira rosszul. Ezt nagyra értékelem, még ha nem is úgy sült el, ahogy szeretted volna- mosolyogtam rá, majd óvatosan megfogtam a kezét és megszorítottam. –De legközelebb, ha ilyen lesz, ami nem valószínű, az lenne a legjobb, ha nem melletted ébrednék fel. Akkor nem vonnék le téves következtetéseket.

- Rendben. Kezdjünk tiszta lappal- mosolygott rám ő is. –És most mit csináljunk, amíg Liz visszaér?

- Nem tudom. Az biztos, hogy majd szétrobban a fejem- szorítottam a kezem a halántékomhoz. Majdnem megfeledkeztem a borzalmas fejfájásról, ami még mindig gyötört és az istenért nem akart elmúlni.  

- Várj- felpattant előlem, majd a fürdőszobába sietett. Ott matatott valamit, majd a fogmosó pohárral tért vissza és egy szem gyógyszerrel. –Bocsi, csak ezt a poharat találtam.

- Nem baj, ez is jó. Köszönöm- elvettem tőle és bevettem a gyógyszert.

- Nem sokára elmúlik- letettem a poharat az asztalra és ránéztem. Most annyira más volt, mint az iskolában a haverjaival. –Mi lenne, ha néznénk valami filmet? Közben pihennél egy kicsit.

- Rendben. De ha bealszom rajta, akkor felébresztesz. Ugye?

- Igen- elmosolyodott, majd a tévés szekrényhez lépett és kinyitotta az egyik ajtót, majd maga mellé hívott. Annyi film volt itt, hogy nem tudtam választani köztük. Így Robra hagytam a döntést és ruhástól visszamásztam az ágyba, miközben ő elindította a filmet. Betakaróztam és a fejemet a párnára hajtottam, míg Rob leült mellém és a fejét az ágy támlájának támasztotta.

Őszintén bevallom, nem tudom miről szólt a film, mert nagyon valószínű, hogy már az elején elaludtam. Rob hangjára ébredtem, ahogy szólongat.

-Kristen, hazaért Liz és kinyitotta az ajtót- nagy nehezen kinyitottam a szemem és láttam, hogy az ő szemei is majd lecsukódnak, haja kócosan meredezett az ég felé és rám mosolygott. Lassan felültem és megdörzsöltem a szemeimet, hátha ki tudom űzni onnan az álmosságot.

- Hogy győzted meg?

- Sehogy. Mikor hazaért és nem válaszoltunk, egyszerűen nem bírt magával és kinyitotta az ajtót. Mind a ketten elaludtunk- még mindig mosolygott.

- Haza kellene mennem, mert Ashley leszedi a fejem.

- Hazavigyelek?

- Nem szükséges. Felhívom Pedro-t, hogy jöjjön értem. Legalábbis amint megtalálom a telefonom- indultam az említett készülék keresésére.

- Odalent van a nappaliban a táskádban.

Kikászálódtam az ágyból, meglepő módon a fejfájásom kissé enyhült és lemerészkedtem a nappaliba, ahol senki nem volt. A táskám a kanapén hevert. Odaléptem és elővettem a telefonom. 8 nem fogadott hívásom volt Ash-től és 3 Nikkitől valamint keresett Michelle és Joe is.

-Jézus isten, meg fognak ölni, ha hazamegyek.

- Ashley tudja, hogy itt vagy. Már beszéltem vele. Mondtam neki, hogy hamarosan hazamész- jött ki a konyhából Liz egy tányér gyümölccsel és felém nyújtott, miközben leült a kanapéra. –Egyél egy kicsit, mielőtt hazamész.

- Fel kell hívnom Pedro-t –és már tárcsáztam is a számot. Amint felvette már mondtam is neki hova kell jönnie és megígérte, hogy néhány perc múlva itt lesz. Addig leültem Liz mellé és vettem el pár szem gyümölcsöt.

- Sikerült mindent megbeszélnetek?

- Maradjunk annyiban, hogy nem utáljuk egymást.

- Végre visszatért a józan Kristen. Hú, az az idegbeteg részed a frászt hozta rám.

- Tudom- szomorodtam el kissé. Az a baj, hogy mióta anyáék meghaltak nem sűrűn jött elő ez az oldalam, de mostanra már várható volt ez. Hiszen eddig tartottam magam. Most pedig kitört belőlem és nem is igazán a csók miatt. Hanem minden miatt, ami mostanában körülöttem történt. Hangos dudaszó jelezte, hogy ideje indulnom.

- Várunk titeket vacsorára- mosolyogtam rá és adtam két puszit az arcára. –És köszönöm, hogy mellettem voltál.

Majd Robhoz fordultam, aki időközben csatlakozott hozzánk és kicsit tétován, de megöleltem.

- Neked is köszönök mindent. Most mennem kell. Este találkozunk. Sziasztok- azzal felkaptam a táskámat és elhagytam a Pattinson házat. Úgy rohantam a kocsi felé, mintha üldöznének. Szükségem volt egy kis gondolkodási időre egyedül és ez pont jó alkalom volt rá. Pedro nem kérdezett csak indított és már mentünk is hazafelé. 

Sziasztok!

Nos, ez lett volna a friss. Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket és nem okoztam senkinek csalódást. A frissről egyelőre nem tudok semmi biztosat. Hozom amint tudom. 
Addig is kitartást. Hamarosan ismét jelentkezem. 
Puszi: Rosalice

Múltból a jelenbe...- 9.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a friss. Bár eléggé nyögve nyelősen, de itt van. És így remélem kárpótolhatlak titeket egy kicsit azért, mert a másik blogon ezen a héten nem lesz friss. 

Itt viszont nem ígérem mikor hozom a következő részt. Megpróbálom minél hamarabb. 

Addig is jó olvasást és puszi mindenkinek: Rosalice

(Kristen szemszöge)

Képtelen voltam elaludni. Forgolódtam, hánykolódtam az ágyban, egyszerűen nem jött álom a szememre. Lementem a nappaliba, végigjártam a konyhát, készítettem magamnak egy teát, de nem használt. Egyszerűen kattogott az agyam és képtelen voltam kikapcsolni. Végül arra jutottam, hogy elmegyek valahová. Felszaladtam a szobámba, előkaptam egy fehér farmer, egy piros toppot és egy ugyan csak piros balerina cipőt meg egy fehér kardigánt, gyorsan magamra kapkodtam, majd fogtam a pénztárcámat és a kocsi kulcsomat, majd amilyen halkan és gyorsan csak tudtam elhagytam a házat. Egyenesen a garázsba mentem, ahol bepattantam a kocsiba és amint kinyílt a kapu már száguldottam is a főúton. Egy lélek nem jött velem szemben az utcán. Hogyan is jött volna? Hajnalban? Ilyenkor az emberek még alszanak. Néhány részeg fiatal lézengett csak az utcán, akiknek bizonyára most ért véget a buli. Én viszont nem tudom, mi van velem. Képtelen vagyok elfelejteni azt az incidenst a bárban, és ami még ennél is jobban idegesített az az a bizalom, amit Liz felé érzek. Mégis hogyan bízhatok meg benne jobban néhány nap után, mint mondjuk Michelle-ban, akit kislánykorom óta ismerek, és aki anyám helyett anyám volt? Egyszerűen képtelenség, mégis így van. Nem tudom miért, de olyan, mintha hosszú évek óta ismerném és barátnők lennénk. Pedig csak néhány napja ismerem.

