18.fejezet

(Nessie szemszöge)

-Ébresztő- ugrált valaki az ágyamon. - Jó reggelt. Hahó, álomszuszék, nyisd már ki a szemed. Tudom, hogy fent vagy. Kérlek, Nessie.

- Hagyj aludni. Fáradt vagyok- húztam vissza magamra a takarót, de nagy hiba volt azt hinni, hogy Liz feladja a próbálkozást. Hirtelen eltűnt alólam a pihe-puha ágyikó és hangos koppanással találkoztam a padlóval. Dühöngve tápászkodtam fel a földről, hogy leordítsam egyetlen húgom csinos kis fejecskéjét, de addigra már a gardróbomban keresgélt. Mivel már nem tudtam visszaaludni, ezért a fürdőbe mentem. Viszont épp hogy csak becsuktam az ajtót magam után, már hallottam is Lizzy hangját.

-Van 10 perced elkészülni azután indulunk. Az ágyon hagytam a ruháidat. Siess- majd ajtócsapódás és végre csönd lett.

Persze, majd tíz perc alatt elkészülök. Ha így csinálja, ki fogom tekerni a nyakát. És nem érdekel, hogy ő a húgom.

Végül 20 perc elteltével mentem le a nappaliba és egy roppan bosszús képű Elizabethtel találtam szembe magam.

-Neked is jó reggel hugicám. Még egy ilyen ébresztő és kitekerem azt a vékony kis nyakacskádat. Mondtam már mennyire idegesítő vagy ilyenkor. Tulajdonképpen mi van ma veled?- kérdeztem, miközben elővettem egy tálat, a müzlit és a tejet.

- Te most akarsz nekikezdeni reggelizni? Hát ezt nem hiszem el. Haladj már. Sietünk.

- Jézusom, utoljára akkor voltál ilyen, mikor leárazás volt a plázában és te láttál egy…- és akkor leesett, miért ennyire bosszantó.

- Mit láttál?

- Én?- tette az ártatlant, de nem tudott átverni. –Nem láttam semmit. De vásárolni akarok menni. Légyszi, siess.

Gyorsan megettem a reggelimet, majd felkaptam egy kabátot és a táskámat, majd beültem Liz kocsijába. Hogy én mennyire utálom, hogy nem vezethetek. Veszek egy kocsit magamnak, ha már a másik totál káros lett.

-Anya nem fogja megengedni, hogy vezesd. Ha megveszed, a garázsban fog állni- kuncogott húgom.

Ááá szóval akkor a jövőt figyeli. Na, várj csak mit kapsz ezért az ébresztőért. Talán mondjuk, elajándékozom a cipőit vagy elégetem a kedvenc ruháját esetleg feketére festem a szobáját.

-Meg ne próbáld. Egyiket sem. Tudod, mennyire szeretem azt a ruhát és a szobám színével is meg vagyok elégedve. Kérlek, Nessie. Megígérem, nem ébresztelek fel így többet, de ne csinálj semmit. Kérlek, kérlek.

Felnevettem kétségbeesett arca láttán.

- Ígéred meg, hogy nem csinálod ezt többet, különben elbúcsúzhatsz a ruhádtól vagy a cipőidtől.

- Gonosz vagy. De megígérem. Viszont te is örülni fogsz a mai napnak.

Motyogta sejtelmesen, majd csendbe burkolózott. Port Angelesig meg sem mukkant. Leparkolt a pláza előtt, majd úgy rohant el, mint egy tornádó. Bezártam az autót és utána indultam. Mégis mi a jó ég van ezzel a lánnyal. Nem szokott ő így viselkedni. Annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy észre sem vettem, hogy jönnek velem szemben. Csak akkor kapcsoltam, amikor már a föld felé közeledtem, de mielőtt elértem volna, két hideg kar kapta el a derekamat és rántott magához. Majd talpra állított én pedig felnéztem, hogy megnézhessem ki a megmentőm.

-Köszönöm- mosolyogtam rá megmentőmre. –Sajnálom, nem állt szándékomban felborítani, ne haragudj.

- Igazán nincs mit. Semmiség. Én sem figyeltem kellőképp. Nem ütötted meg magad?

