17.fejezet

„Minden ott ér véget, ahol elkezdődött, és minden ott kezdődik, ahol egyszer véget ért.”

(Bella szemeszöge)

Rettenetesen meglepődtem, mikor beléptem a szobába. Rosalie ült egy széken, szemben a két lányommal. Az érkezésemre felém fordult és halványan elmosolyodott. Felállt a székről és megállva előttem beszélni kezdett.

-Bella, én… én szeretnék veled beszélni. Megértem, hogy haragszol a családomra és azt is tudom, hogy dühös vagy ránk.

- Ha te is sértegetni akarsz, mint a testvéreid, akkor most szólok, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Nem tűröm az ilyen fajta viselkedést, úgyhogy, ha azért jöttél, hogy elmondd a véleményed, el is mehetsz.

- Én csak annyit kérek, hogy hallgass meg. Nem áll szándékomban sértegetni téged vagy számon kérni rajtad bármit is, csak annyit szeretnék, hogy hallgass meg. Tudom, hogy nem voltunk jóban, de most az egyszer, kérlek, hallgass meg.

- Rendben van. De nem megyünk innen sehova. A lányaim mindent tudnak rólatok és az életemről, úgyhogy nyugodtan beszélhetünk előttük is.

- Rendben van- bólintott, majd visszaült a székre. Én odasétáltam a lányaimhoz és megfogtam a kezüket.

- Hallgatunk- mondtam.

- Nézd, Bella. Először is szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Tudom, nem értetted, de hidd el, akkor még én sem. Csak miután elhagytunk, az után jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem is haragudtam rád, csak irigy voltam.

- Rose, kérlek, ne beszélj a múltról. Én az életemnek azt a részét lezártam.

- Tudom jól, hogy nem akarsz azokról az időkről beszélni, és hidd el, teljes mértékben megértelek, de muszáj tudnod a teljes igazságot ahhoz, hogy megértsd a dolgokat. Mert nem úgy vannak, ahogy te most tudod.

- Mit akarsz elmagyarázni Rosalie? Hogy miért hagytatok el? Hmmm…? Vagy esetleg azt, hogy miért éppen egy olyan nőcskét fogadtatok be a családotokba, mint Diana? Esetleg az unokahúgodról akarsz beszélni velem?

- Anya, nyugi. Itt vagyunk melletted. Előbb utóbb végig kell hallgatnod ezt a történetet és jobb, ha előbb hallod. Most pedig itt vagyunk veled mi is. A támaszaid. Engedd, hogy most egy kicsit mi legyünk a felnőttek-mosolygott édesanyjára Elizabeth.

- Igen anya. Liznek igaza van. Tudjuk, hogy szeretsz erős lenni, de most hagyd, hogy mi segítsünk neked. Muszáj szembe nézned a múltaddal, mert nem menekülhetsz előle egész életedben.

- Jól van. Mondd Rosalie. Látod, a lányok erősebbek és igazuk van. Előbb vagy utóbb szembe kell néznem az életem azon szakaszával, aminek részesei voltatok ti is. Szóval, folytasd. Ígérem, végig hallgatlak- ígértem és közben leültem a másik székre.

(Rosalie szemszöge)

- Akkor a legjobb lesz, ha az elején kezdem. Az életünk egészen addig hétköznapi volt, amíg be nem toppantál te. A családom megváltozott. Valahogy boldogabbak voltak, mint az érkezésed előtt. Tudom, te azt képzeled, hogy én utáltalak, de ez nem igaz. Bevallom, nem kedveltelek túlzottan, de nem utáltalak. Miután elhagytunk, rájöttem, hogy irigykedem rád. Mindig is irigyeltelek, mert te ember voltál. Neked meg volt a lehetőséged egy normális életre. Haragudtam rád, amiért el akarod dobni magadtól az életet. Hiszen én bármit megadnék azért, hogy újra ember lehessek. Mindig is gyerekeket szerettem volna, de e helyett olyan lettem, mint egy szobor. Ne érts félre. Szeretek vámpír lenni, de nincsenek meg a lehetőségek. Nem lehet gyermekem, nem fogok megöregedni. Soha nem változom, örökre meg maradok ilyennek. De most hagyjuk ezt. Ott tartottam, hogy miután elmentünk, pont az történt, amitől már a legelején féltem. Végig kellett néznem, hogy omlik össze a családom. Mindenki búskomor lett és az egész család olyan volt, mint… mint a… nem is tudom. Mindenki búskomor volt. Alig beszélgettünk, anyáék a munkájukba temetkeztek, alig voltak otthon. Jasper minden nap elvonult egy helyre, ahol egyedül lehetett, mert nem bírta az érzéseket. Edward a szobájában gubbasztott és nem járt vadászni sem.