-Ez lehetetlen- csaptam tehetetlenségemben a kormányra és leparkoltam az első bár elé, amit megpillantottam. Kiszálltam, majd lezártam az autót, a kulcsot a hátsó zsebembe tettem és lassan besétáltam a bárba. Kellemes lágy zene szólt, az énekes hangja olyan megnyugtató volt, bár nem tudtam volna megmondani melyik együttes számait hallom. Egyenesen a pulthoz mentem és már rendeltem is magamnak az első italt. Egyáltalán nem gondoltam bele, hogyan fogok hazamenni, most csak arra volt szükségem, hogy igyak és kiverjem a fejemből ezeket a gondolatokat. Csak egy kis időre akartam kitörölni mindent, és ha máshogy nem megy, kénytelen vagyok alkohollal megoldani a problémámat.

Jó néhány pohárral és nagyjából egy órával később már éreztem az alkohol jótékony hatását. A gondolataim nem voltak összefüggőek, nem volt semmi értelmük és a kedvem is egyre jobb lett, egészen addig, míg el nem kezdett forogni körülöttem a világ.

-Kisasszony, jól érzi magát? –jött oda hozzám a pultos.

- Per…persze- préseltem ki magamból ezt az egy szót, de kénytelen voltam tovább beszélni, ha el akartam vele is hitetni. –Csak… csak kimegyek a… a mosdóba- vihogtam egyet, majd feltápászkodtam a székről. Megkapaszkodtam a pultban, hogy el ne essek és mikor úgy éreztem meg tudok állni a saját lábamon elindultam a mosdóba. A fal mellett mentem szépen lassan, hátha megint forogni kezd velem a világ, de szerencsére forgás nélkül megúsztam az utat. Mikor beértem a mosdóba azonnal a csaphoz mentem és arcot mostam, majd szembenéztem a tükörképemmel. –Szép vagy Kristen Stewart. Nézz csak magadra. Mit látsz? - motyogtam egyenesen a saját szemeimbe. –Egymagad vagy, mint a kisujjad, nincs melletted senki, nem érdekelsz senkit.

Utálat csillogott a szememben, fájdalommal vegyülve és képtelen voltam tovább nézni magam. Gyorsan megtöröltem az arcom, aztán visszaindultam a pulthoz. Úgy látszik még nem ittam eleget ahhoz, hogy ne utáljam magam.

-Azon gondolkozok, hogy hívok neki egy taxit. De nem tudom kicsoda- hallottam meg a pultos lány hangját, aki épp egy sráccal beszélgetett.

- Kérnék még egyet- nyögtem ki nagy nehezen, mert nem akart forogni a nyelvem.

- Szerintem már épp eleget ivott kisasszony. Hívok önnek egy taxit- lépett elém és elvette az üres poharamat.

- Nem- ordítottam rá. –Inni akarok. Neked meg kötelességed kiszolgálni.

Szegény lány meglepődött és megszólalni nem tudott én pedig már éppen bocsánatot kértem volna, mikor belém fojtották a szót.

- Azt javaslom- fordult meg a srác, akivel az előbb beszélgetett a pultos lány, de azonnal befejezte a mondatot, mikor meglátott. –Kristen. Jézusom- kapta el a derekam Rob, mikor majdnem leestem a székről. Annyi erőm nem volt, hogy tiltakozzak, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem is akartam tiltakozni. Olyan jó volt a karjaiban lenni. Ahelyett, hogy elhúzódtam volna, még közelebb húzódtam hozzá, arcomat a mellkasába rejtettem és beszívtam csodás illatát.

- Ne engedj el- suttogtam a mellkasába.

- Kristen- tolt el magától épp csak annyira, hogy lássa az arcomat, de az én szemembe könnyek gyűltek.

- Na mi az? Most nem kellek neked?

- Kristen, rengeteget ittál, gyere hazaviszlek.

- Nem, nem akarok- toltam el magamtól, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert majdhogynem leestem a székről. Ő felkapott az ölébe, majd odaszólt a pultos lánynak.

- Ne aggódj, ismerem, majd én hazaviszem.

- Rendben.

- Tegyél le azonnal- kezdtem tiltakozni erőtlenül, mikor elindult velem az egyik csendesebb zug felé, ahol sötétebb volt és nem volt akkora hangzavar, mint a bár többi részében. Ahogy megérkeztünk leültetett és mellém telepedett, ezzel elzárva minden menekülési útvonalat.

- Most pedig válaszolni fogsz Kristen. Miért ittál annyit és hol van a testvérem? Hol vannak a lányok?

- Nem… nem mindegy az neked?

- A rohadt életbe Kristen, nem, nem mindegy. Taj részeg vagy, totál kiütötted magad és ebben a pillanatban rohadtul érdekel, hol van a testvérem. Ő is ilyen állapotban van, mint te? Így vigyázol rá? - emelte meg kicsit a hangját, amitől csak még jobban feldühödtem. Már nem is foglalkoztam a gyomrom remegésével vagy a fejem zúgásával.

- Nem, ha annyira tudni akarod a testvéred és a lányok szépen nyugodtan alszanak otthon nálunk. Ők legalább képesek erre. Most boldog vagy? Amúgy meg hagyj elmenni.

- Nem hagylak- nyomott vissza a helyemre, mikor fel akartam állni. –Nem foglak magadra hagyni ebben az állapotban.

- Ha nem akarod, hogy lehányjalak, akkor igen is kiengedsz- figyelmeztettem. Rob felpattant, újra a karjaiba kapott és rohant velem a mosdóig. Bár nem tudtam melyikbe vitt, de nm is érdekelt, mert éppen annyi időm volt, hogy a wc fölé hajoljak, már ki is adtam magamból a mai kajámat. Míg én hánytam Rob a hajamat fogta és valamit motyogott, amit a sok öklendezéstől nem is hallottam. –Menj… menj ki- nyögtem ki két öklendezés között.