- Nem- válaszoltam gyorsan és tettem egy lépést hátra. De megszédültem és megint szerettem volna közelebbről megismerkedni a földdel. Viszont az ismeretlen megmentőm megint csak megakadályozott ebben.

- Csak óvatosan- mosolygott. –Nem igazán állsz stabilan. Gyere, üljünk le.

Bármennyire is próbáltam tiltakozni, nem tágított. Végül beültünk egy kávézóba.

- Mit hozhatok? –kérdezte a pincér.

- Én egy kávét kérek- mondtam, majd a velem szemben ülő még mindig ismeretlen fiúra néztem.

- Én nem kérek semmit- mondta. Ezután a pincér eltűnt.

- Amúgy megtudhatom a megmentőm nevét vagy szólítsalak superman-nek? –viccelődtem és közben kihozták a kávémat is.

- Hát a superman jól hangzik, de a nevemet mégiscsak jobban szeretem. Stefan Salvatore vagyok- nyújtott kezet.

 - Én pedig Renesmee Carlie Swan Black. De mivel ez túl hosszú, szólíthatsz Nessie-nek - ráztam vele kezet.

- Tényleg hosszú, úgyhogy élni fogok a lehetőséggel, Nessie- mosolygott.

- Amúgy jól érzed magad? –kérdezte miközben az arcomat vizslatta.

- Persze. Eddig sem volt semmi gond. Csak megszédültem, de már jól vagyok. Viszont ha nem haragszol, nekem most mennem kell. Jut eszembe, nem láttál egy lányt, aki olyan, mint én?- kérdeztem felállva az asztaltól.

Szegény Stefan úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Engem pedig elkapott a nevethetnék.

- Nyugi, nem vagyok bolond, csak az ikertestvéremet keresem.

- Hú. Már azt hittem kórházba kell vigyelek, mert félre beszélsz. Amúgy nem, nem láttam. Csak nem elvesztetted?- állt fel és letette a pénzt az asztalra.

- Nem egészen. Inkább ő hagyott el engem. Berohant a plázába és az óta nem láttam.

- Mit szólnál hozzá, ha együtt keresnénk? Mivel én meg az öcsémet hagytam el.

- Milyen rossz testvérek vagyunk. Elhagyjuk a kisebb testvérünket. De gyere, keressük meg őket- indultam el. Bejártunk már majdnem minden emeletet és nem találtuk sehol Lizzyt és Damont. Mint utólag kiderült így hívják Stefan öccsét.

-Feladom. Nem tudom, hol lehetnek. De ilyen nincs, hogy egyiküket sem találjuk- mérgelődtem. Ekkor azonban megakadt a szemem egy gyönyörű medálon. Bementem az ékszerboltba és Stefan is jött utánam.

-Segíthetek valamiben?- kérdezte az eladó. Egy ötvenes években járó idős férfi volt az eladó.

- Igen kérem. Megnézhetném a kirakatban azt a medált, amelyiken a bárány van?

Az idős bácsi odahozta nekem és a kezembe tette. Az egyik oldalán egy kis bárány volt, a másikon pedig ez most komoly? A másik oldalára pedig az volt írva, hogy Bella.

- Ez tökéletes. Szeretnék hozzá egy ezüst nyakláncot is. És szeretném megkérdezni, hogy nincs másfajta ebből?

- De-de. Éppenséggel ez egy szett rész. Azt hiszem közel negyven éve készíttették. Egy fiatalember kérte, de aztán nem jött el érte. Két lánc van hozzá és két medál. Az egyik, amit a kezében tart, a másik pedig egy oroszlán. Egy pillanat és hozom- mondta, majd eltűnt. Ezt nem hiszem el. Várjunk, 40 éve. Akkor ezt lehet, hogy Edward csináltatta anyának?

Az eladó a kezembe rakta a másik medált, amin egy oroszlán volt, a másik oldalon pedig Edward neve.

Ilyen nincs. De mégis miért csináltatta, ha aztán nem jött el érte?

-Szeretném elvinni a teljes szettet. Így ahogy van- mosolyogtam rá az idős bácsira. Becsomagolta, majd kis ajándék tasakban a kezembe nyomta. Gyorsan kifizettem, majd elköszönve a bácsitól fordultam Stefanhoz.

