Múltból a jelenben...-5.fejezet

(Kristen szemszöge)

Még mindig nem tudom vajon miért érdekelte Robot az érzelmi állapotom. És miért éppen Kellan-t kérte meg, hogy segítsen neki. Miért nem jött oda és kérdezte meg, ha annyira tudni akarja. Bár való igaz, hogy nem mondtam volna el neki és az is ezer százalék, hogy elküldtem volna melegebb éghajlatra, de akkor is. Utálom, amikor valaki nem tud odaállni az ember elé, hogy megtudja, amit akar.

A nap teljesen összefolyt előttem. Már csak arra lettem figyelmes, hogy kicsöngettek az utolsó óráról is. Sóhajtva pakoltam össze a cuccaimat és kaptam fel a táskám, majd Lizzy felé fordultam, aki a testvérével beszélgetett.

-Bocsi, ha megzavartalak, de mehetünk- kérdeztem, miközben mindenki engem figyelt.

- Kris, ne fáradj. Hazamegyek a lányokkal vagy Robbal, ha programod van.

- Azt hittem reggel megbeszéltük- húztam fel a szemöldököm. –A házatok pont útba esik. Ha reggel elhoztalak, haza is viszlek.

Mondjuk nem az adott szavam volt most a probléma. Egyszerűen nem akartam egyedül menni. Ha van mellettem valaki, akinek érdekes a mondani valója, akkor legalább nem kattog egyfolytában az agyam. De így, ha egyedül megyek az irodáig, akkor meg fogok bolondulni. Viszont Ash és Nikki túlságosan jól ismernek ahhoz, hogy tudják, nem vagyok jól. Lizzy pedig nem ismer eléggé, hogy bármit is észrevegyen.

- Menj csak Kristennel. Majd otthon találkozunk- mosolygott rá a nővérére, majd homlokon puszilta. Bárcsak ilyen normális lenne velem is. Egyből másabb lenne minden, ha nem bunkózna velem minden egyes pillanatban. Én is máshogy állnék hozzá, de így nem tudom elhinni, hogy tényleg érdekli, mi van velem. –Kris- szólított meg és én visszafordultam felé. Vártam, hogy valami idióta hülyeséggel jön, de most csalódnom kellett.  –Vigyázz a nővéremre.

- Épségben hazaviszem- eresztettem meg egy mosolyt felé, majd Lizzy-vel az oldalamon kisétáltam a parkolóba. Még láttam, ahogy Pedro elhajt Nikki-vel és Ashley-vel, aztán bedobtuk a cuccainkat hátra, beültünk előre és én is indítottam, majd szép lassan kigurultunk a parkolóból. –Nagyon sietsz haza?

- Mit találtál ki? –kérdezte mosolyogva, amitől nekem is jobb kedvem lett. Jól tettem, hogy Lizzyt választottam. Ő biztosan nem fog faggatni.

- Előbb válaszolj. Nagyon haragudnának otthon, ha később mennél haza?

- Nem hiszem. Elvégre nagykorú vagyok, és azt csinálok, amit akarok.

- És lenne kedved elkísérni engem? De úgy készülj, hogy még én sem tudom meddig maradunk.

- Akkor majd hazaszólok, hogy ne legyenek idegesek, de felőlem mehetünk.

- Oké, akkor utána elmegyünk kajálni is. Persze csak ha szeretnél.  

- Rendben.

- Akkor ezt megbeszéltük- ezután csendben tettük meg az utat a vállalatig. Ott a kocsival megálltam a bejárat előtt, ahol azonnal meg is jelent a fiatal parkoló srác, amint leállítottam a kocsit. A kezébe ejtettem a kulcsot, ő pedig hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt.

- Jó újra látni önt Ms. Stewart.

- Én is örülök. És annak is, hogy ennyire szorgalmas. Csak így tovább.

- Köszönöm Ms. Stewart.

- Gyere Lizzy- még rámosolyogtam a srácra, majd karon ragadtam Lizzy-t és már mentünk is be az épületbe, ami hatalmas volt. A recepciónál nem álltam meg. Miért is tettem volna? Tisztában voltam vele, hogy merre kell mennem vagy, hogy hol találom meg Joe-t. Persze ahogy lenni szokott, mindenki köszönt, mosolygott, néhányan meg is állítottak út közben vagy a liftben, így elég sokáig tartott, míg elértünk Joe irodájához. De nem bántam. Szerettem itt lenni. Hiszen kislányként is sokat jártam be apával.

A titkárnő a helyén ült én pedig mosolyogva mentem oda hozzá.

-Amanda, Joe az irodájában van?

- Természetesen Ms. Stewart. Óhajtja, hogy bejelentsem?

- Kérem, szóljon neki, hogy megérkeztem- majd Lizzy felé fordultam.

- Ki az a Joe?- mielőtt bármit mondhattam volna, ő megelőzött.

- Ashley apukája. Most ő irányítja a cégeimet apám vég akarata szerint. És azért jöttünk, mert szeretne velem beszélni. Nem baj, ha idekint kell várnod?

- Értem. Dehogy baj. Majd olvasok egy-két esetleg három újságot, míg vissza nem jössz- mosolygott rám, majd lehuppant az egyik székre és kezébe kapott egy újságot.

- Ms. Stewart az apja… pardon, a nevelőapja már várja.

- Ne szabadkozzon Amanda. Joe valamilyen szinten az édesapám, úgyhogy nem haragszom, ha véletlenül így nevezi őt.

- Köszönöm.

- Most bemegyek az irodába, addig kérem, foglalkozzon a barátnőmmel- majd Lizzy felé fordultam. –Hamarosan jövök, csak beszélnem kell vele.

- Rendben. Itt várlak.

- Köszönöm Amanda- majd az ajtó felé lépkedtem és kopogás nélkül léptem be az irodába, ahol Joe a papírokba volt merülve. –Szia- köszöntem neki, majd megkerültem az asztalt és adtam neki egy puszit. –Miért szeretted volna, hogy bejöjjek? Otthon is tudtunk volna beszélgetni.

- Kérlek Kris, foglalj helyet. Olyan dologról szeretnék most veled beszélni, amiről otthon nem lehet. Legalábbis nem ilyen hivatalosan.

- Ez nagyon komolynak hangzik. Mondd- ültem le vele szemben. –Talán valami baj van?

- Kristen, tudod, hogy nagyon szívesen segítek neked bármiben, legyen az üzleti ügy vagy magánéleti probléma.

- Igen, de bevallom, nem értem mit szeretnél ezzel mondani.

- Szeretném, ha te, mint a cég elnöke, elfogadnád a felmondásomat –nyújtott felém egy papírt, melyen valóban a felmondása állt.

- Nem- pattantam fel a helyemről. –Nem fogadom el, mert nem értem miért tennéd ezt. Miért akarsz felmondani?

- Kristen, kérlek, nyugodj meg. Had magyarázzam el.

- Kíváncsian várom a magyarázatod- dobtam az asztalra a papírt és csípőre vágtam a kezem. Ilyen nincs. Miért pont most jön ezzel?

- Már elég idős vagy ahhoz, hogy elfoglald a helyed a cégnél. A helyet, mely mindig is a tiéd volt. Amit én csak addig birtokoltam, amíg meg nem értél a feladatra, hogy vezesd a céget. És ez az idő eljött Kristen. Nekem pedig ideje félre állnom.

- Nem, nem kell félreállnod.

- De kell. Kristen, nem azért teszem, mert nem akarok neked segíteni vagy más okokból, hanem mert te sokkal alkalmasabb vagy erre a feladatra. Fiatal vagy, ambiciózus, csinos és határozott. Minden meg van benned, ami egy cég vezetéséhez szükséges.

- Miért? Miért pont most? Miért nem ér rá később?

- Mert belefáradtam Kristen. Mindig a legjobb tudásom szerint vezettem a cégeidet, ahogy az apád tanította. Mindig úgy cselekedtem, ahogy tőle tanultam. Viszont most úgy érzem elég volt. Elfáradtam és pihenésre van szükségem. A feleségemmel akarok foglalkozni és a lányaimmal. Veletek. De ha bármi problémád van, segíteni fogok neked. Mindig támogatlak, ahogy eddig is.

- Köszönöm Joe. De én akkor sem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy mindent átvegyek tőled.

- Pedig elég erős vagy. Én már csak tudom. Higgy nekem és kérlek, írd alá- nyújtott felém egy tollat és a papír is újra elém került.

- Rendben van- vettem a kezembe a tollat. -Elfogadom a felmondásodat egyetlen feltétellel.

- Mi lenne az?

- Ha elfogadsz tőlem egy ajándékot.

- Miféle ajándékot?

- Szeretném, ha elfogadnátok Michelle-val azt a nyaralót, amit te terveztél anyáéknak. Azt a nyaralót, ahol a két család nagyon sokat nyaralt együtt.

- Nem Kris, nem fogadhatom el.

- Pedig ha nem teszed, én sem fogadom el a felmondásodat.

- De az a ház sokat jelentett a mamádnak Kristen. Jules nagyon szerette.

- Én pedig nagyon hálás vagyok nektek mindenért, amit értem tettetek. És ez a legkevesebb, amit értetek tehetek azon kívül, hogy egész életeteken át gondoskodni fogok rólatok.

