Múltból a jelenbe... -3.fejezet

(Kris szemszöge)

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Tegnap suli után megbeszéltük Lizzy-vel és Nikki-vel, hogy ma együtt megyünk suliba. Csak hogy mindenkinek világos legyen, hogy Lizzy hozzánk tartozik. Remélem, Meredith nem megy túl messzire és nem lesz szükség arra, hogy kitálaljak a szüleiről. Ugyanis őket nem akarom büntetni, de ha Meredith nem áll le, kénytelen leszek komolyan megfontolni, hogy megvonom a segítségemet tőlük. Lizzy sokat szenvedett az életben és Meredith sem bánik vele kesztyűs kézzel. De majd én vigyázok rá. Lizzy kedves és nagylelkű lány, kicsit sem hasonlít a testvérére.

Lesiettem a nappaliba, de nem volt ott senki. Átmentem az étkezőbe, ahol ott volt Ash és Nikki.

-Sziasztok-adtam mind a kettejüknek egy-egy puszit.

- Jó reggelt Bella.

- Többiek? –kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz. Persze dadus azonnal mellettem termett, mint általában. Hozta a reggelimet és egy puszit is hozzá.

- Apa korán bement a céghez és azt kérte suli után menj be te is. Anya pedig az árvaházban van.

- Okés. Nikki, jó korán keltél. Megvárhattál volna otthon is. Tudod, hogy érted megyünk.

- Tudom, de a nővérem felajánlotta, hogy elhoz hozzátok, mert erre van dolga. Én pedig elfogadtam. Így veletek reggelizem.

- Örülök neki- mosolyogtam rá.

- Miről beszéltél tegnap Robbal?

- Mikor?-kérdeztem, utána pedig nagyot kortyoltam a kávémból és enni kezdtem.

- Jaj Kris, miután kiosztottad Meredith-et. Oda akartunk menni hozzád, de túlságosan el voltál foglalva Robbal.

- Tessék?

- Olyan közel voltatok egymáshoz és izzott köztetek a levegő. Ne is tagadd, mert a saját szememmel láttam- villantotta felé ezer wattos mosolyát Ash, majd folytatta az evést.

- Az imádatod tárgya megint seggfejként viselkedett. Max. csak annyit láthattál, hogy majd felrobbanok az idegtől. Semmi többet, mert nem történt több.

- Mit mondott már megint? –sóhajtott fel Nikki.

- Burkoltan közölte, hogy egy ribanc vagyok, aki az ő ágyában még nem volt.

- Hogy lehet egy ennyire cuki pasi ennyire tapló- nyafogott Nikki.

- Befejezhetjük a Rob témát? Legalább reggelre. Nem szeretném kihányni a reggelimet. Oké?

- Ismerd el, hogy helyes pasi- vigyorgott tovább Ash.

- Úgy látom a reggelinek vége- felálltam az asztaltól és visszasiettem a szobámba. Felkaptam a telómat és megkerestem benne Lizzy nevét. Utána már hívtam is. A második csörgésre fel is vették a telefont, de nem az a személy, akire számítottam.

- Jó reggelt király kisasszony. Hogy aludt az éjjel?- szólt bele a telefonba Rob mézes mázos hangon, mire majdnem elröhögtem magam. De csak majdnem.

- Ha tudtam volna, hogy te veszed fel, akkor megkérek valakit, hogy telefonáljon.

- Ez fájt. Ennyire nem akarsz velem társalogni.

- Egyáltalán nem vagy vicces Rob. Megkérlek, hívd a telefonhoz a testvéredet, mert nem érek rá a hülyeségeidre.

- Most miért csinálod ezt cica…- majd elhallgatott. Női hangot hallottam a háttérben, majd valaki a nevemet suttogta, mire Lizzy erőteljes kiabálását lehetett újfent hallani.

- Robert Pattinson, add ide a telefont, mert nagyon megjárod. Rád uszítom a kis bánya rémet és nem szabadulsz meg tőle soha. Hallod, add a telefont.

Kuncogni kezdtem, majd morgolódást hallottam, végül Lizzy elégedett hangon szólt bele a telefonba, immáron valóban velem beszélt.

-Bocs Kris, ez a marha pont a szobámban volt, mikor hívtál. És jó szokásához híven most is önként vette fel. - Nincsen semmi baj. Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem elkészültél-e már? Nikki itt van nálunk, együtt indulunk érted.

- Persze, készen vagyok. De nem muszáj értem jönnötök. Majd megyek ezzel a tökfejjel.

- Dehogy is. Mindjárt megnézem a többieket és indulunk is. De várj meg, oké?

-Oké- letettem a telefont, felkaptam a táskám és visszamentem a többiekhez. A lányok már be is fejezték a reggelit és útra készen álltak az ajtó előtt. –Pont most beszéltem Lizzy-vel és már vár minket.

- Akkor mehetünk- Ashley majd kicsattant az örömtől. –Rob is velünk jön?

- Nem- kiáltottam rá, majd kitrappoltam az udvarra, ahol az autó már a ház előtt állt.

- Nyugi Kris, ne húzd fel magad- ütögette meg a vállam Nikki. –Tudod milyen Ash. Hiszen nálad senki nem ismeri jobban.

- De miért csinálja ezt velem? –ráztam a fejem. –Miért kínoz?

- Mert nem tudja pontosan, mit érzel Kris. Miért nem mondod meg neki? Sőt, miért nem vallod be magadnak is, hogy többet érzel Robert iránt, mint azt hiszed.

- Mégis mit? Szerinted hogyan érzek iránta? Komolyan Nikki, miért kínzol te is?

-  Oké. Akkor azt mondd meg nekem, miért utálod őt annyira, hogy hallani sem akarsz róla? Mit tett ellened?

- Nem elég, hogy állandóan utánam jár?
- Nem Kris. Ez nem elég indok arra, hogy utáld. Szerintem azért érzel így, mert tetszik neked, sőt, mélyebben érzel iránta, mint azt bemered vallani magadnak és így akarod leplezni. Félsz az érzéseidtől, ezért akarod eltaszítani magadtól, mert tudod jól milyen. Félsz, hogy összetörné a szívedet.

- Neked elment az eszed.

- Meglehet, de kétlem- azzal fogta magát és kilépett az ajtón. Utána mentem és megkerülve az autót beültem a volán mögé. Az én autóm és ma én vezetek.

- Bocs az előbbiért Kris- szólalt meg Ash 10 perc elteltével, miközben a Pattinson ház felé tartottunk. –Tudom, hogy nem szereted ezt a témát. És…

- Felejtsük el, oké? –a hangom kicsit paprikásabb lett, mint azt szerettem volna.

- De nem akarom, hogy haragudj rám. Légyszíves. Testvérek vagyunk, és nem szeretem, ha feszültség van köztünk.

- Én sem, de ne beszélj hülyeségeket- szóltam hozzá gyengédebben és megszorítottam az ölében nyugvó kezét, majd vissza a kormányra és újra az útra figyeltem.

- Ígérem, ezen túl hanyagolom a témát.

- Azt megköszönném. Elhiszem, hogy tetszik neked, de nem szeretném minden reggelemet azzal kezdeni, hogy téged hallgatlak mennyire helyes, bunkó stb… Ha akarsz tőle valamit, csak nyugodtan… de egyet kérek. Ne nekem áradozz róla…- nem akarom tudni, mit csinálnak ők ketten. Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi.

Majd szétrobbanok így is, mikor szóba hozza… de vajon miért? Még én sem tudom, miért viselkedem vele úgy, ahogy. Jó, az biztos, hogy nem tetszik a viselkedése, de ahogy Nikki mondta ez nem elég indok az utálatra. De akkor miért? Miért vagyok ilyen vele?

- Kris, tovább hajtottál- ébresztett fel a gondolataimból Nikki, mire azonnal a fékbe tapostam.

- Hol jár az eszed Kristen?

- Jól van, na- visszatolattam a házhoz. Robert autója a ház előtt állt és ezen kívül egy másik nagyon ismerős autót pillantottam meg a ház mellett. Rob egyik haverjáé lehet. Szóval még itthon van és rajta kívül a csapat társai is bent vannak a házban. Azt hiszem én a kocsiban várok.

- Gyere, menjünk be- szálltak ki a lányok, de nekem nem akarózott.

- Menjtek… én megvárlak titeket itt.

- Ahogy szeretnéd- aztán elindultak az ajtó felé. Én addig kívülről vettem szemügyre a házat. Egy egyszerű családi ház volt, bár kívülről igazán barátságosnak tűnt.

A bejárati ajtó kinyílt, majd a lányok felém fordultak és kalimpálni kezdtek. Mélyet sóhajtottam és leállítottam a motort, kicsatoltam az övet és lassan kiszálltam a kocsiból. Magamra öltöttem a leg elbűvölőbb mosolyomat és megpróbáltam nem idegrohamot kapni, míg az ajtóhoz értem.

-Jó napot asszonyom- köszöntem az ajtóban álló nőnek, aki nagyjából egy idős lehet Ashley mamájával.

- Neked is Kristen. Kérlek, tegezz nyugodtan. Claire vagyok, Liz anyukája. Gyertek beljebb- tárta ki előttünk az ajtót és mi beléptünk a házba. Mint azt kintről megállapítottam, ez egy igazi családi ház. Nem úgy, mint azok a villák, amiket a szüleim vásároltak és ahol a nyaraimat tölteni szoktam. Ez a ház melegséget árasztott és egyből látszott rajta, hogy egy nagy boldog család lakik benne. Hirtelen minden haragom és izgalmam elmúlt, amit az ébredésem óta éreztem és helyét átvette a szomorúság. Vajon nekünk is ilyen házunk lenne, ha a szüleim még élnének? Vagy ugyan olyan üres lenne mint a legtöbb gazdag ház?

Persze a Greene ház is otthonos volt, főleg, hogy ott nőttem fel, az lett az otthonom, de bármennyire is akartam, nem találtam benne azt a békét, mint ebben a házban.

- Lányok- szaladt le a lépcsőn Lizzy.

- Kértek inni valamit? Reggeliztetek már? –kérdezte Claire, miközben a nappaliba terelt minket, ahol Kellan és Cameron és Jackson már ott ültek a kanapén. Muris volt a három nagydarab srácot egy kis kanapén szorongani.
Kicsit jobban körbenéztem a helységben. A kanapék narancssárga színben pompázott, ahogy a sötétítő függönyök is. Csodálatosan összeillett a sötétítő a hófehér függyönyökkel. A kis asztalka középen sötétbarna volt, ahogy a többi bútor is. A falak világos krém színűek voltak, a mennyezet pedig fehér. A lámpák pedig megintcsak nagyon tetszettek. Olyanok voltak, akár a futónövények. Kacskaringós. Rendesen hasonlított egy virághoz. Nagyon tetszett. És hogy még szebb és otthonosabb legyen, az ablakok előtt virágok voltak. Claire-nak nagyon jó ízlése van. Mert ezt nem rendezhette be más, csakis ő maga. 