- Összeomlott a család?- kérdezte hitetlenkedve Bella.

- Igen. Már többé nem az a Cullen család voltunk, akiket te ismertél. Miután elhagytuk Forks területét, Alice megfogadta, hogy addig nem beszél Edwarddal, amíg helyre nem hozza a hibáját. Ami a legrosszabb, hogy senkihez sem szólt. A látomásaiba temetkezett és folyton téged keresett. A jövődet nézte és nem mondott senkinek semmit. Csak akkor, mikor azt látta, hogy meghaltál. Edward meglátta a gondolataiban és elment otthonról. Senki nem tudta hova ment, a jövője eltűnt és nem is találtuk semerre. Miután hazajött, még annál is rosszabb volt, mint addig. Azt mondta, hogy megcsalt téged és egy áruló, egy szemétláda stb. Még rengeteg mindent mondott magára. A napok teltek ugyan úgy, mint az előtt. Annyi különbséggel, hogy anyáékat nem láttuk otthon, csak egyszer- kétszer és Edward meg Alice meg se mukkant. Ezt úgy értem, hogy bámultak ki a fejükből és nem válaszoltak még akkor sem, mikor kérdeztük őket. Egyik nap azonban beállított egy nő és Edwardot kereste. Ő volt Diana. Bátyám lejött a szobájából és utána mesélt el nekünk mindent. Azt állította, hogy teherbe esett Edwardtól és tönkre tette az életét. De nem akar meghalni.

Edward persze segített rajta. A szülés napjáig velünk egy házban élt és Carlisle átváltoztatta a szülés után Edward feleségül vette, mert úgy érezte felelős, azért ami történt.

- Szóval így történt. Így került a családba ez a nő.

- Igen. De soha, egy pillanatra sem felejtett el téged senki. Azt hittük, meghaltál, de még így sem engedtük el az emlékedet. Bár Diana és Lorena a családba tartozik, senki nem szereti őket. Lorenát még csak-csak eltűrik, de Dianát mindenki megveti. Alice-val az élen. 40 év alatt nem sikerült még fele annyira sem a család tagjává válnia, mint neked egy év alatt. Bella, tudom, azt hiszed a bátyám azért hagyott el, mert nem szeretett, de ez nem igaz. Mindig szeretett és a mai napig él benne ez a szerelem irántad.

- Akkor miért hagyott el?

- Mert félt. Féltett téged. Nem volt elég, hogy Jasper a születésnapodon rád támadott, de még a foltokat is észrevette rajtad. Félt attól, hogy újra bánthat és nem tudta volna elfogadni. Azt akarta, hogy normális életed legyen, és ne kelljen lemondanod semmiről miatta.

- De mégsem így lett. Neki van egy felesége és egy lánya.

- Kötelességből. De nem szerelemből. Nem szereti a feleségét, de mellette marad, mert ő a lánya anyja. Ezt pedig Diana jól kihasználja. Minden egyes alkalommal az orra alá dörgöli, hogy miatta, ment tönkre az élete és hogy ő az oka annak, hogy vámpír lett- suttogtam.

Rövid ideig csend volt. Vártam, hogy kérdezzen valamit, de nem szólt sem.

- Elhiszed, amiket mondtam?- kérdeztem csöndesen.

- Nem tudom- suttogta.

- Viszont van rá egy mód, hogy kiderítsük igazat mondott-e. –szólalt meg Nessie. Ránéztem és láttam, hogy mindenki érti, miről van szó, rajtam kívül.

- Mi? Milyen mód?- kérdeztem értetlenül.

- Add ide a kezed. Miután meggyőződtem róla, elmondom, miért szükséges ez.

A kezemet az övébe helyeztem, ő pedig lehunyta a szemét. Az elmémben egymás után pörögtek le a múltam képei és nem tudtam megállítani őket. Majd percek múlva kinyitotta a szemét és megszólalt:

- Igazat mondott. Minden egyes szava igazvolt.

- Én azt tudom, hogy igazat mondtam, de elárulnád, hogy te mégis honnan tudod? –kérdeztem kedvesen.

- Érintés útján látom a gondolatokat és a sajátjaimat is meg tudom mutatni akárkinek. És nem csak azt hallom, amit éppen gondolsz, hanem azt, amit én szeretnék. Ez a különbség köztem, Aró és Edward között. Edward érintés nélkül hallja azt, amit éppen gondolsz. Aró az egész addig megfordult gondolatodat hallja, én pedig azt, amit szeretnék.