- Kristen, nekem elég az, ha Ashley eléri az álmait, és ha látom, hogy te is túlléptél a múlton.

- Joe- mellé sétáltam és átöleltem a vállát. –Örökké hálás leszek, amiért te és Michelle befogadtatok és azért is, amiért annyira jók voltatok hozzám. Hiszen saját lányotokként neveltetek fel, sosem tettetek kivételt köztem és Ashley között. Pedig igazán érthető lett volna. Én mégsem éreztem soha kívülállónak magam. Ez pedig mindennél többet jelent nekem.

- Nagyon tiszteltem az édesapádat Kristen. A mamád volt a feleségem legjobb barátnője. És a kislányom is nagyon szeretett téged. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem segítünk rajtad. Hiszen még kislány voltál.

- Én pedig örökké hálás leszek neked Joe. Neked és Michelle-nek is. Nagyon nehéz számomra, hogy most itt akarsz hagyni mindent- mutattam körbe –mindent, ami miattad van még talpon. De ha így döntöttél elfogadom. Cserébe pedig annyit kérek, hogy fogadd el azt a nyaralót. Pontosan tudom mi a tervetek Michelle-val. Tudom, hogy el akartok költözni és azt is, hogy addig nem mentek, míg be nem fejezzük a sulit. De azzal is tisztában vagyok, hogy nyugis helyet kerestek. És az a környék tökéletes lenne számotokra. Kérlek, ne bánts meg azzal, hogy nem fogadod el. Így sem tudom, hogyan hálálhatnék meg mindent. Hiszen a ti segítségetekkel lettem az, aki most vagyok.

- Rendben Kristen- ölelt meg. –Elfogadom az ajándékodat és köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem, hogy te itt vagy. Melletted Ashley sem volt egyedül soha. És már csak a kislányom boldogsága miatt is hálával tartozom.

- Oké, elég. Mindketten hálásak vagyunk mindenért és ez a sok hála már az agyamra megy- töröltem meg a szemeimet, melyekből időközben kicsordult egy-egy könnycsepp. -Inkább arról beszéljünk, hogy hajlandó vagy-e még itt maradni addig, amíg belerázódom mindenbe? Segítesz, míg mindent meg nem értek ezzel a vállalattal és az üzlettel kapcsolatban?

- Természetesen. A felmondásom nem most azonnal érvényes. Csakis onnantól, hogy az új elnök elfoglalja a helyét. Amíg ez nem történik meg, én itt vagyok. Viszont megígérted és nem vonhatod vissza. Segítek, de csak addig, míg mindent átnézel. Utána tiéd a cég. A teljes felelősség. Elfoglalhatod azt a pozíciót, amit apád mindig is neked tartogatott.

- Köszönöm Joe- újra megöleltem, majd elengedtem. –Most viszont mennem kell. Elizabeth odakint vár. Szeretném körbevezetni a cégnél és szeretném, ha ő is itt dolgozna.

- Máris új alkalmazottak után nézel? Még nem is ismered a régieket- viccelődött.

- Meglehet, hogy néhányan más pozícióba kerülnek, de előbb had ismerjek meg mindent szépen lassan. Majd csak utána rendezkedek.

- Rendben. Akkor otthon találkozunk.

- Vacsira hazaérsz, nem? –kérdeztem még az ajtóból visszafordulva.

- Persze. De te is, igaz?

- Naná. Bár…

- Kristen- igen, nem szerette, ha kimaradok éjszakára. Teljesen mindegy volt, kivel megyek el vagy hová, nem szerette, ha későn érek haza. Állítása szerint mindig aggódott értem. És ha én nem voltam otthon, akkor Ashley sem. Mindig együtt mentünk mindenhova. Ezzel pedig csak még több oka volt az aggodalomra, hiszen ismerte a lányát.

- Nyugi, ha itt végeztünk, hazaviszem Lizzy-t és utána én is megyek. Majd holnap nem leszünk otthon Ash-sel.

- Miért?

- Holnap szombat apuci… és mi van szombaton? Pedig tudnod kéne. Ashley egy szombatot sem hagy ki- mosolyogtam rá.

- Bulizni mentek megint?

- Nagy a valószínűsége.

- De azért most városon belül maradtok, nem?

- Még nem tudom. Majd a lányod eldönti. Ő a nagy buliszervező. Én ugyan olyan tudatlan vagyok ilyenkor, mint te –mosolyogtam rá, majd kiléptem az irodából. –Otthon találkozunk.

Becsuktam az ajtót és mosolyogva léptem oda Lizzy-hez, aki Amandával beszélgetett.

- Már itt is vagy?

- Persze. Köszönöm Amanda. Viszlát legközelebb- köszöntem el tőle, majd Lizzy-vel az oldalamon elindultam a lift felé. Miután az ajtó bezárult mögöttünk felé fordultam. –Kíváncsi vagy a cégre, vagy majd legközelebb is ráér, ha megmutatom?

- Jó lesz máskor. Lassan úgy is haza kell mennem.

- Oké, akkor mehetünk- amint leértünk, a kocsim már a lépcső előtt várt és a parkoló srác nyújtotta felém a kulcsot. Kinyitotta nekünk az ajtót, majd miután bekötöttük magunkat, már indítottam is.

- És hogy ment?

- Remekül.

- Kristen, valami baj van? –kérdezte Lizzy, mikor elindultunk.

- Miért lenne?

- Nem tudom. Egész nap olyan csendes voltál. Olyan nyugodt. Most pedig sokkal… nem találok rá jó szót milyen vagy. Kezdek aggódni miattad.

- Nincsen semmi baj- közben pedig befordultam a kedvenc éttermem utcájába.

- Hová megyünk?

- Kezdek éhes lenni. Te nem?

- Csak akkor vagyok hajlandó veled menni, ha elmondod mi a baj Kris. Lehet, hogy nem ismerlek, csak két napja, de látom, hogy bánt valami. Kérlek mondd el, hátha tudok neked segíteni.

- Ez nem olyan dolog, amin bárki tudna segíteni Lizzy. Ez bonyolult… még én magam sem értem pontosan. Nem tudom, akkor te hogyan érthetnéd meg.

- Csak próbáld meg Kris. Elmegyünk vacsizni és megbeszélünk mindent. Tudod az ember sokszor már attól jobban érzi magát, ha kiöntheti a lelkét valakinek. Engedd, hogy most én legyek az a valaki. Segíteni szeretnék neked, ahogy tegnap te is tetted velem. Mi történt reggel? Rob miatt van? A telefon miatt?

- Nem. Az nem volt olyan vészes.

- Akkor?

- Lizzy, az érzelmeim teljesen felborultak mindössze két nap alatt. Soha, sehol nem érzetem magam annyira otthon, mint nálatok. Mikor beléptem a házatokba csak úgy sütött a falakról, hogy egy nagy boldog család lakik a házban. És a szívem fájni kezdett, mert elgondolkoztam rajta, hogy ha a szüleim élnének akkor a mi otthonunk is olyan lenne-e mint a tiétek, vagy jobban hasonlítana a többi gazdagéhoz? Üres és lelketlen. De soha nem tudhatom meg, mert már nincsenek velem- sűrűbben pislogtam, hogy a könnyeim nehogy kicsorduljanak a szememből. –Most pedig Joe-val arról beszélgettünk, hogy át kell vennem a helyét a cégben, mert ő elfáradt és nem akarja tovább vezetni a cégeket. És teljesen igaza van. Hiszen az én örökségem, neki nincs semmi kötelezettsége. És ennek ellenére segített és segíteni is fog nekem. Szóba kerültek a szüleim is. És egyszerűen elöntenek az érzelmek, amiket képtelen vagyok uralni.

-Kristen…

- Egy selejt vagyok Lizzy. Érzelmileg a nullán vagyok. Mintha valóban egy jégkirálynő lennék. Pont olyan, mint amilyennek a bátyád beállít.

- Kristen, nem vagy érzéketlen. Nem vagy jégkirálynő, bármit is mondanak az emberek. Egyszerűen képtelen vagy feldolgozni a múltad. Pedig szükséged van rá. El kell engedned, hogy újra egész lehess.

- Nem- ráztam meg a fejem. –Soha nem fogom elengedni a múltam. Nincs senki, aki képes lenne rávenni erre. Nem fogom elárulni a szüleimet azzal, hogy elfelejtem őket. Fejezzük is be inkább. Kár volt belekezdenem.

- Nem, nem fejezzük be. Senki nem kérte, hogy áruld el őket, senki nem akarta, hogy felejtsd el a szüleidet. Csak annyit mondtam, hogy engedd el a múltad. Azzal, ha boldog vagy, nem árulsz el senkit. Főleg nem a szüleid emlékét. Lehet úgy is emlékezni valakire, hogy ne fájjon. Nekem elhiheted. Én tudom milyen nehéz elengedni a múltad, de azt is tudom milyen jó, amikor már nem szorítja présbe a lelked az a rengeteg érzelem- a szavak csak új dőltek belőle, miközben már ő is sírt. Letörölte a könnyeit és elfordította a fejét, hogy a mellettünk elsuhanó utcát tüntesse ki figyelmével.