- Sziasztok- köszöntek a srácok és mivel így illik, mi is visszaköszöntünk.

- Sziasztok. Köszönjük Claire, de már reggeliztünk- válaszoltam.

- Igen. De egy pohár vizet elfogadok- húzta az időt Nikki.

- Máris hozom- indult el gondolom a konyha felé, de előtte még elkiáltotta magát. –Rob, igyekezz már. A barátaid várnak.

- Megyek már- jött a bársonyos hang és én jobbnak láttam kilépni a nappali közepéről. Az ablak felé sétáltam és a kinti tájat tüntettem ki figyelmemmel.

- Mi a baj Kris? –lépett mellém Ash.

- Nincsen semmi- hangom a mondat végére elcsuklott. Igen, gyakran előfordul, hogy az érzéseim átveszik az irányítást a testem felett és ilyenkor nem tudok parancsolni magamnak.

- Jézusom, te mindjárt sírsz- kapta kezét a szája elé és úgy fordult, hogy háttal álljak a többieknek, de vele szemben legyek. –Mi történt? Ugye nem a reggeli miatt van?

- Nem. Mindjárt helyre jövök- mély levegőt vettem és sokat pislogtam, hogy eltüntessem a szememből a könnyeket, mielőtt kicsordulnának. –Csak… csak ez a ház…

- Igen. Ez csodálatos… -Ash teljesen félreértett. Azt hitte a ház szépsége miatt kezdek sírni, de nem így van. Ilyen miatt képtelen lennék sírni. Engem az hatott meg, hogy mennyi szeretet és törődés árad a falak közül. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Claire, akinek idegen vagyunk, mégis megosztaná velünk, amije van. És hogy nem zavarja, hogy ennyien vagyunk ebben a kicsi… a miénkhez képest kicsi nappaliban.

- Igen- mosolyogtam rá. Most már jobban éreztem magam. Kezdtem visszanyerni az önuralmam a testem felett.

- De te nem a ház miatt hatódtál meg… -pedig azt hittem nem vette észre. De mégiscsak ő az egyik legjobb barátnőm. Bolondság volt tőlem azt hinni, hogy félreértett, mikor úgy ismer, mint a saját tenyerét.

- Nem- ráztam meg a fejem.

- Akkor?

- Köszönöm szépen Claire- hallottam meg Nikki hangját.

- Majd máskor elmondom- reméltem addigra elfelejti és nem kell magyarázkodnom a viselkedésem miatt.

- Ugyan, nincs mit- Claire csatlakozott hozzánk és végszóra Rob is megjelent.

- Sziasztok- pillantott ránk, majd a haverjaihoz lépett. –Bocs csak kerestem valamit.

- Ugyan. Rá se ránts- legyintett Kellan.

- Lizzy, készen vagy? Mehetünk? –most hálás voltam Ash-nek, hogy nem ellenem dolgozik.

- Persze.

- Nem velünk jösz Liz? –kérdezte Jackson kissé bánatosan. Szóval neki tetszik Liz.

- Nem. Ma a lányokkal megyek- vigyorodott el.  

- Na, akkor mehetnénk is- terelte a többieket Ash.

- Gyertek máskor is. Szívesen látunk titeket- szólt még utánunk, majd becsukódott mögöttünk az ajtó. Ash felnyitotta a csomagtartót Lizzy-nek, aki bepakolta a cuccait, majd beszálltak a kocsiba és már indítottam is. Komolyan nem értem magam. Mindenem megvan és én mégis többre vágyom. Utálom magam azért, amilyen vagyok. Miért nem tudok normális lenni.

- Kris, baj van?

- Nem. Semmi.

- Látom rajtad- hajolt előre Nikki, de megráztam a fejem és a visszapillantóból rámosolyogtam.

- Jól vagyok… Csak elgondolkoztam. Ennyi- Ash furcsán nézett rám, de legalább egyikük sem firtatta a dolgot. Amiért most külön hálás voltam nekik.

A suli parkolójában beálltam a szokásos helyünkre és újra magamra kaptam a minden rendben álarcomat, hogy senki ne vegyen észre semmit. Még csak az hiányozna. A végén gyengének hinnének. És itt, ebben az épületben senki nem fogja azt az oldalamat látni soha. Nem adom meg senkinek azt az örömöt, hogy lássa a fájdalmam.

-Ash…

- Már beszéltem a sofőrrel reggel. Értem jön és hazavisszük a lányokat is. Te pedig be tudsz menni apához az irodába.

- Imádom, amikor tudod, mit akarok.

- Én már csak ilyen vagyok- vigyorgott.

- De Lizzyt majd én hazaviszem, ne kelljen Pedro-nak kerülnie. Nikkiék háza pont útba esik nektek, én pedig az irodába menet hazadobom Liz-t. Oké?

- Ahogy gondolod- vont vállat.

- Nem szükséges. Hazamehetek a srácokkal is- vetette fel Liz, mire csúnyán néztem rá.

- Velünk jöttél, mi is fogunk hazavinni. Még sok mindent nem tudsz róluk, de idővel majd megérted és megszokod- veregette meg a vállát Nikki. –Hidd el, nincs értelme vitatkozni. Ha eldöntötték, az úgy is lesz. Én már megtanultam ennyi év alatt.
- Rendben- adta meg magát és végre elindulhattunk befelé az épületbe. Kivételesen ma nem ácsorogtak a parkolóban a cicababák. Talán Meredith alkotott valamit. Ki tudja. De őszintén nem is érdekelt. Sokkal inkább lefoglaltak a gondolataim és az érzéseim. Meg akartam érteni miért éreztem úgy magam a Pattinson házban, ahogy. Át kellett gondolnom azt, amit Nikki indulás előtt mondott és szembe kellett néznem az érzéseimmel. Csak így nyugodhatok meg, csak így űzhetem el a szívemből és a fejemből a nyugtalanságot. 

Pattinson ház

Nappali

Múltból a jelenbe...-2.fejezet

(Kristen szemszöge)

-Elég ebből-az asztalra csaptam és felpattantam a helyemről. Mérges voltam. Egy ideig még elhallgattam, ahogy szórakoznak vele, de most már nekem is sok volt. Még ők sem bánhatnak így senkivel. Főleg nem egy ilyen lánnyal, aki nem ártott nekik.

- Ugyan, miért? Még csak most kezdtük- pillantott rám Meredith, majd visszafordult a lány felé, de elkaptam a karját és felrántottam a székről.

- Azt mondtam elég-csattantam fel mérgesen újra. Kiáltásomra az ebédlőben ülők mind rám kapták a tekintetüket. Még a foci csapat is, akik eddig fennhangon röhögtek. Ekkor már mindenki minket nézett, de nem érdekelt. –Mégis miért nem tudtok leszállni a csajról? Mit ártott nektek?

- Nem ártott, de egy drogos ribanc és megérdemli, azért.

- Azt mondtam fogd be a pofádat-nem érdekelt mennyien hallják a kiborulásomat. Csakis az, hogy megvédjem azt a szerencsétlen lányt. Hiszen bármi is történt a múltban, már nem tehet ellene semmit. Megtörtént és nem tud rajta változtatni. De próbálja helyre hozni, és ha Meredith így bánik vele, akkor sajnos nem fog neki sikerülni. De teszek én ellene. –Mégis ki vagy te, hogy ilyeneket mondj? Mi jogosít fel arra, hogy ítélkezz felette? Ne, inkább ne is válaszolj. Komolyan, én szégyellem magam helyetted. Mondd, mikor láttad, hogy én bárkit is megaláztam a múltja miatt? Válaszolj- üvöltöttem.

- Soha.

- Na látod? Nem vagy te itt senki. Gyorsan elintézhetem, hogy eltűnj innen. Te is tudod, hogy nem ajánlatos rosszban lenni velem. És ha továbbra is a közelemben akarsz maradni, befogod a szádat és csak akkor szólsz, ha kérdezlek, és ha értelmeset tudsz mondani. Mostantól tetszik vagy sem, de Elizabeth velünk fog lógni. És úgy merje bántani bárki is, hogy velem gyűlik meg a baja. Akinek bármilyen kifogása van a döntésem ellen, az leléphet. Nem kötelező velem barátkozni. Egyelőre még én döntöm el, ki az, aki megérdemli, hogy a barátom legyen és nem te. Most pedig- fordultam Liz felé és felhúztam a székből. –Gyere velem, ne itt sírj –karoltam át remegő testét melyet rázott a sírás. És az ajtó felé indultam, de mivel mindenki minket nézett, muszáj volt megszólalnom. Nem bírtam kihagyni.

-Nektek nincs jobb dolgotok? Foglalkozzatok magatokkal, ahogy mindig- morogtam fel, aztán kivezettem az ebédlőből egyenesen az udvaron lévő kis padig, ahova mindig egyedül szoktam jönni.

- Kössz, hogy megvédtél. De nem kell összeveszned a barátaiddal miattam-szipogta, amint leült.-Igazuk van.

- Ezek nem barátok. Csak… puli kutyák. És nincs igazuk. Egyedül Ash és Nikki véleménye számít. És mint láthatod-mutattam a háta mögé, ahol a két barátnőm közeledett, kicsit morcosan. Tudom, hogy kiállnak mellettem, de mindig megmondják az igazat. És félek, hogy most majd jól letolnak érte, de nem számít. Ez a lány akkor sem érdemel akkora megaláztatást. Meredith ezért még nagyon csúnyán megfizet –ők ott jönnek.

- Hú Kris, nem tudtam, hogy ennyire harcias vagy-dicsért meg Nikki, mikor odaértek hozzánk, aztán átölelt-látnod kellett volna a srácok arcát. Mindegyiküknek csorgott a nyála miután kijöttetek. A foci csapat volt a legnagyobb. Robbal az élen. Basszus, az álla a padlót súrolta. Egész biztos nem ismerte ezt az oldalad.

- Jól megmondtad neki-értett vele egyet Ash is és végre ő is elmosolyodott.

- Szóval nem haragszotok? –kérdeztem még kicsit félénken. Tudom, szerintem helyes volt, amit tettem, de ők a barátaim és fontos mit gondolnak rólam. Legyen az jó vagy rossz.