- Dehogy megyek- ennyi volt a társalgásunk, mert én tovább folytattam a reggelim az ebédem és a vacsorám teljes tartalmának eltüntetését a gyomromból…

- Jobban vagy? –kérdezte Rob, mikor lehúztam a wc-t és megpróbáltam felállni, ami persze az ő segítsége nélkül nem ment.

- Egy fokkal. Köszönöm. De ez a női mosdó, nem kéne idebent lenned.

- Nagyon tévedsz- mosolyodott el. –Te vagy az, akinek nem kellene itt lennie, ugyanis ez a férfimosdó. Gyere- nyújtotta felém a kezét és megeresztett egy gyenge mosolyt.

- Haza kellene mennem- ráztam meg a fejem és szép lassan a tükörhöz léptem. Jó alaposan kiöblítettem a számat és megmostam az arcomat. –Most már jobb lesz. Én… uh- fordultam meg és nekitámaszkodtam a mosdókagylónak. –Annyira sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Nem sűrűn kerülök ilyen állapotba.

- Jobb hogy én láttam, mint hogy bárki más.

- Nekem nem- sütöttem le a szemem. –Egyáltalán nem így terveztem ezt az iszogatást, de…

- De?

- Nem, felejtsd el.

- Kristen- emelte fel a fejemet az államnál fogva és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. –Mondd el, kérlek. Hogyan kerültél ide a többiek nélkül?

- Nem akarok gondolkozni. Csak ki akarok kapcsolni. Az agyam képtelen leállni és én lassan megbolondulok. Muszáj valahogy kiszakítanom magam ebből az állapotból.

- És ennek az a legjobb módja, ha leiszod magad?

- Nem akartam leinni magam. Csak…

- Így sikerült- mosolygott rám.

- Igen- le akartam sütni a szemem, de nem ment.

- Ha kell mennem.

- Gyere, hívok neked egy taxit.

- Nem, egyedül is menni fog. Amúgy meg kocsival vagyok.

- Akkor legalább had kísérjelek ki- nyújtotta felém a karját és én ebben a pillanatban mosolyogva fogadtam el, de amint elindultunk újra megszédültem.

- Ezt nem hiszem el- dőltem vissza újra a mosdókagylóhoz és a fejemhez szorítottam a kezem, hátha elmúlik a tompa zúgás.

- Azt hiszem, inkább hazaviszlek- mosolygott rám, majd elkapta a derekam és így mentünk végig az egész bárban, egészen ki a kocsimig.

- Élvezed mi?

- El sem tudod képzelni mennyire- suttogta a fülembe, majd a kocsinak döntött és kinyújtotta felém a kezét.

- Mit szeretnél? –kérdeztem ártatlanul, bár a rémes fejfájás mellett is tisztában voltam vele, hogy a kulcsot szeretné.

- A kulcsokat Kris.

- És mit kapok, ha odaadom? –kérdeztem pimaszul. Most ebben az állapotban egyáltalán nem gondolkoztam, hogy mi lenne a jó és mi nem, csak mentem a vágyaim után.

- Mit szeretnél? –felcsillant a szeme én pedig elmosolyodtam és az ajkamhoz érintettem az ujjam.

- Egy puszit… ide- mutattam az ajkaimra, amivel nagyon megleptem őt, de nem foglalkoztam vele túl sokat, mert megragadtam a tarkójánál és a gondolkodás legkisebb esélyétől is megszabadítottam és ajkaimat az övére tapasztottam.

Másnap reggel…

Iszonyatosan hasogatott a fejem, mikor felébredtem. Erőm nem volt, hogy felkeljek az ágyból, csak a fejemre húztam a takarót és próbáltam pihenni, de nem ment valami sokáig, mert egy halk és nagyon is ismerős hang azonnal kiugrasztott az ágyból.

-Nem csodálkoznék, ha egész nap fájna –hangja mosolygós volt és mikor felálltam láttam, hogy mosolyog és még mellettem is ült az ágyban. Szerencsére póló és farmer volt rajta, a szeme viszont veszélyesen csillogott.

- Te… te mit… - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szoba ahol ébredtem nagyon is idegen volt számomra. –Vagyis hol vagyok?

- Na most, hogy szép lassan magadhoz térsz- mosolygott rám és felállt ő is. –Itthon vagy nálunk, pontosabban az én szobámban.

- Jézus isten. Mégis mit keresek én itt? – közel álltam egy alapos hiszti rohamhoz. Mindent tudni akartam, de legfőképpen azt, hogyan kerültem és Robert Pattinson szobájába és ágyába? –Istenem… Mondd, hogy nem… jaj nekem… - visszaültem az ágyra és csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy egy ismeretlen pizsama van rajtam. Egyszerűen semmi nem jutott eszembe és ettől teljesen kifordultam magamból. Arcomat a tenyerembe temettem és nem sok hiányzott, hogy zokogásban törjek ki.

- Kristen- Rob előttem guggolt, keze a combomon pihent, de nem tudtam vele foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt, hogy visszaemlékezzek a tegnap estére. Mégis hogy jutottam én el idáig? –Kristen, kérlek, nem bírom ezt nézni. Nagyon kérlek, nézz rám. Mindent megmagyarázok, csak ne csináld ezt.

- Mégis mit akarsz nekem megmagyarázni? Azt, ami teljesen egyértelmű?

- Jézusom Kristen, semmi nem egyértelmű.

- Beszélj világosan.

- Kristen, nem történt köztünk semmi. Nézz magadra, pizsamában vagy, én pedig talpig felöltözve. Tegnap a bárban teljesen kivoltál. Állni sem tudtál a lábadon, de még többet akartál inni- ahogy mesélt képek ugrottak be. A bár…a pult…a pultos lány…a mosdó…az önutálat…Rob… -Camil nem bírt veled. Először nem tudtam ki vagy és őszintén az volt az első gondolatom, hogy leöntelek egy pohár vízzel, hogy észhez térj, mert nagyon csúnyán viselkedtél szegény lánnyal. Aztán mikor megláttalak… Nagyon más voltál. Mindig erősnek láttalak, összeszedettnek és tegnap szét voltál csúszva teljesen. Nem ismertem rád. Azt is nagyon nehezen nyögted ki, hogy a testvérem nálatok van, és már rég alszik. Addig kaptam három agyvérzést. Nem akartalak elengedni és majdnem lehánytál. Kivittelek a mosdóba és…

- Ne, ne igen rémlik valami. Fuj, te végig ott voltál, amíg kiadtam magamból mindent? Még a hajamat is fogtad közben. Miért?