- Lizzy, ez… nem. Te nem értheted mi zajlik bennem. Senki más nem tudhatja mit érzek, csakis én.

- Nem te vagy az egyetlen Kristen, aki elveszített valakit, aki fontos volt neki- suttogta, de nem nézett rám. Nem mertem rákérdezni, nem mertem szólni egy szót sem. Pedig nagyon is akartam. Tudni akartam honnan veszi mindazt, amit nekem mondott. Érteni akartam ki miatt érzett akkora fájdalmat, amekkora gyermekkorom óta bennem van és azt is tudni akartam, hogy ő hogyan élte túl… hogy őt miért nem temette maga alá a rengeteg fájdalom és szenvedés. 

Sziasztok!

És ide is sikerült végre eljutnom. Itt vagyok, végeztem a frissel. És mint a másik blogomon, remélhetőleg itt is jövőhéten lesz friss. 

Remélem nem okoztam csalódást nektek ezzel a fejezettel sem. Hamarosan jelentkezem. Addig is legyetek jók. Puszi: Rosalice

Visszatértem!!

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt vagyok. Tudom, hogy hosszú volt ez a néhány hét... nem csak nektek de nekem is. Ennyi idő alatt volt lehetőségem rá, hogy összeszedjem magam, hogy átgondoljam a történetet és a folytatást. Sajnálom, hogy eltűntem, de páratlan lehetőségem adódott.
Az iskola, ahová járok megnyert egy pályázatot, aminek keretében 3 hetes kinti gyakorlaton vehettünk részt. És én voltam az egyik.
De elég is erről ennyit.
Most jöjjön az a rész, ami gondolom mindenkit nagyon érdekel. A folytatás.
Terveim szerint Csütörtök-péntek környékén teszem fel a Friss fejezetet, ha idejében elkészülök vele. A hétvégét azért nem tartom be, mert sajnos nem leszek itthon egyéb elfoglaltságok miatt. Így csütörtök-péntek... mind a két blogon.
Remélem várjátok már, mert én nagyon igyekezni fogok, hogy behozzam a lemaradásom. Csupán egyet kérek tőletek... Egy kis türelmet. Az iskolában ugyanis nagyon lemaradtam és azt is be kell hoznom valahogyan, de mellette az írást is folytatni akarom. Viszont annyit ígérek, hogy előre fogom tudatni veletek a Frissek időpontját. Ha nem bejegyzésben akkor a Chat-en vagy pedig a Friss időpontjánál.
Köszönöm mindenkinek a türelmet.
Még egy pár nap kitartás és jön a folytatás.
Puszi mindenkinek: Rosalice

Infó

Sziasztok!

Friss ma már nem valószínű, hogy lesz. A legközelebbi csak októberben valószínű, mert három hétre elutazom az országból... Tudom, hogy most a pokolba kívántok, de remélem azért nem pártoltok el tőlem. Ígérem, hogy amint hazajövök, azonnal jelentkezem. Ezerszer is bocsánatot kérek tőletek.
Október 12-én jövök haza 13-14-e körül jelentkezem.
Puszi: Rosalice

Múltból a jelenbe...-4.fejezet

Sziasztok!

Nos, mint látjátok, most sikerült befejeznem a történetet és már hoztam is nektek. Nem szeretném sokáig húzni, úgy írom, ahogy időm engedi és remélem a hosszabb szünetek miatt nem fogtok elpártolni tőlem. Igyekszem minél hamarabb befejezni a frisseket és sajnálom, ha nem sikerül mindig időben. Ezért elnézést kérek, de nem tudok többet tenni, mint próbálkozok a legtöbb időt tölteni az írással. Előre is bocsánat, ha hosszabb időre eltűnök, bár nem szándékozom. Ha mégis így alakul, szólni fogok előre. 
Most pedig jó olvasást a frisshez.
Puszi: Rosalice.

(Robert szemszöge)

Nem tudom mi ütött belém. Olyan vagyok, mint egy 15 éves kis tinédzser, aki nem tudja, hogyan viselkedjen a lánnyal, aki tetszik neki. Ha Kristen a közelemben van olyan, mintha egy kis tapasztalatlan srác lennék, akinek még soha nem volt barátnője. Pedig már meg sem tudom számolni mennyien voltak. De egyik sem hatott rám úgy, mint Kristen. Egyetlen pillantásával képes az őrületbe kergetni. Majd szétvet az ideg, mikor mással látom. Az őrületbe kerget. Bármivel is próbálkozom, rám sem figyel. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy észrevegyen. Bármit teszek, vagy lenéz, vagy ellenséges. Vagy szimplán keresztül néz rajtam. Egyszerűen képtelen vagyok vele úgy viselkedni, mint a többiekkel. Egy normális mondatot nem tudok kimondani a közelében.

-Rob, igyekezz már. A barátaid várnak- hallottam meg anyám hangját lentről.

- Megyek már- kiabáltam le, majd felkaptam a táskámat, a telefonomat és elindultam lefelé a nappaliba, ahol a többek már lent vártak. Csakhogy sokkal többen voltak lent, mint azt vártam. Kellan, Jackson és Cameron a kanapén ültek, síri csendben. Az ablak felé pillantottak és kénytelen voltam én is oda nézni, de akit ott láttam, attól a szavam is elállt.

- Sziasztok- néztem rájuk, majd a srácokhoz léptem. –Bocs csak kerestem valamit.

- Ugyan. Rá se ránts- legyintett Kellan, de le sem vette a szemét Ashley-ről.

- Lizzy, készen vagy? Mehetünk? –kérdezte Ashley, miközben Kristen hátát simogatta, aki az ablakon pillantott kifelé. Nem olyan volt, mint amilyen lenni szokott. Most olyan csendes és szomorkás volt. Én pedig annyira szerettem volna tudni mi a baja.

- Persze- válaszolt nővérem és közben elköszönt anyától.  

- Nem velünk jössz Liz? –kérdezte Jackson kissé bánatosan. Jack mindig is gyengéden érzett Lizzy iránt, de a nővérem sosem tekintett rá férfiként. Talán mert  fiatalabb nála vagy, mert akkoriban az a szemét volt a mindene, aki belevitte a drogok világába.

- Nem. Ma a lányokkal megyek- vigyorodott el. 

- Na, akkor mehetnénk is- terelte a többieket Ash és magával húzta a szótlan Kristen-t is. Ahogy elhaladtak mellettem, láttam, ahogy az arcán végigfolyik egy apró könnycsepp, aztán kiléptek a házból.

- Gyertek máskor is. Szívesen látunk titeket- szólt még utánuk anya, majd becsukta az ajtót. –Igazáv kedves lányok. Örülök, hogy Lizzy végre rendes emberekkel barátkozik.

- Igen, én is.

-Rob, haver, mehetünk? –kérdezte Cam és felpattant a helyéről.

- Aha- fogtam a táskámat, elköszöntem anyámtól és miután elhagytam a házat, bepattantam Kellan kocsijába az anyós ülésre.

- Mi ütött beléd, hogy most nem te akarsz vezetni?-pattant be mellém, aztán a többiek is beültek és már indított is.

- Egyszerűen most nincs hozzá kedvem.

- Jól van, azért le ne harapd a fejem.

- Bocs haver- kértem elnézést a viselkedésem miatt. Őszintén nem tudom miért viselkedtem így vele. Azt sem tudom, mi van velem. –Nem tudjátok miért volt olyan szótlan Kristen?

- Szóval miatta vagy ilyen- állapította meg Cam. –Már megint Kristen.

- Akkor nem tudjátok?
- Fogalmam sincs. Az biztos, hogy be sem akart jönni a házba. Aztán a lányok rávették. Miután belépett éppen csak köszönt aztán szomorúan az ablak elé lépett és szinte ránk sem nézett. De anyukádra sem. Olyan volt, mintha ott sem lenne. Ashley viszont nagyon furcsán viselkedett. Egy percre sem engedte el és folyamatosan suttogott naki és simogatta. Ez a Kristen nem olyan volt, mint amilyen az iskolában lenni szokott.

- Valami itt nincs rendben- ráztam meg a fejem, majd kibámultam az ablakon és kizártam a fejemből a többieket. Az iskolához érve Kristen autója a parkolóban állt, de senki nem állt mellette. Biztosan bementek. Mind a négyen köszöntünk a csapat többi tagjának és együtt indultunk be órára, amin újra látom Kristen a lányokat és a testvéremet.

Ahogy beléptünk a terembe, mindenki vidáman beszélgetett. Egy valakit kivéve. Rengetegen vették körbe, nagyon sokan voltak mellette, de ő olyan volt, mintha ott sem lett volna.

Odasétáltam a padomhoz, a srácok mind körénk telepedtek és beszélgetni kezdtünk. Vagyis ők beszélgettek, én pedig inkább a tőlünk nem messze lévő lány csapatot tüntettem ki figyelmemmel. Köztük is inkább egy személyt néztem folyamatosan. Kristent. Néha-néha rámosolygott a többiekre, bólogatott, egy-két szót is mondogatott a többieknek, de ezen kívül semmi. Mintha teljesen üres lett volna a tekintete. Annyira szerettem volna kideríteni mi van vele.

