Múltból a jelenbe...-Prológus

(Kristen szemszöge)

Értem én, hogy az emberek meghalnak. Hogy senki nem élhet örökké. Már nagyon régóta tisztában vagyok ezzel. De az akkor is elfogadhatatlan, hogy ilyen hamar elveszítsen az ember valakit, aki fontos számára. Mint ahogy én a szüleimet. Még gyerek voltam, akinek szüksége volt a szüleire. És az élet kegyetlenül, nem törődve velem, elvette őket. A szívem szakadt meg a halálukkor.

Az egész életemet nélkülük éltem le. Talán ezért nem lett olyan, mint a többi hozzám hasonló gazdag úri kisasszonyok. Pedig mindenem megvan nekem is. Sőt, még több is, mint bárki másnak. Most pedig 19-20 éves fejjel azt kívánom, hogy bár visszahozhatnám őket. Nem érdekelne, hogy mindent elveszíthetek. Egy a probléma. Sok mindenre megoldás, ha az embernek sok pénze és kapcsolata van, de egy rakás pénzzel sem tudja visszahozni a szeretteit a halálból. Sok mindent meg lehet oldani a pénzzel, de szeretetet, boldogságot soha. És ez az én nagy bánatom. Az én egyetlen boldogságom a családom lenne. Bármit megtennék, hogy visszahozzam őket, de az élet ilyen. Mindennek vége szakad egyszer. Az életnek is. És mi nem tehetünk mást, csak csendben elfogadjuk és megpróbáljuk feldolgozni. Beletörődni, mert változtatni nem lehet a múlton. És pont én beszélek a feldolgozásról és a beletörődésről. Pont én, aki rengeteg időt töltök a múltban. Az emlékeim között. Amikor még boldog és gondtalan voltam. Túl nagy árat fizettem az önzőségem miatt. Túlságosan nagyot. És nem tudom elfogadni. Én nem akarok tovább lépni. Nekem megfelel úgy, ahogy van. Még ha csak egy kis időre is, de újra érezhetem a jelenlétüket. Sosem akarom elfelejteni őket. Mert azzal elárulnám őket. Nem engedhetem el az emléküket. Muszáj, hogy mindig velem legyenek, különben semmit nem érek. Ők tartják bennem a lelket, ők, az emlékük segít megvalósítani az álmaimat. Miattuk vagyok az, aki. Miattuk lettem olyan, amilyen vagyok. És csakis azért, mert nem felejtem el őket. Örökké az emlékeimben élnek majd. Örökké, amíg csak élek. 

Kris ruhája