- Nem tudtál magadról? –rántotta meg a vállát. –Nem hagyhattalak magadra.

- Hát, minden esetre köszönöm. De azt még mindig nem tudom hogyan kerültem ide.

- Hát, kidőltél, de előtte közölted, hogy nem mehetsz haza ilyen állapotba, nekem meg nem volt jobb ötletem, mint hogy hazahozzalak. Aztán felhívtam Lizzy-t. Szegény nagyon álmos volt, de mikor megtudta, hogy itt vagy azonnal hazajött. Ő öltöztetett át és itt maradt veled egész este, úgyhogy nem, nem használtam ki a helyzetet, nem történt köztünk semmi.

Végig hallgattam és szép lassan minden értelmet nyert, de valami nem hagyott nyugodni. Valami azt súgta, hogy egy nagyon fontos dologról nem tudok.

- Nos, hálás vagyok, amiért nem hagytál magamra.

- Kristen- kezét az arcomra helyezte és én lehunytam a szemem. Csak élveztem az érintését, holott nagyon jól tudtam nem lenne szabad. Hiszen ő nem hozzám való. Nem szabad abba a hibába esnem, mint minden más lánynak, akiknek közük volt Robert Pattinsonhoz. Mind összetörve végezte és én nem engedhetem meg magamnak. Már így is kész érzelmi roncs vagyok. De most annyira más volt, mint az iskolában. Annyira kedves és gyengéd.

- Rob…- nyitott be Liz a szobába, de amint meglátott minket magyarázkodni kezdett és már indult is ki a szobából. –Bocsi, nem tudtam… én nem akartam zavarni… majd visszajövök...

- Nem Liz- pattantam fel az ágyról, amitől kicsit meg is szédültem, de hamar úrrá lettem a rosszullétemen és folytattam, mielőtt félre értené a helyzetet. –Nem zavartál meg semmit. Mi csak beszélgettünk. Igaz? –fordultam Rob felé, aki az ágy mellett állt zsebre dugott kézzel és a földet bámulta, de mikor meghallotta a nevét felkapta a fejét.

- Persze. Csak beszélgettünk- mosolygott rá a testvérére. –Mit szerettél volna?

- Csak hoztam pár ruhát és itt akartam hagyni, hogy ha Kristen felébred, fel tudjon öltözni.

- Köszönöm- vette át tőle a ruhákat Kris, majd melegen rámosolygott.

- Tudom, hogy nem éppen olyanok, amiket te hordasz…- kezdett magyarázkodni, mikor megnéztem milyen ruhát hozott. Egy egyszerű farmert adott és egy fekete inget, fehérneműt, valamint egy lapos talpú csizmát. Még ez is több volt, mint amennyit eddig bárki tett értem. Rob megakadályozta tegnap este, hogy bármi baj történjen velem a felelőtlenségem miatt és Lizzy is hazajött tőlünk, amint megtudta, hogy itt vagyok náluk, ráadásul egész este vigyázott rám és most még ez is… A sírás kerülgetett, de visszanyeltem a könnyeimet.

- Nem, tökéletes lesz, köszönöm.

- Akkor magadra hagyunk, hogy felöltözhess. A fürdőszoba az ajtó mögött van, vittem be neked női tusfürdőt és egy fogkefét is. Nyugodtan fürödj le, senki ne fog zavarni.

Alig, hogy ezt kimondta rögtön Rob-ra pillantottam, akinek széles mosoly terült szét az arcán.

- Nem, én sem foglak zaklatni. De ha attól nyugodtabban érzed magad, akkor átmehetsz Liz szobájába is.

- Nem, nem. Igazán nem akarok gondot okozni, jó lesz itt is- zavaromban azt sem tudtam hova nézzek.

- Jól van, készülődj- mosolygott rám Liz, majd elkapta a testvére karját és kifelé vonszolta a szobából. –Ha bármire szükséged van, csak kiálts. Ha meg elkészültél odalent megvárunk a reggelivel.

- Nem, nem szükséges.

- De. És egy hangot nem akarok hallani. Aztán meg tartozol egy magyarázattal is. Szóval haladj- nézett rám kicsit mogorván, de tudtam, hogy nem haragszik. Egyszerűen kíváncsi és nem is hibáztattam érte. Én is kíváncsi lennék, mi történt, ha este együtt mentünk volna haza és hajnalban a testvérem azzal hívna fel, hogy a barátnőm, akinek elméletileg velem egy szobában kellene aludnia éppen nálunk, van és totál részeg.

Lassan beléptem a fürdőbe, ami nagyon is illett Rob személyiségéhez, majd bezártam az ajtót és engedtem magamnak egy kád forró vizet. Lassan megszabadultam a pizsamától és beültem a megnyugvást nyújtó vízbe, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataimat. De nem sikerült túl sokáig, mert mindig visszakalandoztam a tegnaphoz. Nagyjából 20 percig bírtam ezt a küzdelmet saját magammal, majd kimásztam a kádból, megtörölköztem, felöltöztem és vizes hajjal visszamentem Rob szobájába. Legalábbis mentem volna, ha nem üti meg a fülemet egy halk beszélgetés, így bármennyire is nem szép, az ajtót résnyire nyitva hallgattam a testvérpárt.

- El kellett volna mondanod neki- sziszegte Liz.

- Mégis hogyan közöltem volna vele? Hm? Így is totál kikészült, mikor meglátott maga mellett. Azt hitte kihasználtam a helyzetét. Szerinted mégis hogyan reagált volna arra, ha azt mondom, hogy „ja amúgy meg megcsókoltál az este és alig tudtam türtőztetni magam”  vagy mégis hogy a fenébe gondoltad? –sziszegte a testvére arcába, kicsit hangosabban, mint szerette volna, legalábbis szerintem, de én most nem foglalkoztam ezzel. A mondatnak egyetlen része visszhangzott a fejemben. „megcsókoltál… megcsókoltál.”

- Hogy mit csináltam? –kérdeztem, amint megtaláltam a hangom. Mind a ketten felém fordultak és kétségbeesetten néztek rám. 

Múltból a jelenbe... -8.fejezet

Szasztok! 