-Rob- bokszolt a vállamba Kellan én pedig ránéztem. Addigra már senki más nem volt mellettem csakis ő.

- Mi van?

- Mi történt veled haver? Olyan elgondolkodó fejet vágtál. Hol járnak a gondolataid?

- Én…- nem tudtam mit mondhatnék. Csak a lányok felé pillantottam, aztán vissza a barátomra.

- Már megint Kristen-re gondolsz, igaz?

- Ne kezd ezt Kell, kérlek.

- Rob, én csak feltettem egy kérdést. Válaszolj.

- Igen, igen, igen. Éjjel nappal rá gondolok, minden percben itt van a fejemben, és ha nem láthatom minden nap, abba beleőrülök. Szükségem van arra, hogy mosolyogni lássam, hogy ha csak egy-két szót is, de beszélhessek vele. Még ha utál is. Most pedig majd meg veszek, hogy megtudjam mi a baja. Sírt, mikor tőlünk eljöttek és azóta is rossz passzban van. Én pedig nem tudom mitől és azt sem hogyan segíthetnék neki. Hiszen ki nem állhat. Azt sem engedné, hogy hozzáérjek, nem hogy megvigasztaljam.

- Te aztán rendesen belezúgtál.

- Nem tudom igazad van-e, de abban biztos vagyok, hogy ha nem lesz az enyém, abba belepusztulok.

- Öregem, nem vagy semmi. Mindenkit megkaphatsz, akit csak akarsz, de neked pont az az egy lány kell, aki soha nem fogja beadni a derekát.

- Tudom…

- Most az egyszer segítek neked, hogy lásd, mennyire rendes vagyok- azzal elindult a lányok felé. A kis csoportnál megállt, mire minden lány felé fordult, majd Kristenhez kezdett beszélni. Ő nem-et intett a fejével, mire Kellan elmosolyodott és elkapja Ashley karját és elkezdte maga után húzni a lányt. Mondjuk nem kellett nagyon húznia, mert Ashley boldogan ment utána. Miután elhagyták a termet nem telt el 2-3 perc és már csörgött is a telefonom. Sms-em jött… Kellan-tól.

„Gyere ki a folyosóra, megérkezett a mikulás. J”

Megráztam a fejem, majd a zsebembe dugtam a telefont és szép lassan kisétáltam a folyosóra. A végén meg is láttam melák barátomat, amint a szekrény ajtajának támaszkodik és elzárja a menekülési utat Ashley elől. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy Kellan nem szereti „fogva” tartani a barátnőit és a lehetséges jelölteket sem, de mégis megteszi miattam.

-Te bunkó, idióta majom…

-Csak nem megzavartam valamit? –kérdeztem, mikor odaértem hozzájuk. Kellan csúnyán nézett rám, míg Ashley abbahagyta a szitkozódást.

- Örülök, hogy ilyen jó kedved van, de amíg ki nem értél, mindennek elmondtak és a lehető legmélyebbre átkoztak- fonta karba a kezeit mellkasa előtt Kellan, Ashley pedig távolabb húzódott tőlünk.

- Mit akartok? –kérdezte morcosan Ashley.

- Tudni szeretnénk mi baja Kristenek- tértem rá a lényegre.

- Nem értem miről beszéltek- adta a hülyét.

- Ashley, pont te ne tudnád? minden arcvonását ismered.

- Igen, ezzel minden idióta tisztában van. Főleg aki ismeri a történetünket, és mint azt tudjátok, szinte az egész város tudja, sőt majdhogynem az egész ország. Úgyhogy újat nem mondtatok. De azt még mindig nem tudom, miből gondoljátok, hogy valami baja van.

- Látszik rajta Ashley. Csak azt szeretném tudni, hogy mi történt vele? –váltottam szelídebb hangnemre. Ha tovább követelőzök, azzal nem érek el semmit.

- És mégis miért? Hogy kihasználd? Hogy megint beleköthess? Hogy burkoltan a tudtára add, hogy egy ribancnak gondolod? Vagy esetleg más szándékod van vele?

- Állj, állj, állj- szakította félbe Kellan, majd rám nézett. –te komolyan céloztál arra, hogy Kristen egy… egy…

- Nem...

- Pedig ő nem ezt mondta. És sokkal inkább neki hiszek, mint neked Rob. Kristennek nincs szüksége arra, hogy még te is bántsd őt. Bár nem tudom mivel érdemelte ki ezt a viselkedést, amit vele szemben tanúsítasz. Hiszen megvédte a testvéredet és szembeszállt a többiekkel. Nem érdekelte mennyien fordulnak ellene, csakis azzal foglalkozott, hogy a testvéredet ne bánthassák. És te képes voltál azt mondani, hogy egy ribanc. Mégis mit akarsz még tőle?

- Ashley, félreérted.

- Nem értem félre. Csak azt tudom, hogy Kristen mindig rosszkedvű, akár hányszor beszéltek vagy veszekedtek.

- Akkor a telefon miatt olyan mérges? Amit reggel mondtam neki? –kérdeztem, mire Ashley szemei nagyra nyíltak.

- Milyen telefonról beszélsz? És mit mondtál neki?
- Én…

- Robert Pattinon, azonnal tudni akarom, mi a fenéről beszélsz. Gyerünk.

- Rendben- emeltem fel a kezeimet védekezően. –Reggel mikor felhívta Lizzy-t, én vettem fel. És lehet, hogy nem tetszett neki a stílusom, ahogyan beszéltem vele.

- Az istenit- dobbantott a lábával.

- És én még azt hittem komolyan azért olyan búvalbélelt, mert megint a múlton rágódik. Erre kiderül, hogy ma is te mérgelted fel. Mit mondtál neki? Ki vele vagy megnyúzlak.

- Nem mondott semmit- jött az édes hang a hátam mögül, mire azonnal megfordultam.

- Te csak ne védd őt. Veled is számolni fogok, de ő az első. Halljam Rob.

- Ashley- érintette meg a karját Kristen és bánatosan nézett rá. –Tényleg nem mondott semmit. Tudod, hogy mindig elmondom, ha történik valami, de tényleg nem bántott meg. Sőt, még szórakoztató is volt- elmosolyodott, majd rám nézett. –Egyszer meg kell kérdeznem Lizzy-től ki az a bányarém, akit rád akart uszítani és aki miatt hajlandó voltál odaadni neki a telefont.

- Kris…- szólt rá mérgesen Ashley. –Mondd el, ha bánt valami, kérlek.

- Nincsen semmi bajom.

- Basszus Kris, ne játsz az idegeimmel. Reggel le tudtál rázni, de azóta egy értelmes gondolatod nem volt hozzánk. Mintha itt sem lennél. Tudni akarom, mi van veled?

- A múltam Ashley- nézett rá könnyes szemekkel. –A múltam van velem. Azt nem tudom elfelejteni, elengedni. És tudod, milyen vagyok- törölte meg a szemeit.

- Kris- próbált valamit összehozni Ash, de Kristen közbeszólt.

- Ne mondj semmit, csak fogd be és ölelj meg- kérte. Ahogy megölelték egymást Kristen pont rám nézett. Szemei bánatosak voltak és üresek. –Kérlek, menj be a többiekhez. És vigyázz Lizzy-re. Meredit furcsán méregeti.

- És te?
- Beszélek egy kicsit a fiúkkal, aztán megyek én is. Úgyis nemsokára elkezdődik az óra és be kell mennünk.

- Szólj, ha bármi baj van, oké? –neki mondta, de ránk nézett.

- Úgy lesz.

Ashey lassan elhagyta a folyosót és bement a terembe. Amint eltűnt az ajtó mögött Kristen felénk fordult.

- Te ne zaklasd még egyszer Ashley-t –nézett mérgesen Kellanra.

- Nem ő tehet róla- szóltam közbe, mielőtt leszedné barátom fejét.

- Nem érdekel. Ne Ashley-n keresztül akarj segíteni a barátodnak, mert rohadtul nem csípem az ilyet. Ha nem érdekel, akkor ne szédítsd.

- Jól van. Csak segíteni akartam. Bocsi- emelte fel a kezét védekezően, majd kettesben hagyott minket.

- Örülnék, ha nem sóznád rá a cimboráidat a testvéremre és a barátnőimre. Mit akartál Ashley-től?

- Semmit.

- Robert…

- Mikor kiléptél a házból láttam, hogy sírsz. És azóta is szomorkás vagy. Csak tudni szerettem volna mi a baj. Kell pedig felajánlotta a segítségét. Bár nem tudom miért éppen Ashleyt nézte ki magának.

- Mert a barátod körültekintő. Tudja, hogy Ash mindenkinél jobban ismer engem. Még egy dolog, amit nem értek. Miért érdekel, hogy bánt-e valami? Eddig mindig olyan buknó voltál velem. Most miért viselkedsz másként? Nincs több játékszered és azt hiszed, egy apró gesztussal majd a karjaidba omlok?