- Értem. Te aztán tehetséges vagy. És amint látom, sokat is tudtok rólunk- néztem Bellára.

- Én megmondtam, hogy mindent tudnak rólatok. Nem hallgattam el előlük semmit.

- Nem is kételkedtem a szavadban. Meg kell mondanom, most hogy újra itt vagy és életben vagy, szeretném, ha barátok lehetnénk. Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, de szeretnék a közeledbe kerülni. Komolyan megbántam a korábbi viselkedésemet veled szemben és nem tagadhatom, hogy szeretném megismerni az unokahúgaimat is.

- Rosalie? Biztos jól érzed magad? Soha nem gondoltam volna, hogy pont tőled fogok ilyet hallani. Kellemesen csalódtam benned. De azt is mondtam, hogy nem állok az utatokba. Ha meg akarod ismerni a lányokat, csak rajta.

- Köszönöm. Szeretném még azt azért elmondani, hogy Alice tegnap közölte Edwarddal, hogy nem hajlandó vele beszélni. Alice azt kérte, hogy ha meghallgatsz, kérdezzem meg, hajlandó lennél-e vele szóba állni és meglátogathat-e benneteket.

- Rose. Őszinte leszek hozzád. 40 év alatt én egyszer sem gondoltam rátok haraggal. Még rád sem, vagy esetleg Jasper-re, de még Edwardra sem. Rosszul esett a viselkedésetek, de mondd meg neki, hogy bejöhet. Nem ígérem, hogy minden happy lesz, de megpróbálok újra úgy nézni rá, mint a barátnőmre.

- Rendben. Azt hiszem, én most megyek, de minden nap bejövök. Persze csak ha nincs ellen kifogásotok.

- Nem, nincsen. Gyere nyugodtan… Rose néni…- mosolygott Nessie.

- Viszont, Bella. Ahogy látom, Renesmee hamarosan felépül és apa haza is engedi. Mi pedig nem mehetünk a házatok közelébe és szóval… azt szeretném kérdezni…

- Rose. Jake csak azért állította ezt a határt, hogy ne tudjatok a létezésemről, de mivel már így is tudjátok, felesleges. Viszont Edward, Lorena és az a Diana nem léphetik át a határt. A többiek akár mikor jöhetnek- nézett rám komolyan. –Igaz lányok?

- Persze. nyugodtan- esküszöm, ezek a lányok csak mosolyogni tudnak. Vagy ez is egy örökölt tulajdonságuk?

- Nem- kacagott fel Nessie. –Nem örökölt. Csak megismertelek a gondolataidból, és már eléggé közel érezlek magamhoz. Liz pedig egyszerűen csak boldog. Ő mindig is szeretett volna megismerni benneteket.

- De te ezt…- honnan tudod? Akartam kérdezni, de feleslegesnek bizonyult.

Nessie lenézett az ágyra, ahol még mindig a kezemet fogta. És akkor végre leesett. Hát még most is a gondolataimban kutakodik.

-Olyan vagy mint apád- néztem rá komolyan.

- Ne…- lett hirtelen nagyon komolya, de nem csak ő, hanem a többiek is. –Őt ne említsd. Most még ne. Nem akarok tudni róla semmit sem… egyelőre.

- Jól van. De most már tényleg megyek. Emmett nem tudja hova tűntem és keresni fog. Sziasztok-, köszöntem el majd boldog mosollyal az arcomon mentem haza.

Boldog voltam, mérhetetlenül boldog. Ezek szerint Edward mégsem szúrt el mindent. Lehet, hogy mégis van rá esély, még ha egy kicsi is, hogy újra egy család lehessünk.

Hamar hazaértem és egyből Alice szobájába mentem, aki már tűkön ült. Bekopogtam a szobába, majd egy hangos szabad után bedugtam a fejem. Húgom egyedül ült a szobában és kissé szomorú arcot vágott. Én viszont már nem bírtam magam tartani és hangosat sikítva borultam Alice nyakába.

- Végreeeeeee- sikítottam és jól megszorongattam.

- Hé, Rose állj már le. Mi az? Mondd már el, nem láttam semmit. Teljesen vak vagyok- bosszankodott.

- Mi ez a nagy hangzavar- lépett be a szobába családom többi tagja is, köztük az idióta és a két nyafka. –Mi az baby? Minek örülsz ennyire?- dörmögte Em.