És íme újra itt. Hát mit ne mondjak, itt tényleg nagyon régen volt friss és ami a legszomorúbb, hogy a következő sem mostanában fog jönni. Igyekszem, amint tudom hozom, de most még egyelőre nincs időm ezzel foglalkozni. Nem azért mondom, mert nem fontos nekem a blog, de szeretném, ha megértenétek miért mondom ezt. Hamarosan itt vannak a vizsgák, tanulnom kell és dolgozok is. Sajnálom, hogy ne jut elég időm rátok. Amint vége ennek az időszaknak, ígérem megpróbálok több időt szakítani a blogra és rátok is, akik még velem vagytok. Bocsánat a sok kimaradásért, remélem nem haragszotok rám nagyon, ha mégis, azt nagyon sajnálom. 
Most pedig jó olvasást. 
Puszi: Rosalice

(Kristen szemszöge)

Órákkal és rengeteg új ruhával később befejeztük a vásárlást. Végigjártuk az egész várost, minden plázában voltunk Ashley mégsem akarta abbahagyni a vásárlást. Már másik városba is tervezte a látogatást, de végül sikerült lebeszélnünk róla. Hála istennek Nikki is mellénk állt és sikerült leszerelnünk a vásárló hurrikánunkat.

Sajnos azonban Ashley-nek eszébe sem jutott, hogy pihenjünk, így amint hazaértünk hozzánk, mindenkit elzavart tusolni. Liz is kapott egy szobát, ahol egy kicsit egyedül lehet. Bár ez a magánya nem tartott sokáig, mert amint kész lettünk a lányokkal, már mentünk is be hozzá. Ashley és Nikki a sminkjét és a haját csinálták meg én pedig a ruháját választottam ki hozzá illő cipővel és kiegészítőkkel.

Ahogy a lányokon végig néztem, hát nem csalódtam. Mind a ketten hozták a formájukat. Ashley-n egy krém színű elől cipzáras bőr ruha volt, hozzá illő magassarkúval. A sminkje visszafogottabb volt, a haja göndör fürtökben omlott a vállára. Volt az ágyon egy barna szőrmés kabát, amit szerintem csak azért kapott elő, hogy szintén világos krémszínű kabát, de szerintem megint csak dísznek hozza majd magával. A csuklóján pedig egy vastag fehér szegecses bőr karkötő.

Nikki egy ezüst színű pántos ruhát viselt, ami épp, hogy combközépig ért és az oldala kivágott volt. Ehhez egy ezüst színű magassarkú szandált vett fel és egy szürke kabáttal. Haját kivasalta és egy hajpánttal hátrafogta. Sminkje pedig passzolt a ruhájához. Mint mindig, ő s nagyon csinos volt.

Lizzy-nek egy fehér elég mélyen dekoltált rövid ruhát választottam. Fehér szandállal és egy szintén fehér szövetkabáttal. A haját begöndörítették és néhány tincset feltűztek neki, míg a sminkje egyszerű ám annál szebb lett. Ashley igazán kitett magáért.

És ha már így felsoroltam mindenkit, magamat sem hagyhatom ki. Az én mai színem a fekete lett. Egy pánt nélküli ruhára esett a választásom, ami eléggé testhez álló volt és egy hozzá illő fekete szandált választottam cipőnek, ami eléggé magas volt, de mivel már elég régen járok magas sarkúkban, nem okozott gondot a közlekedés. Ahogy a többiek, én is választottam magamnak egy fekete eléggé hosszú kabátot, ami azért lejjebb ér, mint a ruhám. A nyakamba pedig egy egyszerű szív alakú fekete nyakláncot tettem, ami olyan volt, mintha valamiféle növény kúszott volna fel rá. A sminkem pedig fekete lett, bár mondjuk egy kis szempilla spirálon és szemceruzán kívül nem nagyon használtam mást. Jobban szeretem, ha az arcomat nem teríti be a smink.

-Meg kell mondjam, mindenki tökéletesen néz ki- csapta össze a tenyerét Ashley. –Akkor akár indulhatunk is. Már mind a nappaliban álltunk, indulásra készen, már csak azt vártuk, hogy a kocsi előálljon és indulhat az este.

- Hová-hová kisasszony? –lépett be a nappaliba Joe. Nem is tudtam, hogy már itthon van.

- Bulizni megyünk apa- mosolygott rá angyalian.

- Így? –jött a következő kérdés.

- Hogyan? –nézett magára Ashley. Még jó, hogy mind felvettük a kabátunkat, így legalább csak annyit látott, hogy a ruháink, kisebbek, mint a kabátunk. Azt nem láthatta, hogy mennyire kihívóak. Legalábbis az ő szavaival élve. Nem szerette, ha ennyire rövid ruhákat hordunk, de szerintem az évek során már megszokta.

- Hát így- mutatott végig magán.

- Jaj, apa. Mostanság nem beöltözve járnak a lányok bulizni. Most tényleg lejátsszuk újra azt, amit minden hétvégén?

- Nem, dehogy is. Mikor jöttök haza?

- A bulitól függ apuci.

- Ne aggódj Joe, nem leszünk reggelig- mosolyogtam rá a nevelő apámra, aki csak megcsóválta a fejét. Ashley és én is adtunk neki egy puszit, majd megfogtam a táskámat és mind kiléptünk az ajtón, aztán beültünk az autóba. Senki nem szólt semmit. Most még Ashley sem fecsegett mindenféle hülyeségről. Szokatlanul csendben volt és ez egyáltalán nem tetszett.

- Mi a baj Ash?

- Hm? –kapta rám a tekintetét.

- Azt kérdeztem mi a baj? Eddig nem voltál ilyen. Történt valami?

- Nem. Dehogy. Miért gondolod?- lesütötte a szemét. Hazudik.

- Ne akarj átverni. Gyerekkorom óta ismerlek. Mi történt?

- Semmi. Jaj, mikor érünk már oda? Pedro?

- Még néhány perc kisasszony. Óhajtja, hogy megvárjam önöket?

- Nem Pedro, majd taxival hazamegyünk.

- Kristen. Miért ne várhatna meg minket?

- Ugyan kisasszony, nekem ez a munkám. Ha szeretné, akkor megvárom önöket idekint.

- Rendben van, de Pedro, akkor legalább gyere be. A klubnak van egy csendesebb része is, ahol bármeddig ellehetsz és nem zavarnak az olyan fiatalok, mint mi. Vagy akár jöhetsz velünk is- elmosolyodtam. Pedro a visszapillantóból rám nézett és láttam, hogy elmosolyodik.

- Nem köszönöm kisasszony.

- Akkor legalább a bárba ülj be. Ne a kocsiban rostokolj. Ha menni akarunk, majd megkeresünk.

- Rendben van. Megérkeztünk- parkolt le, mi pedig kipattantunk az autóból. A klub felé indultunk és Pedro is követett minket. Először mi is a pulthoz mentünk kérni egy-egy italt mielőtt tovább indultunk volna. Ez a törzshelyünk, már ismernek minket. Mielőtt mentünk volna táncolni, még odaszóltam a pultosnak.

- Mindent, amit az az úr fogyaszt a mai estén, írjon az én számlámhoz. Legközelebb rendezem.