- Miért éppen ezt vetted meg?

- Mert van egy sejtésem és ahhoz, hogy ezt kiderítsem, szükségem van a nyakláncokra.

De még mennyire. Beszélni fogok Edwarddal és rá fogok kérdezni. Kíváncsi vagyok, mit mond.

-Értem. Akkor mehetünk? Még elő kell keríteni az idegesítő kistesókat- mosolygott rám és kinyitotta előttem az ajtót. Megköszöntem neki és kiléptem, de belebotlottam egy kemény valamibe. Először azt hittem, nekimentem a falnak, de mikor újra zuhanni kezdtem a föld felé és megint csak elkapott valaki, már sejtetem, hogy nem a fal volt a hibás.

Hát ezt nem hiszem el. Ma már ez a második alkalom, hogy nekimegyek egy embernek, jobban mondva vámpírnak. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Komolyan mondom. Ha egyszer kiteszem a lábam a házból, akkor biztos, hogy összefutok az apucikámmal. Miért kellett pont ma találkoznom vele? Persze, hát világos. Azért, hogy még azt a csepp jókedvemet is elrontsa, ami van.

-Nessie- szólított meg, miután talpra állított.

- Neked még mindig Renesmee vagyok.

- Bocsáss meg –mondta csöndesen és közben lehajtotta a fejét. Most tényleg megsajnáltam, de nem szabad elgyengülnöm. Nem. Egészen addig nem hagyom, hogy közel kerüljön hozzám vagy anyáékhoz, amíg annak a nőnek a befolyása alatt áll.

- Mit? Esetleg, hogy fellöktél vagy, hogy annyi fájdalmat okoztál?

- Mindent. Nagyon sajnálok mindent. Kérlek, beszéljünk. Gyere, üljünk le valahová. Hallgass meg- fogta meg a kezem.

- Nem. Engedj el. Nem vagyok hajlandó meghallgatni téged. Nem akarok tudni rólad semmit. Majd ha az a nő nem lóg állandóan a nyakadon, talán beszélhetünk, de addig felejtsd el azt is, hogy élek. És mint látod, épp társasában vagyok.

- De kérlek. Csak beszélgetni szeretnék. És ha elfogadod, hanem te és a húgod az én lá...

- Ne. Ki ne mondd, mert esküszöm, hogy nem állok jó magamért. Nincs jogod kimondani azt a szót. Soha nem fogom elismerni, hogy az apám vagy. Világos? Soha.

- De Ness… Renesmee. Diana a feleségem, de ne mondd azt, hogy miatta nem akarsz velem beszélni. Ne tagadd meg tőlem, hogy megismerjelek. Vagy Bella akarja, hogy ne találkozzatok velem. Ő akarja, hogy távol legyetek tőlem?

- Fejezd be-szóltam rá. –Nem anya kérte. Én és Liz döntöttünk úgy, hogy nem akarunk rólad tudni. Ne akard anyára kenni a saját saradat. És nem akarok veled beszélni. Nem vagyok rád kíváncsi és örülnék, ha nem dörgölnéd folyton az orrom alá a lányod és a feleséged létezését. Nem vagyok kíváncsi a kis családodra. Semmi közöm hozzád, de hozzájuk még annyira sem. Nem akarok tudomást venni a létezésedről addig, amíg nem vagy hajlandó normálisan viszonyulni a családomhoz. És addig felejtsd el a létezésemet is, amíg az a nő a közeledben van- sziszegtem. Próbáltam kirántani a karomat a szorításából, de nem ment.

- Nem szabhatod meg kivel éljek vagy kivel ne. Te a lányom vagy akár tetszik akár nem és szeretnék veled beszélni. Kérlek- ő még mindig higgadt volt velem ellentétben.

- Nem vagyok a lányod- sziszegtem. –És azt akarom, hogy most rögtön engedj el.

- Nem hallottad? –jött egy ismerős hang a hátam mögül. Stefan volt az.–Azt kérte, engedd el.

Jelent meg mellettem és szúrósan nézett Edwardra.