- Dehogy. Épp itt volt az ideje, hogy valaki helyre rakja a csajt. A te helyedre pályázik, de ezek után majd meghúzza magát, mint a jól nevelt kis kutyus. amúgy ha nem osztod ki most, hamarosan én tettem volna. azt hiszi, hogy nem vesszük észre, hogy át akarja venni a helyed. De nem megy neki. Ő ahhoz kevés. Túl sokan vagyunk melletted ahhoz, hogy őt bárki is támogassa. Ahhoz senki nem elég bátor, hogy kiálljon ellened. Most meg aztán végképp. Komolyan, te vagy a suli királynője. Amúgy a nevem Ashley Greene- nyújtott kezet Elizabeth felé.

- Én Nikki Reed vagyok.

- Én pedig Elizabeth Pattinson, de csak Lizzy vagy Liz.

- Várj, Pattinson… mint Robert Pattinson?

- Igen. Ő a testvérem- egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nekem is pont Rob testvérét kellett kifognom.

- Nos Kris, Rob húgát pátyolgatod. Nem ráz tőle a hideg? –bökött oldalba Nikki. Igaz, nem bírom Robot, de a tesója rendes. Legalábbis annak tűnik. Nem szabad, hogy ez az apró tény, miszerint Rob testvére, befolyással legyen rám.

- Nem tudtam, hogy testvérek vagytok.

- Mi a bajotok a bátyámmal?

- Semmi. Csupán túl nagyképű és nem tudja felfogni, ha nem kaphat meg mindenkit- rántottam meg a vállam.

- Bepróbálkozott? – kérdezte elhúzva a száját.

- Mióta először visszautasítottam egyfolytában próbálkozik- fintorogtam.

- Te lennél Kristen Stewart?

- Igen.

- A bátyám másról sem beszél csak rólad.

- Megérdemli. Nem fogok az ágyába bújni bármennyire is menő vagy legalábbis annak gondolja magát. És ezt ő is tudja. Megeszi a penész, hogy még nem tudott megfektetni. De ez az ő baja- újabb vállrántás volt a jutalma, ami Ash és Nikki jót nevettek. Hát igen. Ők tudják hányszor és milyen módon próbálkozott Rob.

- Ez a mi Kristen-ünk. Nem is ő lenne, ha Robert-et nem küldi el a pokolba.  

- Miért segítesz nekem? Hiszen ezzel csak lerontod a hírnevedet- váltott hirtelen Liz.

- Nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek Rob beállított. Nem vagyok elkényeztetett picsa, akit senki más nem érdekel csak saját maga. És az ebédlőben úgy tűnt segítségre szorulsz. Meredith túl messzire ment.

- És ha ezért nem fog többet barátkozni veled? – felnevettem.

- Őszintén? Nem érdekel. Már nem az oviban vagyunk. Amúgy meg nem elég merész hozzá, hogy leváljon tőlünk. Azok, akiket itt látsz, egyedül ők a fontosak nekem. Senki más. Nekem nincsenek szüleim, mint a többi diáknak, nincsen rengeteg barátom, csak ők ketten. Elveszítettem a szüleimet és velük együtt a régi énemet is. Olyan voltam, mint Meredith és erre nem vagyok büszke.

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.

- Teljesen mindegy mikor mondom, egyszer úgyis megtudod. És inkább tőlem, mint mástól. Nos, ott tartottam, hogy hasonlítottam Meredith-re, de nem aláztam meg senkit úgy, ahogy ő. Mindent megkaptam amit akartam, aztán mindennek vége szakadt, mikor ők meghaltak. Még csak 12 éves voltam tele rengeteg pénzzel, hatalmas örökséggel, de egyedül voltam. Nem voltak rokonaim, nem volt senkim. Egyedül Ashley és a családja. Nekik köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki. Ugyanis a szüleink jóban voltak. Üzlettársak voltak, és barátok. Miután a szüleim meghaltak, magukhoz vettek.

- Úgy nőttünk fel, mint a testvérek- ölelt át Ashley.

- Pontosan. Miután pedig betöltöttem a 18-at megkaptam az örökségem. Azóta a cégeket én irányítom, de míg tanulok addig Ash papáját bíztam meg ezzel. Nem vagyok még rá készen, hogy egyedül vezessem a hatalmas cégeket és üzleteket. De visszatérve az előbbiekhez nem, nem érdekel, ki mit mond és az sem, hogy Rob a bátyád. Sajnos a családját nem választhatja meg az ember, de a barátait igen. Ash és Nikki azok, akikben megbízhatok. A többiek csak azért vannak, mert azt remélik, hogy ha velünk lógnak, akkor „menőbbek” lesznek. Sajnos ebben az iskolában a pénz az nagy úr. És ez alapján választják a menőket és a lúzereket. Lehetsz gazdag, ha a többi diák szülei gazdagabbak. Ez ilyen. Nálunk így működik. Vagy pénzesek a szülők vagy kivívod mások tiszteletét. Így került az élre a bátyád. Nem hagyta magát. Engem azért követnek, mert nincs aki megszabja, mire költsem a pénzem, mert félnek, hogy tennék ellenük valamit. Nem ismernek, rossznak gondolnak, de így legalább nem zargat senki. És ezáltal megvédhetlek téged és a barátaimat is.

-Ha hatalmad van, az szuper. Mikor mindenki minket néz, akárhová megyünk. Elképesztő. Neked is ki kell próbálnod. Tetszeni fog. Minden pasit megkaphatsz, követni fognak bárhová megyünk, és ami a legjobb, mindenki irigykedik ránk, és amit mondunk, az úgy van.

- Igen. Olykor Ashley átváltozik és őrültségeket beszél, de mi attól szeretjük- simogatta meg a fejét Nikki, mire drága testvérkém mérgesen ellökte a kezét.

- Szóval nem zavar titeket, hogy drog függő voltam? – kérdezte kicsit bátrabban Lizzy.

- Na, akkor most tisztázzuk a helyzetet. Minket nem érdekel milyen a múltad. Az számít, hogy most milyen vagy-mosolyogtam rá. –Mindenkinek van sötét múltja, és amíg nem fogadod el, addig nem élhetsz a jelenben.

- Ezt pont te mondod Kris, vicces.

- Pont azért mondom, mert én képtelen vagyok rá. És nem akarom, hogy ő is ebbe a hibába essen.

- Így igaz. Nekem is van némi alkohol problémám, de a lányok nem szólnak érte. Na azt tisztázzuk, hogy nem vagyok alkoholista, de a bulik alkalmával kissé elszalad velem a ló. De most nem rólam van szó, hanem rólad. Szeretnénk megismerni, ha benne vagy- váltott komolyra Nik.

- De….

- Csak akkor, ha te is szeretnéd. Mi szívesen látunk magunk között- néztem rá komolyan. –Megvédünk, és ha velünk vagy, nem fog ártani neked senki. De ha úgy döntesz, nem kérsz belőlünk, akkor sincs baj, mert akkor is ügyelünk majd rád. A döntés a te kezedben van.

- És ez azt jelenti, hogy nekem is úgy kell viselkednem, mint azoknak az üresfejű libáknak odabent? – ijedt tekintete rám villant, de láttam benne a huncutságot.

- Nem-nevettem fel- mi nem akarunk átformálni. A lényeg, hogy magad add. Érdekesebb vagy, mint azok. De nem kötelező. Csak szeretnénk, ha jó társaságban lennél.

- Ez esetben próbáljuk meg.

- Oké. Viszont a bátyád tabu téma. Nem éppen a kedvencünk. de a kedvedért nem szidjuk majd előtted- grimaszolt Ashley.

-Oké- és végre ő is felnevetett. Nem tudom mi késztetett arra, hogy magam mellé állítsam őt. Fogalmam sincs. Egyszerűen az ebédlőben történtek után nem akartam, hogy egyedül maradjon. Meredith nem fogja ennyiben hagyni, az biztos. Már előre látom, hogy rengeteg vitánk lesz még ebből, de nem baj. Lizzy szenvedett már eleget és mi a lányokkal adunk neki egy esélyt, hogy bebizonyítsa megváltozott. Meglátjuk él-e vele.

Miután Lizzy megnyugodott, visszamentünk az ebédlőbe, ahol mintha mi sem történ volna, leültünk a helyünkre. Annyi különbséggel, hogy Liz most közém és Ashley közé ült. Meredith egy szót sem szólt egész ebéd alatt, pedig ment a traccsparti. Amibe beszállt Liz, Ash és néha Nikki is. Viszont Meredith végig engem nézett és én is őt.

-Gyere velem- álltam fel az asztaltól ebéd után és ő követett. Persze mindenki csendben figyelte, ahogy távozunk, de nem érdekelt.

- Mit akarsz- kérdezte, mikor megálltunk a folyosón.

- Nem szeretném, ha bántanád. Elég volt az ebédlőben történtek. Nem kell még több probléma.

- Nem kell még több? Szerinted ennyivel el lehet intézni? Tulajdonképpen mindenki előtt megaláztál. És tűrjek, igaz? Mert te vagy a nagyságos Kristen Stewart.

- Nem. Meredith, elég ebből. Te kezdted én pedig megvédtem. Nem szeretem, ha ok nélkül bántasz bárkit is. Problémái voltak, de ha jól emlékszem neked is voltak hasonló gondjaid, igaz? Sőt, a szüleid is bajban vannak mostanság. Néhány hónapja kértél tőlem valamit úgy, hogy a többiek ne tudjanak róla, igaz?- céloztam ezzel a szüleire, akik tönkrementek és ő azt kérte tőlem, hogy fektessek be pénzt a vállalkozásukba, hogy megmenthessék azt és hogy a többi diák ne tudjon róla, hogy szegények lettek. –Én segítettem neked. Így volt?

- Így.

- Akkor most én kérek tőled valamit. Hagyd békén Lizzyt, különben mindenki tudomást szerez a helyzetedről, és ha tovább szórakozol vele, akkor a szüleid cégét is könnyen felszámolhatom. Jól vigyázz, mit teszel ellenem vagy a barátaim ellen. Mert megütheted a bokád. Méghozzá nagyon.

- Nem kell fenyegetőznöd. Te vagy az iskola királynője, úgyis mindenki azt teszi, amit akarsz.

- Ne beszélj így. Én csak annyit akarok, hogy hagyd Lizzyt. Ha ezt megteszed, minden rendben lesz köztünk. Ennyire egyszerű a dolog.

- Rendben őfelsége- azzal fogta magát és elment.

