20.fejezet

                                              (Nessie szemszöge)

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Eldöntöttem, hogy mindent megtudok, amit csak lehet. És segíteni fogok annak a konok apámnak is, hogy rájöjjön milyen a drága kis felesége valójában. Kíváncsi vagyok annak a nőnek a képére, amikor rájön, hogy én mindent tudok róla.

Gyorsan felöltöztem, megreggeliztem, majd elköszönve a többiektől egyenesen arra a helyre mentem, ahol tegnap beszélgettünk Edwarddal. Ő persze már ott volt.

-Jó reggelt- köszönt mosolyogva.

- Neked is- álltam meg tőle pár lépésre.

- Örülök, hogy itt vagy. Azt hittem meggondolod magad és többet látni sem akarsz.

- Nem hallottad meg azt, hogy hinni a templomban kell? –kérdeztem mosolyogva. –Amúgy is. Nem szoktam megszegni az ígéreteimet.

- Édesanyádra ütöttél. Bella is ilyen.

- Mi lenne, ha sétálnánk? Tudod, még reggel van és fel kéne kicsit ébrednem. A friss levegő jót tesz- indultam el. Ő jött utánam és nem szólt egy szót sem.

- Azért hívtalak ide, mert komolyan kell beszélnem veled. Van egy ajánlatom a számodra.

- Hallgatlak- mondta reménységgel a szemében, de közben tovább sétáltunk.

- Tudom, mennyire fontos neked, hogy közel kerülj hozzánk. És ugyebár elméletileg én vagyok a makacsabb, de Liz olyannyira megsértődött a múltkori akciód miatt, hogy nem hajlandó a közeledben lenni pár percnél tovább. És nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok az egyetlen, aki hajlandó szóba állni veled.

Bólintott én pedig folytattam.

-Szóval, te bocsánatot kérsz anyától a viselkedésed miatt és nem sürgetsz minket. Én pedig megígérem, hogy beszélek a húgommal, hogy adjon neked egy esélyt.

- Ez elméleti síkon rendben is van, de sajnos nem kivitelezhető. Hiszen Bella nem enged a ház közelébe és nem akar látni sem. A húgod pedig makacs és nem tudom, hogyan győzhetnéd meg arról, hogy legalább szóba álljon velem.

- A húgomat bízd rám. Hidd el, hogy én tudom őt kezelni. Én sokkal makacsabb vagyok, mint ő, most mégis itt vagyok és veled beszélgetek. Az pedig, hogy anyától bocsánatot kérsz, már egy jó pont nála. Az pedig ezer százalék, hogy anya elküld a fenébe, de hidd el, hogy utána csak azon fog járni az agya, vajon miért. Azt pedig majd én megoldom, hogy találkozz anyuval. Na, benne vagy? Neked csak annyi a dolgod, hogy beszélsz anyával, semmi más. A többit majd én elintézem.

- Rendben van. Megegyeztünk.

- De most szólok. Mielőtt még nagyon beleélnéd magad. Egy rossz döntés és elköszönünk egymástól. Én most adok neked egy utolsó esélyt a bizonyításra, de ha ezt is elszúrod, többet az életben nem hallasz rólunk. Erre megesküszöm. Érthető voltam?- kérdeztem, miközben megálltam vele szemben.

- Igen. Megértettem.

- Elmagyaráztam neked tegnap, mit jelent számunkra anya. Azt is tudod, hogy Jacob az apám. Ha itt vagy, ha nem. Attól, hogy most nyitok feléd és mondjuk megbocsátok, nem azt jelenti, hogy Jacobot elfelejtem. Ő az APÁM. Bármi történjen is, nem hagyom el őt. Számomra tudod mit jelent. Ha figyeltél, tegnap elmondtam. Nagyjából annyi az egész, hogy nem bántod még szóval sem a családomat. De egyetlen egy dolog van, amit egyik családtagom sem fog eltűrni. És ő a feleséged. Nem fogom a közelünkbe engedni, azért hogy megmérgezze a családomat. De előre szólok. Ha valami olyat tesz, amit nem kellene, nem fogok szépen viselkedni vele. Az első dolgom lesz, hogy széttépem és elégetem- figyelmeztettem.