- Nincs semmi közöd hozzá, mit teszek vagy mit nem. De nem akarom bántani- Edward is pont olyan gyilkos tekintettel vizslatta Stefant, mint ő apát.

- Edward, hát itt vagy- kiáltotta Diana. Persze. Már kezdtem hiányolni a hisztis hangját. –És pont vele?

- Igen. Mi bajod van ezzel? Talán nem tetszik valami? Szerintem anya a múltkor megmutatta, mi lesz, ha belekötsz egy Swan-ba. Ne akard nálam is kihúzni a gyufát, mert megbánod- néztem rá. Tekintete ijedt volt, de mellette ott volt még a gúny és egy kis félelem is.

- Azt hiszem jobb lesz, ha mi most megyünk. Gondolj a húgodra. Meg kell keresnünk. Gyere, Nessie- fogta meg a vállamat Stefan és arrébb vezetett.

- Köszönöm… ismét. Nem tudom mi lett volna most velem, ha nem vagy ott. Szerintem nekimegyek a pláza kellős közepén.

- Nem szeretnéd elmesélni mi volt ez az egész? És ha nem veszed tolakodásnak, mi vagy?

Hát ezt nem hiszem el. Hogy lehet egy pasi ennyire aranyos? Pedig alig tud rólam valamit. Még csak nem is ismer.

- Miért akarod tudni? Hiszen nem is ismersz. Azt sem tudod, ki vagyok? Egyáltalán miért vagy hozzám ilyen jó? –kérdeztem mosolyogva.

- Mondjuk, hogy én sem vagyok jó.

- Dehogynem. És mielőtt tiltakoznál, tudom mi vagy.

- Tényleg? És mi?

- Add ide a kezed. Túl sokan vannak itt, bárki meghallhat minket.

Tette, amit kértem. Kezét belehelyezte az enyémbe, bár előtte kicsit furcsán nézett rám.

-Vámpír vagy- szóltam hozzá gondolatban. Elrántotta a kezét és kissé hátrébb állt.

- Honnan tudod? És mi volt ez? Mi vagy te egyáltalán?

- Mondtam, hogy tudom, mi vagy. De ne félj. Add ide a kezed, nem bántalak. Ígérem. Tudod mit, megesküszöm rá- ígértem mosolyogva, de még mindig távolságtartó volt. –Na mi lesz? Csak nem félsz?

- Én ugyan nem- mondta és visszahelyezte kezét az enyémbe.

- Talán menjünk tovább- ajánlottam, de nem engedtem el a kezét. –És beszélgessünk tovább gondolatban- fejeztem be a mondatot fejben. Most nem kapta el a kezét, sőt még kicsit sem volt meglepődve. Nyugodtan felteheted a kérdéseidet gondolatban, mert így is hallom, de kezdjük az elején. Én félvér vagyok. Félig ember, félig vámpír.

- Ez hogy lehetséges?

- Anyám ember volt, amikor teherbe esett és utána változtatták vámpírrá. A húgom és én félvérek vagyunk. Emberi ételeket eszünk, de közben állatvérrel is táplálkozunk. Ez pedig az egyik képességem. Képes vagyok megmutatni a gondolataimat érintés útján és én is látom a tieidet. Emellett pedig van egy mentális pajzsom.

- Oké. Ez idáig tiszta. Még nem hallottam ilyenről, mármint félvérről, de most már erről is tudok. Akkor mi volt ez az egész?

Elkezdtem mesélni neki a történetet, meg mutattam neki képeket is a múltamból. Hihetetlen, hogy még csak fél napja ismerem, de teljesen megbízom benne. Csendben sétáltunk egymás mellett. Legalábbis az emberek ennyit láttak belőlünk, de mi közben beszélgettünk. Már éppen befejeztem a mesélést és úgy döntöttem, felhívom a húgomat, amikor jött az sms.

Gyere Stefannal a határhoz. Beszélniük kell a falkával, mielőtt még bármelyik farkas megtámadná őket. Anyának és Jakenek már szóltam.

Puszi: Liz.