- Úgy látszik gond támadt a királyi udvarban- a hang a hátam mögül jött, de túlságosan közelről. Olyan közelről, hogy a lehelete a nyakamat súrolta. Amilyen gyorsan csak tudtam, elléptem tőle és szembefordultam vele.   

- Mit akarsz megint? Miért követsz és miért hallgatóztál?

- Nem hallgatóztam és ne aggódj, most nem rólunk van szó.

- Mert nincs olyan, hogy mi. De miről akarsz beszélni?

- Szeretném megköszönni, amit a testvéremért tettél az ebédlőben. Hallottuk mit tettek vele és azt is, hogy kiálltál érte. Köszönöm.

- Nincs mit. De nem miattad tettem. Félre ne értsd. Egyszerűen csak nem szeretem, ha a közelemben akarja valaki fitogtatni az erejét. A suli az enyém a lányok közül. Senki nem bánthatja büntetlenül a barátnőimet.

- Akkor ő a barátnőd?

- Igen. Talán valami baj van ezzel?

- Csak ne legyen olyan cicababa, mint a többi követőd. Nem szeretném, ha ki-be ugrana a férfiak ágyából- vágta hozzám.

- Miért? Szerinted én ezt csinálom? Fűvel-fával lefekszem?  Komolyan ezt gondolod rólam? –egy csöppet elképesztett ez a pofátlan viselkedése.

- Hát azt nem tudhatom. Csak abban lehetek biztos, hogy az enyémben még nem fordultál meg. De ez ellen gyorsan tehetünk- rántott magához.

- Fordulj fel bunkó. Most pedig megyek- löktem el magamtól.

- Kris-fordított maga felé, de a hirtelen irányváltoztatástól a mellkasának ütköztem. –Ezek után sokat leszünk együtt. Egy társaságban. Remélem, tudod. A húgom miatt.

- Csak szeretnéd. Én a tesóddal barátkozom, nem veled –morogtam, majd faképnél hagytam. -Hülye öntelt hólyag- puffogtam és visszamentem az osztályba, ahol minden a legnagyobb rendben volt. Legalábbis úgy tűnt. De nem volt minden így. 

Sziasztok!

Nos kicsit későn, de végre ide is megérkezett a friss. Remélem ez is tetszeni fog. Azt pedig megígérem, hogy minden héten hozok új részt. Legalábbis terveim szerint. Ha bármi közbejön, szólni fogok.

További jó pihenést kívánok nektek a nyár hátralévő részére. 

Puszi: Rosalice

Múltból a jelenbe...-1.fejezet

„Jöjjön, aminek jönnie kell.”

(Kristen szemszöge)

Végre elérkezett az a pillanat, amit a legjobban vártam egész életemben. Az utolsó iskolai évem első napja. Hamarosan vége az iskolának és végre elhúzhatok innen. Erről a helyről, amit egyáltalán nem szeretek. Pedig nem így kellene lennie. Hiszen ha úgy vesszük, én vagyok a suli királynője. Mindenki azt lesi mit csinálok, mit veszek fel, hogyan viselkedem. Boldognak kellene lennem, hogy ennyit számít az embereknek a véleményem.  Boldog is lennék, ha akartam volna, de nem így volt.  De hát a Stewart névvel ez jár. Így nem tehetek mást, mint elfogadom. Pedig nem olyan jó, mint azt bárki képzeli. Eleinte élveztem, még szerettem is, de most? Mostanában már idegesít. Mindent tőlem várnak. Bármit teszek vagy mondok, az nem marad titok. Pedig ez az én életem és el kell fogadnom. Már hozzászoktam. Ezt az évet már fél lábbal is kibírom.

-Kriiisteeeen- robban be a szobámba Ashley, a legjobb barátnőm, aki mára már olyan számomra, mint egy testvér. Az ő szülei fogadtak örökbe, miután az enyémek meghaltak. Joe apám helyett apám, Michelle pedig az anyám volt. Hiába szeretem őket nagyon és hiába vagyok nagyon hálás nekik, sosem léphetnek a szüleim helyébe.

- Mi van már?- húztam magamra a takarót, de ő csak nem hagyott.

- Gyerünk, kelj már fel. Ma van az évnyitó. Nem késhetünk el. Gyerünk. Már csak rád várunk a reggelivel. Két percet kapsz, hogy kikászálódj az ágyból. Utána szeretném, ha letusolnál és felvennéd a kikészített ruhákat.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha barbi babának nézel. Egyedül is tudom, mit kell felvennem. -Kicsit bunkónak tűntem, de hát ez van. Tudja jól, hogy ha felébreszt, azzal csak magának árt.

- Kérlek, siess. Csak most az egyszer vedd fel, amit kikészítettem. Korán felkeltem, hogy összeszedjem a ruhád. Kééérlek- nézett rám boci szemekkel én pedig felültem az ágyban.

- Rendben- eresztettem meg egy gyenge mosolyt. Akkor hagyj magamra. Sietek.

- A táskád odatettem az asztal mellé. Csak a cuccaidat kell belepakolni.

- Jól van te energia bomba- elnevettem magam. –Hagyj magamra és fél órán belül odalent leszek.

- Siess- azzal fogta magát és kiszaladt a szobából. Én pedig ott maradtam egyedül. Imádom Ashley-t, hiszen a legjobb barátnőm, de mikor ilyeneket csinál, meg tudnám fojtani.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból é a fürdő felé vettem az irányt. Megszabadultam a ruháimtól és beálltam a tus alá, magamra engedtem a langyos vizet és csak álltam ott. Szemeimet becsuktam, aztán hirtelen, mint akit fejbe vágtak. Hiszen ha ma be kell mennem az iskolába, az azt jelenti, hogy találkoznom kell Mr.  Én mindenkit megkapok, akit csak akarok Pattinsonnal. Az az öntelt feje… legszívesebben letörölném azt a pimasz mosolyt a képéről, de meg kell hagyni, jól áll neki.

-Na jó Kristen elég- szóltam magamra, mielőtt olvadni kezdenék. Ki nem állom azt az öntelt majmot, de nem rossz pasi. El kell ismernem, hogy van mire nagyképűnek lenni, de a modora akkor sem tetszik.

Megráztam a fejem, hogy kiverjem a sok sületlen gondolatot belőle, aztán gyorsan lezuhanyoztam és a szobámba érve a ruháimat kezdtem tanulmányozni. Szóval Ash végigkutatta a szekrényemet. Egy fekete miniszoknya volt a fotelben, rajta egy fekete mellénnyel, a karján egy fehér ing lógott és egy fehét magassarkú szandál is volt a fotel előtt. Tetszett a ruha összeállítás és bevallom az is, hogy nem kellett kínlódnom azzal mit vegyek fel.

Így hát felöltöztem, bedugtam a hajszárítót és a hajvasalót. Megszárítottam a hajam és miután kész lettem, kivasaltam. Tettem fel egy kis szem festéket és szájfényt, aztán megnéztem magam a tükörben. Tetszett. Még beledobtam a cuccaimat a táskába és lefelé vettem az irányt.

-Jó reggelt!- köszöntem mosolyogva.

- Ez több volt, mint fél óra- dünnyögte Ash, de mikor meglátott, azonnal mosolyogni kezdett. –De már el is felejtettem.

- Akkor rendben- adtam egy-egy puszit Joe-nak és Michelle-nak.

- Maria, hozhatják a reggelit- hallottam meg Michelle hangját. Ekkor megjelent az ajtóban az én drága, egyetlen dadusom Maria. Mosolyogva közeledett felém és miután letette a reggelim, adott egy puszit a homlokomra. Ő az egyik olyan személy az életemben, aki velem maradt a baleset után is. Az egyik olyan személy, akiben teljesen megbízom. Aki mindent tud rólam. Nem sok emberben bízom 100%-an, de ő azon kevesek egyike, aki rászolgált erre.

- Köszönöm dadus- mosolyogtam rá és elkezdtem enni. Mindig olyan kedves és aranyos volt. Nem tudom, mi lenne velem, ha ő nem állna mellettem. A szüleim után ő volt az a személy, aki mindig mellettem állt és szeretett. Akkor is, mikor elviselhetetlen kis fruska voltam, aki senki másra nem gondolt, csak saját magára.

- Nincs mit édesem.

- Siess Kris, mert elkésünk- sürgetett Ash.

- Rendben- megráztam a fejem. Ashley olyan elviselhetetlen sokszor, de amúgy imádnivaló. Szeretem őt, de kiakasztó. Sajnos mivel ma évnyitó van, így mind a ketten sofőrrel megyünk. Régi szokás, ezt csináljuk már régóta. Ha együtt kezdünk, együtt végzünk, akkor együtt megyünk haza is. Pedig milyen jó lenne most a saját autómmal menni…

Reggeli után elköszöntünk mindenkitől és az autóba ülve vártuk, hogy megérkezzünk a suliba. Ami nem volt messze, csak félórányira autóval.

- Mérges vagy valamiért Kris?

- Felébresztettél. Mégis mit vártál?

- Mikor Maria megjelent még mosolyogtál is. Azt hittem megbocsátottál.

- Sajnálom, csak feszült vagyok. Eddig olyan jó volt minden. Egyszer sem kellett látnom Pattinson képét és most…

- Értem. Szóval miatta vagy ilyen.

- Igen. Már előre félek, mit talál ki az utolsó évre.

- Igazán megadhatnád neki, amit akar, és utána nem zargatna- vonta meg a vállát és elfordította a fejét.

- Ezt meg se hallottam- csaptam a kezére mérgesen. –Nem fogom úgy végezni, mint a többi játszótársa. Engem nem fog azért hívogatni, mert éppen nincs aki elszórakoztassa.

- Pedig akkor megszabadulnál tőle.

- Az nem olyan biztos. Ki nem állom. Még részegen sem feküdnék le vele soha.

- Pedig jó pasi.

- Az lehet, de ocsmányan viselkedik a nőkkel és ez elég kiábrándító a számomra.

- Jól van, te tudod. Amúgy hallottam, hogy egy új lány csatlakozik ma hozzánk. Elvileg elvonón volt a csaj és előtte ügyvédnek tanult. Most pedig, hogy újra tiszta, be szeretné fejezni.

- Tényleg? És ki ő?

- Valami Elizabeth. Legalábbis azt hiszem. De majd Meredith többet tud róla mondani. Tudod, hogy mindenről tud.

- Ja.