- Ez nem sok egy kicsit? –kérdezte. –Gondolj, kérlek Lorenára. Hiszen neki Diana az édesanyja és…

- Ne gyere azzal, hogy gondoljak bele, mennyire fájna nekem anya elvesztése. Szóltam. Dianáé a döntés. Ha nyugton marad, nem lesz semmi baja. Én nem keresem őt, de ha még egyszer megbántja az anyámat, bárhová is megy, megkeresem és meg fogom ölni. Az édesanyámra esküszöm, hogy így lesz- tettem ígéretet. –Úgyhogy ha nem akarod, hogy az a lány anya nélkül maradjon, tartsd féken a boszorkát- vigyorogtam.

- Rendben van- mosolygott. –Egyéb feltétel?

- Nem. Nincsen. De mit szólnál hozzá, ha mesélnél? –kérdeztem.

- Felőlem. De mit szeretnél tudni?

- Mindent. Azt már elmondtad, miért hagytad el anyát. Most meséld el, hogyan ismerted meg Dianát. Mondd el, miért vetted őt el.

Nagyot sóhajtott, majd belekezdett a történetbe. Eközben tovább sétáltunk és én csak hallgattam, ahogy szomorúan mesél.

El is hiszem, hogy szomorú. Hiszen már 40 éve él a földi pokolban. Komolyan kezdem megsajnálni ezt a vámpírt.

-És mégis miért? Miért pont ezt a nő?- kérdeztem. –És biztos vagy te abban, hogy igazat mondott neked és Lorena a te lányod?

- Azt nem tudom, miért. De abban biztos vagyok, hogy az én lányom.

- Tényleg? És mitől vagy ennyire biztos?

- Nessie, hiszen nézz rá. Félig vámpír.

- És? Ez mit bizonyít? –kezdem azt hinni, hogy nem is akarja látni a dolgokat ez az idióta.

Hosszan hallgatott és nem szólt egy szót sem. Csak ment egyenesen.

Kezdett bennem felmenni a pumpa. Most tényleg nem érti, mit akarok? Megálltam és a karjánál fogva magam felé fordítottam.

-  Majd én megmondom. Semmit. Az ég egy adta világon nem bizonyít semmi. Egyedül azt tudod biztosan, hogy Diana az anyja. De nem tudhatod ki az apa. Hallgass végig- intettem csendre, mikor közbe akart szólni. –Belegondoltál már abba, hogy mekkora a különbség közte és Liz meg köztem? Pedig állítólag testvérek vagyunk, vagyis hát legalábbis félig.

- Hogy érted? –Áááá… ez megőrjít. Meg fogok bolondulni.

- Úgy, hogy nem is hasonlítunk. Nézz meg engem és Liz-t. Aztán anyát és téged. Az arcunkban akármennyire is tagadtam ezt mindig, ott vannak a vonásaid. Csak kicsit jobban meg kell nézned minket és felfedezed benne a saját vonásaidat az anyuéval keverve. És Lorena? Benne a vámpírságtól eltekintve nincsen semmi, ami rád emlékeztetne. Kérlek, nyisd már ki a szemed. Csak nézd azt, ami előtted van. Vagy ha nekem nem hiszel, kérdezd meg akármelyik családtagodat. Óh… és kérdezz rá a feleségednél, ki az a Damien. Ha nem mondja el és tudni szeretnéd, szólj és én elárulom neked. Most viszont mennem kell. Majd szólj, ha beszélni akarsz velem - azzal otthagytam őt, a kétségeivel, a kérdéseivel, hadd gondolja át mindazt, amit neki mondtam.