- Nem tudom, miért érdekel. És ne beszélj így velem. Nem azért kérdeztem mi bánt, hogy aztán a nyakamba borulj- ráztam meg a fejem. Még magamnak is nehezen ismertem be, hogy Kristen teljesen más, mint a többi lány. Hogy sokkal jobban érdekel, mint bármelyik eddigi barátnőm.

- Nem is tudom, miért gondoltam, hogy értelmes választ is tudsz adni- fogta magát és megfordult. El akart menni, de nem hagyhattam.

- Még nem válaszoltál- fordítottam magam felé óvatosan és nagyon is közel került hozzám. Leheletét a nyakamon éreztem, ajkai nagyon közel voltak az enyémekhez.

- Majd ha megmagyarázod, miért érdekel a lelki állapotom, talán megfontolom, hogy elmondjam-e neked. Addig viszont egy szót sem szólok.

- Nem tudok rá magyarázatot adni, mert én magam sem értem- szemeiben apró fény csillant, majd kiszakította magát karjaim közül. –Most te jössz.

- Nincs mit megmagyaráznom neked Rob. Az érzelmi állapotom nem tartozik senkire, csakis magamra. Nem vagy része az életemnek és ennek felettébb örülök. Csak az osztálytársam vagy. Így semmi közöd az életemhez. Menj és keress valaki mást, akivel szórakozhatsz és hagyj engem békén- azzal fogta magát és beslisszolt a terembe.

Kristen kemény volt, érzelemmentes. És komolyan fájtak a szavai, de teljesen igaza volt. Hiszen eddig bunkón bántam vele. Nem egyszer sértettem már meg. Most pedig nem tudja mire vélni az érdeklődésemet. Bár én sem tudom mi a baj velem, de Kristen lénye teljesen elkápráztat. Egyszerűen mindent tudni akarok róla. De be kell látnom, hogy hosszú munka lesz, ha azt akarom, hogy legalább egy kicsit is kedveljen engem. Márpedig én akarom. És el is fogom érni. Most már ott van a nővérem, aki a segítségemre lesz, akár akarja, akár nem. És el fogom nyerni Kristen barátságát és később őt magát is. Nem létezik, hogy ellent álljon nekem. Meg fogom őt nyerni, ha addig élek is.

Visszamentem a terembe, ahol a többiek mind el voltak foglalva egymással, de már mindenki a saját helyén ült, lévén, hogy becsengettek. Leültem a helyemre és Kellan egyből rám nézett az előttem lévő padból. Megráztam a fejem jelezvén, hogy most nem akarok róla beszélni és utána teljes figyelmemet az éppen belépő tanárnak szenteltem. 

Múltból a jelenbe... -3.fejezet

(Kris szemszöge)

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Tegnap suli után megbeszéltük Lizzy-vel és Nikki-vel, hogy ma együtt megyünk suliba. Csak hogy mindenkinek világos legyen, hogy Lizzy hozzánk tartozik. Remélem, Meredith nem megy túl messzire és nem lesz szükség arra, hogy kitálaljak a szüleiről. Ugyanis őket nem akarom büntetni, de ha Meredith nem áll le, kénytelen leszek komolyan megfontolni, hogy megvonom a segítségemet tőlük. Lizzy sokat szenvedett az életben és Meredith sem bánik vele kesztyűs kézzel. De majd én vigyázok rá. Lizzy kedves és nagylelkű lány, kicsit sem hasonlít a testvérére.

Lesiettem a nappaliba, de nem volt ott senki. Átmentem az étkezőbe, ahol ott volt Ash és Nikki.

-Sziasztok-adtam mind a kettejüknek egy-egy puszit.

- Jó reggelt Bella.

- Többiek? –kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz. Persze dadus azonnal mellettem termett, mint általában. Hozta a reggelimet és egy puszit is hozzá.

- Apa korán bement a céghez és azt kérte suli után menj be te is. Anya pedig az árvaházban van.

- Okés. Nikki, jó korán keltél. Megvárhattál volna otthon is. Tudod, hogy érted megyünk.

- Tudom, de a nővérem felajánlotta, hogy elhoz hozzátok, mert erre van dolga. Én pedig elfogadtam. Így veletek reggelizem.

- Örülök neki- mosolyogtam rá.

- Miről beszéltél tegnap Robbal?

- Mikor?-kérdeztem, utána pedig nagyot kortyoltam a kávémból és enni kezdtem.

- Jaj Kris, miután kiosztottad Meredith-et. Oda akartunk menni hozzád, de túlságosan el voltál foglalva Robbal.

- Tessék?

- Olyan közel voltatok egymáshoz és izzott köztetek a levegő. Ne is tagadd, mert a saját szememmel láttam- villantotta felé ezer wattos mosolyát Ash, majd folytatta az evést.

- Az imádatod tárgya megint seggfejként viselkedett. Max. csak annyit láthattál, hogy majd felrobbanok az idegtől. Semmi többet, mert nem történt több.

- Mit mondott már megint? –sóhajtott fel Nikki.

- Burkoltan közölte, hogy egy ribanc vagyok, aki az ő ágyában még nem volt.

- Hogy lehet egy ennyire cuki pasi ennyire tapló- nyafogott Nikki.

- Befejezhetjük a Rob témát? Legalább reggelre. Nem szeretném kihányni a reggelimet. Oké?

- Ismerd el, hogy helyes pasi- vigyorgott tovább Ash.

- Úgy látom a reggelinek vége- felálltam az asztaltól és visszasiettem a szobámba. Felkaptam a telómat és megkerestem benne Lizzy nevét. Utána már hívtam is. A második csörgésre fel is vették a telefont, de nem az a személy, akire számítottam.

- Jó reggelt király kisasszony. Hogy aludt az éjjel?- szólt bele a telefonba Rob mézes mázos hangon, mire majdnem elröhögtem magam. De csak majdnem.

- Ha tudtam volna, hogy te veszed fel, akkor megkérek valakit, hogy telefonáljon.

- Ez fájt. Ennyire nem akarsz velem társalogni.

- Egyáltalán nem vagy vicces Rob. Megkérlek, hívd a telefonhoz a testvéredet, mert nem érek rá a hülyeségeidre.

- Most miért csinálod ezt cica…- majd elhallgatott. Női hangot hallottam a háttérben, majd valaki a nevemet suttogta, mire Lizzy erőteljes kiabálását lehetett újfent hallani.

- Robert Pattinson, add ide a telefont, mert nagyon megjárod. Rád uszítom a kis bánya rémet és nem szabadulsz meg tőle soha. Hallod, add a telefont.

Kuncogni kezdtem, majd morgolódást hallottam, végül Lizzy elégedett hangon szólt bele a telefonba, immáron valóban velem beszélt.

-Bocs Kris, ez a marha pont a szobámban volt, mikor hívtál. És jó szokásához híven most is önként vette fel. - Nincsen semmi baj. Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem elkészültél-e már? Nikki itt van nálunk, együtt indulunk érted.

- Persze, készen vagyok. De nem muszáj értem jönnötök. Majd megyek ezzel a tökfejjel.

- Dehogy is. Mindjárt megnézem a többieket és indulunk is. De várj meg, oké?

-Oké- letettem a telefont, felkaptam a táskám és visszamentem a többiekhez. A lányok már be is fejezték a reggelit és útra készen álltak az ajtó előtt. –Pont most beszéltem Lizzy-vel és már vár minket.

- Akkor mehetünk- Ashley majd kicsattant az örömtől. –Rob is velünk jön?

- Nem- kiáltottam rá, majd kitrappoltam az udvarra, ahol az autó már a ház előtt állt.

- Nyugi Kris, ne húzd fel magad- ütögette meg a vállam Nikki. –Tudod milyen Ash. Hiszen nálad senki nem ismeri jobban.

- De miért csinálja ezt velem? –ráztam a fejem. –Miért kínoz?

- Mert nem tudja pontosan, mit érzel Kris. Miért nem mondod meg neki? Sőt, miért nem vallod be magadnak is, hogy többet érzel Robert iránt, mint azt hiszed.

- Mégis mit? Szerinted hogyan érzek iránta? Komolyan Nikki, miért kínzol te is?

-  Oké. Akkor azt mondd meg nekem, miért utálod őt annyira, hogy hallani sem akarsz róla? Mit tett ellened?

- Nem elég, hogy állandóan utánam jár?
- Nem Kris. Ez nem elég indok arra, hogy utáld. Szerintem azért érzel így, mert tetszik neked, sőt, mélyebben érzel iránta, mint azt bemered vallani magadnak és így akarod leplezni. Félsz az érzéseidtől, ezért akarod eltaszítani magadtól, mert tudod jól milyen. Félsz, hogy összetörné a szívedet.

- Neked elment az eszed.

- Meglehet, de kétlem- azzal fogta magát és kilépett az ajtón. Utána mentem és megkerülve az autót beültem a volán mögé. Az én autóm és ma én vezetek.

- Bocs az előbbiért Kris- szólalt meg Ash 10 perc elteltével, miközben a Pattinson ház felé tartottunk. –Tudom, hogy nem szereted ezt a témát. És…

- Felejtsük el, oké? –a hangom kicsit paprikásabb lett, mint azt szerettem volna.

- De nem akarom, hogy haragudj rám. Légyszíves. Testvérek vagyunk, és nem szeretem, ha feszültség van köztünk.