Ezután nem igen beszélgettünk. És néhány percen belül meg is érkeztünk, ahol természetesen szokás szerint már mindenki a parkolóban állt. Ahogy az autó befordult minden szem ránk szegeződött. Ahogy az várható volt, a parkoló egyik oldalán ott álltak a hatalmas terepjárók, előttük pedig a foci csapat, élén a kibírhatatlan kapitánnyal és mellettük pedig a pom-pom lányok. A másik oldalon a minket váró szőke plázacicák, akik népszerűek mert velünk lógnak. A többiek pedig szétszóródva. Rengeteg ismeretlen arcot is felfedeztem. Szóval a gólyák is megérkeztek már.

- Úgy látom Nikki is itt van- szállt ki Ash. Én is mély levegőt vettem és a sofőr már nyitotta is az ajtót.

- Mikorra jöjjek önökért? –Kérdezte Pedro.

- Szerintem két óra körül végzünk. Addigra legyen itt. Ha valami változik, majd telefonálok.

- Rendben kisasszony. Engedelmével- meghajolt, majd visszaült a kocsiba és elhajtott. Megfordultam, hogy a csajokhoz menjek, de valaki nekem jött és majdnem a placcot fejeltem le. Szerencsére az ismeretlen épp időben kapott el.

Hallottam, ahogy a parkolóban mindenki elcsendesedik. Illetve néhány mondat mégiscsak megütötte a fülemet.

-Rob, ne, hagyd.

- Bocsánat- a hang közelről jött. Felpillantottam és megláttam egy nagyon is helyes srácot, de sokkal fiatalabbnak tűnt, mint én.

- Nem probléma, de kérlek engedj el- úgy tett, ahogy kértem. Felállított, de a kezem nem engedte el.

- Mindenki minket néz.

- Gondolom te most érkeztél ebbe a suliba és nem tudod, ki vagyok. Majd kérdezz rá és megtudod miért hallgatott el mindenki. Ebben a pillanatban a hisztis kirohanásomat várják, de nem lesz ilyen. Te most szépen tovább mész én pedig a barátaimhoz és elfelejted, hogy ez megtörtént. Ha jót akarsz magadnak, akkor nem hozod szóba, hogy fellöktél.

- Miért? A srác miatt? –bökött fejével a foci csapat felé, ahol Rob nem éppen kedves arccal méregetett minket. –Ki ő? A barátod?
- Nem, nem az, de hidd el, mindenkinek jobb, ha nem mondasz semmit. Felejtsük el. Mindenki menjen a maga dolgára- indultam volna el a lányok felé, de elkapta a karom.

- A neved azért megtudhatom?

Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor az önjelölt macsó megelégelte a dolgot és közénk vágódott. Elrántott a sráctól, rajta meg lökött egy nagyot. Én pedig a karjai közt végeztem. Kezei a derekamon pihentek és ahol hozzám ért, ezernyi szikra pattant ki köztünk.

- Nem tartozik rád. Húzz el öcsi, amíg szépen mondom- ekkor tűnt fel, hogy az egész foci csapat mögöttünk áll. Az ismeretlen fiú fülét farkát behúzva elkullogott én pedig megsajnáltam. –Jól vagy? –fordult felém Rob. A hangja és a tekintete is teljesen megváltozott, ahogy hozzám beszélt, de ezzel most nem vesz le a lábamról. Máskor talán hatásos lenne, és szó nélkül elvonulnék, de most nem. Mielőtt megszólalhattam volna, megérkeztek a lányok is.

- Jaj, Kris, jól vagy?

- Az a tökfej teljesen idióta.

- Hogy képzelte, hogy fellök? Pont téged?

- Nem esett bajod? –az utolsó mondatot Nikki felől hallottam. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztak és válaszoltam is volna, ha Rob már nem lenne itt, de nem csak hogy mellettem állt, még mindig rajtam voltak a kezei.

- Elég- csitítottam le őket. Aztán az izom agyak felé fordultam. Jobban mondva csak egy felé. –Most már igazán levehetnéd rólam a kezed.

- Pedig nekem így tökéletesen megfelel.

- Nekem már kevésbé. Szóval, kapsz három másodpercet, különben pofon váglak. Legközelebb pedig nincs szükségem rá, hogy beleavatkozz a dolgaimba. Nagylány vagyok, meg tudom oldani a problémáimat egyedül is. Világos? –kérdeztem dühösen és ellöktem magamtól.

- Hagyd Rob, gyere- szólt neki az egyik haverja.

- Robert, kérlek, hagyd most Kris-t. Nincs jó napja. Nagyon ideges és- kérte őt Ashley.

- Később még beszélünk- nézett mélyen a szemembe, majd elvonultak.

- Mért viselkedtél így vele? –kérdezte Nikki felháborodottan.

- Mit tehettem volna, ha egyfolytában a tulajdonaként kezel?

- Nem kezel úgy, csak te érzed így.

- Nem vitatkozom tovább. Így érzek és kész. Ez van- azzal lezártnak tekintettem a témát és elindultam az iskola felé. Persze az agyatlanok csapata követett és Nikki meg Ashley is, bár ők nem értettek egyet velem. Ilyenkor bosszantóak, de ők az egyetlenek, akik igazi barátaim. Nem azt teszik, amit mondok, nem úgy viselkednek, ahogy azt elvárnám. Van saját véleményük és nem félnek ellenkezni velem. A többiek viszont igazi talpnyalók.

Az iskola épületébe érve megnéztük a táblát, melyik terembe kell mennünk. Persze, ahogy az várható volt, az iskola ebédlőjébe mentünk, ami két részből állt. Az alsó szintre székeket helyeztek, míg a felsőkre ültették a befolyásosabb diákokat beleértve engem Ash-t és Nikkit és a tanárokat. Végül az igazgató belekezdett a szokásos évnyitói beszédébe. Ami végtelen hosszú volt és majdnem elaludtam rajta. De szerencsére egy órán belül végeztünk, aztán megkerestük az osztányfőnököt és bevonultunk a termünkbe.

-Nos, köszöntök újra mindenkit. Mint azt már megszokhattátok, én nem fogok nektek újra elmondani mindent, tisztában vagytok a szabályokkal. Végzősök vagytok, már felesleges lenne. Ezért inkább a legfontosabbakat elmondom, aztán mindenki mehet a dolgára.

Mr. Burnett volt a kedvenc tanárom. Sosem húzta feleslegese az időt, mindent meg lehetett vele beszélni.

- Az első és legfontosabb bejelenteni valóm, hogy új osztálytársunk érkezett erre az évre. Egészségügyi okok miatt eddig nem tudta befejezni tanulmányait, de ebben az évben veletek együtt végez majd. A neve Elizabeth és remélem, szeretettel fogadjátok majd. Tudom, nehéz befogadni magatok közé valakit, de nagyon remélem, nem okoz majd problémát.

- Hogyne tanár úr, minden rendben lesz. Bízza csak ránk- állt fel műmosollyal az arcán Meredith.

- Köszönöm. További tudnivalók. Az osztály ebben az évben is megy egy hetes kirándulásra, azt majd közösen döntjük el hová. Az iskolai kötelező programokért ebben az évben mi vagyunk a felelősek. És Mrs. Stewart és Mrs. Greene jóvoltából az osztály a karácsonyi szünet alatt összegyűlik és mind Athénban töltjük az ünnepek előtti időszakot. Erről kérem, Mrs. Stewart bővebben tájékoztassa az osztálytársait.

- Köszönöm tanár úr. Szóval, Mi arra gondoltunk Ashley-vel és Nikki-vel, hogy ebben az évben, mivel ez az utolsó közös karácsonyunk, előtte néhány napot együtt tölthetnénk. Kérlek titeket, kéz feltétellel szavazzatok. És az alapján majd döntünk. Hiszen ez az osztály döntése, nem csak a miénk. Szóval. Tegye fel a kezét, aki szeretné ezt az utazást. Hopp, azt hozzá kell tennem, hogy az utazás költségeit teljes mértékben mi álljuk. Nektek csak a saját, külön igényeiteket kell finanszíroznotok.

Mint az várható volt, mindenki felemelte a kezét. Nos, akkor nincs semmi akadálya a kirándulásnak. Ash-el és Nikki-vel, valamint a szüleikkel úgyis ott töltjük az egész ünnepeket. Akkor miért ne jöhetne az osztály is?

- Azt hiszem ez egyértelmű volt- mosolyodott el Ashley.

- Mi Görögországra gondoltunk. Athénra. Az ünnepek előtti utolsó hétvégét töltenénk ott. Természetesen senkit nem kötelezünk rá, nyugodtan lehet nem-et is mondani. Ez csak egy lehetőség.

- A további információkról idejében tájékoztatunk mindenkit- zárta le a magyarázkodást Nikki.

- Ennyi lenne egyelőre tanár úr. Köszönjük- mosolyogtam rá, majd visszaültem a padra. A szék nem a kedvenc helyem, bár az órán kénytelen vagyok azt használni.

- Mrs. Stewart- nézett rám mosolyogva Mr. Burnett.

- Tanár úr, hadd maradjak. Kérem. Ígérem, jó kislány leszek, de túl alacsony az a szék. Innen sokkal jobb.

- Rendben- engedte meg, majd tovább folytatta a fontosabb hírek ismertetését. Egész álló nap ez ment. Szabályok, Órarend, könyvek, természetesen az öltözködésre vonatkozó szabályt kihangsúlyozta az igazgató külön kérésére.

Már azt hittem sosem lesz vége ennek a napnak, mikor kiengedett minket ebédelni. persze utána vissza kell még jönnünk, de legalább egy időre elfelejthetjük ezt az egészet.

-Gyere velünk Elizabeth- mosolygott rá Meredith én pedig felé fordultam. Na, ebből vajon mi sül ki? Az a mosoly nem tetszik nekem. Meredith rám nézett, majd ártatlanul megkérdezte. –Ugye nem baj Kris? Hiszen megígértük.

- Te ígérted, azt csinálsz, amit akarsz-elindultam az ebédlő felé, fel a felső szintre. Persze az elsősök most sem vették figyelembe, hogy az a mi helyünk. Így a cicababák már intézkedtek is. Valóban, mintha a suli királynője lennék. Pedig nem akarok. De ilyenkor tényleg jó. Nem nekem kell elzavarnom másokat a helyünkről, nem engem fognak közvetlenül utálni. Egyébként én meglettem volna egy másik asztalnál is, de első óta az a helyünk, így valamiért én is ragaszkodom hozzá.

- Húzás kiscsibéim. Nem szólt senki, hogy ez a nagyok helye? –ez a duma, azt hittem elröhögöm magam. Kész röhej. Mintha neki mindent szabadna. De mégsem szóltam semmit. Érzem, ezt már nem sokáig bírom.