- Sziasztok. Megjöttem –kiáltottam el magam. Azonban ahogy beléptem a nappaliba, kicsit többen voltunk, mint reggel. Ugyanis anyán és Lizzyn kívül ott volt még Stefan és Damon.

- Szia- köszöntek kórusban.

- Végre megjöttél. A fiúk azért jöttek át, hogy beszélgessünk egy kicsit- állt fel anya. –De mivel nem akartalak zavarni, nem szóltunk.

- Pedig lehet jobb lett volna- dünnyögött az orra alatt húgom.

- Miért? Fáj, hogy Edwarddal találkoztam? Talán baj? –kérdeztem kissé dühösen. Hiszen én sem haragudtam rá soha, amikor Cullenék felé közeledett. Nem értem, őt most miért zavarja ez.

- Nem. Csak félek, hogy újra történik valami, ami miatt anya szenvedni fog. Én nem akarom. Ők pedig túlságosan is sok emléket idéznek fel benne- suttogta húgom.

- Ezt ne most- szakított félbe minket anya. –Hiszen Stefan és Damon nem azért jöttek ide, hogy ezt hallgassák. Még akkor sem, ha már mindent elmeséltetek nekik.

- Igazad van anya. Kérlek, ne haragudj. Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk vadászni?- kérdeztem.

- Szerintem ez még nem olyan jó ötlet. Meg kellene kérdezni Carlisle-t.

- Anya. Teljesen jól vagyok. És egy vadászattól csak még jobban megerősödnék. Na, anya. És te is jöhetsz, hogy vigyázz rám- mosolyogtam rá.

- Sajnos nem lehet. Be kell mennem az óvodába. De… Stefan, meg tennétek, hogy elkíséritek a lányokat? –kérdezte anya. –Vigyázzatok rá, mert még csak most engedték ki a kórházból.

- Rendben van, ne aggódj, Bella. Szemmel tartjuk őket- mosolygott Stefan. Igaz öcsi? –kérdezte testvérét.

- Hát persze. Egy kis vadászat tényleg nem árthat meg neki.

- Köszönöm. Akkor én most megyek. Majd később találkozunk- köszönt el anyu és már el is tűnt.

- Nem muszáj eljönnötök, ha nem szeretnétek. Igazán nem szeretnénk a terhetekre lenni- fordultam a fiúkhoz.

- Nem. Mi is megyünk. Amúgy meg már mi is régen voltunk vadászni- mondta Damon.

Mindannyian felálltunk, majd vadászni indultunk.

„A szerelem tényleg a legcsodálatosabb dolog a világon és ha az ember őszintén és igazán szeret, akkor csakis egyetlenegyszer lehet szerelmes az életben. Ha csalódik, vagy bármilyen ok miatt elválnak egymástól, és újból társra találnak, az nem lesz ugyanaz. A szív mindig és örökké azt az egyet fogja szeretni, még akkor is, ha nem lehetnek együtt.”

(Edward szemszöge)

Egy hét telt el, mióta beszéltem Nessie-val. Persze az óta már találkoztunk, de nem mondott semmit. Az eddigi életükről mesélt és még arra is sikerült rávennie a húgát, hogy szóba álljon velem. Liz persze nem hajlandó úgy beszélni velem, hogy a nővére ne legyen ott, de legalább már hajlandó találkozni velem és néhány rövid mondatot belőle is ki tudok szedni.

Alice és Rosalie még mindig nem hajlandóak beszélni velem. Sajnos akár mit megpróbálhatok, de semmi nem használ. A feleségem pedig. Egyszerűen nem értem a viselkedését. Minden egyes alkalommal, miután találkozom a lányokkal, Diana ordítozik, kiabál és teljesen kiakad. Rákérdeztem arra az Damien-ra, akit Nessie említett és akkor is rendkívül furcsa volt. Össze-vissza hablatyolt, és újra csak kiborult, aztán elrohant és csak másnap tért haza.