- Én sem, de ne beszélj hülyeségeket- szóltam hozzá gyengédebben és megszorítottam az ölében nyugvó kezét, majd vissza a kormányra és újra az útra figyeltem.

- Ígérem, ezen túl hanyagolom a témát.

- Azt megköszönném. Elhiszem, hogy tetszik neked, de nem szeretném minden reggelemet azzal kezdeni, hogy téged hallgatlak mennyire helyes, bunkó stb… Ha akarsz tőle valamit, csak nyugodtan… de egyet kérek. Ne nekem áradozz róla…- nem akarom tudni, mit csinálnak ők ketten. Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi.

Majd szétrobbanok így is, mikor szóba hozza… de vajon miért? Még én sem tudom, miért viselkedem vele úgy, ahogy. Jó, az biztos, hogy nem tetszik a viselkedése, de ahogy Nikki mondta ez nem elég indok az utálatra. De akkor miért? Miért vagyok ilyen vele?

- Kris, tovább hajtottál- ébresztett fel a gondolataimból Nikki, mire azonnal a fékbe tapostam.

- Hol jár az eszed Kristen?

- Jól van, na- visszatolattam a házhoz. Robert autója a ház előtt állt és ezen kívül egy másik nagyon ismerős autót pillantottam meg a ház mellett. Rob egyik haverjáé lehet. Szóval még itthon van és rajta kívül a csapat társai is bent vannak a házban. Azt hiszem én a kocsiban várok.

- Gyere, menjünk be- szálltak ki a lányok, de nekem nem akarózott.

- Menjtek… én megvárlak titeket itt.

- Ahogy szeretnéd- aztán elindultak az ajtó felé. Én addig kívülről vettem szemügyre a házat. Egy egyszerű családi ház volt, bár kívülről igazán barátságosnak tűnt.

A bejárati ajtó kinyílt, majd a lányok felém fordultak és kalimpálni kezdtek. Mélyet sóhajtottam és leállítottam a motort, kicsatoltam az övet és lassan kiszálltam a kocsiból. Magamra öltöttem a leg elbűvölőbb mosolyomat és megpróbáltam nem idegrohamot kapni, míg az ajtóhoz értem.

-Jó napot asszonyom- köszöntem az ajtóban álló nőnek, aki nagyjából egy idős lehet Ashley mamájával.

- Neked is Kristen. Kérlek, tegezz nyugodtan. Claire vagyok, Liz anyukája. Gyertek beljebb- tárta ki előttünk az ajtót és mi beléptünk a házba. Mint azt kintről megállapítottam, ez egy igazi családi ház. Nem úgy, mint azok a villák, amiket a szüleim vásároltak és ahol a nyaraimat tölteni szoktam. Ez a ház melegséget árasztott és egyből látszott rajta, hogy egy nagy boldog család lakik benne. Hirtelen minden haragom és izgalmam elmúlt, amit az ébredésem óta éreztem és helyét átvette a szomorúság. Vajon nekünk is ilyen házunk lenne, ha a szüleim még élnének? Vagy ugyan olyan üres lenne mint a legtöbb gazdag ház?

Persze a Greene ház is otthonos volt, főleg, hogy ott nőttem fel, az lett az otthonom, de bármennyire is akartam, nem találtam benne azt a békét, mint ebben a házban.

- Lányok- szaladt le a lépcsőn Lizzy.

- Kértek inni valamit? Reggeliztetek már? –kérdezte Claire, miközben a nappaliba terelt minket, ahol Kellan és Cameron és Jackson már ott ültek a kanapén. Muris volt a három nagydarab srácot egy kis kanapén szorongani.
Kicsit jobban körbenéztem a helységben. A kanapék narancssárga színben pompázott, ahogy a sötétítő függönyök is. Csodálatosan összeillett a sötétítő a hófehér függyönyökkel. A kis asztalka középen sötétbarna volt, ahogy a többi bútor is. A falak világos krém színűek voltak, a mennyezet pedig fehér. A lámpák pedig megintcsak nagyon tetszettek. Olyanok voltak, akár a futónövények. Kacskaringós. Rendesen hasonlított egy virághoz. Nagyon tetszett. És hogy még szebb és otthonosabb legyen, az ablakok előtt virágok voltak. Claire-nak nagyon jó ízlése van. Mert ezt nem rendezhette be más, csakis ő maga. 

- Sziasztok- köszöntek a srácok és mivel így illik, mi is visszaköszöntünk.

- Sziasztok. Köszönjük Claire, de már reggeliztünk- válaszoltam.

- Igen. De egy pohár vizet elfogadok- húzta az időt Nikki.

- Máris hozom- indult el gondolom a konyha felé, de előtte még elkiáltotta magát. –Rob, igyekezz már. A barátaid várnak.

- Megyek már- jött a bársonyos hang és én jobbnak láttam kilépni a nappali közepéről. Az ablak felé sétáltam és a kinti tájat tüntettem ki figyelmemmel.

- Mi a baj Kris? –lépett mellém Ash.

- Nincsen semmi- hangom a mondat végére elcsuklott. Igen, gyakran előfordul, hogy az érzéseim átveszik az irányítást a testem felett és ilyenkor nem tudok parancsolni magamnak.

- Jézusom, te mindjárt sírsz- kapta kezét a szája elé és úgy fordult, hogy háttal álljak a többieknek, de vele szemben legyek. –Mi történt? Ugye nem a reggeli miatt van?

- Nem. Mindjárt helyre jövök- mély levegőt vettem és sokat pislogtam, hogy eltüntessem a szememből a könnyeket, mielőtt kicsordulnának. –Csak… csak ez a ház…

- Igen. Ez csodálatos… -Ash teljesen félreértett. Azt hitte a ház szépsége miatt kezdek sírni, de nem így van. Ilyen miatt képtelen lennék sírni. Engem az hatott meg, hogy mennyi szeretet és törődés árad a falak közül. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Claire, akinek idegen vagyunk, mégis megosztaná velünk, amije van. És hogy nem zavarja, hogy ennyien vagyunk ebben a kicsi… a miénkhez képest kicsi nappaliban.

- Igen- mosolyogtam rá. Most már jobban éreztem magam. Kezdtem visszanyerni az önuralmam a testem felett.

- De te nem a ház miatt hatódtál meg… -pedig azt hittem nem vette észre. De mégiscsak ő az egyik legjobb barátnőm. Bolondság volt tőlem azt hinni, hogy félreértett, mikor úgy ismer, mint a saját tenyerét.

- Nem- ráztam meg a fejem.

- Akkor?

- Köszönöm szépen Claire- hallottam meg Nikki hangját.

- Majd máskor elmondom- reméltem addigra elfelejti és nem kell magyarázkodnom a viselkedésem miatt.

- Ugyan, nincs mit- Claire csatlakozott hozzánk és végszóra Rob is megjelent.

- Sziasztok- pillantott ránk, majd a haverjaihoz lépett. –Bocs csak kerestem valamit.

- Ugyan. Rá se ránts- legyintett Kellan.

- Lizzy, készen vagy? Mehetünk? –most hálás voltam Ash-nek, hogy nem ellenem dolgozik.

- Persze.

- Nem velünk jösz Liz? –kérdezte Jackson kissé bánatosan. Szóval neki tetszik Liz.

- Nem. Ma a lányokkal megyek- vigyorodott el.  

- Na, akkor mehetnénk is- terelte a többieket Ash.

- Gyertek máskor is. Szívesen látunk titeket- szólt még utánunk, majd becsukódott mögöttünk az ajtó. Ash felnyitotta a csomagtartót Lizzy-nek, aki bepakolta a cuccait, majd beszálltak a kocsiba és már indítottam is. Komolyan nem értem magam. Mindenem megvan és én mégis többre vágyom. Utálom magam azért, amilyen vagyok. Miért nem tudok normális lenni.

- Kris, baj van?

- Nem. Semmi.

- Látom rajtad- hajolt előre Nikki, de megráztam a fejem és a visszapillantóból rámosolyogtam.

- Jól vagyok… Csak elgondolkoztam. Ennyi- Ash furcsán nézett rám, de legalább egyikük sem firtatta a dolgot. Amiért most külön hálás voltam nekik.

A suli parkolójában beálltam a szokásos helyünkre és újra magamra kaptam a minden rendben álarcomat, hogy senki ne vegyen észre semmit. Még csak az hiányozna. A végén gyengének hinnének. És itt, ebben az épületben senki nem fogja azt az oldalamat látni soha. Nem adom meg senkinek azt az örömöt, hogy lássa a fájdalmam.

-Ash…

- Már beszéltem a sofőrrel reggel. Értem jön és hazavisszük a lányokat is. Te pedig be tudsz menni apához az irodába.

- Imádom, amikor tudod, mit akarok.

- Én már csak ilyen vagyok- vigyorgott.

- De Lizzyt majd én hazaviszem, ne kelljen Pedro-nak kerülnie. Nikkiék háza pont útba esik nektek, én pedig az irodába menet hazadobom Liz-t. Oké?

- Ahogy gondolod- vont vállat.

- Nem szükséges. Hazamehetek a srácokkal is- vetette fel Liz, mire csúnyán néztem rá.