- Boldog vagy. Mérhetetlenül boldog. Jajjjjjjj- egyszerűen nem bírtam magammal. Nem tudom miért, lehet, hogy Jasper képessége erősítette fel az érzéseimet, de nagyon fel voltam dobva.

- Semmi macikám. Semmi.

- Én nem nevezném semminek- nézett rám gúnyosan Diana.

- Fogd be a szád te… á… nem éri meg. Még azt sem érdemled meg, hogy sértegesselek. Nem tartozik rád velem kapcsolatban semmi. Úgyhogy el is lehet húzni innen- mérgelődtem, de a jókedvemet még ő sem tudta elrontani.

- Rose, ne besz…

- Em, mond meg Edwardnak, hogy nem beszélek vele és menjen a közelemből, mert nem vagyok rá kíváncsi.

Végül szerelmemnek nem kellett elismételnie semmi, mert azok hárman megértették az üzenetemet.

-Akarod, hogy mi is kimenjünk vagy maradhatunk? –kérdezte Jasper.

- Maradhattok. Anya hol van?

- Az árvaházba ment, de mondjad már, mire jutottál! –sürgetett Alice.

- Szóval. Elmentem a kórházba beszélni Bellával és a lányokkal. Elmondtam nekik, hogy miért mentünk el 40 éve és megbocsátott. Megengedte, hogy meglátogassuk őket és nem csak a kórházban, hanem a Swan házban is. Bella engedte meg, úgyhogy nem lesz szerződésszegés, de volt egy feltétele.

- Mi volt az?- sürgetett Emmett.

- Edward, Lorena és Diana számára él a határ, ők nem tehetik be a lábukat arra a területre. Csak mi négyen és anya meg apa.

- Értem. Ez akkor azt jelenti, hogy megbocsát nekem is?- kérdezte reménykedve.

- Annyit mondott, hogy megpróbál újra a barátnőjeként tekinteni rád, de nem ígér semmit.

Még beszélgettünk egy kicsit, majd a szobáinkba mentünk.

(Edward szemszöge)

A napok rettenetesen gyorsan teltek és én nem jutottam semmire. Egy hét telt el az óta a bizonyos veszekedés óta.  Apa már hazaengedte Nessiet. És nekem esélyem sincs meglátogatni őt. Alice és Rosalie nem szólnak hozzám, bármivel is próbálkozom. Minden e mellett, Bella és a lányaim megengedték nekik, hogy átlépjék a farkasok által állított határt. Csak én, Diana és Lorena nem tehetjük be a lábunkat a Swan házba. Egy hét telt el úgy, hogy nem láthattam a lányaimat és nagyon rossz érzés, hogy nem lehetek a közelükben. Nem tudom, mit tehetnék, hogy találkozzam velük.

Diana egy kiadós vadászat után jobban lett és a lányunk folyton mellette van. A családom kettészakadt és nem tudok semmit sem tenni annak érdekében, hogy újra egy teljes és boldog család legyünk. Diana folyton a miatt rágja a fülemet, hogy költözzünk el, de én nem akarok elmenni innen. Hiszen itt van a két lányom és szeretném, ha a közelemben lennének, és itt van Bella is. Bármennyire is haragszom rá a történtek miatt, egyszerűen nem tudom nem szeretni.

-Edward, gyere, menjünk el a plázába. Szeretnék vásárolni egy kicsit és szeretném, ha te is jönnél- állt meg előttem Diana.

Sóhajtva álltam fel a kanapéról és mentem a feleségem meg a lányom után. Az idő mostanában számomra semmit sem jelentett. Így azt sem vettem észre, pontosan mikor érkeztünk meg Port Angelesbe. Teljesen a gondolataimba merültem, nem tudtam, kb. hány bolton lehetünk már túl, nem tudtam semmit. Csak mentem a feleségem és a lányom után. Diana és Lorena egy- egy ruhát próbáltak, mikor végre felébredtem.

-Diana, megyek, szétnézek egy kicsit. Pár perc és visszajövök, mondtam neki, majd egy „rendben” után elhagytam az üzletet.

A kirakatokat néztem, fogalmam nem volt, mit keresek, de azt tudtam- éreztem, hogy keresek valamit. Nem értem miért jöttem ki az üzletből nem értem mit keresek, de azt érzem, hogy jó fele megyek. Az érzéseim vezettek egy ékszerbolthoz. Egy ékszerbolt előtt álltam meg, és mikor bemenni készültem, nekimentem valakinek. Egy forró test ütközött az enyémnek és még idejében kaptam el, mielőtt a kemény földre zuhant volna.