Viszont ma beszélnem kell Bellával. Nessie tegnap felhívott és közölte velem, hogy ma menjek el hozzájuk és várjam meg, amíg Bella hazaér. Ő és a testvére csak addig lesznek otthon, amíg meg nem érkezik, aztán magunkra hagynak, hogy beszélgethessünk. Bár, ahogy a múltkor bántam vele, szerintem amint meglát, kidob a házból. De egy próbát megér. Én már nem sokáig bírom ebben a pokolban. És ha Diana nem, akkor majd Nessie megmondja nekem, ki az a Damien. Vele is beszélnem kell, miután találkozom Bellával.

-Szia Edward, gyere be- nyitott ajtót Nessie.

- Sziasztok- köszöntem a bent lévő személyeknek. Ugyanis a lányaimon kívül még bent voltak a Salvatore fivérek is.

- Anya nemsokára hazaér. Addig maradok, amíg meggyőzöm, hogy ne dobjon ki a házból és hallgasson meg, aztán mi már itt sem vagyunk- mondta.

Pár percig még beszélgettünk. Kiderült, hogy a lányok és a Salvatore testvérek rendkívül jól kijönnek egymással, olyannyira, hogy együtt járnak.

-Sziaszt…- lépett be a nappaliba Bella. –Te mi a jó eget keresel itt. Nem engedtem meg hogy a házam közelébe gyere, azt meg végképp nem, hogy betedd ide a lábad.

- Nyugi anyu. Én hívtam ide, mert beszélni akart veled. És tudtam, hogy nem akarsz vele találkozni. Ezért úgy döntöttem, most az egyszer megengedtem, hogy idejöjjön.

- De én nem akarok vele találkozni. Nem akarok veled beszélni, nem akarok tudni rólad semmit- nézett a szemembe.

- Kérlek, anya. Csak hallgasd meg- kérte Nessie

- Igaza van- sóhajtotta Liz is. –Hallgasd meg mit akar, aztán úgyis elmegy. Nessie csak most az egyszer engedte át a határon, utána többet nem jöhet ide.

- Rendben van. Mondd, mit akarsz, aztán mehetsz- suttogta Bella. Annyira fáj, hogy ilyen velem. Hiányzik, hogy úgy nézzen rám, úgy szóljon hozzám, mint régen. Hogy lássam a szemében a boldogságot és a szerelmet.

- Akkor mi most megyünk. Beszéljetek, mert nekem elhihetitek, hogy van miről- mondta Nessie.

- Te pedig viselkedj. Emlékszel, mit mondtam. Ha tetszik, ha nem fogd vissza magad- nézett rám nagyon komolyan.

A ház hirtelen kiürült és csak mi ketten maradtunk Bellával. Rám sem nézett, csak elment mellettem és leült a kanapéra. Intett, hogy foglaljak helyet. Vele szemben ültem le és mélyen a szemébe néztem, de nem szólaltam meg.

-Mit akarsz még? –kérdezte. –Miért vagy itt? Miért akarod még jobban megkeseríteni az életemet?

- Bella, én… én nem azért jöttem, hogy megkeserítsem az életedet. Te lennél az utolsó személy ezen a világon, akit valaha bántanék, bár már megtettem. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled és elmondjam, mennyire sajnálom, hogy megbántottalak.

- A tisztánlátás végett. Miért is kérsz most bocsánatot? Azért, mert annak idején terhesen magamra hagytál vagy azért, mert engem tettél felelőssé a feleséged miatt? Melyiket bocsássam meg neked? Hmm…?

- Sajnálom, hogy elhagytalak. Az volt életem egyik legnagyobb baklövése. A másik pedig, hogy nem hittem neked. Tudod, volt időm gondolkodni a dolgokon. Nessie elmesélte, hogy valóban mi történt akkor, mikor rátámadtál Dianára és el sem tudom mondani, mennyire szörnyen érzem miatta magam. Hiszen téged soha nem akartalak bántani. Ha hiszed, ha nem inkább meghalnék, mintsem újra megbántsalak valamivel. Sajnálom –hajtottam le a fejem.