- Ő Kristen Stewart. A suli „királynője.” senki nem mer belekötni. Mellette a barna hajú csajszi a jobb oldalán Nikki Reed, a fekete hajú pedig a fogadott testvére Ashley Greene.

Na ez érdekes lesz. Szóval az idősebbek most avatják be a piszkos titkokba a kicsiket- elmosolyodtam és tovább hallgatóztam.

- A cicababák körülöttük szinte istenítik őket. Mindenre hajlandóak, amit azok hárman kérnek, de maguktól csak bunkózásra képesek. Kristen tulajdonképpen nem vészes. Rengeteg pénzzel támogatja a sulit. Azt is hallottam, hogy miatta működik még az iskola.

- Mit jelent, hogy Ashley és Kristen fogadott testvérek?

- Kristen szülei meghaltak. Ashley-ék fogadták örökbe. Itt a pénz alapján alakul a rangsor, ezért Kristen a királynő. Teljesen mindegy mennyi pénzed van, vagy kik a szüleid, nála nagyobb nem lehetsz. Tavaly egy végzős ki akarta készíteni és azt hallottam kicsapták és nem vették fel sehova. Elég volt egyetlen szó Kristen-től és a diri úgy kirúgta, hogy a lába sem érte a földet. Persze a csajszi szülei semmit nem mertek tenni, mikor megtudták ki miatt rúgták ki a lányukat.

- Miért, ki ez a lány?

- Ne mondd, hogy nem hallottad még a Stewart nevet- hüledezett a lány, de azért készségesen válaszolt. –Ő John és Jules Stewart egyetlen lánya. És a teljes Stewart vagyon örököse. Akinek sikerül meghódítania a szívét, az nagy vagyon kezelője lesz. Ugyanis Kristen már most egy vagyonos nő. Az ő kezében van minden vállalkozás. 

- Azé a Jonh Stewarté, aki néhány éve egy autóbalesetben meghalt a feleségével együtt?

- Pontosan.

Na, ez volt az a pillanat, mikor elegem lett a hallgatózásból és visszafordultam az asztalunk felé, ahol nagyban ment az alázás, csak azt nem tudom még, hogy kit aláznak porig.

- Komolyan azt hitted, hogy egy drogos ribanc majd könnyen befészkeli magát közénk? Ennyire együgyű még te sem lehetsz- nevetett Meredith. Szóval Elizabeth-et sértegeti. Ahogy megpillantottam szegény lányt, nem tudtam tovább hallgatni Meredith-et. Elizabeth szemei könnyesek voltak, szorosan összezárta karjait a mellkasa előtt és lesütötte fejét, de potyogtak a ruhájára a könnycseppek. Ez már nekem is sok. Ez durva volt. Még Meredith-től is.

- Elég ebből-pattantam fel a helyemről és rácsaptam az asztalra, miközben hangom csendet parancsolt a zajos ebédlőben.

Sziasztok!!

Nos? Kíváncsi vagyok a véleményekre. Kérek mindenkit, hogy ossza meg velem a gondolatait, mert szörnyen izgatott vagyok. Várom a kommenteket. 

Puszi: Rosalice

Múltból a jelenbe...-Prológus

(Kristen szemszöge)

Értem én, hogy az emberek meghalnak. Hogy senki nem élhet örökké. Már nagyon régóta tisztában vagyok ezzel. De az akkor is elfogadhatatlan, hogy ilyen hamar elveszítsen az ember valakit, aki fontos számára. Mint ahogy én a szüleimet. Még gyerek voltam, akinek szüksége volt a szüleire. És az élet kegyetlenül, nem törődve velem, elvette őket. A szívem szakadt meg a halálukkor.

Az egész életemet nélkülük éltem le. Talán ezért nem lett olyan, mint a többi hozzám hasonló gazdag úri kisasszonyok. Pedig mindenem megvan nekem is. Sőt, még több is, mint bárki másnak. Most pedig 19-20 éves fejjel azt kívánom, hogy bár visszahozhatnám őket. Nem érdekelne, hogy mindent elveszíthetek. Egy a probléma. Sok mindenre megoldás, ha az embernek sok pénze és kapcsolata van, de egy rakás pénzzel sem tudja visszahozni a szeretteit a halálból. Sok mindent meg lehet oldani a pénzzel, de szeretetet, boldogságot soha. És ez az én nagy bánatom. Az én egyetlen boldogságom a családom lenne. Bármit megtennék, hogy visszahozzam őket, de az élet ilyen. Mindennek vége szakad egyszer. Az életnek is. És mi nem tehetünk mást, csak csendben elfogadjuk és megpróbáljuk feldolgozni. Beletörődni, mert változtatni nem lehet a múlton. És pont én beszélek a feldolgozásról és a beletörődésről. Pont én, aki rengeteg időt töltök a múltban. Az emlékeim között. Amikor még boldog és gondtalan voltam. Túl nagy árat fizettem az önzőségem miatt. Túlságosan nagyot. És nem tudom elfogadni. Én nem akarok tovább lépni. Nekem megfelel úgy, ahogy van. Még ha csak egy kis időre is, de újra érezhetem a jelenlétüket. Sosem akarom elfelejteni őket. Mert azzal elárulnám őket. Nem engedhetem el az emléküket. Muszáj, hogy mindig velem legyenek, különben semmit nem érek. Ők tartják bennem a lelket, ők, az emlékük segít megvalósítani az álmaimat. Miattuk vagyok az, aki. Miattuk lettem olyan, amilyen vagyok. És csakis azért, mert nem felejtem el őket. Örökké az emlékeimben élnek majd. Örökké, amíg csak élek. 

Kris ruhája

Visszatértem!! Történet ismertetők!!

Sziasztok!

Hosszú ideje már, hogy nem jelentkeztem ezen a blogon. De most újra itt vagyok És megint írni fogok. Remélem örültök a hírnek. De ha nem, az sem baj.
Nos, mint azt a másik blogomon említettem, nem Twilight-os történeteket szeretnék itt írni. Hanem Robsten-est. Kíváncsi vagyok, mennyien szeretnétek ilyet olvasni. Ezért kiteszek egy szavazást, de ha kommentben írjátok, nekem az is jó.
Emellett pedig még egy szavazást indítok. Válaszhattok, hogy melyik történetet szeretnétek elolvasni. Két ismertetőt rakok fel és kérlek titeket szavazzatok.
Pontos időpontot a Frissekre még nem tudok. Az majd idővel kialakul.
Puszi: Rosalice

Most pedig az ismertetők:

Nos, az oldal mostantól Robsten-es történetekkel foglalkozik majd. És ez az egyik történet, amit választhattok.

A szerelem mindenre képes:

Ennek a történetnek a kulcsfigurája Robert Pattinson, aki megérkezésével felborítja a kisváros San Carlos életét. Robert felbukkanása olyan következményekkel jár, amikre ő maga sem számít. Robert egy üzletember, akit az üzlet vitt ebbe a kisvárosba, de nem az tartja majd ott.

Kristen Stewart sugárzó szépségű, jószívű teremtés. Az ember első látásra naiv, védtelen lánynak gondolná, azonban önálló és céltudatos. Nem csoda, hogy a jóképű és sikeres Robert már az első pillanattól kezdve vonzalmat érez a lány iránt.

Azonban ez nem elég a boldogsághoz. Robertnek el kell nyernie a lány szívét, viszont Kristen más valaki menyasszonya. Rob-nak küzdenie kell egy határtalan szerelem ellen azért, hogy Kristen végül az övé legyen. Mi lesz Kristen vőlegényével? Vajon Kristen viszonozza Rob érzéseit? Egyáltalán Robert mit érez az ismeretlen lány iránt?

Ha érdekel a történet, tarts velem. Garantáltan fény derül majd minden kérdésedre.

És itt a másik!

Múltból a jelenbe:

A történet főszereplői szintén Robert és Kristen.

Robert az iskola legnépszerűbb diákja, élsportoló, kitűnő tanuló és nem utolsó sorban a leghelyesebb srác. Szerető családban él, bár vannak fekete bárányok náluk is. Van egy nővére Lizzy, aki drogproblémákkal küzdött, de a történet elején már gyógyulnak tekinthető. Egyszerű családban él, a szülei bár jól keresnek, nem tartoznak a „nevesebbek” közé.  Vele ellentétben Kristen egy igen csak jóhírű családból származik. Az ő élete azonban kicsit sem olyan, mint Roberté. Gazdag, előkelő család tagja, jobban mondva egyetlen tagja. A szülei meghaltak és kislányként árván maradt. Robbal egy iskolába járnak és Kris akárcsak Rob, nagy népszerűségnek örvend a diákok között. Ám ez legfőképp az anyagi helyzetének köszönhető. Ám a múltja beárnyékolja a jelenét. Nem képes elfelejteni a szörnyű tragédiát. De van valaki, aki segíteni tud neki. Azonban ehhez az kell, hogy közel engedje magához. Hogy megnyíljon és bízni tudjon.

Kapcsolatuk nem éppen barátságos. Mind a ketten a legrosszabbakat gondolják a másikról, de egy személy mindent megváltoztat.  

Hogy ki lehet az? És mi lesz a két főszereplőnkkel? Vajon Kristen képes elfogadni a múltat és elengedni, hogy aztán boldog legyen a jelenben?

Tarts velem és megtudod!

Nekem mind a kettő tetszik, a döntés a ti kezetekben van. Azt írom meg, amelyiket szeretnétek. 

Puszi:Rosalice

A blog sorsa

Sziasztok!

Hosszas gondolkozás után sikerült döntenem. Nem lesz újabb történet. Túl sok a tanulnivalóm és még ott van a másik blogom is. Szóval a végső döntésem, hogy nem lesz új történet, helyette a másik blogomon lesz hetente két friss. Ezt a blogot sem zárom be. Nem kizárt, hogy egyszer lesz rajta új történet, de az nem mostanában lesz.
Nagyon köszönöm azoknak, akik végigkövették a történeteimet és azoknak is, akik folyton kommenteltek. Nagyon szépen köszönöm, hogy velem voltatok a történetek alatt. Aki szeretné továbbra is olvasni az írásaimat, a másik blogomon megtalál. Nem hagyom abba az írást, csupán itt szünetelek.
Köszönök nektek mindent. Legyetek jók.
Puszi: Rosalice

17.fejezet

(Edward szemszöge)

A napok folyamatos gyakorlással teltek. De főleg Nessie és Bella gyakoroltak sokat. Nekünk nem sok dolgunk volt, csak annyi, hogy a harci technikákat átismételjük. Bella szerint megeshet, hogy lesznek olyan lények is, akiket nekünk kell elintézni. Nessie folyton a miatt aggódik, hogy Bellának el kell hagynia minket és be kellett vallanom én is rengetegszer gondolok rá. Egyre közelebb van a csata napja és én félek. Több okból is. Az egyik, hogy nem tudom mi fog történni Bellával. Vissza kapja-e egyáltalán az emlékezetét vagy esetleg örökre amnéziás marad. Vagy, hogy a csata után közöttünk maradhat-e vagy el kell hagynia minket örökre. Ezek azok a kérdések, amikre csakis a fentiek tudhatják a választ.