- Velünk jöttél, mi is fogunk hazavinni. Még sok mindent nem tudsz róluk, de idővel majd megérted és megszokod- veregette meg a vállát Nikki. –Hidd el, nincs értelme vitatkozni. Ha eldöntötték, az úgy is lesz. Én már megtanultam ennyi év alatt.
- Rendben- adta meg magát és végre elindulhattunk befelé az épületbe. Kivételesen ma nem ácsorogtak a parkolóban a cicababák. Talán Meredith alkotott valamit. Ki tudja. De őszintén nem is érdekelt. Sokkal inkább lefoglaltak a gondolataim és az érzéseim. Meg akartam érteni miért éreztem úgy magam a Pattinson házban, ahogy. Át kellett gondolnom azt, amit Nikki indulás előtt mondott és szembe kellett néznem az érzéseimmel. Csak így nyugodhatok meg, csak így űzhetem el a szívemből és a fejemből a nyugtalanságot. 

Pattinson ház

Nappali

Múltból a jelenbe...-2.fejezet

(Kristen szemszöge)

-Elég ebből-az asztalra csaptam és felpattantam a helyemről. Mérges voltam. Egy ideig még elhallgattam, ahogy szórakoznak vele, de most már nekem is sok volt. Még ők sem bánhatnak így senkivel. Főleg nem egy ilyen lánnyal, aki nem ártott nekik.

- Ugyan, miért? Még csak most kezdtük- pillantott rám Meredith, majd visszafordult a lány felé, de elkaptam a karját és felrántottam a székről.

- Azt mondtam elég-csattantam fel mérgesen újra. Kiáltásomra az ebédlőben ülők mind rám kapták a tekintetüket. Még a foci csapat is, akik eddig fennhangon röhögtek. Ekkor már mindenki minket nézett, de nem érdekelt. –Mégis miért nem tudtok leszállni a csajról? Mit ártott nektek?

- Nem ártott, de egy drogos ribanc és megérdemli, azért.

- Azt mondtam fogd be a pofádat-nem érdekelt mennyien hallják a kiborulásomat. Csakis az, hogy megvédjem azt a szerencsétlen lányt. Hiszen bármi is történt a múltban, már nem tehet ellene semmit. Megtörtént és nem tud rajta változtatni. De próbálja helyre hozni, és ha Meredith így bánik vele, akkor sajnos nem fog neki sikerülni. De teszek én ellene. –Mégis ki vagy te, hogy ilyeneket mondj? Mi jogosít fel arra, hogy ítélkezz felette? Ne, inkább ne is válaszolj. Komolyan, én szégyellem magam helyetted. Mondd, mikor láttad, hogy én bárkit is megaláztam a múltja miatt? Válaszolj- üvöltöttem.

- Soha.

- Na látod? Nem vagy te itt senki. Gyorsan elintézhetem, hogy eltűnj innen. Te is tudod, hogy nem ajánlatos rosszban lenni velem. És ha továbbra is a közelemben akarsz maradni, befogod a szádat és csak akkor szólsz, ha kérdezlek, és ha értelmeset tudsz mondani. Mostantól tetszik vagy sem, de Elizabeth velünk fog lógni. És úgy merje bántani bárki is, hogy velem gyűlik meg a baja. Akinek bármilyen kifogása van a döntésem ellen, az leléphet. Nem kötelező velem barátkozni. Egyelőre még én döntöm el, ki az, aki megérdemli, hogy a barátom legyen és nem te. Most pedig- fordultam Liz felé és felhúztam a székből. –Gyere velem, ne itt sírj –karoltam át remegő testét melyet rázott a sírás. És az ajtó felé indultam, de mivel mindenki minket nézett, muszáj volt megszólalnom. Nem bírtam kihagyni.

-Nektek nincs jobb dolgotok? Foglalkozzatok magatokkal, ahogy mindig- morogtam fel, aztán kivezettem az ebédlőből egyenesen az udvaron lévő kis padig, ahova mindig egyedül szoktam jönni.

- Kössz, hogy megvédtél. De nem kell összeveszned a barátaiddal miattam-szipogta, amint leült.-Igazuk van.

- Ezek nem barátok. Csak… puli kutyák. És nincs igazuk. Egyedül Ash és Nikki véleménye számít. És mint láthatod-mutattam a háta mögé, ahol a két barátnőm közeledett, kicsit morcosan. Tudom, hogy kiállnak mellettem, de mindig megmondják az igazat. És félek, hogy most majd jól letolnak érte, de nem számít. Ez a lány akkor sem érdemel akkora megaláztatást. Meredith ezért még nagyon csúnyán megfizet –ők ott jönnek.

- Hú Kris, nem tudtam, hogy ennyire harcias vagy-dicsért meg Nikki, mikor odaértek hozzánk, aztán átölelt-látnod kellett volna a srácok arcát. Mindegyiküknek csorgott a nyála miután kijöttetek. A foci csapat volt a legnagyobb. Robbal az élen. Basszus, az álla a padlót súrolta. Egész biztos nem ismerte ezt az oldalad.

- Jól megmondtad neki-értett vele egyet Ash is és végre ő is elmosolyodott.

- Szóval nem haragszotok? –kérdeztem még kicsit félénken. Tudom, szerintem helyes volt, amit tettem, de ők a barátaim és fontos mit gondolnak rólam. Legyen az jó vagy rossz.

- Dehogy. Épp itt volt az ideje, hogy valaki helyre rakja a csajt. A te helyedre pályázik, de ezek után majd meghúzza magát, mint a jól nevelt kis kutyus. amúgy ha nem osztod ki most, hamarosan én tettem volna. azt hiszi, hogy nem vesszük észre, hogy át akarja venni a helyed. De nem megy neki. Ő ahhoz kevés. Túl sokan vagyunk melletted ahhoz, hogy őt bárki is támogassa. Ahhoz senki nem elég bátor, hogy kiálljon ellened. Most meg aztán végképp. Komolyan, te vagy a suli királynője. Amúgy a nevem Ashley Greene- nyújtott kezet Elizabeth felé.

- Én Nikki Reed vagyok.

- Én pedig Elizabeth Pattinson, de csak Lizzy vagy Liz.

- Várj, Pattinson… mint Robert Pattinson?

- Igen. Ő a testvérem- egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nekem is pont Rob testvérét kellett kifognom.

- Nos Kris, Rob húgát pátyolgatod. Nem ráz tőle a hideg? –bökött oldalba Nikki. Igaz, nem bírom Robot, de a tesója rendes. Legalábbis annak tűnik. Nem szabad, hogy ez az apró tény, miszerint Rob testvére, befolyással legyen rám.

- Nem tudtam, hogy testvérek vagytok.

- Mi a bajotok a bátyámmal?

- Semmi. Csupán túl nagyképű és nem tudja felfogni, ha nem kaphat meg mindenkit- rántottam meg a vállam.

- Bepróbálkozott? – kérdezte elhúzva a száját.

- Mióta először visszautasítottam egyfolytában próbálkozik- fintorogtam.

- Te lennél Kristen Stewart?

- Igen.

- A bátyám másról sem beszél csak rólad.

- Megérdemli. Nem fogok az ágyába bújni bármennyire is menő vagy legalábbis annak gondolja magát. És ezt ő is tudja. Megeszi a penész, hogy még nem tudott megfektetni. De ez az ő baja- újabb vállrántás volt a jutalma, ami Ash és Nikki jót nevettek. Hát igen. Ők tudják hányszor és milyen módon próbálkozott Rob.

- Ez a mi Kristen-ünk. Nem is ő lenne, ha Robert-et nem küldi el a pokolba.  

- Miért segítesz nekem? Hiszen ezzel csak lerontod a hírnevedet- váltott hirtelen Liz.

- Nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek Rob beállított. Nem vagyok elkényeztetett picsa, akit senki más nem érdekel csak saját maga. És az ebédlőben úgy tűnt segítségre szorulsz. Meredith túl messzire ment.

- És ha ezért nem fog többet barátkozni veled? – felnevettem.

- Őszintén? Nem érdekel. Már nem az oviban vagyunk. Amúgy meg nem elég merész hozzá, hogy leváljon tőlünk. Azok, akiket itt látsz, egyedül ők a fontosak nekem. Senki más. Nekem nincsenek szüleim, mint a többi diáknak, nincsen rengeteg barátom, csak ők ketten. Elveszítettem a szüleimet és velük együtt a régi énemet is. Olyan voltam, mint Meredith és erre nem vagyok büszke.

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.

- Teljesen mindegy mikor mondom, egyszer úgyis megtudod. És inkább tőlem, mint mástól. Nos, ott tartottam, hogy hasonlítottam Meredith-re, de nem aláztam meg senkit úgy, ahogy ő. Mindent megkaptam amit akartam, aztán mindennek vége szakadt, mikor ők meghaltak. Még csak 12 éves voltam tele rengeteg pénzzel, hatalmas örökséggel, de egyedül voltam. Nem voltak rokonaim, nem volt senkim. Egyedül Ashley és a családja. Nekik köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki. Ugyanis a szüleink jóban voltak. Üzlettársak voltak, és barátok. Miután a szüleim meghaltak, magukhoz vettek.