U.I: Ne keressétek Stef testvérét, mert velem van. És igen, tudom, otthon kitekered a nyakam. Ott a kocsim, de vigyázz rá. Stefanét elhoztuk. Azt se keressétek

Lizzy voltam, a te imádni való kishúgod. XD

-Úgy látszik, nem kell tovább köröznünk. Az én drága jó hugicám elcsípte az öcsikédet és már nincsenek itt- értetlenül nézett rám. Odaadtam neki a telefont, hogy elolvassa az sms-t.

- Akkor induljunk. Amúgy ugye nem vérfarkasok?

- Nem, csak alakváltók. De sokan vannak. Hogy-hogy nem kerestétek fel őket azonnal?

- Nem tudtunk a létezésükről. De jó, hogy veletek találkoztunk először- mosolygott rám. –Jó kis kocsi.

- Kösz, de nem az enyém. A húgomé. Engem nem igazán engednek vezetni- ültem be a vezető ülésre.

- Miért?

- Mert volt egy balesetem és 2 hónapig kómában voltam. Pár napja engedtek ki a kórházból- néztem rá komolyan és elindítottam a kocsit.

- Értem.

Nem firtatta tovább ezt a dolgot. Előbb hazavittük a kocsit, onnan pedig futva mentünk tovább. Amíg a határhoz értünk, ő is mesélt magáról és a családjáról. Végül megérkeztünk és kiléptünk a rét közepére, ahol nem csak azok voltak ott, akikre számítottam.

 

(Bella szemszöge)

„A szerelmet csak egy hajszál választja el a gyűlölettől. A szerelem felszabadítja a lelket, de néha egyúttal meg is fojtja. Én egy kötélen próbáltam egyensúlyozni a kettő között, nagyjából egy elefánt kecsességével. A fejem a gyűlölet felé húzott, a szívem a szerelem felé. Ingatag út volt, és néha el is estem. Olykor elég sokáig tartott, mire újra fel tudtam állni, de soha nem túl sokáig.”

-Hidd el Bella, hogy szenved. Nekem elhiheted. Hiszen ő a kedvenc testvérem. És bár most nem beszélek vele, tudom, hogy bántja őt ez az egész és fáj neki. Kérlek, ne gyűlöld őt- mondta Alice.

- Alice. Miért ne gyűlölném? A legrosszabbat tette velem, amit ember a másikkal megtehet. Elhitette, hogy szeret, és szüksége van rám, aztán bebizonyította, hogy hazugság az egész. Most pedig 40 év elteltével tudom meg, hogy csak azért ment el, mert azt gondolta, nekem úgy lesz a legjobb. És még csak nem is ő mondta el, hanem Rose.

- Elhiszem, hogy neked is fáj. És tudom, mit érzel.

- Ne mondd, hogy tudod, mert elképzelni sem tudod, mit érzek. A férjednek sem hagyom, hogy érezze az érzéseimet, mert félek, túl sok lenne neki.

- Akkor mondd el, hátha tudunk segíteni, feldolgozni- ült le mellém Rose. Fogalmam sincs, hol vannak a lányok, mert mikor hazaértem üres volt a ház. Rose és Alice pedig beszélgetni jöttek, állítólag.

- Nem tudjátok mekkora fájdalmat jelent a számomra, hogy életem szerelmét egy másik nő oldalán látom. Rettenetes érzés tudni, hogy nem az enyém, hogy szívesebben van egy ribanccal, mint velem. Túlságosan is fájdalmas, ezért kérlek benneteket, most hagyjuk ezt a témát. Nem akarok rá gondolni. Felejtsük el ezt az egészet.

- Bocsi, ezt fel kell vennem- néztem a telefonra, aminek a kijelzőjén Liz neve villogott.

- Szia, anya. Gyere a határhoz, új vámpírok jöttek Forksba. Nem veszélyesek, de szeretnének a falkával beszélni. Puszi- és már csak a zúgást hallottam.

- Jót beszélgettünk. Szia-, motyogtam a zúgó telefonnak. –Na, mindegy. Akkor indulás a határhoz.

- Megyünk mi is- álltak fel a Rose-ék.

Út közben Alice értesítette a Cullen családot az új vendégekről és mire odaértünk, már mindenki ott volt, kivéve a két lányom.