- Nem tudlak hova tenni téged Edward. Egyik pillanatban nekem támadsz, a másikban pedig itt könyörögsz azért, hogy bocsássak meg neked. Miért annyira fontos neked, mit gondolok rólad? És hova tűnt az az Edward, akit megismertem. Az a vámpír, akibe beleszerettem?

- Fontos, mit gondolsz rólam. A te véleményed mindig is nagyon sokat számított nekem. És őszintén meg kell mondanom, hogy az a régi Edward eltűnt. Meghalt akkor, mikor megláttam Alice látomásában a halálodat. De te ezt talán még nálam is jobban tudod, mert te magad mondtad, hogy az a Bella, akit mi ismertünk, halott.

- Edward, ne csináld ezt. Nézz rám. Azt mondtam nézz rám- szólt erőteljesebb hangon, mikor nem akartam ránézni. –Azt azért mondtam, hogy békén hagyjatok. Az igaz, hogy más lettem, de csak egy részem. Valahol mélyen eltemetve ott él bennem az a kislány, aki Forksba jött az apjához és beleszeretett egy rendkívül mazochista vámpírba. De te elvesztetted önmagad. Tönkre mentél. Elmondjam mit látok? –kérdezte és miután bólintottam folytatta. –Egy megtört, fájdalommal teli vámpírt. Még csak árnyéka sem vagy a régi önmagadnak. Még azt a csepp életkedvet is kiszívták belőled, ami benned volt. Csak sajnálni tudlak téged Edward Cullen.

- Nem akarom, hogy sajnálj.

- Tudod, hogy jobban szerettelek, mint bármit a világon? Igen, szerettelek. Olyan erős érzés volt, hogy jó sok idő kellett hozzá, míg végre el tudtalak felejteni. Csak nem annyira, amennyire azt én akartam. De ez nem változtat semmin. Neked van egy feleséged és vele kell foglalkoznod- mondta keményen.

- Azt hittem gyűlölsz, azokért, amiket veled tettem. Elvettem a lehetőségedet egy normális életre, kihasználtalak és utána elhagytalak. Bántottalak…

- Edward –szakított félbe. –Nem gyűlöllek, hanem mélységesen sajnállak. Azzal, hogy elhagytál, tényleg hatalmas sebet ejtettél rajtam, ami a mai napig nem gyógyult még be. De azért ne kérj bocsánatot, mert egy véletlen baleset következtében megszülettek a lányok. Tudom, hogy Diana állandóan a fejedhez vágja, hogy miattad lett olyan amilyen, de én nem teszem. Én hálás vagyok érte, mert akkor most nem lennének itt a lányok. Nem lett volna kiért talpra állnom. Mert miután elmentél csakis a lányaim tartottak életben. Egyedül miattuk volt érdemes élnem és miattuk nem akartam meghalni. Viszont az, hogy elvettél egy másik nőt, bánt. Hiába tagadom, mert ezt az egyet nem tudom eltitkolni. Ezzel a tetteddel bántottál a legjobban. Ez az, ami örökre bennem marad. El sem tudod képzelni, mekkora fájdalom van bennem. A szívem már nem dobog, nem bírta elviselni a temérdek fájdalmat, de attól, hogy a szívem megállt a fájdalom nem szűnt meg. A mai napig éget belülről és nem tudok ellene tenni.

Fájt ezeket hallani. Az egyetlen nő ezen a világon, akit valaha szerettem szenved. És ennek csakis én vagyok az oka. Egyedül engem terhel a felelősség, hogy ilyennek látom. Szenved és idáig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy miért. Fáj neki, hogy együtt kell látnia egy nővel, hogy feleségül vettem egy másik nőt. Pedig ha tudná, hogy minden nap gondolok rá, hogy mennyire szeretem még mindig.