- Rendben- majd odaintettem a sofőrnek és átmentünk a bulisabb részébe a klubnak.

(Liz szemszöge)

A buli egyszerűen fergeteges volt. Rengeteget táncoltam, valamelyik lány mindig mellettem volt. Nos, általában Kris volt az, akit mindig láttam, ugyanis Nikki és Ashley már a buli elején leléptek.

-Lizzy kimegyek mosdóba- kiáltotta a fülembe Kris. Alig lehetett bármit is hallani a zenétől, olyan hangos volt. –Nem jössz velem?

- De menjünk- elindultam utána. Na a mosdóban már legalább nem kellett üvöltve beszélgetnünk. Kris belépett az egyik fülkébe, én pedig kibontottam a táskámat, hogy javítsak egy kicsit a sminkemen. Éppen a szemem húztam ki, mikor hirtelen beesett az ajtón egy csajszi. Rémülten dobtam el magamtól mindent és siettem oda hozzá, mikor a lábaim elé gurult egy fecskendő. Nagyon jól tudom, mire való. Hiszen én is használtam már ilyet. Nem most, de nem is olyan régen még az ilyen és ehhez hasonló szereken éltem. Kezembe vettem a fecskendőt és elnézegettem egy darabig. Elméláztam rajta vajon milyen érzés lenne ennyi idő után megint a véremben érezni azt a mámort? Milyen egyszerű lenne meggyőzni a többieket, hogy csak sokat ittam és nincs semmi baj. Senkinek nem tűnne fel.

NEM! Üvöltöttem magamra gondolatban. Nem tehetem ezt újra.

- Liz, mi történt? –lépett ki a wc-ből Kris, de mikor meglátta a földön fekvő lányt, ő is mellénk sietett. Még annyi időm volt, hogy a fecskendőt a táskámba ejtettem, aztán minden figyelmemet Kristenre és az ájult lányra fordítottam.

- Nem tudom, egyszer csak beesett az ajtón.

- Azonnal mentőt kell hívnunk- kapta elő a telefonját Kristen és már tárcsázott is. Addig én megfordítottam a lányt, megnéztem a pulzusát és nagyjából ennyi volt, amit tehettem. Hiszen kiütötte magát. Az orvosok több mindent tudnak vele kezdeni, mint én. Megfordítottam a karját és az tele volt szúrás nyomokkal. Tehát nem az első eset. Előre sajnálom szegényt. Mert innen csak a szenvedés várja majd. Vagy addig folytatja, míg túl nem adagolja magát, vagy hosszas elvonókúra elé néz, ami szintén nagyon fájdalmas. Az a sok szenvedés, a szerek iránti vágy, az éhség. Szinte újra érzem mindazt, amin keresztülmentem. Akarom én újra ezt? Akarom, hogy a családom megint szenvedjen miatta? Tényleg megint el akarom rontani az életemet, mikor szinte még el sem kezdtem újra élni? A válasz egyszerű: NEM.

- Liz, azt mondták ne mozdítsuk meg- térdelt le mellénk Kristen. –Liz.

- Nem lesz semmi baja ettől. Csak kiütötte magát.

- Ki fogják mosni a gyomrát.

- Nem az ital miatt. Hanem ezért- és megfordítottam a lány csuklóját, hogy ő is lássa a tűszúrás nyomait. Majd elővettem a zsebemből a fecskendőt és felé nyújtottam majd lehajtottam a fejem. –Már akkor tudtam mi baja, mikor beesett az ajtón.

- Lizzy, ehhez hatalmas erő kellett, hogy ideadd nekem és mindezt elmondd. Ne szégyelld. magad. Nincs miért- emeli fel a fejem és rám mosolyog. A mosolya nem is lehetne hatalmasabb. Nem csak az ajkai, de a szeme is mosolyog. –Ez azt jelenti bízhatok benned. Azt jelenti, hogy sokkal erősebb vagy, mint hitted.

- Nem én. Csak a családom iránti szeretetem. Ha csak én lennék, már rég magamba szúrtam volna a maradék anyagot és már itt sem lennék. De nem tehetem meg újra a családommal. Nem tehetem őket tönkre megint. Nem ezt érdemlik. És lehet, hogy ezúttal úgy végezném, mint…- de gyorsan elhallgattam, mielőtt még többet mondhattam volna. Nem tudhatja meg, mi történt. Legalábbis még nem.

- Liz- de szerencsére mielőtt bármi mást mondhatott volna, betoppantak a mentők és máris visszatértek a gondolataink a lányhoz, az orvosokhoz és a rendőrökhöz. Rendőrök??? Hogy kerülnek ide.

Miután a mentősök kivitték az eszméletlen lányt, mi ketten ott maradtunk a rendőrökkel.

- Ismerik a hölgyet? –kérdezte az idősebb olyan 40-es éveiben járó férfi.

- Nem. Soha nem találkoztam még vele.

- És ön? –fordult felém.

- Én sem.

- Melyikőjük talált rá?

- Én voltam idekint, mikor beesett a mosdóba. És…

- És ezt ejtette el. Nos a telefonban nem tudtam megmondani mi történt, mert csak utána vettük észre a fecskendőt- folytatta helyettem Kris, mikor látta, hogy én képtelen lennék befejezni. –Sajnálom, de eléggé lesokkolt most minket z az egész. Lehetne, hogy esetleg hazamenjünk? Vagy lenne még kérdésük?

- Mindössze egyetlen egy.

- Természetesen.

- Nem tudják kitől kaphatta a drogot?
- Mint mondtam biztos úr, nem ismerjük a lányt. Mint az észrevette egy klubban szórakoztunk és feltehetőleg egész éjszaka itt volt, de egyszer sem láttuk. Ne haragudjon, de nem szoktam megfigyelni mindenkinek az arcát, akivel egy helységben bulizom- vágta oda neki Kris.

- Esetleg egy-egy nevet és telefonszámot vagy bármilyen elérhetőséget kérhetnénk önöktől? Természetesen azért, hogy ha további kérdések merülnének fel az ügyben.

- Nagyon szívesen, de előbb tudni szeretnénk, milyen ügyről is van szó.

- Bejelentést kaptunk, hogy ebben a klubban több fiatalt kaptak rajta, amint drogot fogyasztanak- válaszolt az idősebb, de közben mind a kettőnket gyanúsan méregetett.

- Minden rendben biztos úr? Vagy szeretne vért venni tőlünk, hogy megtudja mi fogyasztottunk-e valamit? Esetleg megelégszik a szavunkkal is? –Kristen hangjából kiérződött a harag és egy kicsit sem próbálta meg leplezni a hangjában megbújó feszültséget. - A barátnőm Elizabeth Pattinson, én pedig Kristen Stewart vagyok. Gondolom, most már tudják, hol keressenek, ha bármilyen kérdésük van- Kristen hangjából jól kiérződött a szarkazmus, valamint a felháborodás.

