1.fejezet

(Edward szemszöge)

Szokás szerint a szobámban ülök, és a plafont bámulom. Mindig ezt csinálom, ha nem lát senki. Diana, Lorena és Esme vásárolni mentek, így nincs senki, aki zavarna.

Mint állandóan, most is az életemen gondolkodom.

Minden mondatom azzal kezdődik: „Mi lett volna, ha…” Ha nem hagyom el Bellát? Ha mellette maradok? Ha nem találkozom Dianával? Stb.

De ezeket már soha nem tudom meg. Mert hoztam egy döntést és most együtt kell élnem a következményeivel.

Mégsem panaszkodhatok. Bár elvesztettem életem szerelmét, kaptam helyette egy második lehetőséget és egy gyönyörű gyermeket. És pont ezért, a lányom miatt kell, hogy elfelejtselek Bellám. El kell, hogy engedjelek, mert nem bánthatom meg Dianát azzal, hogy állandóan rád gondolok. Az lesz a legjobb, ha elengedlek és megpróbálom úgy szeretni Dianát, ahogy megérdemli.

- Jasper, lenne kedved elutazni velem egy pár napra?- hallottam meg Alice hangját. Azonnal lementem a nappaliba ahol már a többiek is ott voltak.

- Persze, de mi ez a hirtelen változás?- értetlenkedett Jasper. Megpróbáltam olvasni húgom gondolataiban, de semmi. Tiszta sötétség. És akkor itt merül fel a kérdés, hogy mégis mióta tudja a közelemben ennyire elrejteni a gondolatait? Bár miután meguntam, hogy még gondolatban sem szól hozzám, föladtam a próbálkozást.

- Mi? Alice, te tényleg el akarsz hagyni minket?- Kérdezte Rose döbbenten.

- Nem, dehogy is, csak egy pár napra szeretnék kimozdulni. Már unalmas a suli és kicsit vásárolgatni szeretnék.

- Hát jó. De legalább azt várjátok meg, hogy Esme és Carlisle hazaérjenek. - szólaltam meg most először, mióta lent vagyok.

Jasper bólintott, de Alice még csak rám se nézett.

-Na akkor. Rose segítesz összepakolni? Közben elintézem a jegyeket. – Alice megfogta Rose kezét és a Jasper-rel közös szobájukba húzta.

- „Sajnálom, tudom, hogy rosszul esik, hogy nem szól hozzád, de nekem is szükségem van a húgomra. És ha ez az ára annak, hogy visszakapjam, és újra olyan legyen, mint régen, örömmel teszek a kedvére.”-mosolygott rám erőltetetten Rose miközben elhaladtak mellettem.

- Ne aggódj Edward. Előbb-utóbb megbékél és beszélni fog veled. Aztán meg majd visszasírod a csendes napokat- próbált vigasztalni Emmett.

-Em-nek igaza van. Alice határozottan kezd újra a régi önmaga lenni. Ne aggódj, hamarosan újra szóba áll majd veled. - tette a kezét a vállamra Jasper.

- Hát remélem igazatok lesz, mert hiányzik a vidámsága. Alapjában véve a régi önmaga. Még az is hiányzik, hogy vásárolni rángasson és kiabáljon velem a ruhák miatt.

- Na, én elmegyek vadászni. Nem jöttök velem? – állt fel Jasper.

- De én megyek. Te Eddy fiú? Velünk tartasz? Egy amolyan pasis vadászatra?

- Em, semmi… hagyjuk. Menyjünk.- álltam fel és a bejárat felé indultam.

- Lányok, vadászni mentünk. Sietünk vissza- kiabált még fel az emeletre Jazz, majd az erdőbe vetettük magunkat.

 

(Alice szemszöge)

Miután Jasper beleegyezett az utazásba Rose-val felmentünk a szobámba és elkezdtünk pakolni a bőröndökbe, közben pedig beszélgettünk.

-Alice, miért vagy ilyen Edwarddal? –kérdezte hirtelen Rose.

- Mert én nem fogok asszisztálni a hülyeségeihez. És mert ő tovább lépett Bella halálán, attól én még nem. És nem is akarok. Testvéremként szerettem Bellát és e miatt a vadbarom miatt veszítettem el. És ezt nem fogom elfelejteni soha. - kezdtem könnyek nélkül zokogni.

- Shhh… nyugodj meg. –simogatta a hátam. -  Senki sem kérte, hogy felejtsd el. Csak azt, hogy próbálj tovább lépni. Tudom, nehéz, de nem haragudhatsz örökké Edwardra. Mind tudjuk, hogy hibát követett el, de ezen már nem lehet változtatni.

- Rose, én tettem egy fogadalmat, miután elhagytuk Bella. Megfogadtam, hogy addig nem szólok Edwardhoz, amíg észhez nem tér. De már nem bírom tovább. A családunk bár egyben van, mégis széthullott. Rettentően nehéz ezt látni és ezért is próbálok megváltozni. Pár nap múlva visszajövünk és megváltozik majd minden.

Rose bólintott és új témába kezdett.

-És hova is mentek Jasperrel?

- Én a szigetünkre gondoltam. Vagyis hát, elterveztem és láttam, hogy neki is tetszeni fog az ötlet.