- Bella…

- Ne. Ne mond, hogy sajnálod. Én megbocsátok neked. Nem terheli a válladat semmilyen felelősség. Én nem bántalak, nem akarom, hogy szenvedj, csak annyit kérek, hogy hagyj békén. A lányai szép lassan megszeretnek majd és esküszöm, hogy nem állok az utadba, nem fordítom ellened őket, de engem hagyj békén.

- Bella, az istenit. Hagyj szóhoz jutni kérlek- szólaltam meg kicsit hangosabban. –Én szeretlek. Mindig is szerettelek. Azért hagytalak el, hogy normális életed lehessen, de soha nem szűntem meg szeretni téged. Most is ugyan úgy érzek irántad, mint régen. Dianát csak kötelességből vettem el, de soha nem tudtam úgy szeretni, ahogy téged. Befészkelted magad a szívembe, az eszembe és minden porcikámba.  40 évig léteztem abban a tudatban, hogy életem egyetlen szerelme halott és mikor újra láttalak, fellobbant bennem a remény. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ott van mellettem Diana és nem lehetek veled. Pedig ha tudnád, hányszor gondolok rád. Örökké te jársz a fejemben, képtelen vagyok téged kiverni onnan, de nem is akarlak. Nem tudod mennyire vágyom az érintésedre, a csókjaidra, a simogatásaidra vagy a kedvességedre. Majd meghalok a vágytól, hogy újra veled legyek, mert szeretlek. Attól, hogy halottnak hittelek, senki nem tudta átvenni a helyedet. Mert itt vagy a szívemben- fogtam meg a kezét és a már oly rég óta nem dobogó szívemre tettem.  –Bár nem dobog, én teljes szívemből szeretlek még most is.

- Edward, kérlek. Elég. Ne tedd ezt velem. Nem szabad. Ne okozz még több fájdalmat könyörgöm neked- nézett rám. De nem bírom ki, hogy ne legyek a közelében. Nem bírok nélküle élni. Nem bírom tovább Diana mellett. Egyszerűen megfolyt a jelenléte és kiborít. Mellette nem lehetek az, aki valójában vagyok.

Szép lassan közelíteni kezdtem felé. Az arcunk lassan egy vonalba került, majd mire oly rég óta vágytam, teljesült.

Ajkaink összeértek és végre újra csókolhattam. Milyen rég volt, hogy szerethettem, hogy csókolhattam. Régen nem kért arra, hogy hagyjam békén. De eszméletlen érzés volt ajkait újra az enyémeken érezni. Ez a csók tele volt érzelemmel. Érezhető volt benne a fájdalom és a szerelem is. De sajnos túl hamar ért véget. Bella hirtelen észbe kapott és úgy tolt el magától, mintha tűzzel égették volna meg. Vámpírsebességgel rohant a szoba azon sarkába, amelyik a legtávolabb volt tőlem.

-Ezt nem lett volna szabad- suttogta. –Most menj el. Kérlek, hagyd el a házamat. Elmondtad, amit akartál, én meghallgattalak, de most menj el. Kérlek, menj- nézett rám könyörgőn.

Megindultam az ajtó felé, azonban mielőtt még kinyitottam volna, még a szemébe nézve mondtam el az utolsó pár mondatot.

- Szerettelek, szeretlek és mindig is szeretni foglak, bármi történjen is. Bármennyire is távol vagy tőlem és bármit teszel is, ezt az érzést nem tudod kiölni belőlem. És tudd, hogy soha, senki nem veheti át a helyedet a szívemben. Azt akartam, hogy ezt tudd. Ohh… és én egyáltalán nem bánom azt a csókot- mondtam, majd elhagytam a házat. Egyenesen az erdőbe mentem, ki arra a rétre, amelyikről csak én és Bella tudtunk. Amelyik mindig is a mi közös rétünk lesz.