- Bocsásson meg Miss Stewart. Természetesen már végeztünk is. Elnézést a kellemetlenségekért. Engedelmükkel- hajolt meg előttünk a rendőr, majd a társát maga után vonszolva kiiszkolt a női mosdóból.

- Útálom ezt. Nyomorult talpnyalók- dobbantott Kristen, majd a mosdóhoz sietett és megmosta az arcát, nem törődve a sminkjével. Majd előkapott egy törlőkendőt a táskájából és letörölte az elmosódott festéket, aztán szépen megigazította a sminkjét. Most már csak a szeme volt kihúzva meg egy kis szempilla spirál volt rajta, ami gondolom vízálló volt, mert túlélte az arcmosást. –Így már jobb.

- Kristen.

- Menjünk inkább máshova. Keressük meg a lányokat- de mire ezt kimondta az ajtón belépett Nikki, Ashley és a sofőr azt hiszem Pedro.

- Jól vannak? Minden rendben?

- Persze Pedro, de menni szeretnénk.

- Kris, mi a baj?

- Az, hogy ez a hely tele van drogosokkal- morgott fel Kristen, majd kivágtatott a mosdóból és az emelet felé kezdett el rohanni, amennyire a tömeg engedte. Két férfi állta az útját, de szinte azonnal át is engedték, mikor Kristen odaüvöltött neki valamit.

- Azt hiszem, ez a hely holnap lehúzhatja a rolót- fogta meg a fejét Ashley, aki mellettem állt a mosdó ajtajában.- Menjünk át a bárba, onnan látjuk, ha Kristen menni készül- suttogta, majd óvatosan megfogta Nikki kezét, aki mint utólag észrevettem full részeg, és Pedro-val átvezették a bárba én pedig csendben követtem őket.

(Kristen szemszöge)

Szinte kopogtatás nélkül rontottam be Marcus irodájába. Egy időben olyan jó volt ez a hely, minden hétvégénket itt töltöttük és soha nem volt semmi baj. Most pedig ilyen zűrbe keveredem. Én, aki soha életében nem látott még belőve senkit.

-Mi a…

Még fel sem állt a székéből, mikor a kezem találkozott az arcával.  

- Kristen- tapogatta a sajgó arcát. –Mi történt?

- Mi történt? Hogy mi történt? –keltem ki magamból és lökdösni kezdtem az asztalon keresztül. –Az történt, hogy ez a nyomorult hely tele van drogos picsákkal, akik nem tudják, hol a határ. Mégis hova lett a színvonal, ami miatt minden hétvégén idejártunk a lányokkal? Hogy süllyedhetett le ennyire ez a hely? Mi az, hogy minden féle jött-ment alak beléphet ide? Hm?

- A pénz beszél drágám, ezt nálad jobban senki nem tudja.

- Tönkreteszem ezt a rohadt kócerájt, ha a holnapi újságok tele lesznek a képekkel, vagy ha csak megemlítik valamelyikben a nevemet. Olyan botrányt kavarok, hogy lehúzhatod a rolót és soha egyetlen bárban nem kapsz munkát, nem hogy sajátot nyiss. Úgyhogy imádkozz vagy csinálj valamit, hogy ne derüljön ki mi történt itt ma este, mert nagyon jól tudod, hogy ha akarom, egy szempillantás alatt a felejtőbe veszik ez a hely. Nagy neve van a klubnak, mert ide járunk, mi gazdagok- arrogánsan hangzik, de nem érdekel. Mégis hogy képzeli, hogy mindenféle jött ment alakot beenged ide? Nem veszi észre, hogy csak rontja a klub hírnevét az ilyen és ehhez hasonló botrányokkal? Arról nem is beszélve, hogy nekem sem tenne jót, ha Joe és Michelle meglátnák az újságokat, amikben én és Ash is szerepelünk ráadásul egy ilyen botrány kellős közepén. – A mi jelenlétünk ad nevet ennek a helynek cserébe pedig elvárjuk, hogy ne ront a hírnevünkön. Szóval itt az ideje megválogatnod a vendégeidet. Jövő héten visszajövök, és ha ugyan ilyen társaság lesz, soha többet be nem teszem ebbe az átkozott klubba a lábam. De még csak a környékére sem jövök soha. Csak neked lesz belőle hátrányod, mert minden barátomnak és ismerősömnek megemlítem, hogy milyen emberek járnak ide.

- Kristen, ez azért túlzás, nem? Kint voltak a rendőrök, de biztos nem lehetett komoly, ha engem nem kerestek fel. Mire lementem volna a rendőrök már elmentek. Tudtam, hogy itt vannak.

- Ne játszd itt nekem a nagyképű tulajdonost, mert nagyon nem áll jól- morogtam rá újra.

- Kristen, most már tényleg messzire mész. Ez az én vállalkozásom, nincs jogod beleszólni semmibe. Lehet, hogy te vagy az egyik legbefolyásosabb vendégem, de itt egyelőre én vagyok a tulaj és az én szavam a döntő nem a tiéd. Szóval, ha nem tetszik valami el lehet menni.

A szám tátva maradt, ahogy kiejtette ezeket a szavakat.

-Rendben. Ha így akarsz játszani, hát legyen. Csak ne mond, hogy nem figyelmeztettelek.

- Uram, a rendőrség van itt és magával akarnak beszélni- hallottam meg az egyik kidobó hangját a hangszóróból, amin keresztül beszélgetnek egymással.

- Rendben. Máris megyek.

- Én ennyit akartam. Majd meglátjuk, mihez kezdesz, ha nem támogat majd senki- fordítottam neki hátat, de hirtelen mögöttem termett és visszafordított maga felé.

- Ne fenyegess engem.

- Én csak a tényeket közöltem veled. Te ártani akarsz nekem, akkor én miért ne tehetném meg veled? Ott fogok ütni, ahol a legjobban fáj. Ezen a klubon kívül nincs semmid. Majd meglátjuk, mihez kezdesz, ha ez sem lesz- rántottam ki a kezem a szorításából és újra elindultam volna kifelé, mikor ismét megállított, de ezúttal sokkal szelídebb hangon szólt hozzám.

- Kristen kérlek, nem úgy értettem.

- Én viszont komolyan gondoltam. Ha a jövőben te akarsz a bár tulajdonosa maradni, akkor teszel valamit ezek ellen- mutattam az ajtó felé. –Itt az ideje, hogy újra az a klub legyen, ahová szívesen jártunk. Nem akarok még egyszer egy ilyen beszélgetést a talpnyaló rendőrökkel. Világos?