- Úgy nőttünk fel, mint a testvérek- ölelt át Ashley.

- Pontosan. Miután pedig betöltöttem a 18-at megkaptam az örökségem. Azóta a cégeket én irányítom, de míg tanulok addig Ash papáját bíztam meg ezzel. Nem vagyok még rá készen, hogy egyedül vezessem a hatalmas cégeket és üzleteket. De visszatérve az előbbiekhez nem, nem érdekel, ki mit mond és az sem, hogy Rob a bátyád. Sajnos a családját nem választhatja meg az ember, de a barátait igen. Ash és Nikki azok, akikben megbízhatok. A többiek csak azért vannak, mert azt remélik, hogy ha velünk lógnak, akkor „menőbbek” lesznek. Sajnos ebben az iskolában a pénz az nagy úr. És ez alapján választják a menőket és a lúzereket. Lehetsz gazdag, ha a többi diák szülei gazdagabbak. Ez ilyen. Nálunk így működik. Vagy pénzesek a szülők vagy kivívod mások tiszteletét. Így került az élre a bátyád. Nem hagyta magát. Engem azért követnek, mert nincs aki megszabja, mire költsem a pénzem, mert félnek, hogy tennék ellenük valamit. Nem ismernek, rossznak gondolnak, de így legalább nem zargat senki. És ezáltal megvédhetlek téged és a barátaimat is.

-Ha hatalmad van, az szuper. Mikor mindenki minket néz, akárhová megyünk. Elképesztő. Neked is ki kell próbálnod. Tetszeni fog. Minden pasit megkaphatsz, követni fognak bárhová megyünk, és ami a legjobb, mindenki irigykedik ránk, és amit mondunk, az úgy van.

- Igen. Olykor Ashley átváltozik és őrültségeket beszél, de mi attól szeretjük- simogatta meg a fejét Nikki, mire drága testvérkém mérgesen ellökte a kezét.

- Szóval nem zavar titeket, hogy drog függő voltam? – kérdezte kicsit bátrabban Lizzy.

- Na, akkor most tisztázzuk a helyzetet. Minket nem érdekel milyen a múltad. Az számít, hogy most milyen vagy-mosolyogtam rá. –Mindenkinek van sötét múltja, és amíg nem fogadod el, addig nem élhetsz a jelenben.

- Ezt pont te mondod Kris, vicces.

- Pont azért mondom, mert én képtelen vagyok rá. És nem akarom, hogy ő is ebbe a hibába essen.

- Így igaz. Nekem is van némi alkohol problémám, de a lányok nem szólnak érte. Na azt tisztázzuk, hogy nem vagyok alkoholista, de a bulik alkalmával kissé elszalad velem a ló. De most nem rólam van szó, hanem rólad. Szeretnénk megismerni, ha benne vagy- váltott komolyra Nik.

- De….

- Csak akkor, ha te is szeretnéd. Mi szívesen látunk magunk között- néztem rá komolyan. –Megvédünk, és ha velünk vagy, nem fog ártani neked senki. De ha úgy döntesz, nem kérsz belőlünk, akkor sincs baj, mert akkor is ügyelünk majd rád. A döntés a te kezedben van.

- És ez azt jelenti, hogy nekem is úgy kell viselkednem, mint azoknak az üresfejű libáknak odabent? – ijedt tekintete rám villant, de láttam benne a huncutságot.

- Nem-nevettem fel- mi nem akarunk átformálni. A lényeg, hogy magad add. Érdekesebb vagy, mint azok. De nem kötelező. Csak szeretnénk, ha jó társaságban lennél.

- Ez esetben próbáljuk meg.

- Oké. Viszont a bátyád tabu téma. Nem éppen a kedvencünk. de a kedvedért nem szidjuk majd előtted- grimaszolt Ashley.

-Oké- és végre ő is felnevetett. Nem tudom mi késztetett arra, hogy magam mellé állítsam őt. Fogalmam sincs. Egyszerűen az ebédlőben történtek után nem akartam, hogy egyedül maradjon. Meredith nem fogja ennyiben hagyni, az biztos. Már előre látom, hogy rengeteg vitánk lesz még ebből, de nem baj. Lizzy szenvedett már eleget és mi a lányokkal adunk neki egy esélyt, hogy bebizonyítsa megváltozott. Meglátjuk él-e vele.

Miután Lizzy megnyugodott, visszamentünk az ebédlőbe, ahol mintha mi sem történ volna, leültünk a helyünkre. Annyi különbséggel, hogy Liz most közém és Ashley közé ült. Meredith egy szót sem szólt egész ebéd alatt, pedig ment a traccsparti. Amibe beszállt Liz, Ash és néha Nikki is. Viszont Meredith végig engem nézett és én is őt.

-Gyere velem- álltam fel az asztaltól ebéd után és ő követett. Persze mindenki csendben figyelte, ahogy távozunk, de nem érdekelt.

- Mit akarsz- kérdezte, mikor megálltunk a folyosón.

- Nem szeretném, ha bántanád. Elég volt az ebédlőben történtek. Nem kell még több probléma.

- Nem kell még több? Szerinted ennyivel el lehet intézni? Tulajdonképpen mindenki előtt megaláztál. És tűrjek, igaz? Mert te vagy a nagyságos Kristen Stewart.

- Nem. Meredith, elég ebből. Te kezdted én pedig megvédtem. Nem szeretem, ha ok nélkül bántasz bárkit is. Problémái voltak, de ha jól emlékszem neked is voltak hasonló gondjaid, igaz? Sőt, a szüleid is bajban vannak mostanság. Néhány hónapja kértél tőlem valamit úgy, hogy a többiek ne tudjanak róla, igaz?- céloztam ezzel a szüleire, akik tönkrementek és ő azt kérte tőlem, hogy fektessek be pénzt a vállalkozásukba, hogy megmenthessék azt és hogy a többi diák ne tudjon róla, hogy szegények lettek. –Én segítettem neked. Így volt?

- Így.

- Akkor most én kérek tőled valamit. Hagyd békén Lizzyt, különben mindenki tudomást szerez a helyzetedről, és ha tovább szórakozol vele, akkor a szüleid cégét is könnyen felszámolhatom. Jól vigyázz, mit teszel ellenem vagy a barátaim ellen. Mert megütheted a bokád. Méghozzá nagyon.

- Nem kell fenyegetőznöd. Te vagy az iskola királynője, úgyis mindenki azt teszi, amit akarsz.

- Ne beszélj így. Én csak annyit akarok, hogy hagyd Lizzyt. Ha ezt megteszed, minden rendben lesz köztünk. Ennyire egyszerű a dolog.

- Rendben őfelsége- azzal fogta magát és elment.

- Úgy látszik gond támadt a királyi udvarban- a hang a hátam mögül jött, de túlságosan közelről. Olyan közelről, hogy a lehelete a nyakamat súrolta. Amilyen gyorsan csak tudtam, elléptem tőle és szembefordultam vele.   

- Mit akarsz megint? Miért követsz és miért hallgatóztál?

- Nem hallgatóztam és ne aggódj, most nem rólunk van szó.

- Mert nincs olyan, hogy mi. De miről akarsz beszélni?

- Szeretném megköszönni, amit a testvéremért tettél az ebédlőben. Hallottuk mit tettek vele és azt is, hogy kiálltál érte. Köszönöm.

- Nincs mit. De nem miattad tettem. Félre ne értsd. Egyszerűen csak nem szeretem, ha a közelemben akarja valaki fitogtatni az erejét. A suli az enyém a lányok közül. Senki nem bánthatja büntetlenül a barátnőimet.

- Akkor ő a barátnőd?

- Igen. Talán valami baj van ezzel?

- Csak ne legyen olyan cicababa, mint a többi követőd. Nem szeretném, ha ki-be ugrana a férfiak ágyából- vágta hozzám.

- Miért? Szerinted én ezt csinálom? Fűvel-fával lefekszem?  Komolyan ezt gondolod rólam? –egy csöppet elképesztett ez a pofátlan viselkedése.

- Hát azt nem tudhatom. Csak abban lehetek biztos, hogy az enyémben még nem fordultál meg. De ez ellen gyorsan tehetünk- rántott magához.

- Fordulj fel bunkó. Most pedig megyek- löktem el magamtól.

- Kris-fordított maga felé, de a hirtelen irányváltoztatástól a mellkasának ütköztem. –Ezek után sokat leszünk együtt. Egy társaságban. Remélem, tudod. A húgom miatt.

- Csak szeretnéd. Én a tesóddal barátkozom, nem veled –morogtam, majd faképnél hagytam. -Hülye öntelt hólyag- puffogtam és visszamentem az osztályba, ahol minden a legnagyobb rendben volt. Legalábbis úgy tűnt. De nem volt minden így. 

Sziasztok!

Nos kicsit későn, de végre ide is megérkezett a friss. Remélem ez is tetszeni fog. Azt pedig megígérem, hogy minden héten hozok új részt. Legalábbis terveim szerint. Ha bármi közbejön, szólni fogok.

További jó pihenést kívánok nektek a nyár hátralévő részére. 

Puszi: Rosalice