Még sokáig beszélgettünk miután végeztünk a pakolással. Esme, Diana és Lorena is hazaértek. A drága sógornőm első útja rögtön hozzánk vezetett, amikor észrevette, hogy a fiúk nincsenek itthon.

-Hol van Eddy? - kérdezte nyávogós hangon.

Elfordítottam a fejem és megrántottam a vállam. Tőlem már megszokta ezt a viselkedést. Amikor tőlem nem kapott választ, Rose-tól kérdezte.

-Vadászni mentek. Nemsokára hazaérnek.

Amint megkapta a választ, ki is ment a szobából. Én pedig nővéremre néztem.

-Hogy tudsz vele normálisan beszélni?

- Nem tudom. Egyszerűen csak válaszolok neki. Amúgy meg, ha lehet, elkerülöm. Jobb a békesség.

Megérkeztek a fiúk és apa is hazaért a korházból. Anyáéknak elmondtuk, hogy elutazunk, de pár nap múlva hazajövünk.

Elköszöntünk majdnem mindenkitől és a reptérre indultunk.

( Nessie szemszöge )

A nevem Renesmee Carlie Swan, de mindenki csak Nessie-nek szólít. 40 éves vagyok, de úgy nézek ki, mint egy 17 éves kamasz. A családommal élek egy esős kis városban Forksban. Van egy húgom Elizabeth Marie Swan, őt pedig Liz-nek becézik. Édesanyám Isabella Marie Swan.

A nagynéném, Nathalie Black és a férje Jacob Black. Így vagyunk mi egy család.

Ám nem vagyunk átlagos emberek. Sőt még csak az átlagos közelében sem vagyunk.

Édesanyám és a nagynéném vámpírok, Jacob alakváltó, a testvérem és én pedig félvérek vagyunk.

Nathalie olyan számomra, mint a második anyám. Jacot-ot apámnak tekintem, de nem csak én, hanem Liz is. Ő mindig mellettünk áll és úgy szeret minket, mint a lányait. És akkor felmerül a kérdés, hogy ki az apánk.

Soha eddigi életemben nem találkoztam még vele és a családja tobbi tagjával sem. Azt tudom, hogy Edward Cullennek hívják és mindent, amit lehet tudok róla, mert anyáék elmesélték nekünk, de soha nem láttam.

Bár kíváncsi vagyok rá milyen lehet, de nem tudnám szeretni. Már most, látatlanban gyűlölöm. Szeretnék egyszer szembekerülni vele és megmondani neki a véleményem. Egyszerűen nem érzek mást iránta, mint szín tiszta gyűlöletet és megvetést. Még akkor is, ha anya nem szeretné. Rengeteget szenvedett miattuk és én ezt nem tudom megbocsátani. Az, aki képes megbántani egy olyan tiszta lelkű embert- most már vámpírt- az nem más, mint egy szörnyeteg. Számomra semmi és senki sem fontosabb, mint a családom. A családom számomra szent és sérthetetlen. Mindig is úgy neveltek minket, hogy a család az első.

Anya mindig védte őket, ha valami rosszat mondtunk róluk, de úgy érzem, nem érdemlik meg, hogy akár csak egy csepp jóindulattal is gondoljak rájuk. Ők sem gondoltak bele, mit érez majd anyu, ha elhagyják, így ha egy szép napon találkozom majd velük, én sem leszek könyörületes hozzájuk.

-Nessie, Liz - hallottam meg anyu hangját a földszintről. – Gyertek le, készítettem vacsorát.

-Megyek – szóltam és már lent is voltam a konyhában. Óhh… majd elfelejtettem. Most a régi Swan házban élünk, ahol anyu nagypapival lakott. Nem rég költöztünk ide LaPush-ból. Amíg kicsik voltunk, Jacobbal és Nathalie-val laktunk, de mivel Liz és én beíratkoztunk az iskolába átköltöztünk ide. A házat átalakítottuk egy kicsit és így nemcsak szép, hanem gyönyörű.  Anya pedig, amíg mi a suliban leszünk, az óvodában dolgozik. Nagyon szereti a gyerekeket és én örülök neki, hogy valami olyasmivel foglalkozik, ami érdekli.

Húgom is leért és leültünk vacsizni, anya pedig minket figyelt. Mindig ezt csinálja, de ha rákérdezek csak annyit mond: „Semmi”

Éppen befejeztük a vacsit, amikor Liz elködösült tekintettel meredt maga elé.

Tényleg. A vámpíroknak vannak különleges képességeik. Nekünk is vannak. Anyu rendelkezik egy fizikai és egy elméleti pajzzsal és képes irányítani a tüzet. Liz látja a jövőt és fizikai pajzzsal rendelkezik. Én pedig érintés útján látom a gondolatokat és meg tudom mutatni a sajátjaimat, meg elméleti pajzsom van.

Hát igen. Anya mindig azt mondja, Liz nagyon hasonlít Alice-ra. A volt legjobb barátnőjére, mind természetileg, mind képességileg.

Én pedig sajnálatos módon Edwardra. A természetét és a gondolatolvasást is tőle örököltem.

-Láttam őket- suttogta maga elé Liz, amikor visszatért a jelenbe.