A másik pedig, hogy aggódom, vajon melyik családtagom fog megsérülni a harcban. Vajon kik lesznek azok, akik megsérülnek és kik lesznek, akiket elveszítünk? Ezekre a kérdésekre még talán Alice sem tudja a választ. Senki, amíg meg nem történik. Amíg el nem jön a csata napja és a csata vége. Addig csak reménykedni tudunk, hogy minden rendben menjen.

-Elérkezett az idő. Mennünk kell- suttogta Nessie maga elé meredve.

- Menjünk- húzta fel őt Bella a fotelből és nem engedte el a kezét. Az utóbbi hetekben folyton egymás mellett voltak. Vigyáztak ránk és egymásra is. Még ha Bella nem is tudta milyen kötelék van közte és a lányom között, akkor is érezte. Tudta, hogy valami erősen összeköti. Érezte a lelke mélyén és mindig kedves volt Nessie-hez. A többiekkel is próbálta megtalálni a közös hangot, még ha egyesekkel nem is nagyon sikerült neki. Nekem pedig elég volt, hogy a közelemben tudhattam nap, mint nap. Elég volt, hogy láttam, hallottam a hangját és éreztem a jelenlétét. Még ha nem is érhettem úgy hozzá, ahogy szerettem volna. Annyira szerettem volna kikiabálni a világnak, hogy a feleségem él és újra itt van velünk, de nem tehettem. Nem akartam megkockáztatni, hogy újra elveszítsük. Ezerszer inkább a hallgatás, mint egy újabb gyötrelmes időszak a feleségem nélkül.

- Induljunk- szakított ki a gondolataimból apám hangja, aki Bellára és Nessie-re pillantva az egész család nevében beszélt.

Futva tettük meg az utat addig a pontig, amíg meg nem állított minket egy hatalmas erdőtűz.

-Itt vannak- kiáltotta Bella. –Vigyázzatok egymásra és eszetekbe ne jusson a tűz közelébe menni. Végezzetek mindennel és mindenkivel, akivel csak tudtok.

Utána Nessie-vel kézen fogva besétáltak a tűzbe. Onnantól kezdve nem láttam mást csak vámpírokat, farkasokat, vérfarkasokat és egyéb lényeket, akik a halálunkat akarták. Nekünk pedig küzdenünk kellett. Nem számított milyen lények, aki támadott, azt nekünk is támadnunk kellett. Most a családunk élete volt a tét. Nem saját magunkért harcoltunk, hanem egymás életéért.

(Bella szemszöge)

Nessivel rengeteget gyakoroltunk. Minden létező erejét kitapasztaltunk. Minden lehetséges támadási módot kielemeztünk. És volt értelme. Itt állunk, a hatalmas kipusztult erdő közepén, ahol néhány perccel ezelőtt még hatalmas tűz tombolt. Az erő, melyet kaptam megmentette az életemet és Renesmee életét.

- Jól vagy? –kérdezte miközben átölelt. Eléggé megviselt állapotban volt, de gyanítom én sem néztem ki jobban. Egy ilyen harcra, mint amilyen a mai volt, örökké emlékezni fogok, bárhol is legyek. De nem csak a harcra, hanem erre a remek családra is. Mindenkit megkedveltem és nehéz szívvel hagyom el őket most, hogy vége a harcnak. Győztünk, az ellenfél elbukott és remélhetőleg soha többet nem fognak újra próbálkozni. Meredith örülhet. Mi nyertünk.

- Megvagyok. És te?

- Én is. Nézzük meg a többieket- javasolta és szép lassan, emberi tempóban indultunk el arra, amerről nem olyan régen még idegesen lépkedtünk be a tűzbe. Sokáig gyalogoltunk, míg végül elértük a többieket. Nagy döbbenetemre viszont észre sem vették, hogy ott vagyunk. Mindenki szomorú volt, bánatos és könnyek nélkül zokogtak. Alig lehetett valamit látni.

- Mi történt? –kérdezte Nessie, miközben az apja mögé sétált és próbált a válla fölött kikukucskálni, de nem látott semmit. Edward megfordult és szorosan magához ölelte a lányát, miközben zokogott. Fájt látnom, hogy sír. De mi történhetett?

Kicsit közelebb sétáltam és megláttam egy kupac hamut. Jobban mondva kettőt. A többiek megtörten állták körülöttük és én azonnal felfogtam mi történt. Ketten. Ketten haltak meg közülünk. Gyorsan körbefuttattam a tekintetem a családon és ekkor tűnt fel, hogy Rosalie és Alice nincsenek ott. Tehát ők azok, akiket elvesztettünk. Egy család elvesztett számára két fontos személyt.

- Neeeee. Nem, nem és nem. Ez nem lehet. A nagynénéim… Nem- hallottam meg Nessie hangját és még idejében kaptam el. Kiszabadította magát Edward karjai közül, hogy odamehessen, de én nem engedtem neki. Ezt nem szabad látnia. Erre nincs felkészülve. Erősen tartottam a karjaim között, miközben ő megpróbált kiszabadulni, de nem sikerült neki. Nem engedhettem őt oda. Még csak az hiányzik, hogy ő is rosszul legyen itt nekem. Így is elég nehéz tartanom magam. Már csak az kéne, hogy ő is beadja a kulcsot.

- Meredith- kiáltottam. –Tudom, hogy hallasz engem. Csinálj valamit, de rögtön, hogy beszélni tudjak veled. Hallod? Meredith.

- Kit szólítasz?

- Olyasvalakit, aki minden bizonnyal tud segíteni, de most túlságosan elfoglalt a drága kis angyalaival ahhoz, hogy meghallgasson engem- dühöngtem. –Meredith.

- Együtt… azt mondtad bármire képesek vagyunk… igaz? –kérdezte szipogva Nessie és már nem vergődött a karjaim közt. Elengedtem és ő nyugodtan állt előttem. Vártam, hogy folytassa. Kíváncsi voltam mire akar kilyukadni. –Talán visszahozhatnánk őket.

- Nem. Ehhez még nekünk sincs elég erőnk. Nem tudunk feltámasztani embereket, vámpírokat vagy bármely más lényeket. Ez nem áll hatalmunkban. Képtelenek vagyunk rá. Sajnálom.

- Akkor miért hitetted el velem? –újra sírni kezdett és megint kiborult. –Miért mondtad, hogy mindenre képesek vagyunk?

- Mert így is van. Egyedül azt nem tudjuk megakadályozni, hogy meghaljon az, akinek ez a sorsa. Értsd meg, nem menthetünk meg mindenkit a haláltól. Ehhez még nekünk sincs elég hatalmunk.

- Akkor mégis mihez van?

- Ahhoz, hogy megmentsük az ártatlanokat. Hogy új esélyt adjunk nekik az életre. Ehhez van. Hogy megmentsük a világot a sötétségtől. Ehhez. De nem kelthetsz életre senkit. Előbb utóbb mindenkinek eljön az ideje. Mindenkinek el kell hagyni ezt a világot.

- De vámpírok vagyunk. Mi örökké…

- Ti sem éltek örökké. Hosszabb idő adatott nektek rengeteg szenvedés árán, de a sorsotok nektek is meg van írva. És egyszer eljön az a pont, hogy nem is akarsz tovább élni.

- De nem nekik kellett volna elmenniük.

- Nem nekik, hanem nekem.

- Segíts nekem. Próbáljuk meg- könyörgött Nessie.

- Nem lehet. De…

- De? –kérdezte reménykedve.

- De talán Meredith képes rá. Ahhoz viszont nekünk kell felmennünk. Ő nem fog lejönni és felvinni mind a kettőnket.

- Sikerülhet?

- Egy próbát megér- biztattam. –Add a kezed. Ti pedig menjetek vissza a házba. Ott várjatok minket- adtam ki az utasítást, mire a többiek elvitték Jaspert és Emmettet.

- Hunyd be a szemed és koncentrálj. Koncentrálj rám és a gondolataimra. Ott látni fogsz egy nőt. Próbálj meg minden erőddel rá koncentrálni. Talán sikerülhet. De előre szólok, hogy nem biztos.

- Bármit.

- Akkor add a kezed és csináld, amit az előbb mondtam.

A gondolataimban felidéztem Meredith-et és eltoltam a védőpajzsot. Mit ne mondjak. Piszok nehéz volt. De végül sikerült és Nessie bejutott a gondolataim közé. Onnantól pedig simaügy volt. A leégett erdő helyett újra a fehér szobában voltam, de ezúttal nem csak Meredith volt velem. Hanem Nessie is és… Alice meg Rosalie.

-  Meredith- szólítottam meg. –Ők mit keresnek itt?

- Választhatnak, ahogy te tetted több mint 20 évvel ezelőtt. Nekik is megadatik a lehetőség. Segítettek nekünk, így idekerültek a halál után. Ők is dönthetnek, hogy angyalok lesznek vagy egyszerű lelkek a többi között. Te is választottál. Nem emlékszel? –kérdezte. Képek jelentek meg a fejemben. A Cullen családról, Edwardról, az apámról, Jacoból, a farkasokról és ekkor kaptam vissza azt, amit elvettek tőlem. Az életemet, a személyiségemet.

- Emlékszem. Pontosan tudom, mit választottam akkor. Mert nem volt más lehetőségem csak ez a kettő. De te dönthetsz. Nem muszáj elvenned az életüket. A jó ügyért harcoltak. Amiért engem is leküldtél. Amiért elvetted az emlékeimet. Megbüntettél, mert engedtem a lányomnak. Megbüntettél, mert engedetlen voltam. Ezt elismerem, de már jóvátettem. De nekik nem jött el az idejük. Nem kellene itt lenniük. Még nem. És ezt te is tudod. Meg a többiek. Ráadásul Ő is tudja. Ő, akinek a szava dönt mindenben, és akinek a nevében te közbenjársz itt közöttünk. Hát nem érzed mennyire igazságtalan vagy? –kérdeztem és elé sétáltam. Addig Nessie odament Alice-hez és Rosalie.hoz.

- Igazságtalan? Mégis hogy képzeled, hogy ilyeneket mondasz rólam?