- Igen- bólintott. –Csak utánad.

- Köszönöm. És Marcus, rajtad tartom a szemem. Ha nem elég ez a vendégkör és segítség kell, szólj, de ne forduljon elő még egyszer egy ilyen dolog, mert tényleg megteszem, amit mondtam. Semmivé változtatom a helyet, ha újra ilyen helyzetbe kerülök és szeretném, ha megelőznéd a firkászokat és semmit nem írnának a mai estéről, rendben?

- Úgy lesz, ahogy szeretnéd.

- Köszönöm- bólintottam, majd kinyitottam az ajtót és elindultam lefelé. Nem láttam semerre a lányokat és már épp a kocsihoz indultam, mikor a bárban megpillantottam őket.

- Minden rendben szívem? Minden rendben ment?- pattant fel a helyéről Ash, majd megsimogatta a hátamat.

- Mit értesz pontosan rendben alatt?- kérdeztem és felpattantam az egyik bárszékre. Kicsit megborzongtam, mikor kinyílt az ajtó, mert megcsapott a hideg. Eddig nem is éreztem, hogy mennyire lehűlt a levegő, de most, hogy kitisztult az agyam, már kezdek fázni. Pedro levette a zakóját és rám terítette.

- Köszönöm- mosolyogtam rá hálásan.

- Hozhatom az autót?

- Igen. Szeretnék hazamenni és ahogy látom nem csak én- néztem mosolyogva a pulton fekvő Nikki-re. –Vigyük haza hozzánk, nehogy meglássák a szülei, mert aztán kapunk a fejünkre.

- Rendben. Menjünk- szerencsére Ash is felfogta, hogy ennek az estének lőttek. Pedro elment a kocsiért, addig mi hárman összekapartuk Nikkit, majd mikor Liz és Ash megtartották, a pulthoz léptem és ledobtam a kártyámat a kiscsaj elé.

- Minden számlámat fizetem, és ha lehet, haladjunk- hangom kicsit erősebbre sikerült, mint szerettem volna és meg is lett a hatása, mert a pultos csajszi amilyen gyorsan csak tudta már húzta is le a kártyát. Miután visszakaptam a , átvettem Lizzy-től Nikkit és Ashley-vel együtt kezdtük el kifelé cipelni.

- Ne segítsek? –kérdezte Liz, miközben kinyitotta előttünk az ajtót.

- Nem, köszi. Már kitapasztaltuk mit kell tennünk vele ha ilyen- mosolyogtam rá, majd bedobtuk a hátsó ülésre. Mivel az egyik oldalt teljesen elfoglalta a kiütött Nikki, így előre ültem Pedro mellé. Egész úton senki nm szólt semmit. Otthon a ház csöndes volt. Pedro felvitte Nikki-t Ash szobájába, míg Lizzy hozzám került. Ash nagyobb türelemmel van most Nikki-hez, mint én. Ez szinte biztos. Megvártam, míg Liz megfürdik, addig készítettem ki neki egy pizsamát és megágyaztam. Magamnak is vettem elő egy pizsit, majd miután Liz kilépett a fürdőből én is megfürödtem, lemostam magamról a sminket, átöltöztem és próbáltam megnyugodni, ami félig meddig sikerült is. Sosem kerültem még ilyen helyzetbe. Sosem láttam még embert ennyire szétesve. Nem láttam még belőve senkit és ez megijesztett. Mi van, ha egyszer Liz meggondolja magát és újra erre az útra téved? Mit fogok tenni? Hiszen nagyon jóban lettünk. Képes lennék ellökni magamtól? Vagy végigjárnám azt az utat, amit Rob és a családja? Én is küzdenék érte? Bele se merek gondolni, hogy mit csináltam volna, ha ma este Liz belövi magát.

-Kristen, jól vagy? –kopogott az ajtón Liz.

- Máris megyek- szóltam ki, majd még utoljára belenéztem a tükörbe és visszamentem a szobába. Bepattantam az ágyba és a hátamat nekitámasztottam az ágytámlának.

- Megijesztettél ma este. Nem tudtam hova rohansz. És azt sem mitől lettél ennyire ideges.

- Sajnálom. Én csak…

- Kris, mondd el, kérlek. Bízz meg bennem.

- Nem az a baj, hogy nem bízom benned, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, mi nyomja a lelkem.

- Akkor azt mond, amire gondolsz.

- Nem tudom megmondani tulajdonképpen mi az, ami zavar. A csajszi iránt, akit elvittek a mentők, csupán szánalmat éreztem, de mikor a kezembe adtad a fecskendőt valami megváltozott. Féltem attól, hogy te is megteszed, hogy bármelyik pillanatban visszaeshetsz. Nem szép tőlem, de félek attól, hogy újra visszaesel. Törődöm veled, magam sem tudom miért, de szeretném, ha jó lenne neked. Úgy mint Ashley-nek vagy Nikkinek. A te sorsod is foglalkoztat, és nagyon rosszul esne, ha visszaesnél. Nem tudom képes lennék-e melletted maradni vagy inkább szembenéznék a fájdalommal, amit egy barát elvesztése okozna. Mert nem tudom mit tettél velem vagy hogyan érted el, de bízom benned. A barátomnak tekintelek, akiért bármit megtennék gondolkodás nélkül. Ne kérdezd miért, ne kérdezd hogyan, de beloptad magad a szívembe és meghalnék, ha elvesztenék egy olyan barátot, mint amilyen te vagy. Attól félek, hogy elvesztek még egy embert, aki fontos nekem. Világ életemben ettől rettegtem, ezért nem akarok sok emberhez közel kerülni. Mert a végén csak szenvednék- suttogtam. Liz mellém lépett, magához húzott és én sírva borultam a nyakába. Nem hiszem el, hogy alig néhány napja ismerem, és lassan többet tud rólam, mint a legrégebbi barátaim. Nem tudom, hogyan csinálja, de bízom benne, mint még egyetlen barátomban sem. Kezdem azt érezni, hogy van valaki, aki megért és nem csak meghallgat, akivel megoszthatom a gondjaimat és talán még tanácsot is tud adni, amit vagy megfogadok, vagy egyszerűen eleresztem a fülem mellett. Az már az én döntésem. És ami még jobban esik, hogy Liz személyében kaptam egy olyan barátot, aki azért barátkozik velem, amilyen vagyok és nem a nevem miatt. Ez hihetetlenül jól esik. 

Ash ruhája

Liz ruhája

Nikki ruhája

Kris ruhája