- Mert igaza van- Mary lépett elő a semmiből és megállt mellettem. –Nem ismerek rád Meredith.

- Te maradj ki ebből.

- Nem. Igaza van. Ezek a vámpírok azért vesztették életüket, hogy minket védjenek. Ha ők nincsenek, ezek a falak már nem védenének minket. Áldozatot hoztak és az a legkevesebb, hogy visszaküldöd őket a családjukhoz. Vissza, hogy ne egy ilyen csatában veszítsék el a szeretteiket. Gondolj bele, mennyi mindent köszönhetünk nekik.

- De Mary, tudod, hogy nem rajtam múlik.

- De. Nagyon is rajtad múlik. Pontosan tudod, mit kell tenned. Engedd őket vissza.

- De csak őket. Bella marad.

- Bella? –kérdezték a lányok egyszerre.

- Maradok, ha ők visszamehetnek- határoztam el magam. –Én már hozzászoktam, hogy nem lehetek a családommal. É ők is megszokták a hiányomat. De Alice és Rosalie a Cullen család lelke. Nélkülük az a család sem lenne egész. Maradok, de őket engedd el. Kérlek. Tudom, hogy képes vagy rá. Add vissza az életüket.

- Anya, ne tedd. Kérlek.

- Sajnálom kicsim. Én továbbra is vigyázni fogok rád, ahogy eddig. De ők melletted lesznek. És apukád is. Mindenki. Ők lent én pedig fent. Ezt sose felejtsd el.

- Szeretlek anya- suttogta és átölelt.

- Rendben. Visszamehetnek. Visszaküldöm őket, de csakis akkor, ha megígéred, hogy örökre velünk maradsz Bella. Nem hagyhatsz el minket.

- Eddig is azt tettem, amit elvártatok tőlem. Vagy nem?

- De.

- Akkor kérlek, engedd haza őket- néztem könyörögve rá. Ő bólintott és a három lány már el is tűnt. A lányom és a nénikéi éppen most mentek el. Újra egyedül voltam idefent a családom nélkül. Pontosan, ahogy az elmúlt 20 évben.

(Nessie szemszöge)

Egik pillanatról a másikra újra a házban találtam magam. Újra a családom között, Alice-val és Rosalie-val, de anya nélkül. Ő nem jött velünk. Újra feláldozta magát a családjáért.

-Hol van Adriana? –kérdezte apa és odarohant hozzám.

- Anya feláldozta magát azért, hogy Alice és Rosalie újra élhessen. Feltámasztották őket azzal a feltétellel, hogy anya örökre velük marad. Megint elvesztettük őt apa. Megint- sírtam és tejesen összeomlottam.

- Bella?

- Igen. Mindvégig Bella volt Adriana. Ő újra megmentette a családunkat és mi nem is tudtunk róla, hogy ő az.

- Én tudtam. És apa is- suttogtam és próbáltam letörölni a könnyeimet.

- Tessék? Miért nem szóltatok? –kérdezte nagyi, de egy szemernyi düh sem volt a hangjában. Kíváncsiság annál több.

- Azért vették el az emlékeit, mert a műtét előtt rákérdeztem és ő elárulta az igazat. Én pedig nem akartam, hogy még súlyosabb büntetést szabjanak ki rá, ezért megkértem apát, hogy tartsuk titokban. Még neki sem szóltunk róla. Most pedig ha megbocsátotok, szeretnék egyedül lenni. Egyedül- nyomtam meg az utolsó szót és felszaladtam a szobámba. Vagyis oda mentem volna, ha nem jut eszembe az a szoba, ami az övé volt. Így hát odamentem. Az ő szobájába és lefeküdtem az ágyra. Magamhoz öleltem a párnát és elmerültem az emlékeimben. Még éreztem az illatát, ami mindenen rajta volt. Ha becsuktam a szemem, eszembe jutottak az együtt töltött napok. Mennyi mindent csináltunk itt, miután hazajöttünk a kórházból. Az a sok átbeszélgetett éjszaka, a sok nevetés. Hiányzik anya.

Napok telhettek el úgy, hogy én anya szobájából ki sem tettem a lábam. Mindenki bejött hozzám naponta kétszer, de szépen elküldtem mindenkit. Nem volt kedvem most senkihez. Egyetlen egy személyt szerettem volna magam mellett tudni. Az édesanyámat.

Hangosan kopogtak, de én nem szóltam egy szót se. Úgyis bejön, ha akar valamit. Újra kopogtak.

-Nem akarok beszélni senkivel- dünnyögtem, mire kinyílt az ajtó és belépett rajta…

(Bella szemszöge)

Fájt látnom, ahogy újra elvesztem a családom. Tudom, nem sok időt tölthettem velük, de az is elég volt, hogy soha többet ne akarjak elszakadni tőlük. Fogalmam sincs hogyan nem jutottak ők eszembe. Miért nem tudtam kik ők. Oké, hogy amnéziás voltam, de akkor is. Ők a családom.

-Menj a régi helyedre Bella. Továbbra is a családodra kell majd vigyáznod.

- Nem Meredith. Ez így nem mehet tovább. Bella nem közénk való. Valóban angyal és megérdemli, hogy úgy is kezeljük, de jobb neki az emberek között. 20 éve boldog voltál, hogy Bella közénk került. Te segítettél neki, hogy visszamehessen egy teljes évre és vigyázhasson a lányára. Hogy segíthessen Nessie-nek, hogy a helyes útra lépjen. Mikor visszajött, nem csinált semmit annak érdekében, hogy visszamenjen, mert megértette, hogy neki itt a helye. Holott nagyon is tehetett volna. Ezt te is tudod. 20 év elteltével te újra visszaküldted őt azzal az indokkal, hogy megmentse a lányát, de nem mondhatta e kicsoda ő valójában. Elvetted az emlékeit, hogy megbüntesd, pedig erről ő nem tehetett. Renesmee jött rá, te mégis őt büntetted. És újra elszakítottad a családjától. Hol van a jutalom, amit érdemel. Példamutató angyal mindenki számára. Soha nem csinált semmit, ami engedetlenségnek számít. Ellenkezőleg. Csendben tűrte, ahogy játszol az életével és a családja érzéseivel. Van róla fogalmad mennyire rossz ez neki? Hol visszaadod a családjának, hol elveszed tőlük. Döntsd el, mit szeretnél tőle és ne okozz neki fájdalmat.

- Én nem akarom… de a családodnak szüksége van rád. És nekünk is.

- De ettől csak szenvedek Meredith. Nem tudok egyszerre két helyen lenni.

- Tényleg olyan rossz nálunk?

- Nem. Egyszerűen csak szeretnék a családom mellett lenni. De titeket sem szeretnélek cserbenhagyni.

- De nem is kellene. Meredith, volt már olyan angyal, aki a földön élt, nem igaz?

- De. Viszont ahhoz szükségünk van az Ő engedélyére is.

- Az Ő engedélye megvan, ha te már döntöttél. Engedd le Bellát. És ha szükségünk van rá, szerintem bármikor szívesen segítene nekünk. Angyalként a családja mellett nem öregedne, és nem kellene vámpírrá változtatniuk. Hozzánk is akkor jönne, ha szeretne, vagy ha szükségünk van rá. Gondolj bele. Ez lenne a legjobb megoldás.

- Átgondolom- sóhajtotta Meredith aztán el is tűnt.

- Köszönöm Mary.

- Sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak a kórházban. De jönnöm kellett. És nem tudtam mit mondhatnék még Edwardnak.

- Nem gond. Köszönöm, hogy most kiálltál értem. El tudom képzelni most mennyire pipa Meredith.

- Majd megnyugszik és belátja, hogy igazunk van. Láttalak odalent. Figyeltelek és meg kell, hogy mondjam, igazán boldognak tűntél. Csak a családod közelében vagy igazán felszabadult. Én pedig rájöttem, hogy itt az ideje elmondanom a véleményemet. Legalább annyi ideje vagyok itt, mint Meredith. Ráfért már, hogy valaki megmondja neki, hogy nagyon nincs jól, amit csinál.

- Mást nem tudok mondani csak azt, hogy köszönöm. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. Remélem, te nem kerülsz bajba.

- Ugyan. Várjunk egy kicsit. Figyeld meg, hogy hamarosan jó híreket kapsz.

-És most itt vagyok. Tulajdonképpen Mary-nek köszönhetem, hogy újra veletek lehetek anélkül, hogy attól kellene félnem, hogy vissza kell mennem. Annyi az egész, hogy ha a segítségemre van szükségük, akkor kell felmennem. De most már itt maradok. Örökre.

- El sem hiszem, hogy itt vagy- kapott a karjaiba szerelmem és egy vérpezsdítő csókban részesített.

- Van mit bepótolnunk, de most szeretném látni a lányom.

- A szobádban van. Felmenjünk veled? –kérdezte Edward.

- Nem. Ti várjatok meg itt. Azonnal visszajövünk- mosolyogtam, majd a szobámba mentem, ahol valóban ott volt a lányom. Bekopogtam egyszer, de semmi válasz. Újra próbálkoztam, mire közölte, hogy nem akar beszélni senkivel.

-Még velem sem? –kérdeztem és bedugtam a fejem az ajtón.

- Anya? –kérdezte és amint meglátott, a nyakamba vetette magát. –Hát tényleg te vagy az?

- Én- nevettem el magam. –És itt is maradok. Nem megyek sehova. Ne aggódj. Most már itt maradok. Veled… veletek.

- Tényleg?

- Igen.

- De mégis…

Megfogtam a kezét és lejátszottam neki a jelenetet, amit az előbb elmeséltem a többieknek.

- Menjünk le. Nem szeretem, ha szomorú vagy. És most már nincs is okod rá.

- Igaz. Most már minden rendben van.

- Szertlek.

- Én is szeretlek anya.

Szép lassan lesétáltunk és a családunk tagjai mosolyogva vártak minket. Beálltunk Edward két oldalára szembe a többiekkel.

-Újra együtt a család- mosolyodott el Esme. Jó volt végignézni a családon. A családunkon. 20 éve várok erre a pillanatra. Hogy végre a családom mellett legyek. A lányommal és a férjemmel. A férjemmel, aki 20 év elteltével is annyira szeret, mint az első napon. És én is őt. Soha nem szűntem meg szeretni őt. Soha. Mert a mi szerelmünk egy olyan szerelem, amely örökre szól és semmi és senki nem választhatja szét. Nincs azaz erő, ami el tudna szakítani minket egymástól. Mert amíg együtt vagyunk, nem történhet velünk semmi rossz.

Vége